2011. március 30., szerda

Jean-Dominique Bauby: Szkafander és pillangó

A szerző, a francia Elle magazin főszerkesztője volt, 43 évesen egy agyvérzést követően mély kómába zuhant, 30 kg-t fogyott 20 hét alatt, majd csak a bal szemét tudta mozgatni, ez volt az egyetlen lehetősége a külvilággal való kommunikációra és ezt használta ki arra, h „lediktálja” ezt a könyvet.
Bauby az un. locked-in szindrómában szenvedett, vagyis tetőtől talpig lebénult a teste (kivéve a bal szemhéja), de a szelleme ép maradt. Erre utal a – szerintem zseniális – cím is. Szkafander és pillangó - a teste szkafanderben, bénultan, de a lelke szabad, szárnyalhat, mint egy pillangó. Őrületesen nagy ellentét van a kettő között az egyik maga a nehézkesség, a bezártság, míg a másik a könnyedség, szabadság, játékosság szimbóluma.


A könyv a következő módszerrel született: elmondták neki az ESA ábécét (ebben a betűk a francia nyelvben való előfordulásuk gyakorisága szerint követik egymást: ESARINTULOMDPCFBVHGJQZYXKW), ő pedig a megfelelő betűnél pislogott, így álltak össze lassan a szavak, majd a mondatok és a történetek.
Elénk tárja a teljes tehetetlenséget, emlékei morzsáiból főzőcskézik, újra bejárja azokat a helyeket, ahol már volt és azokat is felkeresi gondolatban, ahova el szeretett volna jutni. Emlékek, emléktöredékek bukkannak fel az életéből, gyerekkorából, álmaiból, vágyaiból, de tudósít a benne kavargó érzésekről és a mindennapokról a kórházban – ironikusan, humorosan, sokszor szívfacsaróan ír a világáról, amit szinte elképzelni sem lehet.
Ez után a történet után az ember értékelni kezdi – legalábbis egy kis ideig - a neki megadatott legapróbb dolgokat is, amiket természetesnek vesz: h tud beszélni, enni, inni, vagy egyszerűen csak nyelni.
Jean-Dominique Bauby 10 nappal a könyv megjelenése után meghalt. Történetéből 2007- ben film is készült, ami aztán díjat nyert Cannes-ban és a Golden Globe-on és Oscarra is jelölték.

2011. március 26., szombat

Anna Licht: Blau ist grüner als Gelb

Két barátnő, a 30-as éveik közepén járó Mia és Lena története, az egyik fejezetet az egyikük, a másikat a másikuk meséli. Mia sikeres minden fronton: a munkában, a házasságában, van 2 gyereke, míg Lena nőgyógyász és magányos, miután a barátja megcsalta.


Ami kicsit fura, h nincsenek nagyon történések az elején, de nem nagyon tudtam eldönteni, h hogyan viszonyuljak ehhez: időnként idegesített, máskor elégnek tűnt, mert közben sok minden kiderül a két főszereplőről, a múltjukból.
Talán még soha nem olvastam ilyen – szórakoztatónak szánt – könyvet, ahol egy anya így nyilvánult meg a gyerekeivel kapcsolatban, mint Mia. Időnként hangsúlyozza, h szereti őket, bár az ilyesmit elvileg nem kellene külön hangsúlyozni, itt mégsem ártott, mert az elbeszéléséből, a párbeszédekből, sokkal inkább valami permanens ingerültség és düh volt kiolvasható. Mia egyértelműen őrlődik a karrierje és a családja között, állandó szemrehányások között él, igyekszik mindenkinek mindig megfelelni, de amit vállal, szinte lehetetlen.
Ugyanakkor meg tetszett is ez a realizmus, h nem azt a mézes-mázas, cukormázas szöveget kaptam, amit 10-ből 9-szer és aminek nem sok köze van a valósághoz, a szürke hétköznapokhoz. Anna Licht, nagyon is realistán írja le a házaspárt, 2 kisgyerekkel, a mindennapi gondokat, az állandó rohanást és a másik oldalon a minderre vágyó magányos szingli doktornő életét is.
A könyv közepe táján aztán jönnek a történések is, egyre jobban belelendült az írónő és én is az olvasásba.
Nem mondhatom, h húú, nagyon tetszett, meg h végig nevettem, mert nem így volt, mégis kimondottan kellemes olvasmánnyá vált, persze nem egy világmegváltó valami, de időnként megnevettetett, máskor elgondolkodtatott, volt, amikor meghökkentett és meglepett, összességében szórakoztatott, ennél többet igazából nem is vártam.
Mindkét barátnő története happy end-del végződik, de mégsem irritált ez most, mert nem az a rózsaszínű álom volt, cukormázzal bevonva, hanem sokkal hihetőbb.


