2012. január 29., vasárnap

Mary Hooper: Édességek kicsiny boltja

Hannah a pestissel együtt érkezik Londonba a 17. században, hogy nővérének , Sarahnak segítsen a kis édességboltjában, ahol marcipánt készítenek, cukrozott ibolya- és rózsaszirmokat árulnak. A lány kezdetben le van nyűgözve a város forgatagától, örül, h ott lehet, így nem nagyon vesz tudomást a szörnyű kór közeledtéről, pedig az feltartóztathatatlan. Az emberek mindenféle füveket rágcsálnak, nyúllábat tartanak a zsebükben, abrakadabra feliratos papírtól várják (!), h távol tartja tőlük a halálos kórt. Minden héten ezrek halnak meg, ha egy házban megbetegszik valaki az egész házat, összes lakójával lezárják és egy haláleset után is még további 40 napig ott kell maradniuk, ezzel az egész családot/háznépet halálra ítélik.


Mindenki igyekszik valami praktikát kitalálni így Sarah és Hannah is, egyrészről, h segítsenek, másrészről, h megéljenek valamiből, hisz az embereknek más problémáik vannak, mintsem hogy édességet vegyenek, viszont, ha annak kedvező a hatása a pestis ellen, mindjárt más a helyzet. A naturalisztikus leírások és az embertelen állapotok közé még egy kis szerelmi szálat is sikerül belecsempésznie az írónőnek, Hannah szívét rögtön első találkozásukkor rabul ejti a patikus inas, Tom.
Végül a két nővér más tragédiájából tudja megcsinálni a saját szerencséjét, hamis egészséglevéllel kijutnak a fertőből és megmentenek egy pici életet is, ezzel teljesítve egy anya utolsó kívánságát.
Találomra kezdtem olvasni a könyvet, de a cím alapján egyáltalán nem ezt vártam. Ennek ellenére nem mondom, h nem tetszett, hisz az írónő alapos képet fest a 17. századi Londonról és a szörnyűségekről, amit érdekesnek, bár időnként hátborzongatónak, találtam.

2012. január 26., csütörtök

Kerstin Gier: Auf der anderen Seite ist das Gras viel grüner

Már egy ideje szerettem volna valami igazi kis könnyed chick-litet olvasni, de nem jött össze, mert amikbe belekezdtem (Wachstumsschmerz, Goldstück) komolyabbnak mutatkoztak, ez viszont tökéletes választás volt.


A főszereplőnő, a sikeres vállalati tréner Kati, akinek kissé döcög a házassága orvos férjével, Felixszel, mikor felbukkan az életében valaki, akibe rögtön beleszeret. Amikor éppen komolyan felvetődne a választási lehetőség a férje és Mathias között, balesetet szenved és visszakerül a múltba, a 6 évvel ezelőtti életébe, amikor még szingli volt.
Ügyesen manőverezik a múltjában, h elkerülje a férjével való első találkozást, hisz lelkiismeret furdalása van, h beleszeretett valaki másba, így tudatosan meg akarja változatni a múltat ha már hirtelen oda csöppent. Szeretné irányítani, de legalábbis befolyásolni a jövőt: elkerülni a malőröket a nővére esküvőjén, szerelmi ügyekben segíteni a kolléganőit és persze a saját életének is kicsit más irányt akar szabni, arról nem is beszélve, h elég jól lehet kaszálni pl. sportfogadással, ha az ember kicsit oda figyelt pl., h ki nyerte a foci vb-t;). Ám a sors nem hagyja magát, nem lehet csak úgy kényünk-kedvünk szerint irányítani és elkerülni sem.
Lehet, h van valaki, aki vonzóbb és minden szempontból tökéletes, vagy legalábbis annak tűnik és az ember, ha lehetősége lenne, rögtön vele kezdene mindent újra, Katinak megadatik ez a lehetőség, élni is akar vele, mégis be kell látnia, h minden „észérv” ellenére a férje az, akit választania „kell”, gyönyörű kék szemek, nagyon jó és jófej pasi Matthias ide vagy oda.
Egyébként nem szeretem a „megmagyarázhatatlan” dolgokat (mert hát ez az időugrás eléggé az;)), különösen az ilyen chick-litekben, de itt nem zavart mégsem, mert jól volt megírva és kitalálva az egész. Tetszett az a sok-sok idézet is, Konfúciusztól Audry Heapburnig, Woody Allenen és Stingen át, amik épp mindig a megfelelő szituációnál bukkantak fel.
Jót tett az írónőnek a fantasy-s kitérő (Időtlen szerelem), a regény igazán humoros, izgalmas és tetszett, h nem annyira egyértelműek és előre láthatóak a dolgok, mint a Halálom után felbontandóban.
A történet megmagyarázza az első blikkre talán kicsit fura borítót, a címet (A másik oldalon a fű sokkal zöldebb) viszont kicsit sutának érzem, kíváncsian várom, hogy fogják magyarra fordítani. A könyv egészen friss, tavaly novemberben jelent csak meg, magyarul tehát még nem kapható, de gondolom ez csak idő kérdése, hisz egyre népszerűbbek az írónő könyvei itthon is.

