Graeme Simsion: Der Rosie-Effekt

Kissé csalódás az első rész után a folytatás, mert Don számomra már nem szerethető és vicces, hanem idegesítő volt. Nagyon nehezen jutottam végül dülőre a könyvvel, ami engem is meglepett.

Az első részben megismert ausztrál főhősök, Rosie és Don immáron házasok és New Yorkban élnek, ahol a pasi genetika professzroként dolgozik, felesége pedig a doktorijára készül pszihológiából ill. emellett az orvosit végzi. Don továbbra is habókos és kevéssé emocionális, de kettősük ennek ellenére is jól működik, boldogok együtt. Aztán bombaként robban be a hír az életükbe, h Rosie babát vár! Ezzel úgy általában is rengeteg minden megváltozik egy pár életében, ha pedig professzor Tillmannról van szó, ez hatványozottan igaz. Don könyvekből, tudományos úton próbálja kivenni a részét a babavárásból és készül az apa szerepre, de annyira idegesítően teszi, h nem csodáltam, h a feleségének is az agyára ment. Nagyon körmönfont problémáik vannak és a kapcsolatuk nekem nagyon fura volt, túl elméleti vitákat és beszégletéseket folytatnak, titkolóznak egymás előtt. A házasságuk – nem túl meglepő módon – zátonyra is fut és bár Rosie már az Ausztrália felé tartó gépen ül, végül mégiscsak happy end lesz, ráadásul ezt Don az emberi, érzelmes oldalának köszönheti.
Persze lehet, h az volt a problémám, h az első részben megismertük a nem egyszerű, de nagyon is szerethető Dont, akibe az olvasókon kívül;) Rosie is beleszeretett, ezek után úgy végződött a történet, h boldogan éltek, míg meg nem haltak. Majd a második részben szembesülnünk kellett azzal – amivel a szürke hétköznapokban szinte mindenkinek – h a Donnal való együttélés korántsem problémamentes, egy olyan speciális esetben, mint a babavárás pedig ez hatványozottan kijön. Engem mégis irritált a hozzáállása, amin persze nem tud változatatni és minden igyekezete a tudományos vonalon nyilvánul meg, ami egy ilyen érzelmes téma esetében, minimum fura, de egyébként szerintem Rosie sem nagyon erőlteti meg magát, szóval komplett kiábrándultam az első rész cuki párjából.
Az írónak sikerül úgy leírnia a kapcsolatukat a könyv nagy részében, h abból szinte minden érzelmet kiöl és egy idő után az volt az érzésem, ennek a két embernek semmi köze egymáshoz. Persze valószínűleg mindennek sokkal több köze van a való élethez, mint a habkönnyű chick-liteknek, talán pont ezért is volt furcsa és szokatlan egy regényben olvasni ezt így.
Míg az első rész engem abszolút szórakoztatott és mulattatott, addig a második inkább komolyra és – számomra- helyenként irritálóra sikerült.