Pár hónapja találkoztam egy siket fiatalemberrel, akiről addig csak hallottam, de nem gondoltam bele a helyzetébe, az életébe. Saját magamat is sikerült meglepnem, mennyire „lefagytam”, fogalmam sem volt, hogy álljak hozzá, mit ért meg, mit nem, mit csináljak, hogyan. Nagyon szimpatikus volt, szerettem volna valahogy kommunikálni vele, de nem ment és nem miatta…Ezen el is gondolkodtam és utána olvastam egy kicsit a témának, jó pár újdonságra bukkantam, amikkel egy kicsit enyhítettem tájékozatlanságomat. Ilyen előzmények után különösen örültem, h megtalált a könyv.
Bonnié Poitras valószínűleg süketen született, de szülei csak 2 éves kora körül jöttek erre rá, addig úgy kezelték, nevelték, mintha minden rendben lenne. A kislány így tökéletesen megtanult szájról olvasni és beszélni is. Édesanyja mindent megtett, h független embert neveljen belőle, h részt tudjon venni az ép hallásúak világában. Szülei mindig rendes iskolába íratták és elmondták, h nem hall egészen jól, hisz a süketség azt jelentette volna, h teljesen kizárják a hallók világából. Ezzel természetesen jó pár nehéz napot, évet szereztek a kislánynak, hisz a tanár sokszor a tábla felé fordulva beszélt, nem látta, nem láthatta a mögötte, mellette ülő osztálytársai arcát sem, hogy tudott volna így szájról olvasni?
…nem az egyedüllét a legrosszabb sors, amely osztályrészül juthat egy embernek. Sokkal rosszabb, ha mosolygó társaságban van, de sem azt nem érti, hogy miről beszélnek, sem részt venni nem tud beszegelgetésükben. Már gyerekként éreztem, hogy ennél még az egyedüllét is jobb.
Olyan apróságokról írt, amibe sosem gondol bele az ember szerintem, számomra ezek a kis történetek szemléltették legjobban, milyen más világ az, amiben élnie kell. Ledöbbentett, h könyvből tanult meg kamaszként zongorázni, majd később is zongorázott, szívesen táncolt és síelt is. Bizonyos dolgok, szavak amikről olvasott, vagy amiről mások beszéltek különös kérdéseket vetettek fel számára: milyen hangja van, van-e hangja annak, ha az ember kinyomja a tubusból a fogkrémet, ha lecsöppen a fagyi, hogy hangzik a sercegés, a pattogás, zúgás vagy morajlás? Ép hallásúként elgondoltál már ezen?
Egyetemi tanulmányai alatt ismerkedett meg későbbi férjével, aki csak több hónapi együtt járás után tudta meg, h a lány süket. Később mégis összeházasodtak, de ő sosem vett igazán tudomást a felesége süketségéről, magára hagyta Bonniét a 3 gyerekükkel és azok nevelésével, majd pont azért vált el tőle, mert egyszerűen belefáradt a süketségébe, pedig a nő nagyon is önálló volt és sokkal inkább tapintattal volt élő ép hallású férjére, mint az rá.
A nagy pofon azonban nem küldte padlóra a nőt, 3 gyerekes, egyedülálló anyaként vágott neki a jogi egyetemnek, közel a negyvenhez 1977-ben. Itt persze már nem tudta elhallgatni, h szájról olvas, nem hall és soha nem tanulta meg a jelnyelvet. Az egyetem után sikeres, praktizáló ügyvéd lett, sokat olvashatunk az ügyvédi karrierjéről, később jogászprofesszor lett, majd egyre erősödött benne a vágy, h a fogyatékosok jogainak szakértőjévé képezze ki magát és így is tett.
Nagyon fontos pontja az életének, h míg mások a halláskárosultakkal hasonlították össze, ő az ép hallásúakhoz mérte magát. Sokáig tartott, míg el tudta fogadni magát a fogyatékosok csoportjának tagjaként, egész életében inkább letagadta, mint elismerte süketségét.
Bármilyen nehéz volt is az életem, mindig a halló világ része voltam, ott éltem, ahol beszéltek az emberek és ahol nem voltak kerítések sem ténylegesen, sem átvitt értelemben. Ebben az elzárt siketvilágban viszont idegenebbül mozogtam, mint az ép hallásúak között.
…nem, én nem vagyok süket úgy, ahogy a siketkultúra érti. Nem hallok – ez igaz. De úgy gondolkozom és kommunikálok, ahogy az ép hallásúak. Én ép hallású ember vagyok – bizonyos korlátokkal.
Egy apró részem sajnálja az ép hallásúakat, hogy szüntelenül ki vannak téve valamilyen zajnak. Hogyan vagytok így képesek arra, hogy halljátok, amint ti magatok gondolkoztok?
A könyv nem annyira regény, inkább saját életét például használva mutatja be a süketek mindennapos problémáit, közben félelmetes, meglepő és vicces történetek váltják egymást, miközben az ember igazából nem sajnálatot érez, inkább kíváncsian pillant be ezeknek a különleges embereknek az életébe. Nagyon tetszett, h nem csodabogárként, szánalomra, sajnálatra vágyva mutatta be magát, a világát, így fel sem merült bennem, h ez az erős nő, aki a saját maga erejéből olyan sokat elért fogyatékos lenne, mert nem az.
Irodalmi szempontból nem biztos, h kiemelkedő a könyvről van szó, tartalmilag viszont nagyon érdekesnek találtam. Kicsit zavaró volt időnként, h nem követ teljesen időrendet, helyenként ide-oda ugrál, de ezen kívül nem sok kivetnivalót találtam benne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése