Mhairi McFarlane: Ich glaub, ich will

Ez igazából egy kisregény, az írónő – szerintem – első regényének, a Wir in drei Wortennek (magyarul Hello, szia, szeretlek!) a „folytatása”. Csak 102 oldal, én hangoskönyvként hallgattam a spotyfin, úgy gyenge 2 és fél óra volt.

Rachel és Ben - az előzményregény főszereplői - végre együtt vannak, boldogok együtt, de persze egy kapcsolatban vannak nehézségek. Ráadásul épp felbukkan mindkét oldalon valaki, aki fejtörést okoz a kapcsolatukban. Amikor világossá válik Rachel számára, h a házasság témához is teljesen másként állnak, bepánikol egy kicsit. Kb. az utolsó percekig nem igazán értettem, h erre miért volt szükség, de sikerült olyan – persze egyáltalán nem meglepő – lezárást találni, amivel kerek lett a történet. Persze a „Miért volt erre szükség?” kérdését továbbra sem értem teljesen, erre azt találtam, h sokan követelték az írónőtől a nagy sikerű törénet folytatását.

Tash Skilton: Morgen schreib ich dir ein Happy End

Háááát, ez nekem megint nagyon hosszú és sablonos volt, persze mit várok…

Zoe és Miles egy – nekem – meglehetősen fura munkát űznek New Yorkban, mindketten „szellemíróként” dolgoznak, de nem könyveket írnak, hanem üzeneteket a társkereső odalakra, vagyis a kevésbé talpraesett, jól író embereknek segítenek a chatelésben (vagyis helyettük chatelnek) és akár egy személyes randin is segítséget nyújtanak, pl. head seten keresztül:O. Véletlenül ismerkednek meg egy kávézóban, ahol mindketten dolgoznak és ahol nagy csatákat folytatnak minden nap a legjobb asztalért. Utálják egymást, froclizzák egymást, miközben mindketten éppen beleszeretnek az ügyfelük aktuális randi partnerébe, nem is sejtve, h egymással leveleznek, a védenceik nevében. Lassan aztán mindenre fény derül és rájönnek, h egymásba szerettek bele az üzenetek alapján, persze elkerülhetetlen a végére még némi félreértés a teljes happy end előtt.

Charlotte Roth : Grandhotel Odessa. Die Stadt im Himmel

Ez egy könyvsorozat, amiből eddig 2 rész jelent meg, a 2. nincs meg és nem is tervezem beszerezni, bár tetszett a történet. Két német lány, a családjával Odessában élő Oda és barátnője, a berlini Belle 20. születésnapjával kezdődik a történet, még a „boldog békeidőkben”, az 1. világháború előtt.

Odáéké a város elegáns Grand hotele és a lány elhivatottan készül arra, h fiútestvér híján egyszer ő vegye majd át a családi hotelt. Egész életét végigkíséri viszont az az érzés, h nem elég jó az apjának, sem örökösként, sem lányként, mert nem elég szép, bájos stb. Ennek ellenére viszont úgy érzi, megtalálta a társát egy életre Karl személyében, akivel éppen szökni készül, akiért még az egyébként számára mindent jelentő hotelt is feladná. De aztán az utolsó pillanatban minden másként alakul, Karl a szép Belle-t válsztja, ezzel mindhármuk sorsát megpecsételve. Oda méltósággal viseli a csapást, járja a saját útját, átveszi a hotelt, férjhez megy, gyerekei születnek, de az érzései nem változnak és az sem, h életében az első helyen mindig a hotel áll. Aztán jön az 1. világháború, ami mindent megváltoztat, minden szereplő életére kihatással van és felülírja a vélt vagy valós sérelmeket, problémákat, rávilágítva mindarra, ami igazán és valóban fontos. Érdekes volt egy békebeli, elegáns hotel életébe egy kicsit bepillantást nyerni és abba is, hogy változik meg minden a világháborúval. Tetszettek a szereplők és a karakter ábrázolások is. Talán kicsit nehezen indult be a történet, de a második felére igazán izgalmas lett.