2012. január 23., hétfő

Emma Donoghue: A szoba

A The New York Times szerint a „A 2010-es év egyik legjobb regénye" az ír származású írónő 7. könyve, ami óriási visszhangot váltott ki a szakma, a kritikusok, na és persze az olvasók körében. Több mint 30 nyelvre fordították le, hónapokon át szerepelt világszerte a bestseller listák élén Donoghue regénye, aminek alapját a médiában és a közvéleményben legnagyobb figyelmet kapott emberrablási esetek jelentik.


Véletlenül bukkantam a könyvre és elolvasva a fülszövegét, már tudtam, h szeretném elolvasni.
Rögtön az elején egy nagyon fura világba csöppenünk, amit az épp 5. születésnapját ünneplő Jack mutat be nekünk. Részletesen beszámol a napjairól, leírja a párbeszédeket Anyával és minden tevékenységüket. Lassan kezd kibontakozni a világa, amiben valami nagyon nem stimmel, hiszen csak ketten vannak Anyával és időnként a patás nevezetű, aki jön és hoz nekik ennivalót vagy ruhákat, mikor Jacknek már a szekrényben kell aludnia és onnan számolja az ágy nyikorgásait. A kisfiú el sem tudja képzelni a szobán kívüli világot, számára csak az a néhány négyzetméter létezik és Anya, aki mindig ott van vele, akivel kártyáznak, társasoznak, olvasnak, főznek, mosnak, takarítanak. Egy büntetés után Jackkel együtt ismerjük meg Anya történetét, aki egy kegyetlen emberrablás áldozata, kisfia pedig ugyanennek „gyümölcse”. Végképp betelt nála a pohár, szökni akar és cinkosává teszi a kisfiát, hisz nélküle nem sikerülhet a terv. Jack nem érzi át a problémát, hisz számára nem létezik más világ és más ember, nem is érti ezt az egészet, az életet, mégis segít persze Anyának, aki a világot jelenti neki.
Nagyon jónak tartom, h a könyv nem ért véget a szabadulásnál, hanem bemutatja az azután felmerülő problémákat, a vissza- ill. beilleszkedést a társadalomba, ami cseppet sem könnyű feladat. Bár Anya mindent megtett Jackért, megtanította egy csomó mindenre, mesélt, énekelt neki, olvasott, beszélgettek, játszottak, kézművesedtek, de a világot, az elmaradó ingereket és impulzusokat nehéz pótolni. Jack egyrészről fejlettebb az átlagos 5 éveseknél, hisz ír, olvas, számol, másrészről olyan, mint egy csecsemő, minden új, megoldandó probléma számára: a másokkal való beszéd épp úgy, mint pl. a zuhanyfülke, a cipő, vagy a lépcső használata, a legó, az eső, a nap, a méhek mind ismeretlenek számára. De nem csak a cselekedetein, a beszédén is látszik, h nem szocializálódott, szocializálódhatott igazán, újra kell tanulnia mindent a ’kintben’. A kisfiúnak honvágya van a szoba iránt, az az otthona, hiányolja a megszokott rituáléit, hisz egy pillanat alatt csöppent egy új világba, számára a régi tárgyak, amik a szobában vették körül őket, kedves emlékek, amik az élete szerves részét képezik, biztonságérzetet adnak, míg Anya számára emlékeztetők a szörnyűségekre.
Egy egészen különleges könyv, ami egy 5 éves szemével láttat egy csodás anya-gyerek kapcsolatot és egy kegyetlen elnyomást gyermeki tisztasággal, naivsággal. Kicsit furcsa – különösen az elején – h mindent Jack mesélt, de mégis jó, mert egészen különleges „élmény” az ő szemével látni a saját kis világát, majd a kinti világot. Helyenként letehetetlenül izgalmas, szívszorító olvasmány.

2012. január 20., péntek

Sarah Kuttner: Wachstumsschmerz

Ismét egy tv-s műsorvezető könyve került a kezembe, novemberben jelent meg, ez Kuttner 2. regénye.


