2013. december 31., kedd

Karen Swan: Ein Geschenk von Tiffany

Igazából semmit nem tudtam a könyvről, inkább csak a borító szépsége fogott meg és talán a cím. Valami kis tingli-tangli limonádéra számítottam és nagyon kellemesen csalódtam.
Cassie és Gil 10. házassági évfordulójára gyűlik össze a skóciai vidéki kúriájukban a baráti társaságuk, a helyi nemesség és a nő 3 legjobb barátnője. A lány nagyon fiatal volt, mikor hozzáment a nála 10 évvel idősebb pasihoz, akiről az este folyamán kiderül, felesége barátnőjével van egy 3 éves fia…Más se kell Cassie minden lében két kanál gyerekkori barátnőjének a new yorki Kellynek, a párizsi Anouknak és a londoni Suzynak, elhatározzák, a nő a következő évet náluk, velük tölti, 4-4-4 hónapot.


New Yorkban kezdődik a kaland ősszel, ahol a divat PR-es Kelly, egy pillanat alatt csini it girl-t varázsol barátnőjéből, aki a skóciai vidéki élet után nem győzi tátani a száját NY-ban. Véletlenül futnak össze a náluk alig valamivel fiatalabb Henryvel, Suzy öccsével, aki közben igen figyelemreméltó fiatalember lett és az általa írt „to do” lista segítségével egy egészen különleges New Yorkot fedez fel: Dickenst olvas eredetiben, megnézni a Ground Zerot, körbefutja a Central Parkot és karácsonykor immáron a nőcsábász fotós Luke szerelmeként és múzsájaként látogat el a híres Tiffany üzletbe, ahonnan meglepetésére nem is távozik üres kézzel…Persze nem csak tündérmese ez a new yorki időszak: tele van viaskodással, önbizalomhiánnyal, kérdőjelekkel, a végére azonban úgy tűnik kerek lehetne az élete a Nagy Almában. Mégis úgy dönt folytatja útját Párizsba, annak ellenére is, h Luke szándékai komolyak vele.
Bizonyos szempontból a francia fővárosba is kicsit összetörten érkezik, kiderül, h Luke vagy mindent akar, vagy semmit, megváltoztatja a telefonszámát, megszakítja a kapcsolatot Cassievel. Párizsban Anouk veszi kezelésbe a lányt: fürdőbe viszi, felfedi előtte a minden körülmények között szép és összeillő fehérnemű fontosságát, levágattatja és barnára festeti a haját, a divatos new yorki nőből elegáns párizsit varázsol, aki egy barátnője révén a Dior pr részlegénél kezd dolgozni. Henry itt is listát ír neki, mit kell megnézni, átélnie, ő pedig boldogan veti bele magát a teendőkbe. Nem csak jóba lesz Claudedal, a Michelin-csillagos szakács zsenivel, akihez Henry küldi, hanem ki is húzza a pasit a depresszióból, aki átvesz egy új éttermet és azt akarja, legyen Cassie a desszert szakácsa, a nő boldog, ez az álma, Párizsban jött rá végleg, h ez való neki.
Henry húsvétkor váratlanul felbukkan és elcsalja Velencébe, ahova a nászútját tervezi, nem tud „listát készíteni”, hisz még ő sem ismeri, együtt kell felfedezniük a lagúnák városát. Már eddig is kis híján lángra lobbant a papír, ha ezek ketten feltűntek, hát Velencében sem más a helyzet;), de a szerző sikeresen keveri tovább a kártyákat, Cassie egy tragédia hatására visszamegy Párizsba, úgy tűnik egy életre összeveszik aktuális pártfogójával, Anoukkal és London felé veszi az irányt.
Az angol fővárosban esküvőszervezőnek áll, ezzel segítve ki az utolsó hetekben lévő, nagy pocakos Suzyt és próbálja kiheverni a történteket. Mikor Henry egy expedícióból hazaér, együtt dolgozzák le a londoni listát, közben őrülten jól szórakozva. Végül igazi fináléval ér véget a könyv: Kelly esküvőjére a könyv valamennyi fontos szereplője összejön újra és rendkívül jó történetvezetés és – bonyolítás után végre sikerül elvarrni a szálakat, jön a happy end!


Nagyon-nagyon tetszett a könyv, mert szerintem szuper maga a történet, az alapötlet. Imádtam a szereplőket, egyszerűen érdekelt, hogyan alakul a sorsuk, a párbeszédeiket, amik sokszor viccesek, ironikusak. Egy picit fejlődésregény is, persze nem a klasszikus értelemben, de Cassie igen nagy utat jár be, jó őt végig kísérni ezen az úton. Tetszett az állandó bonyolítás is, h a sors sokszor közbe szólt és nem feltétlenül pozitív értelemben és nagyon sok kis rafinált apróság bújik meg a nem kevés történés között. Nagyon tetszettek Henry listái, amik által a 4 világváros egészen más arca tárul az ember elé, mint általában és hát persze már eleve nagyon jót tett a könyvnek, h ezek a metropoliszok adták a kulisszát a történéseihez: New Yorkban megismerjük a high societyt, ahol minden a divat körül forog, az elegáns Párizsban viszont a stílus és a sikk, na meg a francia konyha körül;). Velencében a történelemé és a romantikáé a főszerep, Londonban a tradícióé és az otthonosságé.
Amiért mégsem került a könyv az abszolút kedvenceim listájára – némi vívódás után – mert időnként azért az volt az érzésem, h egy kicsit hosszú és hosszadalmas, de ez is érdekes, mert egy percig sem untam, tényleg nem lett unalmas, ez az érzés mégis megvolt. Ami még kis kritika, h azért az epilógusnál kicsit többet is el tudtam volna képzelni Cassie és Henry életéből, ha már több, mint 500 oldalon szorítottunk értük, meg persze volt benne 1-2 olyan részlet, ami már kicsit sok(k) volt a jóból, pl. h Cassie Párizsban simán pr-es lett a Diornál, van szerencsém (persze, csak kicsiben) ismerni a pr világot egy picit, hááát, ez több, mint valószínűtlen, de persze jól hangzik;).
Mindenesetre a regény azon kevés chick lit közé tartozik (bár jobban belegondolva nem is chick lit igazán, mert ’minőségben’ egész más), ami abszolút levett a lábamról, jó humorú, jó szövegű, jó kis történésekkel, érdekes, izgalmas történetszövéssel. Még egy könyve jelent meg az írónőnek németül, az is megvan, mindenképpen olvasásra fog kerülni és ráadásul az kapta – ha csak paraszthajszállal is – a jobb értékeléseket az amazonon, alig várom! Magyarul sajnos nem jelentek meg Karen Swan könyvei, remélem, h meg fognak.

2013. december 28., szombat

Andrea Sawatzki: Tief durchatmen, die Familie kommt

A szerző ismert német színésznő, meglepődve láttam pár hónapja, h megjelent az első könyve, egy krimi. Mivel ilyesmiben nem utazok, nem is foglalkoztam vele tovább, viszont, mikor karácsony előtt megláttam ezt, tudtam, el kell olvasnom! A cím (Mély lélegzet, jön a család) és a borító miatt mindenképpen arra számítottam, h egy családi karácsonyi történet, nem az idilli fajtából, így is lett;).


Gundula 3 gyermekes, 47 éves családanya, karácsonyra a szüleit, öccsét és annak feleségét és férje anyját várják. Megismerjük kamasz, felületes gyerekeit, lusta férjét, tohonya, tutyimutyi bátyját, annak falánk, feleségét, az egymással marakodó anyósokat, az Alzheimerrel küszködő apját. Az überlaza, de sokszor meggondolatlan, csupa szív, de néha flegma, nem szépségkirálynő Gundula akitől nem áll távol sem az irónia, sem az önirónia, jó svádával kommentálja az eseményeket és a családtagjait. A nő lefegyverző tökéletlenségével nyeri meg az olvasót, miközben a szerző mesterien tölti meg hősei normális hétköznapjait és karácsonyát abszurditások sorával. Persze alaposan kiborul a bili a családtagok között, minden fronton, épp a szeretet ünnepén ráadásul Gundula és Gerald házassági válsága is épp ekkor látszik eszkalálódni.
Sok vicces szituáció és párbeszéd tarkítja a könyvet, persze kikarikírozva, de sokszor ezek a történetek legalább annyira magukban hordozzák a tragikumot is, mint a komikumot.


A végén, kissé meglepő módon mégis – szinte - minden jóra fordul, de igazából nem a tipikus happy end módjára és nagyrészt annak köszönhetően, h Gundula felismeri:
…minden nagyon is mélynek tűnő sötétségben van egy kis fény. Az embernek csak mernie kell a kapcsoló után nyúlni.

2013. december 26., csütörtök

Abby Clements: Ein Kuss unter dem Mistelzweig

A chick-liteknél oly megszokott kezdés: a sikeres harmincas nő, Laurie élete egyik pillanatról a másikra kerül válságba, mind szakmailag, mind magánéletileg. A nő sikeres divattervező Londonban, de az élete csak a munkájáról szól.


Barátnője, Rachel vidéken él a férjével és a gyerekeivel a kamasz Millyvel és a 6 éves Zakkel, nagyon korán alapítottak családot, azóta is a családja töltötte ki az idejét. Rachel anyósa, a stramm, csupa szív Bea rosszullétei miatt londoni beutalót kap, menye és unokái kísérik el, de mivel nincsenek túl rózsás anyagi helyzetben, rég nem látott barátnőjéhez fordul segítségért, így jön, h elcserélik a lakóhelyüket. Ez Laurienak is épp jókor jön, ráfér, h egy kicsit kiszakadjon addigi életéből, miután egy munkahelyi bakija miatt, úgyis parkoló pályára került, pláne. A két barátnő életét november 20-től december 25-ig követjük nyomon.
Ezután jönnek a szokásos sztereotípiák: a nagyvárosi, elegáns nő a kis faluban, de gyorsan feltalálja magát és ráérez a vidéki élet szépségeire, a jóképű pasi sem várat sokat magára. Felpezsdíti a kis falu életét, süt-főz, jól érzi magát, sok mindenre rádöbben, évekig bebeszélte magának, h partikra, munkára, utazásokra van szüksége, de rájött, ez nem igaz. Egyedül otthon, csendesen, békésen, ráérősen, azt tenni, amit szívesen csinál, ez is teheti az embert elégedetté és nyugodttá.
Közben barátnője és családja is jól boldogul a fővárosban, barátságokat, ismeretségeket kötnek és összetartó családként vészelik át a nehéz időszakot.
A végén aztán mindkét szál jóra fordul: a betegség legyőzetik, új lehetőségek adódnak, összekuszálódott kapcsolatok állnak helyre újra és persze a szerelem is tombol, na meg mindenki szeret mindenkit;).
Összességében elég tömör karácsonyi idill a könyv, meg nem kicsit idealista: mindenki azonnal segít, mindenki mindig csak azzal van elfoglalva, hogy tudna segíteni, hogy tudná meglepni a másikat, szép lenne…
Ezen felül is volt benne néhány részlet, ami nem tetszett, egy kissé kesze kusza szerelmi keverés, na meg minimum érdekes, h egy család, egy kamasz lánnyal, csak úgy Londonba költözik pár hétre…iskola? Tudom, fölhöz ragadt vagyok;).


Szóval ez se egy nem tudom milyen fantasztikus történet, de legalább a szereplők szerethetőek, van benne némi humor és pár szívmelengető oldal, ami talán giccses, de mégis, így karácsony környékén ennyi belefér.

2013. december 24., kedd

Boldog karácsonyt!

Békés, boldog karácsonyt kívánok minden erre látogatónak és olvasónak!