A borítója - nyilván nagyon fontos;) - nekem nagyon tetszik, bár a cím kissé megmagyarázhatatlan (a kék zöldebb, mint a sárga), volt róla szó a könyvben, de eléggé kesze-kuszán. Magyarul nem jelent meg a regény.

2011. március 22., kedd

Charlotte Brontë : Jane Eyre

Charlotte a legidősebb Brontë nővér, álnéven, Currer Bellként írta fő művét, ami 1847-ben jelent meg nagy sikerrel, egyszerre megbotránkoztatta és elbűvölte a kortárs olvasókat, népszerűsége azóta is töretlen. Ma a világirodalom egyik legfontosabb regényeként tartják számon, A lowoodi árva címen is megjelent Jane Eyre-t. Természetesen nem hiányozhat az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listáról sem.
Most úgy alakult, h tele lett spoilerrel az írás, vigyázat;)!


Jane, az árva lány történetéről szól a regény, aki - bár jelentéktelen külsejű, de - eszes, szenvedélyes lány. Nehéz gyerekkora és intézeti évei után nevelőnőként kezd dolgozni, ügyesen rajzol és zongorázik, türelmes, következetes tanár – remek nevelőnő válik belőle. Beleszeret a munkaadójába, igazi modern nő: nem törődik a kor és a társadalmi különbségekkel, szerelmével egyenlőnek vallja magát. Már minden készen áll a kor társadalmi normái szerint egyenlőtlen házasságra, amit csak a ház megmagyarázhatatlan éjszakai történései árnyékolnak be. Mivel a történet mesélője maga Jane, az olvasó ugyanúgy a sötétben tapogatózik Thornfield éjszakai különös eseményeivel kapcsolatban, mint ő. Az esküvő előtti éjszaka szinte vágni lehet a feszültséget, az írónő itt az időjárással is érzékelteti a baljós hangulatot, az olvasó érzi: valami történni fog. Történik is, fény derül a különös zajok és események okozójára: Mr. Rochester, a vőlegény őrült feleségére, a kézfogó meghiúsul. Jane újra kezdi az életét, a véletlenek sorozatának köszönhetően, először barátokra, majd munkára, rokonokra és örökségre tesz szert, ezzel sorsa gyökeres fordulatot vesz. Később újabb kérője akad, unokatestvére, a lelkész St. John, de mivel megtapasztalta már az igazi szerelmet, nem tudna enélkül házasságot kötni.
A szerelmesek egymásra találnak újra, a történet végén, Jane immár egyenrangú nőként érkezik a házasságba, míg vele csupa jó dolog történt, addig leég Mr. Rochester háza, megvakul, elveszíti egyik kezét. „Szerepet cserélnek”, fordul a kocka, a végére Jane lesz független, neki van, lenne több lehetősége, egyedül is megállja a helyét, rátalál a szerencse, mégis gondolkodás nélkül választja a szerelmet.
Úgy éreztem, Jane erkölcsi fölényével mindig mindenki fölött áll. Egyszerű külseje, testi gyengesége ellentétben áll belső erejével, határozottságával, szabadságvágyával. Története egyszerre modern szerelmi regény és fejlődésregény is, pergő, tele eseménnyel, romantikával és szenvedéllyel, ő maga, előfutára a női emancipációnak . A hősnőnek többször is a semmiből kell felépítenie önmagát, az életét. Véletlenek sokasága, a szálak csodás összefonódása, de ezeket egy percre sem éreztem erőltetettnek vagy túl mesterkéltnek.
Az eleje kicsit emlékeztetett az Agnes Grey-re, Anne Brontë-től, Charlotte nővérétől, amit tavaly olvastam és hát…nem voltam elragadtatva tőle. De még mielőtt ezen elkedvetlenedhettem volna, beindultak az események és eltűnt a hasonlóság.
Mivel a kedvenc könyveim közé tartozik és már évek óta nem olvastam, úgy éreztem itt az idő. Ezt „sürgette” az is, h már beszereztem A Jane Eyre esetet és előtte szerettem volna feltétlenül újraolvasni ill. az is, h a nemrég olvasott A Manderley-ház asszonyáról több helyen is olvastam, h a Jane Eyre sokban inspirálta az íróját. Valóban vannak ’hasonlóságok’, leginkább a Mr. Rochester felesége körüli titokzatos történet ihlette meg Daphne du Mauriert, de a leégett ház és a hősnő teljes magára találása a regény végén, szintén a hasonlóságok közé tartoznak.
A Jane Eyre a kedvencek között volt és marad, és a Manderley-ház asszonya is odakerült nálam.