A könyv a felnőtté válásról szól: Louise és Florian évek óta együtt vannak és végre úgy döntenek összeköltöznek, megteszik az elsőt a 3 nagy lépésből (összeköltözés, házasság, gyerek). Elsőre úgy tűnt nekem, h Lu az, aki jobban szeret, de az összeköltözés után önmagát is meglepi, keresi magában a tüzet, az érzéseket a férfi iránt, akivel együtt él, de nem nagyon találja. Teljes válságba kerül, olyanba, aminek nincsenek igazán megmagyarázható okai és amire kívülállók könnyen legyintenek, de bizonyára nem túl jó érzés, ha az ember mindenben kételkedni kezd, ha semmi sem képes felvidítani, ha legszívesebben csak sírna, ha magának sem tudja megmagyarázni miért nem érzi azt, amit addig, miért akar hirtelen darabokra törni mindent maga körül. 32 évesen elérkezik a quarterlife crisis-ba, vagyis egymást kergetik a fejében a kérdések, h jó-e, elég-e az amit csinál, amilyen, akivel együtt van, a helyén van-e? Lehet, h pár évvel ezelőtt még legyintettem volna és pár év múlva is ezt tenném, h milyen hülyeség, de most nem, most nagyon is aktuálisak a kérdések. Olyan dolgokat vet fel, amik tényleg foglalkoztatják az embert így 30 tájékán vagy ha eddig nem, akkor ezután fogják;).
Louise elbeszéléséből ismerjük meg az eseményeket, de minden átmenet nélkül váltják egymást a „képek”: az egyik síkon még lakást keresnek, a másikon már nincsenek együtt és feljegyzéseket ír Floriannak, időnként kicsit zagyva, nehezen követhető. Nem áll össze kerek egésszé a történet, hol az apjával való nem túl jó, de igazából nem is rossz kapcsolatáról van szó, hol az összeköltözésükről Floval, hol a testvéreiről, hol a munkájáról, de nem lesz belőle egy pillanatra sem igazán összefüggő történet.
Kuttner stílusa nem talált el engem igazán, nem ír humorosan, se jópofán, ami nem baj persze, de nekem olyan semmilyen volt. Nagyon nem voltam képben a könyvet illetően, inkább valami laza chick-litre számítottam, de nem az, inkább az ellenkezője: itt az elején úgy ahogy rendben az élete a főhősnek, kiegyensúlyozott és boldog, majd hirtelen kicsúszik a lába alól a talaj. Ez a sok szenvedés annyira nem műfajom, így egy kicsit helyenként sok volt nekem. Ami még szintén kimondottan tetszett, h Louise foglalkozás férfi szabó, ez persze csak egy kis apróság, de üdítő volt, mert manapság mindenkinek valami nagggyon menő foglalkozása van az ilyesféle könyvekben, végre valaki szembe ment ezzel a hülyeséggel.
A címe nagyon találó (Növekedési fájdalom), arra utal, h a felnőtté válás is egy fájdalmas folyamat, amivel nagyon egyet értek. A könyvet olvasva, még a kissé fura rajz is értelmet nyer a borítón. Egy könnyű kis női olvasmányon feltétlenül túlmutató könyv, 30 körül igazán elgondolkodtató tud lenni.

2012. január 18., szerda

Diane Setterfield: A tizenharmadik történet

Már régóta szerettem volna elolvasni, mert a fülszöveg alapján ígéretesnek tűnt, feltettem a 2012-es várólistámra és rögtön ezzel kezdtem, örülök, h túl vagyok rajta, számomra csalódás volt a könyv.


Az egyik főszereplő, Margaret, antikváriumban dolgozik az édesapjával, mióta az eszét tudja nem érdekli más, csak a könyvek és az olvasás. Kizárólag már elhunyt írók könyveit olvassa, elfeledett, jelentéktelen szerzők életrajzával foglalkozik. Egy este kap egy levelet a leghíresebb kortárs angol írónőtől, Vida Wintertől, melyben arra kéri, írja meg az önéletrajzát. Ez azért is ígérkezik érdekes vállalkozásnak, mert semmit nem tudni róla, még az igazi nevét sem. Minden egyes megjelent könyve után mást és mást mesélt magáról, h mi az igazság, senki nem tudja. Az interjúra készülve kerül először kapcsolatba Vida Winter műveivel és egyből beszippantják, magukkal ragadják a történetei, így kíváncsian várja az írónő saját történetét.
Egy nagyon morbid történet bontakozik ki, csupa fura ember, titkok, ármány, misztikum, vérfertőzés, erőszak, téboly, halál, betegség és az ikrek. Mind Margaret, mind Vida Winter iker, vagy legalábbis úgy tűnik…de számomra túl lett ragozva ennek a forszírozása, idegesítőnek, soknak éreztem az ezzel kapcsolatos leírásait. Ezt tetézi még, h borzasztóan túlzásba viszi az írónő a rejtélyeskedést, de teljesen feleslegesen. A nagy durranás a végén elmarad, amit ennyi titokzatoskodás után vártam volna, van benne egy csavar, de az koránt sem olyan, ami megérte volna az előző 450 oldalt…miután már teljesen kiidegelt, ezzel a vontatott túlmisztifikálással, már nem tetszett az egész.
Tipikusan az a könyv, aminek a legjobb a fülszövege, az tényleg rendben van, izgalmas, de ennyi, ennél többet nekem a 454 oldal sem adott.
Érdekelte volna pl. még az ünnepelt írónő élete is, miután azzá vált, akivé, hogy vált azzá, aki lett, mi történt a szereplőkkel, miután kb. 16-17 éves korukban abbahagyja az elbeszélést, a következő több, mint 60 évben nem történt semmi érdekes…?
Borzasztóan elnyújtotta, nagyon untam és kimondottan mérges lettem, csalódás volt, átverve éreztem magam.

