Stephan Thome: Pflaumenregen

Az a fajta könyv, amit elég nehezen tudtam követni így, h hallgattam és közben ezer más dolgot csináltam, pláne. Nagyon keveset tudok összességében Ázsiáról, Tajvanról pedig pláne, ezért egyrészről érdekelt, másrészről nagyobb koncentrációt igényelt – volna - ez a regény.

A német szerző – aki 12 éve él Tajvanon - generációs regényének középpontjában Umeko áll, akinek gyerek- és fiatalkorát valamint jelenét – immáron nagymamaként - követhetjük nyomon 1941 és 2017 között, a különböző idősíkok között ugrálva. A történet az 1940-es években kezdődik a japán gyarmati uralom időszakában, Umeko nagyapja még a kínai uralom alatt nőtt fel és ez vésődött belé, míg a kislány már a japán életstílust követve nő fel, japánul beszél és a japán császárt már-már istenként tiszteli. Egy csapásra megváltozik mindez, amikor 1945-ben Japán elveszti a szigetet és az újra Kínához kerül. A lakosság nem csak egy új nyelvet kap, amit máról holnapra kell megtanulnia és beszélnie, hanem új, kínai neveket is, így lesz Umekoból Lee Ching-mei, apja elveszti munkáját, az egyik nagybátjya eltűnik, imádott bátyja – aki a II. világháborúban Japán oldalán harcolt – 10 évre egy munkatáborba kerül. 2017-ben Umeko családja – aki ekkor már mindenkinek A-mah, vagyis mama - az ő 80. születésnapjára gyűlik össze, megérkezik legkisebb fia, az amerikában élő Harry is, aki érzi, h ez talán az utolsó lehetősége, h közelebb kerüljön a szüleihez és elkezd egy regényt Tajvan történetéről és egy kislányról, aki akár az édesanyja is lehetne. Bár továbbra is hallgató anyjától nem sok mindent tud meg, mégis Harry és unokahúga, Julie meg tud néhány dolgot anyja/nagyanyja múltjáról és minden japán emlék brutális kiírtásáról Tajvanon. Két fontos kérdés a regényben az identitás és a haza. Umeko végig otthon van, de körülötte mégis többször is minden megváltozik, teljesen. A regény jelenben játszódó részeiben már nem annyira Umeko a főszereplő, hanem sokkal inkább a család azon két tagja, aki külföldön él és az identitását keresi, legkisebb fia, az amerikában élő Harry, aki a látogatás során rájön, h a sorsa Tajvanhoz köti és Umeko unkája, Julie is rádöbben, mikor a barájta azt akarja, h menjen vele Londonba, h ő Tajvanhoz tartozik. Rendkívül összetett, informatív regény, ami viszont helyenként túl részletes, „kívülállóknak” (ami ebben az esetben azért a világon élők túlnyomó többsége”) éretethetetlen ill. az időbeni ugrások miatt sajnos követhetetlen is. Ráadásul nagyon hosszú is, ami szintén nem válik a történet előnyére, szerintem még soha nem hallgattam ennyire hosszú hangoskönyvet.

Barbara Leciejewski: Fritz und Emma

2 idősíkban futnak az események, egyrészről megismerjük a fiatal párt, Emmát és Fritzet, akik egy évben és egy napon születtek, szüleik barátsága révén a gyerekkorukat is együtt töltötték, így már-már természetesen jött a tinédszer szerelem. Az idillnek aztán a II. világháború végén Fritz seregbe való behívása vetett véget. Onnan, mint oly sok más esetben is, ezúttal is egy más ember jött vissza, aki nem akar elárulni semmit az átélt borzalmakról, amikről éjszakai rémálmai tanuskodnak. A másik idősík a jelenben játszódik, amikor Emma és Fritz immáron a falu legidősebbjei közé tartoznak a maguk 92 évével és mindenki úgy ismeri őket, mint akik immáron majdnem 70 éve szóra, sőt még egy pillantása sem méltatják egymást, pedig régen házasodni készültek. Az új lelkész feleségét, Mariet, aki a legkevésbé sem érzi jól magát az isten háta mögötti kis helyen, egyre jobban érdekli a történetük…