2011. március 18., péntek

Nadine Sieger: Ein Jahr in New York

Bár alapvetően nem vagyok oda Amerikáért, de New York mostanság kivételt jelent, egyre jobban érdekel és vonz. A német Herder kiadó Ein Jahr in… sorozatából eddig a stockholmit olvastam és bár a kedvenc városomról szólt, annyira nem tetszett. Mégis „beneveztem” a new yorkiba és nem bántam meg, nagyon tetszett!


A német Nadine Hamburgból költözött a Nagy Almába és egy évig, októbertől szeptemberig élt és dolgozott ott. Nagyon sok érdekességet, újdonságot megtudtam New Yorkról, persze előjönnek a szokásos sztereotípiák és a már mindenki által jól ismert dolgok is, de általában ezeknek az alapjára, okára is rávilágít.
Nagyon olvasmányos volt, számomra tökéletesen megtalálta az összhangot a dolgok között: volt egy kis történelem, de nem annyi, h unalmassá váljon, voltak benne személyes dolgok, de mégsem az írónőről szólt a könyv, hanem a városról, a pulzáló metropoliszról, a múzeumba illő metrójával, sportőrült lakóival, a hatalmas parkjával, időnként a prűd amerikaiakról, máskor a prűd európaiakról. Arról, h az odalátogatót, pláne, aki hosszabb időre érkezik, beszippantja az 500 galéria, 200 múzeum, 150 színház, 18 000 étterem, a 468 metróállomás, a 14 000 sárga taxi (yellow cab), a kultúra, glamúr, jótékonyság hármasa és az állandó nyüzsgés. Ahogy egy év után a város és az időközben megtalált szerelem, Nadine-t sem engedték vissza Hamburgba.
Hajmeresztő és szívmelengető történetek, időnként meghökkentő közvetlenség, köznapi, mégis érdekes témák: ünnepek (hálaadás, karácsony), lakáskeresés, mosodák, randizási szokások, sport, közlekedés, kultúra, építészet, vásárlás, gasztronómia stb.
Kicsit útikönyv, de mégis személyesebb annál és sokkal inkább a kulisszák mögé enged látni, bepillantást ad a ny-iak életébe, mindennapjaikba és mivel nagyon szeretem az ilyen könyveket, igazán tetszett.