2012. január 15., vasárnap

Jonas Jonasson: Der Hundertjährige, der aus dem Fenster stieg und verschwand

Decemberben Németországban láttam a könyvet mindenhol, csodás borítóval, meghökkentő címmel, persze, h rögtön érdekelt;)! A német Amazon beststeller listáján is igen előkelő helyen volt karácsonykor, neki is kezdtem még akkor, most került itt a blogban sorra.
Ha a magyar kiadását – és főleg borítóját - látom először (A százéves ember aki kimászott az ablakon és eltűnt), valószínűleg eszembe sem jutott volna, h elolvassam, íme egy újabb bizonyíték, milyen fontos is a borító, legalábbis nekem (persze lehet, h vkit épp az csábított olvasásra).


A 100 éves svéd Allan Karlsson éppen szülinapján a nagy ünneplés elől szökik meg az öregek otthonából, buszra pattan egy lopott bőrönddel, majd újonnan szerzett jó barátjával hatástalanítják a csomagja után futó bűnözőt. A koffer nem hiába nehéz: 50 millió svéd koronának már van súlya;). Innentől kezdve őrült és nagyon szórakoztató „ámokfutás” veszi kezdetét, miközben egyre bővül a banda, többek között egy elefánttal is;). A rendőrség és a sajtó is csak néhány lépéssel van lemaradva a nem mindennapi csapat mögött és csak hömpölyög a road movie, öhm road book;) a csodás svéd tájon;)).
A történet másik szála Allan Karlsson nem mindennapi 100 évének elbeszélése. A 20. század jó néhány fontos eseménye és szereplője felbukkant életében, ennek folyományaként elég helyre kis sztorikat olvashatunk a 3 osztályt végzett, 6 nyelven beszélő svéd robbantás szakértőről, aki volt őrültekházában, kasztrálták, felrobbantotta a saját házát, megmentette Franco életét, elhajózott NY- ba, ő adta Oppenheimernek az utolsó tippet az atombomba tökéletesítésére, Trumannel tequilázott, Kínában megmentette Mao menyasszonyát, átkelt a Himaláján, megmentette Chruchillt egy merénylettől, Sztálinnak viszont a halálát okozta, majd Einsteinék kezdtek igen nagy szerepet játszani az életében;) és és és… Elképesztő kalandokat olvashatunk, Allan Karlsson valami hihetetlen figura, az egész történet zseniális és szórakoztató, az elbeszélés módja nem különben. A két szál, múlt és jelen a regény végén természetesen összefolyik és mindennek a csimborasszójaként a nagy izgalmakat magyar pezsgővel öblítik le a hősök;).


Időnként borzasztóan tetszett, de voltak olyan részek is a múlt elmesélésében (Kína, Irán), amiket kissé unalmasnak találtam ill. a végére azért már fárasztó volt helyenként. Befejezésül minden szálat elvarr az író, néhányat túlságosan is.
Hihetetlen szórakoztató, idióta emberek és ötletek, nagy poénak, jó karakterek egy hihetetlen sármos és szerethető svéd, Allan Karlsson, nagyon szerettem:)!

2012. január 12., csütörtök

Hape Kerkeling: Ich bin dann mal weg

Sokat lehetett az elmúlt években hallani az El Camino-ról, vagyis a Szent Jakab sírjához vezető zarándokútról Santiago de Compostelába. Már olvastam régebben egy könyvet a témáról (Jennifer Lash: Zarándokúton), érdekes volt, de nem keltette fel jobban az érdeklődésemet. Az ismert német komikus, Hape Kerkeling hangoskönyvét kölcsönbe kaptam és mivel életem első hörbuchja kimondottan kellemes élmény volt, nem is haboztam sokat, jöhetett a 6 cd-s, 7 és fél órányi útinapló.
A nem éppen sportos, Németországban már hosszú ideje ünnepelt Kerkeling 2001. júniusában vágott neki 11 kg-s csomagjával a 800 km-es útnak, tulajdonképpen mindenféle előzmény nélkül. Nem vallási indíttatása volt, sokkal inkább magának akarta bebizonyítani, h képes megtenni az utat.


