Diego Marani: Új finn nyelvtan

Ritkán veszek hirtelen felindulásból könyvet, papír alapút meg egy pár éve már egyébként is. Mikor azonban egy újonnan megnyitott Libri áruházba beszabadultam egy barátnőmmel, már éreztem, h vásárolnom kell. Egy pillanat alatt jött velem ez a könyv, elég volt meglátnom a borítóját és átfutnom a fülszöveg első felét, máris eldőlt, h kell nekem. Na persze a cím is fontos tényező volt, elvégre a finn a magyarral – elvileg – rokon nyelv, már csak ezért is érdekelt.

A második világháborúban, Triesztben, egy német kórházhajón egy finn származású orvos kezel egy férfit, akit összevertek, semmire sem emlékszik, beszélni sem tud. Mivel a zubbonyba, amit visel egy finn név van beleírva, azt hiszi, honfitársáról van szó és gondosan kezeli. A sérülés elpusztította a férfi nyelvi memóriáját és a hangképző képességét, az orvos érdeklődését kezdetben tudományos értelemben keltette fel. Bár eleinte még a túlélésre sincs sok remény, de az idegen szépen gyógyul és a doktor lelkes tanításának köszönhetően, lassan képes a legalapvetőbb dolgokat finnül kifejezni. Az orvos visszaküldi Finnországba, mert úgy véli, ott sokkal nagyobb lenne rá az esély, h a megszokott környezetében visszatérnek az emlékei.
Helsinkibe érkezve orvos mentora segítségével egy kórházban lakik és ott segédkezik, a finnek is nehéz időket élnek a világháború miatt. Itt találkozik egy tábori lelkésszel, aki a Kalevala, egyházi énekek és versek segítségével tanítja neki a nyelvet, a ragozásokat, szabályokat. Jön-megy, ismerkedik, próbálkozik, de csak nem akarnak jönni az emlékek, próbál finn lenni, de az nem megy könnyen. Képtelen közel engedni magához az egyik ápolónőt, aki pedig beleszeret, de a férfi továbbra is magát keresi. Egy véletlen séta a kikötőbe aztán rádöbbenti, h minden, amit a zubbonyába varrt név miatt magáról hitt, tévedés, újra elveszti a kínkeservesen felvett identitást, majd a harctérre megy katonaként, ahonnan soha nem tér vissza.
El sem tudom képzelni, milyen lehet elfelejteni mindent, minden emléket, minden arcot, tényt és ráadásul még az anyanyelvedet is, pláne úgy, h senki sem tudja, mi is volt az. A regény főhőse – mint a történet végén kiderül – nem finn, de vajon könnyebb lett volna az identitás keresésének folyamata, ha az? Másként reagált volna az anyanyelvére? A hazájára? Be tudott volna illeszkedni, újra tudta volna kezdeni, vagy folytatni az életét a megfelelő helyen? Elvesztette-e egyáltalán valóban az anyanyelvét? Ez nem derül ki, hisz egy vélt anyanyelvvel próbálkoznak csak. Persze nem csak a nyelvről van szó, hanem az identitásról, ami olyan sok apróságból tevődik össze és meghatározza az embert.

Még az is, aki egész életében azt hangoztatja, hogy nincs hazája, halála óráján hirtelen úgy érzi, hívja az a hely, ahol minden elkezdődött, ahol tudja, hogy várnak rá. Ott és csakis ott, a maga helyén marad változatlan minden szag, minden szín, minden zaj.

A regényben az eseményeket „kommentálja” utólag a finn-német orvos, aki elhitette a férival, h finn, hisz maga is meg volt győződve erről a körülmények miatt. Egy alkalommal azt írta, h ha a férfi lemondott volna saját múltja kutatásáról és hagyta volna, h a jelen magával sodorja, talán másként alakul a sorsa. De mégis hogyan? Hogyan lehet új életet építeni a semmire? Mikor az ember semmit sem tud magáról? Elképzelni sem tudom…
Maga a téma és az ötlet szerintem zseniális, engem nagyon megragadott, de sajnos a megvalósítást helyenként kifejezetten unalmasnak találtam, például a főhős vergődését Helsinkiben, az nekem is szenvedés volt.