Kosztolányi Dezső - Karácsony

Ezüst esőben száll le a karácsony,
a kályha zúg, a hóesés sűrű;
a lámpafény aranylik a kalácson,
a kocka pörg, gőzöl a tejsűrű.
Kik messze voltak, most mind összejönnek
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel.
Fenyőszagú a lég és a sarokba
ezüst tükörből bókol a rakott fa,
a jó barát boros korsóihoz von,
És zsong az ének áhítatba zöngve…
Csak a havas pusztán a néma csöndbe
sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony.

2013. december 22., vasárnap

Corina Bomann: Eine wundesame Weihnachtsreise

Anna egyetemista, irodalmat hallgat Lipcsében, utálja a karácsonyt, de az olyan nagyon nem derül ki, pontosan miért is. Nincs jó kapcsolatban az anyjával, akinek új férjét nem kedveli és ez kölcsönös. Szereti viszont féltestvérét, a 12 éves Jonathant. Olyannyira nem szereti a karácsonyt, h az utóbbi években nem is ünnepelte, hanem elutazott inkább valami meleg helyre, most viszont az öccse szeretné, ha meglátogatná őket Berlinben.


A vonaton viszont elalszik és Binzben, a Balti-tenger partján köt ki, 200 km-re Berlintől, ráadásul szakad a hó és már öreg este van. 1 viszontagságos nap után érkezik meg a német fővárosba, közben sok ember önzetlenül segít rajta, de sokszor éri balszerencse is, mintha minden összejátszana ellene. Hómunkásokkal utazik, majd egy egyetemista sráccal, de lerobban a kocsi, idős hölgyekhez csatlakozik egy autópálya pihenőben,majd egy kamionossal indul tovább, aztán az őt megállító rendőrökkel, majd végül egy hippi kisbusszal érkezik meg Berlinbe. Közben a Wham Last Chrsitmas c. száma különleges jelentést kap: a lány ki nem állhatja, ráadásul egy idő után be is bizonyosodik, mindig akkor vesznek újra negatív fordulatot az események, mikor a rádióban felcsendül ez a szám. Végül szent estére érkezik meg a családjához, addigra sok mindent átgondolt és átértékelt az anyjával és a nevelőapjával kapcsolatban és így egy igazán szép karácsonyt töltenek együtt, sok év után először.
A főszereplő lány nekem egyáltalán nem volt szimpatikus, ez elég ritka, de ha így van, nem is igazán tud érdekelni a sorsa, olyan semmilyen maradt, nem éreztem, h hús-vér karakter lenne. Ezenkívül az események sorát is meglehetősen erőltetettnek éreztem, egy idő után a kettő kombinációja kimondottan idegesített, így mindenképpen azon voltam, h minél előbb kiolvassam a könyvet.
A cím is fura kissé (Csodálatos karácsonyi utazás), ez nem jutott volna eszembe róla, érdekes emberekkel, sorsokkal találkozik, szép történeteket hall, de az utazás maga ennek ellenére sem csodálatos, az út, amit ő jár be, és rádöbben saját magával, a családjával kapcsolatban bizonyos dolgokra, esetleg már inkább, de azt meg azért túlzásnak érzem így nevezni. Szóval ez nem tetszett, nagyon nem.

2013. december 18., szerda

Charles Dickens: Karácsonyi ének

Idén ezzel a klasszikus karácsonyi történettel kezdtem az ünnepi hangulatba hozó olvasgatást. Már régóta tervben volt a könyv, az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listán is rajta van és most végre én is nekiveselkedtem.


Az öreg Scrooge karácsonyát mutatja be a történet, amikor is az élete pár óra alatt gyökeres fordulatot vesz. A morcos, zsugori, szívtelen öregúr ki nem állhatja a karácsonyt, fel nem foghatja, mit szeretnek benne az emberek. Szent este éjjelén azonban egy szellem látogatja meg, egykori üzlettársa szelleme, akitől megtudja, hamarosan további 3 kísértet fogja felkeresni. Először az elmúlt karácsonyesték szelleme jelentkezik, akivel feleleveníti egykori karácsonyait, gyermek és ifjúkorában, örömét leli ezekben az emlékekben, az egykori kedves, szeretett arcokban, de az emlékek rávilágítanak jellemének alakulására is. Majd az idei karácsony szelleme jelenik meg, ő már sokkal kevésbé szép képet fest az öregnek: bepillantunk unokaöccse és inasa ünnepébe, akik anyagi javak híján is szépen ünnepelnek, de nem rejtik véka alá a szívtelen Scroogeról véleményüket.
Végül a jövőbe pillant a jövő karácsony szellemének segítségével, ahol ismerősei valakinek a haláláról beszélnek kárörvendően, cinikusan, amit nem tud mire vélni az öreg. Majd rájön, ő az a mindenki által utált és megvetett személy, akiről hallott.
Úgy képzelem, hogy jellemünk és cselekedeteink szabják meg életünk irányát és ezzel szükségképpen végzetünket. De ha képesek vagyunk jellemünkön változtatni, cselekedeteinket új célokra beállítani, akkor végzetünk is megváltozhatik.
Végül pontosan ez történik a főszereplő öregúrral, ha számomra nem is minden ízében hihető, hanem sokkal inkább meseszerű- , idealisztikus módon. A történet egyébként is amolyan parabola, ami bár szerintem tele van mára már közhelyes dolgokkal és nem nehéz kitalálni a kimenetelét, mégis a szeretet ünnepének közeledtével fontos értékekre hívja fel a figyelmet. Dickens 1843-ban írta a kisregényt, aminek népszerűsége töretlen, mondanivalója ma is aktuális. Többször is megfilmesítették, sőt bábfilm és rajzfilm formában is feldolgozták, animációs változata 2009-ben került a mozikba. Örülök, h egy újabb nagy klasszikus került fel az olvasott könyveim listájára!

2013. december 14., szombat

Ka Hancock: Tanz auf Glas

A borító, a cím és a jó értékelések az Amazonon keltették fel a figyelmemet, így került a könyv aránylag gyorsan sorra.


Lucy anyja, nagyanyja, nagynénje, anyai ágon minden nőrokona mellrákban halt meg, ő és két nővére is félnek a kórtól, főleg úgy, h kettőjüket már megtámadta, de időben észrevették és legyőzték.
A nő férje, Mickey bipoláris depresszióban szenved, vannak remek pillanatai, míg szedi a gyógyszereit, úgy, ahogy kell, minden rendben, ha viszont egy impulzusnak engedve megváltoztatja az adagolást vagy elhagyja, komoly gondok lépnek fel és következik a pszichiátriai beutaló.

…minden házasság egy tánc – van, amikor bonyolult, van amikor gyönyörű, legtöbbször kevéssé izgató. De Mickeyvel időnként üvegszilánkokon fognak táncolni. Ez fájdalmas lesz. És vagy elmenekül ezelől a fájdalom elől, vagy még erősebben kapaszkodnak egymásba és tovább táncolnak, míg ismét parkett van a lábuk alatt.

Mindkettőjük miatt döntöttek a nő 27. születésnapján úgy, h nem vállalnak gyereket, bármennyire is szeretik egymást és vágynak babára, a nő elköttette a petevezetékét. Ennek ellenére történetünk némi kis ráhangolódás után mégis azzal kezdődik, h Lucy babát vár. Ez a hír fenekestül forgatja fel az életét, Mickey akkor is épp a pszichiátrián van, de nehézségek dacára jelet lát abban, h a műtét ellenére, az elvi lehetetlenség ellenére teherbe esett, és bár a saját maguknak írt, az évek során kidolgozott és bővített „házassági szerződésükben” is egyértelműen benne van – nem lesz gyerekük, mégis úgy döntenek, örömmel fogadják a sors ajándékát. Mindkettőjükben érzelmek tömkelege kevereg, míg mi visszatekintve nem csak a megismerkedésük részleteit tudjuk meg, hanem Mickey első mélypontját, az esküvőjüket, az örömüket és a bánatukat az évek során. A gondtalan boldogságot ezúttal sem élvezheti sokáig a házaspár: az egyik vizsgálatnál kiderül, h a 20 hetes Lucy szervezetébe immáron tüdő áttéttel is visszatért a rák. Ez a hír, természetesen padlóra küldi őket, meg persze az olvasót is, az meg pláne, h az orvosok azonnali abortuszt javasolnak, h meg tudják kezdeni a rák agresszív kezelését.

Abortusz. Lucy elveteti a lányunkat. Utána kemoterápia. Sugárkezelés. Műtétek. Mindezek után újra egészséges lehet. ..Ez a túszejtés egy fajtája- ha követjük a szabályokat és pontosan azt tesszük, amit mondanak, fennáll az esély, egy kis esély, hogy Lucynak sikerül.

Lucy már a műtőasztalon dönt úgy, h nem ölheti meg, nem áldozhatja fel a gyermekét, világra kell hoznia. Döntésével sem a férje, sem a családja, barátai nem tudnak igazából azonosulni, hisz ők félnek, h elveszítik Lucyt. Mickey egyre nehezebben birkózik meg a napokkal és a bipoláris zavarral, miközben Lucy állapota rohamosan romlik, de nem adja fel, szó szerint feláldozza magát a lányáért. Kínkeserves a nő szenvedéseit olvasni. Persze közben már mindenki fejében ott motoszkál a kérdés: mi lesz, ha megszületik a lányuk? Ki fog gondoskodni róla, milyen jövő vár rá és főleg kivel? Mickey nem hisz magában és abban, jó apja lehetne a lányának, h megérdemli őt, az ő anyja is hasonló gondokkal küzdött, nem akarja a lányát is ennek kitenni. Úgy érzi ketten meg tudták volna adni neki, amit kell, amit megérdemel, de erre ő egyedül nem képes, bár a felesége meg van győződve ennek ellenkezőjéről. Végül egy érdekes, de biztonságos konstelláció mellett döntenek, amire hamarosan szükség is lesz, hisz 34. hetesen megszületik a kislány és Lucy meghal. Mickey teljesen kétségbe esik, hisz a felesége halott, a bébi számára elérhetetlen, de aztán egy pillanat alatt beleszeret a kislányába és ő lesz, aki mégis életben tartja, értelemmel tölti meg a napjait és akiért érdemes tovább csinálni mindent, a hihetetlen fájdalom ellenére.
2011. június 7-től november 11-ig követjük a házaspár kálváriáját, kisebb visszaemlékezésekkel tarkítva, illetve a november 11-ei események után immáron dátum nélkül kapunk bepillantást abba, h megy tovább az élet akkor, amikor képtelenség,h folytatódjon. Minden fejezet elejét a férj, Mickey meséli dőlt betűvel, majd következik Lucy, az ő részei sokkal hosszabbak, mikor ő már nincs, végig dőlt betűs lesz a regény.
Hihetetlenül érzelmes és felkavaró történet, sokkoló, nagyon sokszor eredtek el a könnyeim, egy könyvre sem emlékszem, amin ennyit sírtam volna. Pont ez volt az, ami miatt vacilláltam, felkerüljön-e az abszolút kedvencek közé, mert nagyon összetett könyv, talán időnként azt is éreztem, túlságosan is, egy kicsit túl sok, túlságosan előhozza az emberből a mazochista vonásokat, mert bár az olvasó tudja, mi vár rá, mennyi szenvedés és tragédia, na meg a könnyek, mégis alig várja, h tovább olvassa. Egy idő után ez már csak és kizárólag otthon volt lehetséges, igen, a könnyek miatt;).
Egyébként, különösen az elején kicsit Jodi Picoult jutott eszembe, a téma miatt, de aztán gyorsan beszippantott az írónő egyéni stílusa és ezt gyorsan elfelejtettem. Kimondottan szépen és igényesen ír, de mégis szórakoztató marad és helyenként még jópofa is. A szereplőket olyanra formázta, h egyszerűen érdekel a sorsuk, a múltjuk, a jelenük és a jövőjük, fogva tart a történet.
A könyv az amerikai írónő első regénye, aki ápolónőként dolgozott a pszichiátrián és 4 felnőtt gyereke van.
A regény, aminek a címe magyarul kb. Tánc a jégen lehetne magyar fordításban sajnos nem jelent meg, remélem meg fog, nálam felkerült a kedvencek közé!