Franciaországból indult magányosan és magányra vágyva, a saját tempójában, fájdalommal, keservesen tette meg az első szakaszokat, volt, h stoppolt, előfordult, h buszra vagy vonatra szállt, ami nem tilos, csak a szent sírjához vezető utolsó 100 km-t kell gyalog megtenni. Baszk falvakon, a csodás Kasztílián, Galicián és mesebeli hegyvidékeken át vezetett az út Sanitago de Compostelába.
Útközben sok német felismerte, volt aki aláírást kért, más a Kandi kamerát kereste, vitába bonyolódott a Mein Kampf-ról egy peruival , dánoktól brazilokig, amerikaiakon és osztrákokon át mindenféle nációval találkozott és egy csomó mindent tanult ezektől az emberektől: bizalmat, humort, szívélyességet, dühöt, közömbösséget, hiúságot, jókedvet, gondoskodást, bátorságot, volt akitől odaadásból kapott leckét, mástól büszkeségből. És mindeközben írt megállíthatatlanul, több száz oldalban örökítette meg egyre pontosabban úti élményeit, mert egyre inkább érezte, h mindazt, amit átélt tovább akarja adni.
Napközben szinte senkivel nem találkozva egyedül rótta a km-ket, kb. fél úton fel akarta adni, időnként már csak a csodára várt. Mégsem csinált magából mártírt vagy aszkétát, ez volt az egyik dolog, ami nagyon tetszett. Igenis megpróbálta magát jól érezni, nem a végtelenségig nyüstölni magát, h minél jobban fájjon az „élmény”, hanem közben kiélvezte a pillanatokat: kalamárit evett és tapast, spanyol mozikba járt,megnézte többek között Pamplonát, Villafrancát és Leont. Nem álszent, bevállalta, h a különleges, fárasztó napok után neki kell egy rendes szoba, normális ággyal és reggelivel, így gyakran hotelbe lakott, egyszerű, de kényelmes helyeken, megengedhette magának, így nem kínozta magát feleslegesen 6-8 személyes, zsúfolásig teli aszkéta-kolostorszobákban.
Majd egy idő után már nem a magányra vágyott, hanem kommunikációs éhsége volt, mégis nehéz olyasvalakit találni, aki fel tudja venni az ember tempóját és akinek fel tudja venni az ember a tempóját. A Szent Jakab út sok házasságnak és barátságnak jelentette már a végét, Kerkeling esetében – aki mind a való életben, mind itt nyíltan vállalta homoszexualitását – szó sem volt ilyesmiről, sőt. Kedves ismeretségeket kötött, köztük két életre szólót is: egy angol és egy új-zélandi negyvenes nő személyében megtalálta a vágyott, humoros, világra nyitott kedves embereket, akiket a végén már németül tanított, akikkel sütit sütött, kakaót szürcsölt és együtt tették meg az el camino utolsó szakaszát, együtt értek be Santiago de Compostelába és együtt vették át a latin nyelvű pergamentekercset, ami a zarándokutat teljesítőknek jár.
Átélt magányosságot és csendet, fáradságot és kétséget, de segítőkészséget, barátságot és olyan pillanatokat, amik minden nélkülözést megértek és egy nagyon sajátos, meglepő közelséget Istennel.
Sok általános infót ad a zarándokútról és sok-sok személyes élménnyel, benyomással gazdagítja ezeket, emellett nekem kimondottan tetszettek az önéletrajzi kitérői, nem ismertem annyira, mégis érdekelt, h pl. hogyan indult a karrierje 16 évesen. Egy kimondottan szimpatikus, intelligens angolul, franciául, spanyolul, olaszul és hollandul jól beszélő humorista meglepő útinaplója a könyv. Humoros, de nem idétlen, nem csinál viccet komoly dolgokból, sokkal inkább csak szórakoztatóvá teszi ezt a 800 km-es zarándokutat a hallgatónak, olvasónak, ahogy magának is azzá varázsolta.
Ami nekem még nagyon tetszett, h nem misztifikálja, nem az út vallásos voltára helyezte a hangsúlyt, hanem az emberi kapcsolatokra, a megrázó és szép emberi történetekre, amikkel az úton találkozott. Az úton, ami elveszi minden erődet és háromszorosan adja vissza.

2012. január 8., vasárnap

Kathryn Stockett: A Segítség

Van egy álmom: egy napon felkel majd ez a nemzet, és megéli, mit jelent valójában az, ami a hitvallásában áll: „Számunkra ezek az igazságok nyilvánvalóak; minden ember egyenlőnek lett teremtve.”
Van egy álmom: egy napon Georgia vöröslő dombjain a hajdani rabszolgák fiai és a hajdani rabszolgatartók fiai le tudnak ülni a testvériség asztala mellé.
Van egy álmom: hogy egy napon még Mississippi állam is, amely ma az igazságtalanság és az elnyomás forróságától szenvedő sivatag, a szabadság és a jog oázisává fog változni…
Van egy álmom, hogy négy kicsi gyermekem egy napon olyan nemzet tagja lesz, ahol nem a bőrszínük, hanem a jellemük alapján ítélik meg őket.

(Martin Luther King)

A 60-as évek eleje, Amerikai Egyesült Államok, Mississippi Állam, Jackson.
Fehérek és feketék. Külön bolt. Külön könyvtár. Külön iskola. Külön tankönyvek. Külön wc. Külön temető. Mindenből fehér és fekete.
De Martin Luther Kingnek van egy álma. És rajta kívül még több százezer embernek köztük Aibileennek is.


Aibileen színes bőrű szolgáló, aki megtanulta már lenyelni a sértéseket, tudomást sem venni a megalázásokról. Gazdái külön wc-t építettnek neki, nehogy elkapjanak tőle valamit, de persze engedik vasalni a ruháikat, megfőzni az ételeiket, engedik, sőt elvárják, h Aibileen nevelje fel a gyerekeiket. Ő meséli eleinte a történetet, az írónő visszaadja ízes beszédét, lehet, h nem agyoniskolázott – hisz korán ott kellett hagynia az iskolát, h a családját segítve dolgozni kezdjen – mégis árad belőle a tisztaság, az éleslátás, a józanság, az emberi szeretet.
A történet másik mesélője Aibileen barátnője a nagyszájú, minden lében két kanál Milly, akinek igazi ’ami a szívén, az a száján’ mentalitásával, 5 gyerekével és iszákos férjével nincs könnyű dolga.
Miss Skeeter a 3. mesélő, a fiatal nő, aki egyetemet végzett, még nem fogott magának férjet, anyját csak ez érdekli, neki viszont már az agyára megy mindez, az ő álma az, h írjon.
Majd Aibilennek és Skeeternek lesz egy közös álma. Az, h elmondják, hogyan is bánnak a jacksoni nők a színes szolgálóikkal, h szembesítsék az embereket az embertelen helyzettel. Mindez persze nem veszélytelen vállalkozás egy olyan helyen, ahol billogozás és kkk gyilkosságok vannak napirenden a feketék számára és ahol egy rossz szó és a jacksoni női falka vezér máris száműz az előkelő helyi fehér hölgytársaságból és ahol bűnözőknek tekintik azokat a fehéreket, akik részt vesznek a színesek polgárjogi mozgalmában. De a két nő csodálatos összefogása és a már tarthatatlan helyzet mégis meggyőzi a jacksoni szolgálókat és ők mesélni kezdenek…Hónapokon keresztül írja Skeeter és Aibileen a könyvet, minden nevet, adatot megváltoztatva,ezzel védve interjú alanyaikat és önmagukat. Vannak szomorú és tragikus történetek, akad bizarr is, de van szép is.
A könyvet elkapkodják, hamar ki is derül, h honnan származnak a történetek, utánnyomják, de igazából mégsem tudjuk meg, h sikerült-e megváltoztatnia valamit. De talán nem is ez az igazán fontos, hanem itt is inkább ’az út’ számít, amit megtesznek feketék és fehérek együtt, míg megjelenik a könyvük.
„Nem az volt a könyv célja? Hogy a nők észrevegyék: mind a ketten emberek vagyunk. Nem is olyan sok az, ami elválaszt bennünket egymástól. Még csak annyi sem, amennyit én feltételeztem.„

Nagy hatással volt rám a történet és igazán tetszett. Sok mindenről szól, nem csak faji megkülönböztetésről, hanem női szolidaritásról, egymás iránti felelősségről, emberi kapcsolatokról, szeretetről, barátságról. Tanulságosak nagyon a barátságok a könyvben, megmutatja, h mennyire más feketék és fehérek között. Nagyon tetszett, h nem a végletekben gondolkodik az írónő, nem csak az egyik oldalt mutatja meg, hanem olyan fehéreket is, akik segítenek, akik megvédik az alkalmazottaikat, akik egy asztalhoz ülnek velük.