Gyurkovics Tamás: Mengele bőröndje – Josef M. két halála

A várólistámon volt már jó pár éve a könyv, ami 2 részből, 2 történetből áll. Az első részben egy náci orvos menekülésének történetét olvashatjuk, egyes szám első személyben elmesélve, aki a második világháború után először Argentínában próbál boldogulni feleségével és nevelt fiával, majd egyedül kénytelen Paraguayba menekülni, onnan pedig Brazíliába.

Jómódú német családjára és a Dél-Amerikában mindenhol megtalálható német közösségekre támaszkodik, miközben bujkál és paranoiája egyre erősödik. Egészen haláláig követjük nyomon a sorsát, miközben sötét múltjára csak utalások vannak, ha nem tudtam volna, h Josef Mengeléről, a halál angyaláról van szó, nem biztos, h rájöttem volna. Mengele elbeszélőként nem ír az általa elkövetett szörnyűségekről, csak saját nagyságáról, jóságáról (!), zsenialitásáról és mártírságáról. Nyomon követhetjük levelezését az otthoniakkal, amiben biztonsági okokból már annyi a rövidítés és körülírás, h tényleg alig érthető. Ami kicsit zavaró volt, h időnként nagyobb időbeni ugrások vannak, amire csak egy-egy elejtett mondatból következtethetünk, vagy valakinek a korából, talán jobban követhető lett volna, ha időnként felbukkan egy évszám. Mengelét Gyurkovics Tamás egy önmagával szemben kritikátlan, reflektálatlan, önző, narcisztikus embernek mutatja be, aki egy történelmi pillanatban végtelen hatalmat kapott. A párosregény első része tehát a dél-amerikai bujkálás krónikája, amiben a szerző alapul vette Mengele élettörténetét és a lyukakat szabadon, fikcióval töltötte ki, miközben azért törekedett a hitelességre. Gyurkovics saját bevallása szerint tett néhány – jelentéktelen - változtatást a történelmi tényekben is. A párosregény első része a vázától eltekintve teljesen fikciós. A második rész alternatív történelem: megmutatja, hogyan zajlott volna a Mengele-per, ha sikerült volna elkapni a halál angyalát. Nagyon érdekes, h bár ez teljesen fikciós, hiszen sosem került sor rá, mégis valóságos. Valódi túlélők valóban elhangzott tanúvallomásait és megjelent visszaemlékezéseit használja ugyanis a szerző, aki az Eichmann-perbe helyettesített be mindent. Valódi az összes név, a tanúké, a bíráké, az ügyészé és az ügyvédé is. Itt történik meg Josef Mengele szembesítése bűneivel és itt szembesül az olvasó is teljes valójában a főszereplő kegyetlen tetteinek sorával. Nyilván nem voltak illúzióim Mengelével kapcsolatban, mégis igazi, fájdalmas mélyütés volt ez a 2. rész. Érdekesség még, h a szerző le akart számolni a „tudományos Mengele mítosszal”, mert máig sokan gondolják, h nagy tudós volt, aki előrelendítette a tudomány ügyét. Gyurkovics szerint a hozzáférhető anyagok alapján látszik, hogy ez nem igaz. Ennek fényében a regény végére arra a megállapításra juthat az olvasó, h Mengele csak egy kontár volt, akinek szikét adott a kezébe egy ideológia. Egy egészen elképesztően jól megkonstruált és megírt regény ez, ami nem csak az érzelmekre, hanem az értelemre is hat, elgondolkodtat, foglalkoztat. Az utóbbi években olvasott – nem sok – magyar kortárs szerző közül egyértelműen Gyurkovics – illetve a könyve - tetszett legjobban, biztosan fogok még olvasni tőle.

Fenna Janssen: Das kleine Eiscafé

Sophie-t épp elhagyta az olasz barátja és az élete a feje tetejére állt, amikor úgy dönt, h a nagynénjénél, Fredánál keres menedéket Langeoogon (ez egy német sziget, ami a Kelet-Fríz szigetekhez tartozik az Északi-tengeren, Kelet-Frízföld partjainál).

Itt rögtön át is veheti Freda kis kioszkját, mert nagynénje mediterrán élményekre vágyik. Sophie ezt a szigeten is megtalálja 2 olasz fivér személyében, akik olasz fagylaltjukkal kényeztetik a helyieket és a turistákat. Persze a szerelmi bonyodalmak sem maradnak el főhősnőnk körül, ami tetszett, h nem csak rá „korlátozódik” a történet, hanem a szülei ill. nagynénje-nagybátjya is részesei lettek a regénynek. Nem vártam tőle sokat, így nem is csalódtam, könnyed és könnyen felejthető nyári olvasmány ill. nekem spotify hallgatmány:).

