Mhairi McFarlane: Irgendwie hatte ich mir das anders vorgestellt

Nem tudtam ellenállni a csábításnak, máris nekiálltam a friss szerzeménynek, mert a legutóbbi könyv a szerzőtől nagyon tetszett
Edie (Edith) 35 éves, csinos, jófej csaj, mégis régóta szingli már, Londonban él és egy reklámügynökségnél szövegíró. A történet egy kolleganőjének az esküvőjén kezdődik, ahol a vőlegény megcsókolja a kertben, míg a násznép a saját esküvőjén mulat, persze felfedezik őket, kitör a botrány. Ez manapság már egyet jelent az online hadviseléssel, mindenki Edie-t hibáztatja, az ifjú pár pár nap után ki is békül. Pikáns még a helyzetben, h mindhárman ugyanannál a cégnél dolgoznak. A főnök Notthinghambe küldi Edie-t, ami egyébként is a szülővárosa, h legyen szellemírója egy híres fiatal színészről készülő könyvnek, aki szintén onnan származik és épp ott forgat. Ez elvileg kapóra jön a lehetetlen helyzetben, de 35 évesen visszatérni a feszültségektől, elhallgatott szörnyűségektől zsúfolt családi fészekbe az 5 évvel fiatalabb, alternatív húgához és apjához, nem egy leányálom. Ráadásul persze Elliot Owen, az ünnepelt, jóképű sztár sem a legjobb oldaláról mutatkozik be, de Edienek nincs más választása, valahogy ki kell bírnia az egészet.

Szépen lassan rendeződnek a sorok, sok mindenre fény derül a múltból és a nő rájön, h az általa mindig lenézett Notthingham nem is olyan rossz, h az élete itt sokkal igazibb, kívülről látja londoni énjét, aki csak az instagram képeknek, a látszatnak élt, tele látszatbarátságokkal, felszínességgel. Az egyéb eseményekkel párhuzamosan bimbózóban van egy szerelmi szál is, ami sok félreértés után szárba is szökken és még a happy endből is kóstolót kapunk, amikor aztán jön a realitás. Tekintve, h ez egy könnyed olvasmány, meglepett Mhairi McFarlane realitásérzéke, ami a kapcsolat jövőjét illeti. Nem akarta elhitetni velünk, h boldogan éltek, míg meg nem haltak, nem akarta egyik karakterét sem feláldozni a másikért, mert az örökre a gátja lett volna a boldogságuknak. Nem tudom, hányan képesek ilyen döntést meghozni, ha megtalálták a tökéletes szerelmi boldogságot és inkább önmagukat választani. Ez nagyon elgondolkodtatott, ha csak fiktíven is… Talán az írónő sem volt benne egészen biztos, h ez jó befejezés, mert mielőtt nagyon hirtelen véget ér a regény, még hagy egy kiskaput, ami azért (sajnos) zárójelbe teszi kissé a dolgokat. Igazából valószínűleg erre mondják azt, h ránk és a fantáziánkra bízza a folytatást, de ez számomra kissé „olcsó” megoldásnak tűnt, nagyon örülnék egy folytatásnak.
Eddig is nagyon szerettem McFarlane könyveit, ezt is, hiányzik is, amióta befejeztem:S. Így, h már 3 regényét olvastam, azért kezd kikristályosodni számomra, h mi az, ami egyedivé teszi és miért is szeretem a műveit. Minden regényében komplex szereplőket fest, akik távolról sem tökéletesek. A nők soha nem felelnek meg a trendi szépségideáloknak, küzdenek is rendesen ezért magukkal, mint oly sokan. Mégis mind fantasztikus, erős, okos nők, akik jóval többek az üres fejű, tökéletes szépségeknél. Talán inkább a pasik képviselik a szépségideálokat, általában talán inkább ők „kevésbé egyéniségek”. Imádom a fergeteges párbeszédeket, a vicces leírásokat, ezek az én humoromat nagyon eltalálják. Fontos még, h a regényei soha nem csak egy szerelemről szólnak, hanem más, fontos, komoly témákat is boncolgatnak, ezáltal nekem túlmutatnak a rózsaszín limonádékon és elgondolkodásra késztetnek. Szintén megfigyeltem, h valószínűleg pont azért, mert sok témával foglalkozik, több szál van, elég hosszúak a könyvei, az elején picit döcögnek, de aztán a végén már letehetetlenek. Igazi élmény volt most is, a szereplők a szívemhez nőttek, szórakoztattak, megleptek, nagyon tetszett, alig várom a következő könyvét!