Ami még különleges, ahogy ezek a fekete nők gondoskodnak fehér asszonyaik gyerekeiről…annyi szeretettel, annyi kedves szóval. Ezek a gyerekek sokkal inkább tőlük kapják meg az anyai szeretetet, mint az igazi édesanyjuktól, nekik még fogalmuk sincs a bőrszínek közötti különbségekről, csak azt érzik, ki az, aki gondoskodik róluk, aki szereti őket és ez elég egyértelmű. Sok olyan szereplő bukkan fel a történetben, akit egy színes nő nevelt fel nagy szeretetben…
„Olyan hangosan akarok kiáltani, hogy a kisleány is meghallja: A koszos, az nem a bőrünk színe, és a fertő, az nem egyenlő a város néger részével. Meg akarom akadályozni, hogy eljöjjön a perc – pedig egyszer eljön minden fehér gyerek életébe – amikor elkezdi azt gondolni, hogy a színes emberek nem ugyanolyan jók, mint a fehérek.”

Tavaly is olvastam néhány hasonló témájú könyvet (Kedves Jóisten, Nagyonkék), mégis sok újdonság volt számomra ebben, jobban magával ragadott a probléma, amit mind a mai napig nem tudtak teljesen megoldani. Nagy hatással volt rám a történet, nem egyszer a könnyekig meghatott. Az írónőnek – ahogy az utószóból kiderül – személyes indíttatása volt a könyv megírására, több személyes élményét használta fel.
A regényből készült film kapcsán hallottam róla először, moziban láttam a bemutatóját, de az első gondolatom mégis az volt, h ezt a történetet elolvasnám. Úgy jöttem ki a moziból, h sokkal inkább tetszett ennek a filmnek a bemutatója, mint az, amit megnéztünk:S. Aztán kifele jövet még szembejött a plakát és ott láttam, h valóban könyvből készült, így rögtön utána is néztem, de akkor még csak előrendelhető volt a könyv, végül a karácsony előtti napokban egy barátnőmtől kaptam ajándékba és a két ünnep közötti nyugis napokban olvastam. Felkerül a kedvencek közé!

2012. január 6., péntek

Susanne Fröhlich: Frisch gemacht

5 évvel at első könyv, a Frisch gepresst után jelent meg a folytatás, a Frisch gemacht.
Claudia, Andrea és Christoph lánykája immár 3 éves kis hercegnő. Ismét csak néhány napot ölel fel a történet, mégis mindent megtudunk nem csak a nagy ovis Claudiáról, hanem a csecsemőről és a totyogós kislányról is. Bepillantást nyerünk abba is, milyen is volt az első időszak: a felesleges kilók, a bébi úszás, az első szex szülés után, az etetés, az első gyerekbetegségek, az első nyaralás külföldön, az első repülőút.


Majd Andrea ismét munkába áll, egy kis helyi tv-nél helyezkedik el, Fröhlich, mivel maga is rendelkezik jócskán tv-s tapasztalattal igencsak élethű és kiábrándító képet fest a kulisszák mögött világról.
A kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond bölcsessége itt is beigazolódik, hisz ahogy cseperedik a poronty úgy nőnek a gondok is: ki vigyázzon a gyerekre ha beteg, ha szünet van, mit szabad és mit nem? Persze felbukkannak az ovis társak szülei, a tökéletes anyák és tökéletes gyerekeik, akikkel nem lehet és nem is kell versenyezni. Időnként persze vitatható Fröhlich hősnőjének véleménye, a tettei, a gondolatai – de legalább őszinte, vállalja, h nem szuperanya, mondjuk a pasiján Christoph-on kiakadtam párszor, elég érdekes. Levonja a nagy tanulságot is, miszerint az a furcsa az anyaságban, h az ember még olyan nőkkel is jól kijön, akikkel egyébként semmi közös nincs bennük.
A cím arra utal, h a totális káosz kellős közepén egy 3 évessel, Andrea nagy elhatározása ellenére, h nem lesz több gyerekük, mégis „elkészül” a kistestvér, ami aztán a nő családjának asszisztálása mellett ki is derül.
Aranyos történetek, megmosolyogtató párbeszédek, de így egymás után olvasva a kettőt már sok volt nekem Fröhlichből.

2012. január 3., kedd

Susanne Fröhlich: Frisch gepresst

Susanne Fröhlich sikeres rádiós és tv-s műsorvezető Németországban, ez volt az első könyve, még 1998-ban jelent meg, Fröhlich azóta igazi siker szerzővé vált, számos könyve jelent meg.