Ahogy szépen lassan közelít egymáshoz a két idősík, egyre inkább megismerjük Fritz és Emma történetét, szerelmük, de legalábbis kapcsolatuk végét, „kényszerházasságaikat”, gyerekeiket. Hosszú életük során még néhányszor keresztezi egymást sorsuk, de a tragédiák továbbra sem kímélik őket. Ahogy a két időbeni szál összeér, helyükre kerülnek a dolgok, mind az ő, mind Marie életébe, aki különleges lényével nem csak a 750 éves jubileumát ünneplő falucskát kelti életre, hanem – és legfőképp – a lakóit. Nagyon tanulságos a két címszereplő története, akik feladják egymást és ezért ki-ki a maga boldogtalanságával fizet; és Marieé is, aki bár megtalálta a privát boldogságot Jakob mellett, mégis jobbra, többre, másra vágyik, elégedettlen a kis faluval, ahol élnek, azzal, h nem dolgozhat újságíróként, helyette a „papnét” kell játszania. De aztán nagy nehezen sikerül bevallania magának is, h nem is kívánhatna többet, mint amilye van. Egy remekül megírt érdekes, izgalmas és érzelmes regény, csodás borítóval.

Richard Osman: A csütörtöki nyomozóklub

Megjelenésekor, 2 éve elég nagy hype volt a könyv körül, még akkor vettem meg én is, de az ilyesmit aztán mindig csak később olvasom el (nem tudom miért, de többnyire így alakul).

Csütörtökönként ül össze a nyomozóklub a coopers chase-i nyugdíjas otthonban, ahol Elizabeth, akinek egykor valami szupertitkos munkája volt; Joyce, a nyugdíjas ápolónő; Ron, az egykori szakszervezeti vezető és Ibrahim a nyugalmazott pszihiáter megoldatlan gyilkossági ügyekből csemegézik. Egy csapásra felfordul az életük, amikor az otthonban történik egy kegyetlen gyilkosság, majd nem sokkal később még egy. A csapat persze rögtön akcióba lendül, kombinál, konspirál, túl jár mindenki eszén, a rendőrséggel kooperál és hosszú-hosszú nyomozás, rengeteg útvesztő és zsákutca, na meg még néhány újabb hulla után sikerül is a gyilkossági ügyek végére járniuk. Az elején teljesen magával ragadott a regény, a cuki nyugdíjas szereplőkkel, a rengeteg poénnal és helyzetkomikummal, nagyon szórakoztató volt. Aztán viszont a történet egyre inkább a nyomozás irányába ment el, (de azért senki ne számítson igazi krimire), ami alapvetően nem lett volna baj, de egyre több szál és szereplő bukkant fel, egyre szövevényesebb lett a sztori, ráadásul sorra hullottak ki a csontvázak (szó szerint is) a szekrényekből, el-el terelve a figyelmet a fő ügyekről és a végére mind ezt, mind a nyomozást túl soknak éreztem és időközben vagy már nem volt annyira szórakoztató, vagy már annyira hozzászoktam, h nem is tűnt fel, mindenesetre kissé belefáradtam. Mondjuk ennek némileg ellentmond, h miután befejeztem, rögtön bele is kezdtem a második részébe;).

Lesley Pearse: Wenn tausend Sterne fallen

Ismét egy várólistás könyv, amit még nagyon régen kaptam és azt kell mondjam, kellemes meglepetés volt, tetszett. A regény elején Daisy örökbefogadó anyja, akit minden szempontból az igazinak érez, meghal és a lánya lelkére köti, h keresse meg az igazi édesanyját. Daisy soha nem érezte ennek igazán szükségét, de kicsit összecsapnak a feje fölött a hullámok és mégis a keresésére indul.

