Cecilia Ahern: Für immer vielleicht

Eleinte eléggé emlékeztetett az Egy nap-ra, itt is egy életre szóló fiú-lány barátság áll a történések középpontjában. Mégis kicsit másként, hisz főszereplőink Rosie és Alex már kisgyerekként elválaszthatatlanok: együtt járnak suliba Dublinban, együtt csibészkednek, sok-sok közös gyerekkori emlék köti össze őket. Szóval minden a gyerekes csínyekkel kezdődik, majd az első nagy lerészegedéssel folytatódik, meg persze jön az első szex és az élet más fontos történései. A barátságuk 17 éves korukban mégis átalakul, Alex családja Bostonba költözik, s bár egy kontinens választja el őket, mégsem tévesztik szem elől egymást. Majd éppen Alex meghiúsult dublini utazása változtatja meg egy csapásra Rosie életét, egyedülálló anya lesz 18 évesen, ezzel feladva álmait. Innentől kezdve egy-egy oldallal akár éveket is ugrunk: Alex az orvosira jár a Harvardra, Rosie nevelgeti a kislányát, az életük teljesen más lett, időnként úgy tűnik, alig van közös témájuk. Aztán megházasodnak, gyerekeik születnek, elválnak, sikereket érnek el, de továbbra is állandó pontot jelentenek egymás életében és ennél még sokkal többet. A gond csak az, h egymás iránti érzelmeik nem mozognak azonos skálán: hol egyikükben lobban fel a láng, hol a másikukban, de sohasem egy időben, valamint tovább bonyolítja a dolgokat, h nem akarják érzelmeikkel összekuszálni a másik életét, kapcsolatát.
3 fordulópont is lehetne a regényben, mikor legyőzik a félelmeiket és komoly lépésre szánják el magukat, h végre igazán egymásra találjanak, de mindig közbe szól a véletlen: egy meghiúsult utazás, egy elkallódott levél vagy épp egy rég elfeledett személy a múltból.


A regény különlegessége, hogy főhőseink kissé grafománok;), vagyis a történet csupa egymásnak írt levélkéből, órán írt cetliből, majd smsekből, e-mailekből, chat beszélgetésekből áll össze. Nem csak a két főszereplő egymással váltott levelezéseit/beszélgetéseit olvashatjuk, hanem - a képet és az érzéseiket jobban árnyalandó – bekapcsolódunk a családjukkal, barátaikkal folytatott diskurzusokba is. A teljes levélforma még izgalmasabbá teszi a történetet, főleg úgy, h bizonyos eseményekről több személy szemszögéből is értesülünk, másokról pedig csak közvetetten.
Muszáj kiemelnem a könyv női főszereplőjét, Rosie-t, akivel az írónő egy remek karaktert teremt, akiben ugyanúgy megvannak a modern nő jellemzői, de a hagyományos nő kép sem áll távol tőle, akit nem lehet nem szeretni, nagyon megkedveltem.
Ahol a szivárvány véget ér címmel jelent meg 2008-ban magyarul, ez volt az eredeti, angol cím is, nem is hallottam róla, eddig. Ez az írónő 2. könyve a nagysikerű U.i.: Szeretlek után, de nekem jobban tetszett, mint az. Az eredeti címnél találóbbnak és kifejezőbbnek érzem a német címet (Örökre talán), hisz a két főszereplő kapcsolatát pontosan ez jellemzi, mindig ott a lehetősége annak, h a barátságból szerelem legyen, mégis előfordulhat, h ez örökre csak lehetőség marad… A regény csodálatosan mutatja be, h mennyi kis apróságon múlik és múlhat a boldogság.
Az elején kevésbé, de a végére és összességében nagyon tetszett!