Pallavicini Zita: Egy őrült őrgrófnő naplója

Hallottam már Pallavicini Zita nevét, de konkrétan nem nagyon tudtam sem róla, sem a családjáról sokat, mikor kezembe akadt ez az életrajzi könyv. Úgy tűnt időként, ő viszont feltételezi, h mindenki ismeri a családját, így félszavakból is értjük ki kicsoda, hát nálam ez nagyon nem így volt. Mivel gyanítom, h nem vagyok ezzel egyedül, talán jobb lett volna a lineáris elbeszélést választani, időnként megteszi ezt, máskor viszont csapong rendesen.


Nincsenek előítéleteim az arisztokráciával szemben, ennek ellenére sikerült elérnie, h inkább ellenszenvet éreztem olvasás közben és érzek utána. Időnként bicskanyitogató volt, h csak úgy mellékesen megemlíti 100x, h innen oda repült, ilyen kastélyba, partira, bedobott neveket (Valentino, a belga trónörökös) és szerintem megerősítette nagyon sok esetben a sztereotípiákat. Szerelmi botrányokon, anorexián és öngyilkossági kísérleten túl olyan nagyon sok mindent nem tud felmutatni és nem gondolnám, h ezek olyan érdemek, melyekről rögtön könyvet kell írni. Az áll az elején, h az édesanyjának és a nagymamájának ill. gyerekeinek szánja, h megértsék…mit? nem hinném, h ebből bármire is fény derülne, az meg a másik, h gyerekként szeretném-e ezt olvasni az anyámtól vagy, hogy ez a könyv, a megfelelő „emlékállítás”-e bárkinek is, kétlem…
Kisstílű kalandok, luxus problémák, megspékelve valóban tragikus történésekkel, de ezeket nem érzem másnak, mint bármelyikünk életében a problémákat, ezeknek semmi köze ahhoz, h milyen felmenőkkel rendelkezik Pallavicini Zita. Meg aztán mégis csak kivételezett helyzetben volt, mert lehet, h anyagilag nem állt jobban, mint a magyar átlag (bár…), de mint tudjuk a kapcsolati tőke nem elhanyagolható és azzal tagadhatatlanul rendelkezett. (Megjegyzem kb. ebből az okból született a könyv is, más okát nem látom).
Valóban vannak tragikus történetek a családjában, de ezeket csak lapszéli jegyzetként említi meg, egyébként magával van elfoglalva, hol felvágva, hol önsajnálatba merülve, de az konkrétan nem nagyon derül ki, rá, az életére, hogy hatott és mennyire, a családja egykori meghurcolása. Engem speciel jobban érdekelt volna ez, ill. a családi legendárium, a családja története, mert úgy érzem benne a neve, a családja a legérdekesebb, talán ez durván hangzik, de ezt az irományt végigolvasva nekem erősen így tűnt.
Pozitívumot sajnos nem tudok írni róla, így még néhány negatívum, a teljesség igénye nélkül: nem tetszett, ahogy Mo-ról megnyilvánult, az írása nélkülöz mindenféle „művészi” igényt, egyszerű, gyorsan olvasható, hogy azt ne mondjam pongyola, bár kiderült, h a Blikknél is volt „újságíró”, ez azért megmagyarázott pár dolgot… Borzasztóan büszke a címére, a családjára, ami rendben, de ezt lehet egy fokkal szimpatikusabban is tálalni, mert ha az ember mögött semmi más nincs, mint a „címe”, az nem veszi túl jól ki magát (az én szememben). A címben szereplő „őrült” jelző abszolút indokolt;).
Összességében pont olyan lett a könyv, amilyet gyanítom nem szeretett volna: semmit mondó, középszerű. Ennek fényében a 192 oldalért, a 3500 ft- os ár nagyon durva, még jó, h nem adtam érte pénzt, iszonyat gyorsan olvasható, túl is estem rajta mielőbb.