Amolyan történet a történetben módon bontakozik ki előttünk Ellen és húga, Josie gyerek- és tinédzserkora, megtudjuk, mi vezetett ahhoz, h az idősebbik nővér örökbe adta a kisbabáját és hogy lett öntörvényű húga a 70-es évek arca, majd hogyan züllött el. Kisebbfajta nyomozással bukkan végül Daisy szülőanyjára és bár őt elvakítja az öröm, de valami nem kerek. A végére bár „nagy csavart” tartogat a szerző, de erre azért elég gyorsan rá lehet jönni. Nem mondanám, h happy enddel ér véget a történet, de legalábbis mindenki megtalálja a nyugalmát, így vagy úgy. Nagyon jól megírt, olvastatja magát, az első perctől kezdve lekötött és nem nagyon volt benne üresjárat. Tetszett, h a valódi életről szól, a maga örömeivel és problémáival, szerethető/utálható szereplőkkel, a két különböző idősíkot is jól „dolgozta el” és bár alapvetően családregénynek mondanám, de a végére belecsempész egy kis krimi szálat is.

Carmen Eller: Ein Jahr in Moskau

Újabb rész az egyik kedvenc sorozatomból, ezúttal az orosz fővárosból. Ez a kötet már elég régen megvolt, most azért kaptam kedvet hozzá, mert véletlenül ráakadtam a youtube-on egy orosz srác csatornájára, aki arról tudósít, milyen az élet most, a szankciók után Oroszországban és általában sok infot oszt meg a mindennapjairól, amit meglepően érdekesnek találtam.

A szerző, Carmen a moszkvai német újság szerkesztőjeként/újságírójaként érkezik és kalandjait szeptembertől szeptemberig követjük a keleti metropoliszban. A könyvsorozat többi részéhez hasonlóan itt is rengeteg dologról esik szó, a teljesség igénye nélkül: városról, ételekről, piacokról, fürdőkről, vallásról, közlekedésről, kultúráról, az időjárásról na meg persze a politikáról és Putyinról. Sok helyit megismer, de a munkája révén német ajkúakkal is kapcsolatban marad, olyannyira, h végigkísérhetjük a könyvben a románcát a svájci kollégájával. Néhány napot Szentpéterváron és Szibériában is töltenek, de ezekről csak nagyon keveset tudunk meg. Alapvetően tetszett, szórakoztató és informatív volt – bár időnként kicsit megrémisztett, h mennyi hasonlóságot véltem felfedezni az orosz- és a magyar néplélek/szokások stb. között… - ami egy kis negatívum volt, h bár sok mindenről ír, de egyik témában sem mélyed el, ad alaposabb információkat, sok dolog, szinte csak az említés szintjén marad.

Sophie L. Gellar: Der kleine Buchladen zum Verlieben

Egy újabb könyv, ami azzal akarja „eladatni magát” a könyvmolyok körében, h a ’könyvesbolt’ szó szerepel a címében, bár ennek sok jelentősége nincs, akár gyógyszertár, vagy pékség is lehetne éppen.

Grace munkanélküli, egyedül neveli az 5 éves lányát és lassan a hajléktalanság is fenyegeti. A lehető legjobbkor érkezik a hír, h a nagybátyja ráhagyta skóciai könyvesboltját, így odaköltöznek. A nyüzsgő Londonból egy isten háta mögötti kis skót faluba költözés elég nagy váltás, de a főszereplőnőnek ez meg sem kottyan, főleg persze azért, mert mindent elintéznek helyette, minden téren, neki csak a babérokat kell learatnia. Így viszont koncentrálhat a szerelmi életére, de mivel választottja múltja a legkevésbé sem egyszerű, erre kell is az idő. Ahogy az előzőekből már bizonyára kiderült, a főszereplő, Grace nem lopta be magát a szívembe, a szerzőnek nem igazán sikerült hús-vér karakterré formálnia, inkább egy közhelyeket puffogtató valaki lett csak, akiért valami – számomra megmagyarázhatatlan – okból mindenki odáig van és alig várja, h segíthessen neki/rajta. Az első perctől kezdve egyértelmű a történet alakulása, ezt aztán sok múltbéli és némi jelenbeli drámával spékeli meg ill. teszi csöpögössé a szerző. A végére tényleg már eléggé rá kellett vennem magam, h hallgassam, szóval nem lett a kedvencem.