Cecelia Ahern: P.S. Ich liebe dich

Régóta meg akartam venni már ezt a könyvet, de valahogy sosem került sor rá, aztán a legutóbbi könyvrendelésnél, csak bekerült végre a virtuális kosaramba és amikor megérkezett neki is kezdtem. Láttam a filmet és úgy emlékszem tetszett is, de az elején nem voltam oda a könyvért. Úgy tűnik, mostanában semmi sem tetszik, vagy legalábbis nagyon kritikus hangulatban vagyok (lásd legutóbbi blogbejegyzések). Kb. a felétől viszont megváltozott a véleményem és magával ragadott a dolog.

Azért is érdekes regény, mert a „romantikus” könyvek döntő többsége csak a boldogságról ír, amikor minden tökéletes, itt viszont egy boldog, szerelmi házasságnak véget vető tragikus haláleset után ismerkedünk meg a magára maradt Hollyval. Nagyon szemléletesen, időnként szívszorítóan írja le az első időszakát a férje nélkül, de ugyanakkor nagyon tetszett, h nem egy nyálas valamit akar ráerőltetni az olvasóra, hanem marad a realitásoknál és nem magasztalja a főszereplőt sem szenté, sem mártírrá. Nagyon emberi, h Hollynak igenis rossz érzés, h az egyik legjobb barátnője férjhez megy, a másik kisbabát vár, hiszen ő – legalábbis egyelőre – elveszítette ezt és ennek lehetőségét, persze, h féltékeny, bármennyire is tudja, h nem ezt kellene éreznie, de emellett ugyanúgy szereti a barátnőit, akik mindenben segítenek neki, akik mellette állnak.
A havonta kapott levélkék a már halott férjtől, emlékszem, amikor a filmet láttam nagyon szíven ütöttek, nagyon eredeti és klassz ötletnek tartottam, bár a filmben azért ez is másként van kicsit, tovább gondolták a dolgot.
A vége felé időnként a könnyeim is előbújtak, tetszett a befejezés is, csavart még rajta egyet az írónő, ott van a remény a boldogságra, de nem úgy, ahogy azt sejtenénk.
Összességében szerintem nem túl sok köze van egymáshoz a filmnek és a könyvnek, de alapvetően mindegyik tetszett, szóval ez így még a jobbik eset szerintem:).