Souad Lamroubal: Yallah Deutschland, wir müssen reden!: Aus dem Leben einer deutsch-marokkanischen Beamtin

A már Németországban született, marokkói származású Souad Németországnak címzi könyvét és végig hozzá beszél. Én ezt is hangoskönyvként hallgattam, aminek érdekessége, h a szerző maga olvassa azt. Kíváncsi voltam a témára, h látja egy marokkói-német az integráció kérdését, főleg úgy, h egy ezzel a témával foglalkozó közalkalmazottról van szó. Csalódást jelentett számomra a könyv, sőt…mert borzasztóan egyoldalú és szerintem mindent nagyon feketén-fehéren fest le.

Souad apja vendégmunkásként érkezett Németországba a családjával, azért jött, - a szerző szavai szerint - h felépítse újra Németországot, akinek segítségre volt szüksége. Semmije sem volt, amikor megérkezett a családjával, ami hamarosan 7 fősre duzzadt, a szerző már ott született. Szülei és testvérei is ott maradtak, végleg Németországban telepedtek le, amit a könyvet hallgatva nehéz megérteni. Sorra veszi analfabéta szülei megaláztatásait, az akkor még teljesen hiányzó integrációs és egyéb segítséget. Szerinte a vendégmunkásoknak nem köszönte meg Németország a munkájukat és fordítva? Ők megköszönték neki egy új élet lehetőségét? Ami a legjobban irritált, h mindent kifogásol, emlékeim szerint egy dolgot nem talált, amit az ország jól csinálna/csinált volna. Kritizálja, hogy Németország határozza meg kinek kell mennie, ki maradhat – ki más határozná ezt meg, ha nem a befogadóország? Hogy Németország számára a legfontosabb lépés az integráció felé a német nyelv tudása, de szerinte pont azért nem sikerült sok minden, mert No-ban/nak pont a nyelvismeret hiányzott, azon nyelvek ismerete, ahonnan a bevándolrók jöttek LOL. A 2015-2016-as migrációs hullámról is ír, ahol már, mint épp ebben a témában dolgozó közalkalmazott vesz részt – persze ezzel kapcsolatban is csak kritika hangzik el. Elvárja Németországtól, h őt/őket a polgárának tekintse, a sajátjának minden szempontból, de magától és a többiektől nem várja el, h Németország polgárának tekintsék magukat, minden szempontból. Egyébként is állandóan visszatérő elem ez, sajátjaival sokkal elnézőbb, mint az őket befogadókkal. Felveti, h Marokkóban ők voltak a németek, ha oda látogattak, Németországban a marokkóiak, ez szerintem a legáltalánosabb dolot, amit kb. mindenki el tud mesélni, bármelyik országból is jött és bárhol is él most. Ha valaki elhagyja a szülőföldjét, számolnia kell azzal, h lehet sok szempontból jobb élete egy másik országban, de nem fog odatartozni teljesen, pláne, ha mindennapos szokásaiban, öltözködésében, kinézetében is láthatók a különbségek – ami nem baj, de el kell fogadni szerintem, h ez az ára egy „jobb” életnek. Ami viszont a legfurább volt, az ukrajnai menekültek kérdése, az ő esetükben nagyobb társadalmi szolidaritást, segítőkészséget lát és ezt is felrója, no comment. Olyan dolgokat vár el, mind a társadalomtól, mind a német államtól, ami szerintem teljesen irreális és olyanokat is felró, amihez nem tudom, mi köze lenne Németországnak. Azért is fura nekem ez az egész, mert tényleg csak negatívumokról beszél, kritizál, mindent, pedig szerintem az érmének 2 oldala van, legalább. Félreértés ne essék, nincsenek illúzióim Németországgal kapcsolatban sem és mégcsak migráció ellenes sem vagyok, de ezt a könyvet – főleg egy „szakértőtől” – borzasztó unfairnek és elfogultnak érzem. Nagyon érdekelt, h milyen kritikákat kapott a könyv, hát semmit nem találtam…valahol ez is sokat mond szerintem.