2011. március 14., hétfő

Markus Zusak: A könyvtolvaj

Markus Zusak, a mindössze 36 éves ausztrál író, német anya és osztrák apa gyermeke. A könyvtolvaj c. regényéhez alapul, szülei München bombázásáról ill. a 2. világháborús zsidóüldözésről szóló történetei szolgáltak.
A könyv számomra emberségről szól, embertelen időkben.


A 9 éves Liesel Memminger – akinek a történetét a halál meséli el - nevelőszülőkhöz kerül, a Himmel utcába, ami neve ellenére elég messze esik a mennyországtól. Hitler Németországában vagyunk: zsidó üldözések, könyvégetés, éhezés, félelem. A kislány első lopott könyvét (A sírásó kézikönyve) öccse sírjától, emlékként viszi magával új otthonába és ott ez megváltoztatja az életét. A nyomorúságban a könyv, az olvasás új világot nyit számára és egy különleges kapcsolat kezdetét jelenti a nevelőapjával, aki megtanítja olvasni. Hubermannék igazi szülei lesznek Lieselnek, gondoskodnak róla, igazi Papa és igazi Mama lesznek, nagybetűvel. A nincstelenség kellős közepén is van értéke az adott szónak, legalábbis, ha a Papa, vagyis Hans Hubermann szaváról van szó, így a pincéjükbe kerül egy zsidó fiú, Max, akit rejtegetnek. Liesel és a fiú között különleges, szoros, életre szóló kapcsolat alakul ki, miközben a kislány a tűz martalékából ment meg egy könyvet (amiben egy zsidó, mint pozitív figura jelenik meg), majd a polgármester könyvtárát „dézsmálja meg”, rászolgálva a könyvtolvaj névre, ezzel teszi elviselhetőbbé saját maga számára a háborús kilátástalanságot és szegénységet.
Ami engem különösen megragadott, h új perspektívát ad a regény: a német kisemberek életét mutatja be, a náci uralom alatt. Nekik is rettegniük kellett, nélkülözni, szenvedni. Végre egy könyv, ahol nem mindenki náci vagy zsidó, hanem „egyszerűen” csak ember, emberséggel, lelkiismerettel, áldozatkészséggel. Egy háborúban mindenki áldozat, ki így, ki úgy, ki ennek, ki annak az áldozata. Ebben látom a regény legnagyobb erejét, h erről a már csontig lerágott témáról, mégis újat tud mondani.
Ezenfelül valami olyan hihetetlen kedves, bájos, olvasmányos az elbeszélés mód, a párbeszédek, az egész könnyed és játékos a nehéz téma ellenére.
Tele van hihetetlenül aranyos és magával ragadó történetekkel: Liesel pajtása, a szőke, igazi német Rudi, feketére festi magát és Jesse Owenst játszik, mindezt a 30-as évek náci Németországában…Az utcán talált 1 pfeningből Liesel és Rudi 1 db savanyúcukrot vesznek, nem tudják eltörni, így felváltva szopogatják;). Kevés az ennivaló, semmi ajándék nincs karácsonykor, de van önfeledt hógolyózás a zsidó fiúval a házban, egy hóember a pincében és szeretet.
Nagyon különleges regény, nehéz róla írnom, annyi mindent ad: olyan érzéseket, impulzusokat, amiket képtelen vagyok megfogalmazni. Szerintem érdemes elolvasni, én is sort fogok keríteni rá, abszolút újraolvasásra érdemes könyv!

2011. március 9., szerda

David Nicholls: Zwei an einem Tag

Egy újabb kölcsönkönyv, ezúttal egy remek! A kölcsönadó nagyon el volt ragadtatva tőle és sejtettem, h nekem is tetszeni fog, mert eléggé egy hullámhosszon vagyunk, mikor elolvastam a könyv hátulján a méltatásokat két kedvencemtől, már szinte biztos voltam benne;).
Az egyik legjobb szerelmi történet, amibe minden olvasó azonnal bele fog szeretni – és minden szerző azt kívánja, bárcsak ő írta volna. – Tony Parsons