2013. december 11., szerda

F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby

A film – amit egyébként nem láttam;) – keltette fel a figyelmemet a könyv iránt, amihez aztán a Book&walk jóvoltából jutottam hozzá e-könyvként, köszönet érte itt is:).


Már a regény kb. első harmadában is szinte minden a nagy Gatsby körül forog, aki a mesélő, Nick szomszédja. Bár ő személyesen még nem találkozott vele, mégis állandóan „bele botlik”, hisz mindenkinek van valami bennfentes információja, rémtörténete, biztos értesülése róla. Nick meg csak ámuldozik a rendszeresen rendezett pazar partikon, amire aztán őt is meghívják, így végre megismeri személyesen is a szomszédját. Gatsby vendégei úgy viselkednek, mintha vidámparkban lennének, általában nem is ismerik és az este folyamán nem is találkoznak a házigazdával, fényűző partijai luxusvillájában nagy népszerűségnek örvendenek. Ahogy mesélőnk jobban megismeri Gatsbyt kiderül, az azért vette a házat, h közel legyen ifjúkori szerelméhez, Daisyhez, aki nem mellesleg Nick távoli rokona, így közvetíthet is az immáron férjes asszon és anya valamint újsütetű barátja között.
csaknem öt éve várt rá! Bizonyosan voltak pillanatok már ezen az együtt töltött délutánon is, amikor Daisy nem ért fel álmaival – nem Daisy hibájából, hanem saját ábrándképének elsöprő ereje miatt. Álmai ragyogóbbak voltak, mint ahogy annak Daisy vagy bárki más megfelelhetett volna.
Mivel Gatsby egész életét Daisy visszaszerzésére tette fel, most már nem tágít rögeszméje mellől, akkor sem, mikor ennek köszönhetően tragédiák sorozatát indítja el és a dominó effektus végül rá is visszaüt. Pár napja még hemzsegett a háza az előkelő vendégektől, temetésére senki sem tud elmenni – jellemző…
A történettel együtt bontakozik ki előttünk a 20-as évek Amerikája, a korlátlan lehetőségek és kissé szabados erkölcsök hazája. Megismerünk egy embert, aki zavaros ügyeinek köszönhetően a csúcsra jutott, de valójában még mindig egy - valami szebbre, jobbra sóvárgó - kamasz rejtőzik a nagy Gatsby álarca mögött.
A könyv az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listán is szerepel és idén mutatták be a belőle készült filmet Leonardo DiCaprioval a főszerepben. Mivel a filmváltozat elég nagyszabású lett, meglepett, h a történet aránylag rövid és egyszerű, de mindenképpen tanulságos, szórakoztató, egy szóval olvasásra érdemes!

2013. december 8., vasárnap

William Somerset Maugham: Sör és perec

Hát…ezt a könyvet eleinte elég nehezen tudtam követni, na nem a sok esemény miatt:S.
Először a mesélő, Ashenden, az író alteregója valami 50-es íróról regél, Alroy Kearről elég hosszan, aki elhívta a klubjába, találkoztak is, itt aztán kezdtem elveszíteni a fonalat. Aztán kap egy meghívást a nagy író, Edward Driffield özvegyétől, h látogassa meg, talán vannak levelei néhai férjétől, de nagyon nem akaródzik oda mennie.


Kiderül, aztán, h a két dolog összefügg: Alroy Kear írja Driffield életrajzát. Emberünk pedig úgy kerül képbe, h még 15 éves korából ismerte az írót és annak első feleségét, mindkettőjükről rossz véleménnyel volt lelkész nagybátyja, akiknél lakott és a falu. A mesélő visszaemlékezik saját gyermek- és ifjúkorára, ami megegyezik Maughaméval. Bár tiltották, találkozott a házaspárral –pont ezért – akik nagyon kedvesek voltak vele. Mikor felnőtt újra összefutott velük, egy idő után a nő szeretője lett, szerelmes lett belé, de lassan rá kellett jönnie, minden barátjukat kegyeiben részesít, majd megszökött egy másik férfival.
Később a nagy író elvett egy ápolónőt, aki felépítette körülötte a kultuszt, mikor meghalt, meg akarja íratni az életrajzát Alroy Kearrel, ami nem is olyan egyszerű, mert:

Írónak és úrnak lenni egyszerre elég nehéz.

Az igazság és az özvegy által látni kívánt történet eléggé különböznek. Igazából a regény Ashenden visszaemlékezése, múltba révedezése, megspékelve a megírandó életrajz körüli érdekek ütközésével.
Állítólag a két író karakterei mögött Thomas Hardy és Hugh Walpole alig leplezett élettörténete húzódik meg. Ashenden alakja nemcsak itt tűnik fel, hanem egy kötetre való novellát is elmeséltet vele Maugham. Ez már a 3. próbálkozásom volt az íróval és bár végülis ez a műve összességében tetszett, valahogy nem sikerült még mindig igazán megszeretnem.
Érdekesnek tartom a címet, ugyanis se s sör, se a perec szó sem fordul elő benne, egyszer sem;). Az eredeti cím Cakes and Ale, vagyis süti és sör, szintén kissé talányos nekem. A könyv egyébként az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listán is szerepel.

2013. december 4., szerda

Kathleen Tessaro: Der Flirt

Véletlenül bukkantam erre a könyvre és a cím, meg a borító kíváncsivá tettek. Hughie a jó-, de már kissé lecsúszott családból való fiatal, jóképű színész viszonyt folytat a szexis, nála idősebb Letiziával. Mivel a fiúnak mindig pénzre van szüksége jelentkezik egy kétes hirdetésre, fel is veszik, h legyen a női ego professzionális masszőre;), bókoljon, erősítse a nők önbizalmát és önbecsülését, romantikus vágyakat elégítsen ki, de csak azokat. Közben a sármőr kollegáitól trükköket les el, megismeri az ő nem mindennapi történeteiket, időnként túlságosan beleéli magát a munkájába;), de a célja mindvégig Letizia. A nőt azonban váratlan kihívások elé állítja az élet és kénytelen átgondolni addig könnyelmű, dévaj életfelfogását.


Az első jó pár fejezetben a történet különböző szereplőivel ismerkedtünk meg, a sorsuk persze a későbbiekben összefonódott, de eleinte kimondottan nehezemre esett követni a sok szereplőt, nevet. Aztán a szálak időnként várhatóan, máskor meglepetésre sokszor összeérnek a félreértések, helyzetkomikumok közepette, de a humoros jelenetek időnként nagyon is komolyba csapnak át, remek keveréket alkotva.
Szerintem ez egy olyan történet, amiből szuper filmet lehetne csinálni egy rakat nagy sztárral, valahogy végig ez járt a fejemben;).
Bár a cím talán kicsit egyszerű, de passzol a tartalomhoz, a borítóhoz és a könyv igazi kellemes meglepetésnek bizonyult, pedig nem voltak túl nagyok az elvárásaim, de végül igazán tetszett!

2013. november 29., péntek

Nyáry Krisztián: Így szerettek ők

Régóta szerettem volna ezt a könyvet, aztán hirtelen az ölembe hullott kölcsönkönyvként az egyik barátnőmtől, aki Angliából cipelte haza nekem:).


Először nem is igazán értettem a könyv nagy sikerét: irodalmi szerelmeskönyv - tanultuk a suliban, kinek ki volt a nagy szerelme, felesége stb.. Gondoltam persze, h valami mást ad ez a könyv, vagy másként, ha ilyen nagy a lelkesedés és tényleg:). Irodalmunk nagyjai kilépnek a verseskötetekből, regényekből, lexikonokból és hús-vér, érző, hibázó, szerető, önző emberként jelennek meg. A történetek rövidek, velősek, lényegre törőek, ráadásul még érdekesek és izgalmasak is.
Szerelmi háromszögek Radnótikéknál, Móriczéknál és Adyéknál is, a csapodár Krúdy beleszeretett, majd megszöktette szeretője 15 éves lányát, Molnár Ferenc és Fedák Sári nem mindennapi esküvője, amire elválásuk alkalmából került sor, Petőfi titkos jegyessége Prielle Kornéliával, párhuzamosan Szendrey Júliával. Csinszka? Ady! – most kiderül, h Babits is…,Leni Riefenstahl és Balázs Béla liezonja . Újdonságokat olvashattam nagy kedvencem Szabó Magda és férje kapcsolatáról is, ahogy Faludyról is, különös homoszexuális kapcsolatáról a férfivel, aki nála 28 évvel fiatalabb volt és 36 évig maradt mellette, nem csak mint társa, hanem mint titkára és mindenese. Számomra a két legmeghökkentőbb, már-már bizarr történet Babits nevéhez fűződik, ízelítőnek dióhéjban az egyik: a fiatal Szabó Lőrinc Babits titkára, mindenese volt, menyasszonyára, Tanner Ilonára szemet vetett Babits. Szabó nem problémázott, a két férfi a nő feje fölött döntött a sorsáról és Török Sophieként lett villámgyorsan az idősebb író felesége:O.


A könyv igazi sikertörténet, ráadásul a nem mindennapi fajtából: Radnóti és felesége síruhás képével kezdődött minden, amit a szerző feltett a Facebookra. Néhány órán belül több százan osztották meg a fotót, Radnóti idézetekkel kiegészítve, kommentálva. Ezen felbuzdulva Nyáry újabb irodalmi témájú képeket töltött fel, egyre hosszabb magyarázó szövegekkel, amit aztán a kommentelők kiegészítettek saját információkkal és mára 15 ezren követik a bejegyzéseit. A történetek közösen születtek/születnek és a barátoknak szóló kis írásokból mára kulturális ismeretterjesztő sorozat lett, a Facebookon megírt közel 100 szerelmi történetből 40 kapott ebben a könyvben helyet. Persze a szerző azt is hangsúlyozza, h nem ő derítette fel irodalmi nagyjaink magánéletét, csak felhasználta az irodalomtörténészek munkáját és kiemelt belőle érdekes részleteket.
A többséghez hasonlóan nekem is nagyon tetszettek ezek a kis írások, sok-sok újdonságot, érdekességet tudtam meg. Örülök, h ilyen sikere van egy ilyen témájú könyvnek, mert talán ez kicsit rávilágítja már-már elfelejtett, vagy hanyagolt íróinkra a figyelmet, megérdemlik.
Gondolom a nagy sikerre való tekintettel és ezen felbuzdulva, már kapható a 2. rész, bármelyik kötet, vagy akár a kettő együtt is nagyon szép karácsonyi ajándék is lehet. A kötetek borítója is nagyon szép, ötletes, tetszetős.

2013. november 26., kedd

Meike Winnemuth: Das große Los

Ezt a könyvet azonnal el kellett kezdenem, amint megkaparintottam!
A hamburgi újságírónő a német Legyen Ön is milliomosban nyert 500 000 eurót és a terve, azonnal készen állt: 1 évig, 12 különböző helyen élni 1-1 hónapig.
2011. 01. 01-én neki is vágott ennek az izgalmas projektnek, a könyv az egy év krónikája, 12 levél barátoknak, ismerősöknek, családtagoknak. Meglepődtem, mikor kiderült, h 50 éves a szerző-főszereplő, mert abszolút nem néz ki annyinak, meg valahogy olyan 30-asnak tippeltem volna az egész ötlet miatt. Ebben az egy évben olyan helyekre akart utazni, amiket vagy nem ismer, vagy járt már ott, de csak rövid időre és annyira megragadták, h több időt szeretett volna ott tölteni. A terve az volt, h mindenhol bútorozott lakást bérel és normális, hétköznapi életet él, nem a luxus szállodák és a turista programok vonzották.


