Marie Tiéche: Mein Jahr am Nordpol

A brit szerzőnő a Spitzpbergákon található kis város, Longyearbyen egyik pubjában találkozik a német professzorral, Hauke Trinksszel, aki spontán meghívja a következő expedíciójára. Ennek keretében egy évet kellene egy 20 négyzetméteres kis kunyhóban együtt tölteniük, társaságuk egymáson kívül csak 2 husky lenne az örök jég birodalmában a Spiztbergáktól északra és az őrült tervre a nő igent mond.

A nem mindennapi kaland előkészületeibe pillanthatunk bele először, majd Marie nagyon személyes leírását olvashatjuk a közös, izgalmas, veszélyes, őrült és boldog együtt töltött évükről.
A 40-es éveiben járó Marie és az 50-es évei végén járó Hauke között bár több is lesz, mint barátság, mégsem megy el a regény ebbe az irányba, bár ír az együttélés nehézségeiről is ilyen extrém körülmények között. Nekem nagyon tetszett, h nem csinált romantikus limonádét a dologból, hanem végig az Északi-sarki expedíciójukra koncentrál. Az is tetszett, h nem a tudományos oldalát mutatja be, hanem inkább az emberit, a főzés nehézségeit, a készleteik feltöltését, a szabadidejük kitöltését.
Már szeptember elején leesett az első hó, leggyakoribb látogatóik a jegesmedvék voltak, időnként a kunyhójukban is tomboltak a mínuszok, átvészelték együtt a sarki éjszakát (polar night), azt a végtelennek tűnő időszakot, amikor a nap nem emelkedett a horizont fölé és egész nap szinte sötét volt. A nehézségek-; és annak ellenére h az expedíció elején alig ismerték egymást, csodás évet tölt Marie és Hauke együtt, feltalálják magukat, aktívak maradnak, minden problémát megoldanak és egyre inkább kezdik sajnálni, h az idő olyan gyorsan megy. Tele élményekkel és tapasztalatokkal hagyják el a kis kunyhójukat és intenek búcsút egymásnak, h ezután a mindent megváltoztató élmény után egyedül találják meg az útjukat és magukat. Végül mégis újra egymás mellett kötnek ki, mert azt, amit egymásban találtak nem lehet figyelmen kívül hagyni. Érdekes, érzelmes, izgalmas, nem mindennapi történet.