Nagyszerű, lebilincselő, okos és valószínűtlenül olvasmányos. – Nick Hornby

Mindkettővel abszolút egyetértek, megmondták a tutit az angol kortárs szórakoztató irodalom nagyágyúi:). Magyarul is megjelent 2010-ben, bevallom én nem is hallottam róla, szerintem nem promotálták agyon, így nem is aratott akkora sikert, mint külföldön. Németországban pl. számtalan kiadáson vannak túl 2009 óta, jelenleg 4 különböző borítóval lehet kapni, Angliában megjelenése óta folyamatosan a bestseller listákon van. Itthon Egy nap címmel kapható, ez az eredeti cím is (One day), németül kicsit változtattak rajta (Ketten egy napon). Több helyen magyarul most azt olvastam – gyanítom ez lehet a fülszövegben is – hogy Nicholls műve a legjobb szerelmes regény a Bridget Jones naplója óta. Hmmm, hát szerintem ez egy kicsit fura, a BJ naplója minden, csak nem szerelmes regény nekem, ahogy számomra ez sem feltétlenül, bár sokkal inkább, mint a Bridget Jones.


Emma és Dexter kapcsolatáról szól a könyv, de ne mindennapi módon. 1988 június 15-én kezdődik, mikor együtt töltenek egy éjszakát, de útjaik rögtön elválnak, majd 20 éven keresztül mindig ezen a napon pillantunk bele az életükbe.
A két ember nagyon különbözik egymástól, Dexter a jóképű nőcsábász, aki élvezettel használja ki szülei vagyonát, utazgat, élvezi az életet, Emma az idealista, aki tenni akar valamit a világért, komoly, okos és vonzó. Barátok maradnak, akár a világ másik végéről is tartják a kapcsolatot, ami 20 éve még nem volt olyan pofonegyszerű, mint ma. Folyamatosan az volt az érzésem, h mindketten szeretik a másikat, vonzódnak hozzá, de a fiú intellektuálisan, a lány pedig a külseje miatt nem tartja magát „elég jónak” a másikhoz és valahogy félnek, h nem passzolnának a másik világába. Dexter a tv-nél köt ki aztán: nagykanállal eszi az életet, a nőket, költi a pénzt, jön az alkohol, a drogok, a futó kalandok, mindeközben Emma tanítani kezd, jóval józanabb életet él. Majd mindkettőjük életében kapcsolatok, szerelmek jönnek-mennek, csak a barátságuk állandó. Egyikük sem igazán boldog, próbálnak szeretni, de hiába szeretik őket, ők nem igazán képesek viszonozni. Majd egy fordulat egymás karjaiba sodorja végre őket, de a könyvnek koránt sincs még vége.
Érdekes megfigyelni a változásokat évről-évre, ahogy komolyodnak és azt is, h érzékelteti Nicholls, h hányban is járunk: fontos szerepet kap pl. a Jurassic Park premierje (hú, de rég volt!), de olvashatunk a mobiltelefon megjelenéséről is, vagy Lady Di-ről.
Folyamatosan fenntartja az izgalmat ez a fajta elbeszélési forma, h mindig csak egyetlen napot olvashatunk az egész évből, sokszor sajnáltam, h vége annak a napnak és nem tudom meg, hogy alakultak a következők, mindig kíváncsian vártam, hol találja őket az új év, mi történt velük az elmúlt 365 napban, mert hogy a főbb történések (szerelem, kapcsolat, munka, egymáshoz való viszonyuk) mindig kiderülnek.
A karakterek is teljes változáson mennek át, ellentétes utat járnak be valamennyire: eleinte Dexter a jóképű, sikeres és gazdag, majd változnak a szerepek: Emma kezd jól keresni, sikereket elérni, kivirágzik, ezzel párhuzamosan „csődöl be” Dex élete, mikor egymásra találnak, végre nem csak egymást, önmagukat is megtalálják, jön a siker és boldogság egy darabig…de az élet nem fenékig tejföl.
Nagyon tetszett, h akár többször is abbahagyhatta volna a történetet, az evidens helyeken: lehetett volna akár happy end, vagy nagyon szomorú a befejezés, de nem tette egyiket sem, mindig tovább mesélte a történetet, így a vége teljesen más, mint amire számítottam.


Csodálatos regény, csak ajánlani tudom, tele érzelemmel, történéssel, gondolatokkal, de humorral is, szórakoztat és elgondolkodtat, számomra talányos és izgalmas maradt végig, van happy end, de a történet folyatódik tovább, ahogy az élet is, ez külön nagyon tetszett.
A könyvből már leforgatták a filmet, Anne Hathaway és Jim Sturgess főszereplésével, Lone Scherfig rendezésében, nagyon kíváncsian várom, ígéretesnek tűnik. A magyar premierről egyelőre nem találtam infókat, Németországban úgy néz ki november 10-én mutatják be, gondolom akörül várható itthon is.
Szóval abszolút csak ajánlani tudom, nagyon kellemes olvasmány, úgy érzem számomra saját példány köteles;).

2011. március 6., vasárnap

Siegfried Lenz: Németóra

Nem tudnám megmondani miért, de már régen a fejembe vettem, h elolvasom, be is szereztem, de aztán mindig elmaradt és valószínűleg még sokáig így is lett volna ez, h a nincs a várólista. Ez (volt) a listán az egyik könyv, ami tudtam, h nehéz dió lesz, ennek megfelelően nehezen is kezdtem neki.


20 fejezetből áll a regény, minden napra 1 bőven elég volt, időnként sok is. Nem mondhatom, h nem tetszett, h nem volt érdekes, mert egyik sem lenne teljesen igaz, mindenesetre nem egy könnyű olvasmány.
2 különböző idősík van a regényben: az első a mesélő, Siggi Jepsen jelene 1953-54-ben az Elba egyik szigetén, a fiatalkorúak javító-nevelő intézetében. Itt iskolai dolgozatot kell írnia a kötelességteljesítés örömeiről, de Siggi üresen adja be a füzetét, nem tudja a témában felmerülő emlékeit egy órányi iskola dolgozatba préselni. Az igazgató magánzárkába záratja, ott kell megírnia büntető feladatként.
A második idősík, Siggi fogalmazása, ami elmeséli a 10 évvel azelőtt történteket, a háború utolsó hónapjait. A helyszín Rugbüll, Németország legészakibb csücskében, Schleswig-Holsteinben. Siggi apja Németország legészakibb rendőrőrszeme, a fasiszta erőszakszervezet legkisebb hatalmú képviselője, az ő kötelességteljesítését mutatja be dolgozatában a fia. Apja régi barátjának, a híres festőnek sem „kegyelmez”, érvényre juttatja vele szemben a hivatalűzési tilalmat, vagyis nem engedi festeni. A rendőr mindhárom gyermekében csalódik, egyikük sem tud megfelelni az elvárásainak, szégyent hoznak rá, mindhármuk életében fontos szerepet játszik apjuk „ellensége” a festő.
A téma a bűn és a kötelesség a nemzetiszocializmus idején. A gyakran hallott kifogást „csak a dolgát végezte, a kötelességét teljesítette” Lenz kritikusan kezeli, csakúgy, mint a háború utáni Németországot.
Végelláthatatlan hosszú, aprólékos leírások jellemzik a regényt, ezek mellett kevés a párbeszéd és a cselekmény. Időnként előkerül egy-egy megdöbbentő apróság, amire felkapja az ember a fejét: pl., h egy fél kenyérért lehetett bejutni a színházba.
A könyv az 1001 könyv amit el kell olvasnod mielőtt meghalsz listán is rajta volt.

2011. március 1., kedd

Mark Logue-Peter Conradi: A király beszéde

Manapság sokat lehet hallani az uezt a címet viselő, éppen most futó filmről, ami 11 Oscar jelöléséből 4-t díjra is váltott: a legjobb film, a legjobb rendezés, a legjobb forgatókönyv és nagy örömömre, a legjobb főszereplőnek (Colin Firth) járó díjat is megkapta.


Ez a könyv nem regény, sokkal inkább az ausztrál származású, autodidakta beszédtanár, Lionel Logue és VI. György király (a jelenleg uralkodó II. Erzsébet apja) életének dokumentarista elbeszélése, akiknek sorsa hol szorosabban, hol lazábban fonódott össze, annak apropóján, h Logue volt a király beszédtanára és nagy segítségére volt a dadogásból való kigyógyulásában.
Nagyon sok mindenről részletesen, aprólékosan olvashatunk, de olyan dolgokról, amik szerintem teljesen feleslegesek és nem különösebben érdekesek. Persze ennek ellenére is akad benne néhány érdekesség, de igazán nem áll össze egy történetté. Sok háttérinfo a háborúról, de igazán sokat, se Logue-ról, sem a családjáról, sem a királlyal végzett vagy egyéb munkájáról nem tudunk meg, ahogy a királlyal és családjával kapcsolatban is inkább csak a felszínt érinti. Egyik beszéd jön a másik után, gyakorolnak, szavakat írnak át… Az egész könyv beszédek láncolata, mindig egy beszédre készülnek, azon dolgoznak, azt mondja el a király, ahhoz gratulálnak nekik stb.
Ami nekem kicsit zavaró volt, h bizonyos dolgokat percnyi pontossággal, nagyon részletesen ír le, ilyenkor mindig valami nagy dolgot vártam, azt hittem azért van mindennek jelentősége, de nem…valószínű a részletesség oka inkább az volt, h arról az adott eseményről részletes adatok álltak a rendelkezésére.
A filmről hallottam először, majd véletlenül fedeztem fel, h könyvként is megjelent, meg is rendeltem. Kedvelem az ilyen kicsit történelmi, önéletrajzi, uralkodós olvasmányokat, de ez alulmúlta várakozásomat. Megtévesztő a könyv borítója Colin Firth-szel, és a felirattal, miszerint a könyvből készült filmet 7 Golden Globe díjra jelölték, engem félre is vezetett, nem azt kaptam, amit vártam.
Nem a szokásos regénymegfilmesítésről van szó ugyanis (bár a kiadónál mindent elkövettek, h úgy tűnjön:S). Először megszületett a film ötlete, aminek kapcsán megkeresték Lionel Longue unokáját, Markot, aki ekkor döbbent rá, milyen fontos szerepet is játszott a nagyapja és hogy pont ezért élete talán széles érdeklődésre tarthatna számot. Utána olvasva kiderült, h Mark Logue a produkció tanácsadójaként, családi relikviáival segített az élethű ábrázolásban, az események hitelesebb bemutatásában, de szerintem egy filmben azért kell lennie még egy s másnak, viszont az a valami, egyértelműen hiányzott nekem ebből a könyvből.


A filmben – a trailer alapján gondolom, egyelőre nem láttam – az események azért fel vannak „tuningolva” egy kicsit, amolyan filmesen, mert pusztán a könyvet nem lehetett volna filmre vinni, nem is ez történt tehát. A könyv inkább mindazon adatok, levelek, feljegyzések összefoglalása, amit meg lehetett tudni erről a munka – és baráti kapcsolatról. A valóságnak pedig általában nehéz versenyre kelnie a fikcióval, most is bebizonyosodott ez számomra.

Frissítés 2011. 03.03.
Ha a könyvben leírtak tükrözik a valóságot, akkor a film nagyon fiktív. Szinte csak eltérések vannak, a legalapvetőbb dolgokból is, ami olyan szempontból nem lepett meg, h a könyvet nem lehetett volna megfilmesíteni, de nekem úgy tűnik, nem ezekkel a tényekkel akarták hitelesebbé tenni;). Colin Firth remek, a film is tetszett,de összességében nem estem hanyatt tőle.