Kíváncsian, érdeklődőn és a világra nyitottan vágott bele az egy évbe, az első állomáson, Sydneyben kenguru húst evett, ukulelelén játszott (a gitár kicsi, négyhúros változata), hentes tanfolyamra járt és máris itt a február, amit Buenos Airesben töltött. Itt spanyolul tanult, kipróbálta a tangót, tanfolyamra is járt, de ez nem az ő világa és ezt nem félt be is vallani és elfogadni. Megpróbált hozzászokni a legkorábban 22 órakor kezdődő vacsorákhoz, ez nem is volt olyan nehéz, ha egy Asadóról, egy grill vacsora-buliról volt szó. Közben a tanfolyamai és tanulási vágyával kapcsolatban szerintem egy nagyon nagy igazságot is megfogalmazott:
Semmi sem izgalmasabb és ellazítóbb, mint az önkéntes tanulás.
A 3. hónapban Mumbaiban elérte az első mélypont, kimerült, állandóan ideges és dühös volt. Próbálkozott, mégis úgy érezte, „nem jut be ebbe a városba”, bár megismerkedett helyiekkel és megbeszélt velük találkozókat, de azokat az utolsó pillanatban mindig lemondták, vagy egyszerűen csak nem mentek el. Szörnyűségekkel szembesült pl.: már napi 100 rupiáért lehet csecsemőt bérelni a kolduláshoz, 1 éveset 50-ért, 3 éveset már 30-érs, miközben ugyanott a világ legnagyobb magánháza épült 27 emelettel és 37 000m2-rel egyetlen család számára, még soha nem érzett ilyen erős, egymásnak teljesen ellentmondó érzelmeket, mint itt, India volt a legnagyobb kultúrsokk, amit valaha átélt. Innen áprilisban Shanghaiba vezetett az útja, bár eredetileg Tokió volt tervben, de nem mehetett oda, mert 2 héttel a Fukushimában történtek után még mindig senki nem tudott semmit a következményekről. Kínában nagy bátran belekezdett a mandarin nyelv tanulásába, de hamar belátta, h ez nagyon nehéz. Tai chizni tanult viszont és szinten minden reggel gyakorolt a Xiangyang parkban. Nagyon izgalmasnak tartotta ezt a számára „nyelv” nélküli világot, h mindenre jobban kellett figyelnie, hisz nem tudta elolvasni a kiírásokat, nem értette a beszédet, ahogy őt sem értették, mégis boldogult. Az 5. helyszínt, Hawaiit szanatóriumként élte meg, meg tudom érteni;). Igazi klasszikus, lusta nyaralás lett ez a hónap, lazítással és persze azért némi tanulással:), megtanult rendesen ukulelén játszani. Júniusban beleszeretett San Franciscoba, még az is megfordult a fejében, h itt marad, nem folytatja az utazást, vagy hogy majd itt folytatja az életét. Mégis tovább utazott aztán a már évtizedek óta ismert és csodált Londonba. Csuda programjai voltak itt: a Science Museumban csótányjelmezben rohangált a többi látogatóval, a Lullaby c. népszerű „előadáson” is részt vett, itt csak annyi a produkció, h megpróbálják a közönséget minél gyorsabban elaltatni:). Szó szerint: mindenki viszi a pizsijét, kap forró csokit, a show álmosító, pont ez a cél, reggel közös ébredés a színpad köré rendezett ágyakban, majd reggeli. Itt kötő tanfolyamra járt és a legjobb barátnőjével turistáskodott egy hétvégén keresztül. Az élményei és a kipróbált új dolgok hatására, újabb nagy igazságot fogalmazott meg.
Túl sokszor gondolkodunk a vagy-vagyban és túl kevésszer az is-isben.

Augusztusban aztán Koppenhágában bicajozott, sőt még azt a luxust is megengedte magának, h testre szabott bicót csináltatott. Itt pár nap erejéig meglátogatták a szülei is. Innen Barcelonába ment, ami szintén mélypont lett. Nem jutott dűlőre a várossal, úgy érezte még nagyobb volt a kultúrsokk számára Koppenhága után, mint Buenos Aires és Mumbai között, talán túl rövid volt a repülőút, túl gyors és éles a váltás. Az októbert Tel Avivban töltötte aztán, ahol elgondolkodott azon, miben hisz, így van ez, ha hirtelen azt látod, balra Bethlehem, jobbra a Genezáret tó… Jeruzsálembe is elment, sehol nem találkozott ennyi kedves, nyitott emberrel, mint Izraelben, pedig tartott a helytől németként és igazi árja kinézettel. A sok zsidó ünnep miatt választotta az októbert, egészen különleges élmény volt számára a Jom Kippur vagy a Rosh Hashanah, a zsidó új év. Ez a hónap sem telt el tanfolyam nélkül, ezúttal búvárkodni tanult. Az utolsó előtti helyszín Etiópia, a főváros Addis Abeba volt. Először elképedt a körülményeken, meg úgy általában mindenen, de aztán nagyon a szívéhez nőtt a város és az egyetlen afrikai ország, amit sosem gyarmatosították. Rögtön jól érezte magát, bár itt lett a 308 napi utazgatás után először meglopva, a táskáját lovasították meg, de nem volt benne semmi létfontosságú vagy pótolhatatlan, így igazából ezt is nagyon lazán fogta fel. Ez után az egy hónap után eljátszott a gondolattal, h ennyi volt, befejezi, de aztán mégis elrepült még Kubába, Havannába. Végül ez nem tetszett neki, úgy érezte a város és az emberek a múltban élnek, a jelen és a jövő nem is érdekli őket, ezenkívül már igazán fáradt és kimerült volt. Végül 2 hétre csatlakozott hozzá egy kolléganője, eleinte nem nagyon örült ennek, de végül ő lendítette át a holtponton és igazán jókedvűen zárta vele az utazgatós évét. A végére tartogatott magának még egy slussz poént: haza Hamburgba hajóval ment, azon töltötte a karácsonyt és az új évet is, 12 napig hajózott egy teherhajó legénységével, ez sem éppen mindennapi;).


Nagyon tetszett a könyv, de szerintem ez a hosszú lelkendezésemből már kiderült;). Szimpatikusnak találtam Maiket, aki a több, mint 180 cm-es magasságával, szőke hajával, fehér bőrével, egyedül utazó nőként, mindenhol az érdeklődés középpontjában állt, de soha nem negatív értelemben és ezzel soha nem élt vissza. Kicsit persze irigykedtem is, de nem feltétlenül a pénzre, amiből ezt az utazást megengedhette magának, hanem sokkal inkább a bátorságára, az eltökéltségére, mert szerintem nem sok nő, pláne nem sok 50-es nő vágott volna bele egy ilyen útba egyedül. Egyébként őt is meglepte, h az anyagi vonzata ennek az évnek nem volt igazán nagy, mivel a hétköznapokra koncentrált, nem a luxus és rongyrázás érdekelte. Meg egyébként sem arról híresek a németek, h szórnák a pénzt, ő sem tette, így végül rájött, a nyeremény nélkül is simán vállalkozhatott volna erre – na azért ez nálunk másként van – igaz ő közben is dolgozott, újságíróként ezt megtehette, meg hát egy csomó hely ahol volt, Shanghai, Mumbai pl. nagyon olcsók.
Nagyon tetszett továbbá, h minden hónap, vagyis város után 10 pontban foglalta össze a legfontosabb tanulságokat, a helyiekről, a városról, vagy egyszerűen csak a hétköznapi tapasztalatairól. Szintén nagyon jónak találtam, h az egy év végeztével nem ér véget a könyv, beavat az otthoni első hónapjában, mikor nem találta a helyét, idegennek érezte a várost, a lakását, sok mindenben változott, sok mindent átértékelt. A visszailleszkedés egyáltalán nem volt könnyű és erről őszintén írt is. Ez a másik nagyon szimpatikus számomra, h nem csak a pozitív dolgokról írt, hanem a problémákról, a saját hibáiról is, nem áltatta magát és az olvasóit sem egy ideállal.
Egyébként meg a könyv vágyat ébreszt az utazáshoz, na nem feltétlenül Hawaii, Shanghai vagy Syney iránt, (persze ahhoz is, de ez momentán nem túl reális;)), hanem maga az utazás iránt, igaz ez nálam nem túl nehéz és nem is újdonság;). Fontos viszont megjegyezni, h bár persze sok érdekességet megtudunk a városokról, ahol járt, de ez nem egy útikönyv, a saját személyes élményeit, gondolatait, benyomásait írta meg. Ebben az 1 évben nagyon sokat tanult önmagáról is, így legalább annyira megismerjük Maikét, mint a 12 várost.
Ebben az egy évben írt egy blogot is az élményeiről, amiben még nagyon nem volt időm elmélyedni, de mindképpen tervben van.

2013. november 23., szombat

J. A. Redmerski.: A soha határa

Jókat olvastam a könyvről, nekem is felkeltette az érdeklődésemet. Camryn még csak 20 éves, de már sok mindent végig kellett csinálnia: a szerelme, Ian autóbalesetben meghalt, majd a lány szülei elváltak, a bátyja pedig börtönben ül. Cam persze gyönyörű, de szerény, visszahúzódó és nem igazán találja a helyét a világban a történtek után. Mikor a legjobb barátnője pasija „rámozdul” és Nathalie nem hisz neki, végképp kilátástalannak talál mindent és felkerekedik.


A véletlennek köszönhetően lesz Idaho az úti cél, de a lány számára csak az számít, h egyedül legyen, gondolkodhasson. A végtelen hosszúságú buszút alatt (nem több óráról, hanem sok napról van szó) hozzá csapódik Andrew, aki szintén azért pattant buszra, h egy kis időt nyerjen és gondolkodjon. Persze egy idő után gondolataikat leginkább a másik foglalja le, de az egymáshoz való közeledés mégis nehezen megy. Az utazásuk krónikája eléggé vontatott, különösebb történések-, pláne fontos történések nélkül, számomra elég nehezen bontakozott ki, milyen irányba is halad a történet.
Mikor már jobban megismertük Andrewt is, az ő nézőpontjából is olvashatjuk az eseményeket, de leginkább a fiú és a lány részeiben is arról van szó, h mennyire oda vannak a másikért, mert az milyen fantasztikusan szép, vonzó, szexi…stb. A srác egyébként annyit „titokzatoskodik” a saját részeiben, h már gondoltam vámpír, vagy mi a szösz;), de aztán összeállt a kép. A kalandokkal teli visszautat is együtt teszik meg, ekkor már autóval, a texasi Galvstoneba mennek, ahol a srác él. Mire elérik a célt már teljesen egymásba habarodnak akaratuk ellenére, de mivel minden annyira stimmel közöttük nem tudnak ellenállni a nagy érzéseknek. Már épp legyintettem, h na, szuper egy happy end, mikor következik egy tragikus fordulat és csak utána a happy end;).
Helyenként meglepően pongyola, igénytelen, slampos a fogalmazás, a „nem is voltál szerelmes beléje…” jellegű dolgok, meg végképp idegesítettek.
Számomra két teljesen felszínes embert rajzolt meg, holott az volt az érzésem, h minden belső monológgal, párbeszéddel azon fáradozik – időnként elég görcsösen - h ez ne így legyen. Talán a történet helyenkénti túlfűtött szexualitása miatt érezte feltétlenül szükségét a szerző, h legyen mélysége is a történetnek, szerintem ez nem sikerült. Végig az volt az érzésem, mind a történetet, mind a szereplőket tekintve, h több akar lenni, mint ami. Lehet, h hülyeség, nem tudom jobban megfogalmazni, a lényeg, h nekem nem nagyon tetszett.