A borító és a cím ellenére nem frissen facsart narancsléről van szó:), hanem friss szülési élményekről.
Mindenféle pátosz nélkül, hétköznapian ír az anyává válás csodájáról, viszont nagyon viccesen és ironikusan. Időnként nekem kicsit szokatlan, fura, de el kell fogadni, h nem vagyunk egyformák, pláne a németek tapasztalataim szerint is másként viszonyulnak a gyerekekhez, gyerekneveléshez, mint mi, más az, ami nekik természetes és megszokott és más az, ami nekünk.
Alapvetően a stílusa tetszett a könyvnek, ami zavart, h nagyon sokat kalandozik a múltban, ami még nem lenne feltétlenül baj, de nagyon részletesen számol be régebben történt eseményekről, Ádámtól, Évától kezdi:S. De ennek is megvan az előnye, így teljesen képben vagyunk Andrea és Christoph kapcsolatát illetően, megismerjük a családjukat is és a család legifjabb tagját, kislányukat, az újszülött Claudiát.
A könyv a szülés utáni néhány napot mutatja be, még a kórházban. A hormonok randalírozását, a viziteket, a családi, baráti látogatásokat, az első fürdetés -, és pelenkázás élményét, a kórházi kosztot… Az írónő felvonultatja a komplett családot a 3 szobás kórteremben, mindenki vérmérsékletének megfelelően reagál az új családtagra.
Humoros, könnyed olvasmány, ami néhány kellemes, mosolygós órát szerzett.

2012. január 1., vasárnap

Boldog Új Évet!

Minden állandó olvasónak és erre látogatónak nagyon boldog, olvasmányélményekben, jó könyvekben és minden jóban gazdag új évet kívánok!
Ismét véget ért egy év, újra egy kis összegzés itt a blogon, a 2011-es „olvasó évemről”;).
Összesen 81 könyvet olvastam el, ill. egy hangoskönyvet hallgattam meg 2011-ben, ez 12-vel több, mint tavaly, természetesen abszolút rekord nálam:). Idén július vége óta boldog Kindle tulajdonos vagyok, 19 könyvet már ezen olvastam, valószínűleg ez a szám idén még jobban meg fog ugrani.


A 81 könyvből 33 -at németül olvastam és összesen 7 olyan könyv volt, amikre már nem először kerítettem sort.14 könyvet olvastam az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listáról (ebből 1 újraolvasás, a Jane Eyre), így 75-nél tartok, szóval még pár év és máris olvastam a tizedét;).
Júniusban olvastam a legkevesebbet, csak 5 könyvet, tekintve, h akkor tombolt a lakásfelújítás, nem is rossz. Júliusban értem a legtöbb könyv, szám szerint 9 végére.
A magyar-külföldi szerző arány, sajnos ismét szégyenletes, megint nem olvastam eleget magyaroktól, összesen7 szerzőtől csak 9 könyvet. Jó volna ezen javítani, de nem biztos, h sikerülni fog.
Tavaly egyetlen közösségi akcióban vettem részt, ez Lobó Várólista csökkentése volt, amit igazán jó kezdeményezésnek tartok, sikerült is teljesíteni, idén is részt veszek rajta.
A 2011-es könyvbeszerzésekről is készítettem egy kis számvetést, de szigorúan árak nélkül, a nyugalmam megőrzése érdekében;). 45 könyvet vettem, ezúttal is mindet online. Ezek közül 27 volt magyar-, 19 német nyelvű, 30-t elolvastam a 45-ből, de az azért látszik, h míg az év elején még általában gyorsan elolvastam, amiket rendeltem, év végére nem nagyon jutott rájuk már idő és energia a sok ekönyv mellett. Mindehhez jön még 6 ajándékba kapott könyv, én pedig 8-at ajándékoztam 2011-ben.
3 könyv volt idén, amik felkerültek a kedvencek közé Jodi Picoult: Beim Leben meiner Schwester (A nővérem húga), Daphne du Maurier: A Manderley ház asszonya, David Nicholls: Zwei an einem Tag (Egy nap). Ebben a tekintetben egy kicsit csalódott vagyok, mert bár sok jó könyvet olvastam, mégis összességében kevesebb könyv tetszett nagyon, mint tavaly. Ez persze alapvetően nem baj, de amikor az ember lánya hónapokig nem olvas olyan igazán- igazán átütőt, az nem jó.


Ha számszerűen értékelnék nyilván azoknak a könyveknek adnék ötöst, amik az oldal bal oldalán láthatóak, de volt jó néhány „négyes”, igazán jó, nekem tetsző, újraolvasásra érdemes olvasmány, ezekből viszont úgy éreztem, valami mégis hiányzott: valami kis plusz, valami extra, hogy a kedvenceim közé kerüljenek.
Az év felfedezése számomra Jodi Picoult, mindjárt 3 könyvet is olvastam tőle. Összességében viszont 2011-ben olvasás szempontjából a Kindle hozta a legnagyobb újdonságot a mindennapjaimba, nagyon szeretem, abszolút jó befektetés és döntés volt:).
Különösebb fogadalmat nem teszek, de most feltétlenül azt tervezem, h a felhalmozott készletekből fogok válogatni az év első felében – van miből – valószínűleg ezek mellé be fog még csúszni pár új könyv, ez elkerülhetetlen;), de most nagyon sok olyan könyvem van, amiket nagyon szeretnék mielőbb elolvasni, a többi megvár.