2013. november 19., kedd

Cecilia Ahern: Die Liebe deines Lebens

Bár az írónő könyvei, nem tipikusan azok a rózsaszín lányregények, hisz gyakoriak bennük a tragédiák (már amennyit én olvastam tőle), de ez mégis meglepően borongósan kezdődött és elég gyakran fel kellett tennem magamnak a kérdést az elején, h miiii vaaaan?


Christinének válságban van az élete, a házassága, ráadásul még összetalálkozik az öngyilkosságot tervező Simonnal is aki egy rövid beszélgetés után fejbe lövi magát. A sokk után a nő szakít a férjével, nem sokkal ezután sétálgat Dublinban és lát egy pasit, aki le akar ugrani a hídról. Alig hiszi, h rövid időn belül kétszer történik ez vele, próbál rá hatni, míg végül tényleg sikerül megmentenie Adamet. Öntudatlanul is kvázi azt ígéri neki, megmutatja, h érdemes élni. Erre alig 12 napja van, hisz akkor lesz a férfi születésnapja, aki akkor döntésre akarja vinni a dolgot. Nem csak a pályafutása, a magánélete is romokban van Adamnek, a feladat már csak ezért sem ígérkezik könnyűnek, Christine mégis vállalkozik rá, talán a saját problémái elől akar menekülni ezáltal. Ezt az időt végig együtt töltik, a nő mindenféle könyvekből használ fel tippeket, ötleteket pl. tortát sütnek és tavirózsa levelet szereznek Mariának, a visszahódítandó barátnőnek. Közben sokat beszélgetnek, sok mindent átélnek együtt, ez persze nem marad hatás nélkül egymás iránti érzelmeik szempontjából sem.
Aránylag szokatlan konstelláció, h egy „erős” férfit mutat ilyen gyengének, segítségre szorulónak és egy nő, akinek legalább annyi oka lenne összetörni tűnik fel erősként, majd a végére eléggé megfordulnak a szerepek, hisz Adam rájön, h Christine a gyógyszer, őt kellene felírni depresszió ellen, mert használ. A nőnek is tanulságokkal teli időszak ez néhány nap, ő született segítő, de rá kell döbbennie, h ha igazán segíteni akar, időnként az is elég, ha csak meghallgat, ha egyszerűen csak ott van és Adam számíthat rá. Azt hiszem ez nagy tanulság, minden ilyen beállítottságú embernek, de persze nehéz lecke is.
Amit az elején kicsit furcsának találtam, h egy vadidegent is persze meg akar menteni az ember, de nem feltétlenül úgy, h a saját éltét feladva próbál segíteni neki, magához veszi, minden pillanatban vele van. Végül ennek a miértjére is megkaptam a választ, ráadásul egy elég hihetőt.
Az eleje különösebben nem tetszett a regénynek, a második felére viszont magával ragadott, a téma is nagyon különleges, a helyzet is, amiben a szereplők vannak és szerintem sikerült Ahernek sokrétűen ábrázolnia a problémát és a szereplőket. Kíváncsi voltam, h mit hoz ki a végén a történetből, teljes happy end-et-e, ami a problémák komolysága miatt nem lett volna reális szerintem. Végül jól zárta le, nem maradt hiányérzetem, tetszett, persze van benne némi idealizmus, de ez még akár optimizmusnak is tekinthető, szóval számomra rendben volt.
Ez az írónő legújabb könyve, 2013-ban jelent meg angolul és októberre már kapható volt a német fordítás is, magyarul még nem olvasható. Kíváncsi leszek majd a magyar címére, mi általában megtartjuk az eredetit, míg a németek mindig variálnak, általában aztán egy sokkal kevésbé találó cím sül ki a dologból, mint az eredeti, mint pl. itt is a német kb. Életed szerelme (Die Liebe deines Lebens) az eredeti pedig kb. Hogy essünk szerelembe (How to fall in love), utóbbi mindenképpen jobban illik a könyv tartalmához.

2013. november 16., szombat

Mark Twain: Önéletrajz

Mark Twain akkor keltette fel igazán a figyelmemet, mikor sorra olvastam tőle jobbnál jobb, humoros, de nagyon is igaz idézeteket. Ezen felbuzdulva olvastam tőle novellákat, amik aztán annyira nem fogtak meg, de gondoltam megpróbálkozom az Önéletrajz c. írásával, ami aztán a cél biztos elérése érdekében a várólistámra is felkerült. Ezzel egyébként ennek a projektnek végére is értem, így már 3. alkalommal sikerült teljesítenem a „kihívást”:).


Azzal kezdi a szerző, h mire megjelenik az önéletrajza, ő már halott lesz, tehát tulajdonképpen a sírból szól hozzánk, így sokkal őszintébb lehet az ember. Az eleje annyira nem tetszett, kicsit úgy tűnt, ír mindenféléről, ami épp eszébe jut, történetek, csínytevések a gyerek- és fiatalkorából, mikor még Samuel Langhorne Clemensként egy postahajón volt kormányos majd utána törvényszéki ülésekről írt tudósításokat, amiket a Mark Twain (két öl) jelzéssel írt alá, így kiálltja be a Mississippin hajózó mélységmérő matróz a vízmélységet. A feléig csak a testvéreiről, szüleiről esik szó, majd feleségül vette Olivia Langdont, aki több, mint harminc évig a műveit szerkesztette. Sok érdekességet megtudunk a nagy íróról, pénzügyi befektetéseiről, arról, h az övé volt az első magántelefon a világon, érdekes, h sok művét pár éves szünettel írta, mert úgy érezte „kiürült a tartály”, így félre tette őket, majd 2-3 év múlva fejezte be őket, újult erővel és ihlettel. Mégis a férj, a családapa nem igazán rajzolódik ki a könyv lapjain, számomra még az sem volt világos, hány gyermeke is van tulajdonképpen, de a végén részletesen és megrázó módon számol be felesége és két lánya haláláról. Négy gyermeke közül hármat és a feleségét is túlélte.
Az író bevallja, h miközben életrajzát diktálta, ezrével jutottak eszébe olyan kalandok, amiket szégyell és egyiket sem volt hajlandó papírra vetni, volt egy olyan érzésem, h ezért is részesítette előnyben – a saját önéletrajzában (!) - a másokról szóló ilyen-olyan történeteket. Ezek viszont engem egyáltalán nem tudtak magukkal ragadni, persze néhányat érdekesnek találtam, de leginkább azokra a morzsákra buktam, amikben Mark Twain önmagáról árult el valamit.

2013. november 11., hétfő

Adriana Popescu: Versehentlich verliebt

Kicsit ideje korán kezdtem idén a karácsonyi történetek olvasását ezzel a könyvvel, de csak véletlenül. A szerzőről annyit tudtam, h könnyed hangvételű romantikus limonádéi nagy népszerűségnek örvendenek és az amazonon ’a tömeg’ is igen jóra értékelte őket. 2 nehezebb és kicsit csalódás olvasmány után valami könnyedre vágytam és ezúttal meg is kaptam.


December 24., Stuttgart, szakadó hóesés: ennek megfelelően nem indul gép pl. Berlinbe sem, ahova Pippa repülne a családjához. A nő Freiburgban él, útikönyvek korrektúráját végzi, az utazás lenne az, amit csinálna, ha lenne mersze hozzá. A reptéren ismerkedik meg Lukassal, aki Hamburgba igyekszik a szüleihez, ő reklámszöveget ír, ha lenne mersze hozzá és hinne benne, könyveket írna. Rövid ideig tartó ellenszenv, kis adok-kapok és a srác máris eltűnik, hisz megy egy gép Hamburgba. Pippa, akinek az utóbbi időben sem sok szerencséje van a pasikkal, jellemzőnek tartja a szituációt, végre egy épkézláb férfi és tessék… Már épp önsajnálatba merül, mikor újra feltűnik a színen Lukas, aki nem tudta otthagyni egyedül a reptéren.
Nem kell agysebésznek lenni, h rájöjjön az ember lánya mi fog történni, de ennek ellenére tetszett, kellemesen van megírva és a párbeszédek, valamint a szereplők is egész emberiek, nem feltétlenül csöpögnek a rózsaszín cukormáztól. Bár a 2. fele kevésbé tetszett, annak ellenére, h egy kimondottan rövid történet vontatottnak éreztem, nem adott oldalakon keresztül semmi újat. Azért a végére még izgalmassá tudta tenni, legalábbis egy kicsit és a legvége hiper romantikus: találkozás szilveszter éjfélkor Párizsban, az Eiffel toronynál, ahh…Ez annyira nem stílusom, de adok a szerzőnek még egy esélyt, mert a kíváncsiságomat mindenképpen felkeltette.

2013. november 7., csütörtök

Noam Shpancer: Der gute Psychologe

A könyv fülszövege nagyon felkeltette az érdeklődésemet, de sajnos csalódnom kellett, aki viszont jártas a témában vagy esetleg érdeklődik a pszihológia iránt komolyabban, annak biztosan jobban tetszene a regény.


A címszereplő – akinek a nevére nem derül fény – szakterülete a félelem. Napközben praktizál, este egy egyetemen oktat. Mikor egy éjszakai bár táncosnője lesz az ügyfele, nem is sejti, h a nő problémái és titkai az ő életére is kihatással lesznek. Ennek következtében a magánélete és a munkája veszélyes módon összekeveredik. Tiffany, a táncosnő megváltozik a végére , már nem fél, elfogadja magát és képes bárkivel felvenni a harcot, egy abszolút pozitív fejlődésen megy át. A pszichológus mindeközben a regény lapjain magabiztos terapeutából normális emberré változik, aki szintén sok magánéleti problémával küzd, amiket már nem tud a szőnyeg alá söpörni, szembe kell néznie velük.
Ezt találtam nagyon érdekesnek itt - és a tavaly az hbo-n futó Terápia c. sorozatban is, h „megismertük” a pszichológust és az embert is, egyrészről a rendíthetetlen profit, másrészről pedig az esendő, valahol ugyanúgy kétségekkel és problémákkal küzdő embert.
Ez sem kimondottan az a könyv volt, amire vágytam…túl sok pszichológia, tekintve a címét ez persze nem nagy csoda, de mégis…nekem ez túl sok volt, sokszor olvasás közben teljesen elkalandoztam, mikor rákezdett erre a psziho dumára, nem kötött le igazán, sajnos nem vagyok elég fogékony, az ilyesmire. Valahol azt olvastam a könyvről, h egy jó pszichológia könyv, de unalmas regény, az előbbihez nem tudok hozzászólni, az utóbbit viszont meg tudom erősíteni.
A szerző egy izraeli pszichológus, aki Amerikában él és az ohioi egyetem professzora, ez volt az első regénye, ami rögtön meghozta számára a nemzetközi sikert.

2013. november 3., vasárnap

John Green: Eine wie Alaska

Rég eldöntött dolog volt h el fogom olvasni ezt a könyvet, így bár valamikor persze olvastam, h miről szól, most annyira nem voltam képben és kicsit pipa voltam, mikor kiderült – nyilván mindjárt az elején – h már megint egy ilyen tini témába csöppentem.


Miles elkerül otthonról, h egy bentlakásos suliban tanuljon. Nyiszlett, kicsit loser srác, megismeri Alaskát, aki szerinte a legszebb és legszexisebb lány, a szobatársa Colonel szerint meg a leglököttebb is. A fiú gyorsan beilleszkedik és barátokra talál, de igazán Alaska kelti fel a figyelmét, aki minden lében két kanál, mindenről tud, mindenről van véleménye, zöld szemeivel megigézi a srácot és nem csak őt. Bulik, pia, első szexuális élmények, diákcsínyek, bepillantást nyerünk egy amerikai internátus szigorú mindennapjaiba, na meg abba is, h ezt a szigort milyen egyszerű kijátszani. Majd a lány részegen kocsiba ül, Miles és a Colonel pedig, ahelyett, h lebeszélnék, vagy megpróbálnák megakadályozni, még segítenek is neki, az eset persze tragédiába torkollik.
Ez a történet csúcspontja, a regény 136 nappal ez előtt kezdődik, a tanév elején, minden fejezet elején ott van, kvázi az a címe, h hány nappal előtte – persze az elején nem derül ki, mielőtt is pontosan. A tragédia után még ugyanennyi napon át követjük Miles és a barátai sorsát, egészen a tanév végéig. A fiúkat kínozza a lelkiismeret-furdalás, nem nagyon hiszik, h baleset volt, próbálják rekonstruálni az eseményeket. Miles számára még külön nehézzé teszi a helyzetet, h pont a halála előtt néhány órával a lány végre úgy tűnt érdeklődést mutat iránta, ez lett volna álmai netovábbja. Alaskát piedesztálra emeli, még életében, saját magát senkinek látja a lány mellett, majd kínozza a sors igazságtalansága, h szeretett egy lányt, aki talán viszontszerette volna, de meghalt. A tanév és a történet Miles és az olvasó számára nagy tanulságokkal zárul.
A szerzőnek ez az első könyve, ami rögtön a kult szerzők közé emelte a fiatal olvasók körében, többszörösen kitüntették a regényt. A szerzőt Philip Rothhoz és John Updikehoz hasonlítják, ezen kívül még 2 ifjúsági könyve és 2012-ben egy felnőtteknek szóló jelent meg.
Magyarul Alaska nyomában címmel adták ki, persze ezt csak most láttam, mint általában;).

2013. október 30., szerda

Carina Bartsch: Dreimal Liebe

Nem olvastam még az írónőtől, de mivel nagyon jó kritikákat kapott az első két könyve, kíváncsi voltam rá. Annak ellenére, h nem nagyon szeretem a rövid történeteket, novellákat, mégis ezzel kezdtem most. Ahogy a címből is kiderül (Szerelem háromszor) 3 szerelmi történetet olvashatunk.


Az elsőben egy vak fiú és egy lány románcát követhetjük nyomon. Engem a 2. érintett meg legjobban, pedig ez a legrövidebb. Egy fiatal házaspár, kisgyerekkel, a nő rákos lesz és eutanáziára kéri a férjét, méltósággal szeretne meghalni, tiszta tudattal elbúcsúzni a szeretteitől. A rendkívül nehéz helyzetről a férj belső monológban mesél.
A 3. volt a leghosszabb és számomra legkevésbé érdekes, két brooklyni utcagyerek között szövődő szerelem. Joel néhány barátjával az utcán él, hozzájuk csatlakozik Cathy, a lányról kiderül, h elszökött otthonról. A fiúnak van ereje visszaküldeni a lányt, mert tudja, a telet nem élné túl azok között a körülmények között, a lány visszamegy, de nem felejti el, nem szakítja meg vele a kapcsolatot, mikor megoldódnak a problémái.
Mindhárom történet különleges a maga nemében, nem egyszerű kis szerelmi kalandokról, könnyed liezonokról van szó, pontosan érzékelteti, a szerelem nem mindig rózsaszín, nem mindig csak cukormáz és lángolás. Időnként olyan döntéseket kell meghozni a másikért, ami nekünk akár nagyon fájdalmas is lehet, a másiknak viszont maga a megváltás.
Szépen ír, érdekes témákról, mindegyik szerelem egyedi és különleges, így feltétlenül kedvet kaptam a két másik, agyon dicsért könyvéhez is.

2013. október 26., szombat

Sally Bedell Smith: Erzsébet, a királynő

Ismét egy ajándékkönyv, csak most kicsit másként;). Eredetileg csak bele akartam lapozni, de mivel érdekesnek találtam és az ajándék átadás csúszott egy hetet, kiolvastam – persze nagyon vigyáztam, meg minden.
A könyv az angol királynő trónra lépésének 60. évfordulójára, a gyémántjubileumra jelent meg. 21 fejezetben, 581 oldalon mutatja be életét, uralkodását.


Kronologikus sorrendben követi végig az uralkodó életét, kisgyermekéveit, Lilibetet, aki nagybátyja trónfosztása után hirtelen lett trónörökös, apja trónra lépését, későbbi férjével Fülöp herceggel való első találkozását, akibe 13 évesen szeret bele, majd házasságukat. Alapvetően szimpatikus képet fest a királynőről, ami számomra visszatetsző volt, h megerősíti azt a már sokszor hallott tényt, h anyaként II. Erzsébet nem brillírozott túlságosan. Hónapokra szüleire hagyta pár hónapos és éves gyermekeit, h hercegnőként Máltán a férjével legyen, aki akkor ott szolgált tengerésztisztként és trónra lépése után is alaposan háttérbe szorultak a gyerekei.
Nem terjengősen, de összefoglalva, követhetően bemutatja a királynő életében fontos szerepet játszó embereket is: a szüleit, a húgát, más rokonait, elődeit, barátait, közeli munkatársait. Helyenként visszatekint a történelemre, párhuzamokat von és közben nem csúszik le egy pillanatra sem a bulvár szintjére, de ezt ígéri már a könyv igényes kiállítása is.
Megismerkedünk II. Erzsébet napirendjével és nem csak az angol, de az egész világpolitikai arcképcsarnok felvonul, hisz nem nagyon van olyan fontos személy, akivel a királynő ne találkozott volna hosszú uralkodása alatt. Persze időnként túl sok a politika, túl sok a név, túl sok x. báró, meg herceg, de hát ezekben a körökben ez van. Rengeteg apró érdekesség (mit olvas, vonzódása a homeopatikus szerekhez, miért visel mindig kesztyűt), meghökkentő tények (a 60 éve alatt 404 500 díjat és kitüntetést adott át személyesen), megmosolyogtató részletek (jelenlegi, 12. miniszterelnökét, David Cameront annak 8 éves korában látta először, legkisebb fia, Edward szereplőtársaként a Békavári uraság iskolai előadásában:)) színesítik a könyvet. Szó esik A királynő c. filmről és A királynő olvas c. könyvről is, amiket nem látott ill. olvasott. A király beszédét – ami apjáról szól - viszont megnézte és összességében tetszett neki.
Az életrajz boncolgatja a királynő kapcsolatát miniszterelnökeivel és Fülöp herceg nehéz helyzetét is, hisz nem lehet könnyű 60 éve egy ilyen nő árnyékában élni.

Meg kellett próbálnom úgy támogatni a királynőt, hogy ne legyek útban. Nehezen találtam olyasmit, aminek haszna lehetett.

Persze nem maradnak ki történelmi eseményekés a királyi család botrányai sem. Diana hercegnő is szerepet kap természetesen, szerintem meglehetősen negatívan festi le, feltűnő viszont, h Erzsébetnek nem sok hibája van, teljesen emberi képet kapunk róla, de a két nő, egymás mellett 1-1 fejezetben, elég fekete-fehéren megrajzoltnak tűnik. Számomra kicsit ellentmondásos volt a néhai walesi hercegnő ábrázolása a könyvben: szinte csak negatívumokat olvashatunk róla, ennek ellenére emlékszünk a halálakor megnyilvánuló szimpátia és szeretethullámra világszerte, amit itt sem tagadnak…


Ami nagyon tetszett, h rengeteg a királynőhöz közel álló személy szólal meg, de nem terjengősen, hanem egy-egy témában idéz tőlük a szerző, általában csak pár szót, amik hitelessé teszik az adatokat történéseket – ez számomra nagyon aprólékos munkára utal, amit 75 oldalnyi hivatkozás is bizonyít a könyvben idézett mondatokra, eseményekre. Mindenképpen egy olyan könyvről van szó, amivel elégedett lehet a királynő, mármint rá nézve szerintem minden hízelgő – hogy mi mennyire igaz, az más kérdés - de koránt sincs szó „fényezésről”.
Nem maradt hiányérzetem elolvasva a vaskos kötetet: megismerjük az anyát, a nagymamát, a feleséget, a barátot, a szenvedélyes lótenyésztőt és lovast, az uralkodót, a Nemzetközösség fejét, aki jelenleg is a lakosság 80%-nak kitartó támogatását élvezi.
Mondják, egy erős uralkodó legyen vagy fiatal és szép, vagy öreg és tiszteletre méltó – a királynőnek hosszú uralkodása során sikerült megvalósítania mindkettőt.
Kis kritika, h a szerző és így a könyv is nagyon amerikai. A legszembetűnőbb abban volt ez, h kizárólag az amerikai elnököket tartotta számon, de azokat alaposan: kivel, mikor, hol, milyen körülmények között találkozott a királynő, mit kapott és mit ajándékozott stb.
Sally Bedell Smithnek 2000-ben már megjelent egy könyve Dianáról, korábban pedig John és Jacqueline Kennedyről ill. Bill és Hillary Clintonról is, tapasztalt életrajz íróról van szó tehát.

2013. október 20., vasárnap

Katie Kacvinsky: Dylan & Gray

Dylan a lány, Gray a fiú, ez nem annyira egyértelmű, ezért tisztázzuk előre;). 17-18 évesek, a nyári szünetben találkoznak, a csaj megy oda a sráchoz, akinek egyáltalán nem tetszik, de mivel levakarhatatlan együtt lógnak egy kicsit, majd másnap újra felbukkan a fura energiabomba Dylan. Lassan megakad rajta Gray szeme, és mikor visszagondol azokra a lányokra, akik eddig tetszettek neki, nem is érti magát. Dylan normális, hús-vér lány, nem modell alkat, nem igéző szépség, de állandóan pörög az agya, be nem áll a szája és van valami olyan sármja, ami miatt nem lehet ellenállni neki. Mikor a lány eltűnik pár napra, Gray sok mindenre rádöbben:hiányzik neki a bohókás, csupa élet Dylan, a hiánya adja egyértelműen tudtára, mit érez iránta.


Ahogy jobban megismerik egymást és ezáltal mi is őket, kiderül miért olyan zárkózott Gray és a lány pozitív, életigenlő életszemléletéről is többet megtudunk. Dylan meggyógyítja Grayt, végre újra beszél a családjával, elhatározzák, h családterápiával fogják feldolgozni a történteket, elfogadja a visszautasított ösztöndíját és folytatja a baseballt, újra szóba áll az egykori legjobb barátjával, mindezt a lánynak hála, de a közös idejük gyorsan pereg, hisz Dylan csak a szünidőre érkezett. Közben persze menthetetlenül egymásba szeretnek, de mivel ez nem egy rózsaszín lányregény el kell válniuk. Gray magával akarja csábítani a lányt Új-Mexikóba, ahova egyetemre fog járni, de a karakán Dylan, bár nem titkolja, h szerelmes, mégsem akarja feladni a vágyait, a célját, önmagát, a fiúért és az ő vágyaiért, egész eddig arra várt, h maga dönthessen a sorsáról, azt tegye, amit ő akar. Gray meg akarja osztani vele az életét, a jövőjét, de pont ez a baj, h ez a fiú élete, jövője, álma, célja, nem Dylané.
A külön töltött idő kínkeservesen telik mindkettőjüknek, majd a regény végére újra visszatalálnak egymáshoz, de hogy mennyi időre és hogy hogyan folytatódik a történetük, picit nyitott marad.
Bár ez is egy első szerelem története, mégsem éreztem tini könyvnek és főleg nem tiniknek valónak. Tele van nagyon nagy igazságokkal, érzelmekről, szépségről, de nem szájbarágósan, hanem remekül beleszőve a történetbe. Egy újabb jó példa a történet arra, h ha az ember mindenkit csak a külseje által ítél meg, nem veszi a fáradtságot, h legalább egy kicsit megismerje, értékes ismeretségeket, életre szóló barátságokat vagy épp a nagy szerelmet hagyja kisiklani a kezei közül. Ennek elfelejtésére szerintem egyre többen és egyre többször vagyunk hajlamosak:S.
Ami még érdekessé tette az elbeszélést, h az amerikai írónő két perspektívából mesél, ezt azzal indokolta, h úgy érzi, egy kicsit mindkét szereplő tulajdonságait magán viseli és valóban jól is hozza E/1-ben a két teljesen különböző fiatal „én”-jét.
Egy kimondottan kellemes olvasmány, nagy érzelmekkel, szimpatikus szereplőkkel, sok kalandozással és bolondozással, tetszett. 


2013. október 16., szerda

Oravecz Nóra: Tejszínhab nélkül

Az Atemschaukel után kimondottan vágytam valami könnyen emészthetőre, hát megkaptam;). Mivel minden téren eléggé csak az engem érdeklő témákban olvasok, informálódok, kb. 3 héttel ezelőttig teljesen lemaradtam az „Oravecz Nóra jelenségről”, azóta viszont hol itt, hol ott bukkan fel a neve és most már szerettem volna saját magam véleményt alkotni a sok istenítő és gyalázó között.

 Mivel nem voltam felkészülve, az sem volt világos, pontosan mibe is vágom a fejszém ezzel a kis füzettel, vártam volna a cselekményt, de az nem jött, helyette mindig oda lyukadt ki, h egyedül is mennyire jó, sőőőőőőt, sokkal jobb és egyáltalán, a szingli élet a legjobb, ami történhet az ember lányával. Bizonyos mondatait arcpirítónak éreztem, bár kétségtelenül helyenként meg nagyon is fejen találta a szöget szerintem is. De hát persze h ráillik az emberre ez-az, de nem feltétlenül azért, mert épp feltalálja a spanyolviaszt, hanem mert előszeretettel nyúl közhelyekhez .

Lehet, hogy azt hiszed, te vagy az egyetlen, aki üldözési mániával társuló beteges vonzalmat tud produkálni, majd huzamosabb időn át táplálni egy olyan pasi iránt, aki meg sem érdemli azt. 

Ami pl. kiverte nálam a biztosítékot, h arra „bíztat” szerezz valakit az év „leggusztustalanabb- „, ill. „egyetlenegy utálatos” napjára, Valentin-napra, csak, h tartsd a látszatot – mi van? Hány éves ez a csaj, 14? (nem vagyok oda ezért a napért, de ilyen megvilágításban még nem láttam és nem is akarom…)
Ami kicsit zavar, h ahogy nézem, igazi „megmondó emberré” vált a csaj időközben, ’veszélyes ’ lehet, ha valaki kezdi elhinni magáról, h ő aztán mindig, mindenben meg tudja mondani mindenkinek a tutit.
Egyébként meg tele van ez a dolog ellentmondásokkal:szerintem sokunknak vannak ilyen szintű gondolatai (nem egetrengetően mélyek és újak, de nem is teljesen hülyeségek), ehhez nem kell se pszichiáternek, se semminek lenni. A különbség abban áll, h a túlnyomó többségnek nem jutna eszébe ezeket az inkább egyszerű igazságokat kiadni és könyvnek hívni, de az is igaz, h ő felfedezte, h ezt meg lehet tenni és tessék: siker lett, ez meg nyilván őt igazolja.
A kereslet persze legitimálja a kínálatot (bizonyos fokig) és annak légjogosultságát, de a minőségét nem, vagyis attól, h sokan hypolnak valamit, még nem lesz jó:). Legjobban talán akkor hidaltam még le, mikor megláttam, h velős idézeteit már párnára nyomtatva, vagy akár mobiltokként is megkaphatom:S. Bár az is hozzátartozik a dologhoz, h valószínűleg nem én vagyok a célcsoport számára, semmilyen szempontból, de úgy tűnik nagyon is rátalált a célcsoportjára, vagy azok rá, szóval megtalálták egymást. Én meg kíváncsian várom, hova fejlődik majd ez az egész:).

2013. október 13., vasárnap

Herta Müller: Atemschaukel

Mivel a várólistámon volt a könyv, már régóta tervben volt. Leginkább az tartott azonban vissza, h nem tudtam, nem lesz-e túl „nehéz” olvasmány, magával tud-e vinni, vele tudok-e tartani? De hát most már bele „kellett” kezdenem, h végre megtudjam mindezt.
Egy újabb könyv a koncentrációs táborokról, csak hogy most fordítva. 1945-ben ugyanis Sztálin nevében minden Romániában élő németet a Szovjetunióba küldtek, h újjáépítsék a háborúban elpusztított részeket.


A 17 éves Leo monológja a regény, aki a Bánságból Hermannstadtból (magyarul Nagyszeben) kerül a táborba és immáron békeidőben tölt ott 5 évet, 60 000 másik, hozzá hasonló német nemzetiségű románnal. A fiú eleinte nem éli meg tragikusan a történteket, sőt még örül is, h elkerül a kisvárosból, homoerotikus kalandjai színhelyéről. A lágerben megismeri az éhséget és az éhségangyalát, vele hadakozik ideje nagy részében, hisz az csapdákat állít neki és a többi táborlakónak. Megtanul szenet lapátolni, koldulni együtt élni a tetvekkel és bármilyen disszonáns már maga a szó is, megismeri a lágerboldogságot is. Mikor 5 év múltán visszakerül a családjához, bár náluk lakik, mégis „megszakad” a kapcsolatuk, úgy érzi, mintha kicserélték volna. A történtek után az élete már soha nem kerül vissza a „rendes kerékvágásba”, bár megházasodik és a fővárosba költözik, végül elhagyja a feleségét és az országot is.
Nekem időnként nehezemre esett követni, németül olvastam, de időnként fel kellett lapoznom a magyar szöveget is, hogy akkor most miről is van szó pontosan, de azt kell mondjam nem lettem okosabb. Mert Herta Müller nagyon különlegesen ír. Nem összefüggő történeteket, hanem inkább benyomásokat, kollázsszerűen fűz össze képeket, gondolatokat. Egy példa erre és a „magyarázat” a címre:
Mindjárt összeroppanok, édes szájpadlásomon megdagad az ínycsap. Az éhségangyal pedig egészen belebújik a számba, és ott megkapaszkodik az ínyvitorlán. Az ínyvitorla a mérlege. Magára ölti a szememet, a szívlapát imbolyogni kezd, a szén szétfolyik. Az éhségangyal állára illeszti az arcomat. Hintáztatja a lélegzetemet. A lélegzethinta delírium, de még milyen.
A végére azt kellett megállapítanom, h nem hiába tartottam a könyvtől. Bár érdekes volt és a történelem egy eddig általam kevésbé ismert szeletéről olvashattam, pont a nagyon egyedi írásmód miatt éreztem nehéz olvasmánynak, mindkét nyelven. Magyarul egyébként Lélegzethinta címmel jelent meg, vagyis az eredeti cím szó szerint került lefordításra, ahogy nagyrészt a regény is, pont azért, mert ezt a fajta írásmódot szinte nem is lehet másként.
A Nobel-díjas írónő regényét a kritika némileg megosztva fogadta, hisz neki nem voltak láger élményei, így többen „másodkézből kapott lágerélmény”-nek titulálták. A történet alanya egy, a falujából származó költő, Oskar Pastior volt, akivel 2001-ben kezdtek beszélgetni és lassan kialakult az elképzelés, h emlékeiből közösen fognak könyvet írni. Mikor a férfi 2006-ban hirtelen meghalt, már 4 füzetet írt tele Müller az emlékekkel. 1 év múlva tudta csak elkezdeni a munkát, ami aztán 2009-ben jelent meg.
Bár lágerélményei valóban nem voltak, azért az írónőnek sem volt könnyű élete német kisebbségiként Romániában. A Bánságban született, majd Temesváron járt egyetemre, tanulmányai befejezése után fordítóként dolgozott. Innen elbocsátották, amikor megtagadta, hogy rendőrségi besúgó legyen és ezt követően a Securitate zaklatásainak volt kitéve. 1987 óta Berlinben él, de eleinte még itt is kapott fenyegetéseket.

2013. október 9., szerda

Kerstin Hohlfeld: Herbsttagebuch

Nem rég olvastam a szerzőtől egy könyvet, ami nagyon tetszett, így mindenképpen el akartam olvasni ezt is. A címe döntött a mikorról (Őszi napló), de alaposam meglepődtem, mikor az első oldalon újra Rosával, Bastival, Vickivel és Lilával „találkoztam”, szóval a Glückskekssommer folytatódik ebben a könyvben, mivel az nagyon tetszett, egyáltalán nem bántam.


Nagyon jól szövi a szerző a történetet, pár oldalaként újabb szálat csempész bele. Alapvetően két történet fut egymással párhuzamosan: előkerül ugyanis a már az első könyvben megismert Augusta von Liensen 100 évvel ezelőtt írt naplója és bár kurrent írással van írva, ezt az akadályt gyorsan legyőzi Rosa kíváncsisága és kezdi kibogozni a történetet. Persze a még mindig energiabomba Rosa életében sincs hiány eseményekben, bár úgy tűnt mind a magánéletében, mind a munkájában jó helyen van, megtalálta, akire/amire vágyik, hamar új kihívásokkal szembesül. Egyrészről kapcsolata az első könyvben megismert Bastival, bár jól alakul, de alig jut idejük egymásra és a lánynak szembesülnie kell azzal, a barátja bizonyos dolgokat „elfelejtett vele közölni”. Így mikor a jóképű és híres rendező felbukkan az életében, elég könnyen elcsavarja a fejét, ráadásul még egy komoly színházi munkával is megbízza: Rosa lesz a kosztümtervezője egy nagyszabású berlini musicalnek. Egy csapásra belekerül a színházi forgatagba, beszippantja ez a világ, az élete pillanatok alatt megváltozik. Intrikák és csalódások váltják egymást és persze, ahogy a szálakat szövi a szerző, hamar kiderül mindenki számára, h nem csinált jó vásárt Leoval a lány. A végén a 100 évvel ezelőtti szálak és a jelenkor történései összefolynak és kiderül, h Rosa életében a színház csak egy kis kirándulás marad és egy kaland Leoval, rájön,hol van a helye és ki mellett.
Maga a történet megint tetszett, sok minden történt, de ezt a sok mindent nem éreztem túl soknak, végig lekötött és szórakoztató volt. A főhősnőt viszont időnként idegesítőnek találtam, főleg, mert a 2. részre tipikusan olyan lány lett, aki mindent megkap mind a magánéletében, mind a munkájában és ezt ki is használja. Átgázol az állítólag számára fontos embereken, majd mikor az érdeke úgy kívánja, újra visszamegy hozzájuk, ők meg simán be is fogadják újra és máris ott a happy end, ami számomra nem az, mert kétlem, h az ilyesmi a való életben működik. Szóval számomra egy abszolút szimpatikus karakterből lett a végére egy unszimpatikus, bár nem ez volt a cél valószínűleg, de nekem túl sok volt a „cukiság” leple alatt:) elkövetett szemétségekből.

2013. október 6., vasárnap

Mikszáth Kálmán: A Noszty fiú esete Tóth Marival

Még gyerekként színházban láttam és persze nagyon tetszett, szóval pár éve kicsit nosztalgiából vettem meg a könyvet és idén felkerült a várólistámra.
Noszthy Ferenc huszárhadnagy vidám, könnyelmű, jó vívó, táncos, nagy kártyás, jóképű…Nagy adósságokba keveredik azonban, apját, az országgyűlési képviselőt ezért hívja el Trencsénbe, a kalamajka végül nem torkollik tragédiába, de meg kell válnia egyenruhájától. Húga, Vilma itt talál kérőre a jómódú Kopereczky személyében, akit aztán az após főispánnak nevez ki – akkor sem volt másként, ismerősök, család, összeköttetések:S.


Az első 100 oldalon Tóth Mari fel sem bukkan és a Noszty fiú is inkább csak epizódszereplő, érdekes epizódokból, szórakoztató kisebb történetekből építkezik a regény. Majdnem 200 oldal telik el, mire a szó arra a bizonyos esetre terelődik. Mari családja gazdag, a lányra 1 milliós örökség vár, ezért aztán minden udvarlónál gyanakszik, h csak a pénze miatt érdekli, persze ez a helyzet a Noszty fiúval is, de kijátsszák a lányt Feri nagynénjének segítségével, a rafinált Máli néni jó kis haditervet eszel ki a lány meghódítására. Az immár szolgabíró Noszty eljátssza a hősszerelmest és közben tényleg belehabarodik a lányba. Megy is minden, mint a karikacsapás, mígnem a sors közbeszól és Tóth úr megtudja Feri viselt dolgait, ezután már hallani sem akar arról, h hozzáadja a lányát, Feri kompromittálja a lányt, h ezzel elkerülhetetlen legyen az esküvő, mindenki hajlana is erre ezután, kivéve az apát, aki átlát a csirkefogón.
Lássuk csak sorba. Eddig ugye tönkre ment a leány becsületet, de még megvan a fiatalsága, szépsége, hozománya. A gazember elviszi azt is. Apránként tönkre teszi a szépségét, rosszul bánik vele, mert hisz gazember, talán veri is, mert gonosz, a pénzét elpocsékolja, mert lump s mikor semmije sincs, szépsége eltűnt, pénze elfogyott, teste roncs, akkor elhajítja – ha ugyan már hamarabb nem hagyta cserbe, valamely tulajdonság eltűnésénél, mert lehet, hogy már a pénze elköltése után lerázza, ami aránylag szerencse.
Nagyon meglepő fordulatot hozott az éleslátó és előrelátó apa, aki nem áll be a sorba, nem érdekli, ki mit mond, mi lenne a szokás, a lánya érdekeit nézi kizárólag és a végén még egy csavarral sikerül is meglepnie a családját, a falut és az olvasót is. Hiába lenne a házasság ideális, hisz Feri oldalán áll a társadalmi rang, Tóthékén a pénz s az egyiknek szüksége van a másikra – legalábbis a közvélekedés szerint – Tóth úr másként gondolja, nincs happy end és ez kimondottan jót tesz a történetnek szerintem.
Megint azt állapítottam meg, mint már régebben is többször: maga a cselekmény nem hat porosan, legalábbis mindenképpen szórakoztató és tetszett, de sokszor terjengősen van megírva, amihez ma már nem annyira van hozzászokva az ember, felgyorsult világunkban már nincs helye „felesleges „ cirádának, leírásoknak, mellékes történeteknek, ezek hiánya viszont nyilván csökkenti az irodalmi értéket is általában.
A regény 1908-ban jelent meg, az alapötletet egy hírlapi szenzáció adta: a századfordulón egy milliomos bácskai polgár leányát megszöktette egy dzsentri fiatalember. Miután az ifjú hölgyet ily módon „kompromittálták”, az apa látszatra beleegyezett a házasságba, az esküvő napján azonban külföldre küldte leányát, s a hozományvadász hoppon maradt.
1938-ban készült belőle először film Szörényi Évával és Jávor Pállal, majd 1960-ban újra filmre vitték, ezúttal Petényi Ilonával és Mécs Károllyal.
A regény kötelező olvasmány is, szerintem a jobbak közül való kötelező;).

2013. október 1., kedd

Emma Sternberg: Die Breznkönigin

Fanny családjával egy bajor kis faluban él, a nagymamája egy vendéglőt vezet, ő besegít neki.
A szerző elénk varázsolja a bajor tájat, a hétköznapokat, az ízes beszédet, az ételeket a fehérkolbásztól a csülökig, persze az édes mustár és a sör sem marad ki:).


Majd hirtelen felbukkan egy berlini yuppie, Quirin, aki teljesen beájul a kis bajor vendéglőtől és főleg a kajáktól. Fél év alatt felépíti a Minghartingerstube mását Berlinben, egy mozambiki szakácsot kiképeztet Fanny nagymamájával, a lányt pedig megteszi a bajor vendéglő üzletvezetőjévé. Beindul a Wirsthaus és rögtön népszerű lesz, bepillantunk a hétköznapokba. Majd pár hónap múlva kapcsolódunk vissza a történetbe, mikor a lány már együtt van Tinoval, aki vendég volt és akibe első látásra beleszeretett. Turbulens hónapok állnak mögöttük, Fanny élvezi a bulikat, a piát, a programokat, a sok és sokféle embert, akiket megismer. Igazából azért érződik, h bár élvezi ezt a sok újdonságot, de mégsem az ő világa ez. Ráadásul lassan véget ér az újdonság varázsa, vagyis kezd kimenni a divatból az autentikus bajor kisvendéglő, ami újabb bonyodalmakhoz vezet és felszínre hozza néhány ember valódi énjét, miközben a lány elkezd újra az otthon egyszerűségére vágyni és észre veszi, h valami nincs rendben vele és az álom pasival.
Az egészséges, legjobb értelemben vett józan paraszti vitalitást és talpraesettséget, amivel Fannyt megáldotta helyenként nagyon sikerülten állítja szembe a berlini sznob, előkelő miliővel. Éles kontrasztot rajzol a nagyvárosi élet, életmód és értékek ill. a vidéki élet közé, ezzel az olvasót is elméláztatásra készteti, melyik is az ő világa. Ugyanakkor nem akar több lenni, mint ami: egy szórakoztató, kedves, jó humorral megírt történet, ami helyenként túlmutat önmagán.
Egy kicsit inverze a könyv a Schleich di!-nek, itt egy bajor lány találja magát hirtelen Berlinben, a két szívemnek kedves német régió és kultúra, pláne nyelv „csap össze” tehát újra:).
Olyan könyv, amit nagyon jó olvasni, van benne valami kellemes meghittség, tetszett nagyon, rég nem olvastam ilyesmit, könnyed, szórakoztató, kikapcsolt, de nem azon a lapos és köznapi módon, h már 5 oldal után tudod, mi fog történni…

2013. szeptember 27., péntek

Catharina Ingelman-Sundberg: Wir fangen gerade erst an

Azt, h Svédországot, a svédeket és mindent, ami svéd szeretek nálam alap. Így az, h a svéd szerző könyve olvasásra kerül, nem volt kérdés, csak a mikor. Tovább csábított, h azzal hirdette magát a könyv, h hasonló Jonas Jonasson sikerkönyvéhez, ami nekem is nagyon tetszett. Most viszont nagyot csalódtam.


3 idős nő és 2 idős pasi, mindannyian már 80 körül egy idősek otthonában élnek, mióta viszont új tulajdonosa van a helynek, egyre rosszabbul megy a soruk. Egy, a svédországi börtönökről szóló tudósítás után érlelődik meg bennük az elhatározás, h be kell jutniuk nekik is, mármint a börtönbe;), merthogy ott emberhez méltón élhetnének.
Ennek érdekében megszöknek az öregek otthonából és meg sem állnak Stockholm legelegánsabb szállodájáig, a Grand Hotelben vernek tanyát. A terv az, h itt lopnak a tehetős vendégektől annyit, amennyiből majd jobban tudnak élni. Igazán rosszul nem jöhetnek ki a dologból ugyebár, mert ha elkapják és sittre vágják őket, az is jó, méghozzá nagyon. Végül aztán a Nemzeti Múzeumból lovasítanak meg 2 képet, egy Monet és egy Renoirt. Bár néhány baki becsúszik, de végül minden jól sikerül és a rendőrség teljesen el van hűlve, micsoda profikkal van dolguk, nem is sejtik, h a jelek sokszor nem profizmusról, sokkal inkább amatörizmusról árulkodnak. Ezután váltságdíj, bénázások, majd az áhított börtön, a szabadulás után újabb turpisságok, némi szenior l’amour és főleg kombinálás és keverés össze-vissza… Sajnos nagyon sokszor borzasztó vontatottnak éreztem, meg kissé erőltetettnek is, bár az alapötlet épp elég idióta, vagyis tetszett;), de a megvalósítás nem, megszenvedtem vele. Régen olvastam már ilyesmit, ami ennyire idegesített és irritált:S.

2013. szeptember 23., hétfő

Ralf Schulte: Der zugeteilte Rentner

A tartalmát félig elolvasva, nagyon megfogott a történet: Egyszer csak felbukkan a nyugdíjas Maximilian az orvostanhallgató Claranál, h ő a neki kiosztott nyugdíjas, akiről az állam legújabb döntése értelmében gondoskodnia kell. A lány persze köpni, nyelni nem tud, a hivatalba siet, ahol nem nagyon tudnak mit kezdeni a problémával, így az idős úr beköltözik. Majd mindenhol szétpakol, mindent széthagy, összeken, tönkre tesz, hangosan hallgatja a tv-t, inzultálja a szomszédokat, a tacskója nélkül egy lépést sem tesz, ráadásul, mivel konkurenst lát a lány barátjában még össze is ugrasztja őket, h a srác ne jelentsen veszélyt a szállására. A lány több, mint 40 pontos listát állít össze neki, mi az, amit nem tehet, csak sajnos ezután úgy áll a helyzet, h Maximilian minden egyes életjelével vét valamelyik ellen, nem nehéz észrevenni, h akárhogy is igyekszik, jelenléte nem kívánatos az egyszemélyes háztartásban.


Közben az olvasó számára kiderül, h szó sincs állami intézkedésről, az öreg úr egy nyugdíjas otthonból szökött meg és mivel nem volt hova mennie, kiszemelte a lányt. Clara minderre úgy jön rá, h egy körözési cetlit talál, bemegy a hivatalba, h jelentse, tudja hol van ez a személy. Ki is jönnek „begyűjteni”, de még sincs szíve átadni az öreg urat nekik. Maximilian aztán végül mégis bevonul, a tacskóját hagyja csak a lánynál, gyógyszerekkel tömik, mikor Clara meglátogatja - mert számára is megmagyarázhatatlan módon hiányzik neki - megdöbben, mennyire elhagyta az életkedve, ereje, megszökteti, spontán, akciófilmekbe illő jelenetek közepette. Aztán a vége happy end, talán egy kicsit abszurd módon is happy.
Többet vártam a regénytől, kikarikírozza az idős-fiatal ellentétet, amit persze időnként nem is kell karikírozni. Felvet problémákat, de igazából nem nagyon tárgyalja, vagy oldja meg őket, a probléma felvetésnél nem jut tovább, kár érte. Persze legalább elgondolkodtatja az embert: én hogy reagálnék, h becsöngetne, a nekem „kiosztott” nyugdíjas, h gondoskodjak róla? Az ország és a nyugdíjbiztosítás helyzetet elnézve, nem is annyira utópisztikus felvetés…Másrészről nem is kell ilyen messzire menni, hisz sokszor a saját, idős szülőkről való gondoskodás sem egyszerű kérdés. A téma mindenképp megér egy kis elgondolkodást, hisz napjainkban az idősek és fiatalok között szerintem általában egyre nagyobb az űr, a felgyorsult életnek, a modern technika gyors fejlődésének, a közfelfogás változásának köszönhetően. Így aztán úgy voltam vele, h végre egy könyv, ami nem ugyanazzal foglalkozik, amivel 500 másik, ez igaz is, de mégsem tudta igazán teljesíteni az elvárásaimat.

2013. szeptember 18., szerda

Yann Martel: Pi élete

Nehéz erről a könyvről bármit is írni, amit még nem írtak meg róla, valószínűleg nem is fog sikerülni. Régóta a képzeletbeli várólistámon volt, majd idén az igazira is felkerült.


Először is megismerkedünk hősünkkel, Pi Patellel, aki egy indiai kisvárosban él a családjával. Van egy állatkertjük, aminek apja az igazgatója, ezen kívül a fiú különös ismertetője, h egyszerre gyakorló hindu, keresztény és muszlim.

Mit keres a fia a hindu templomban? – kérdezte a katolikus pap. - Látták a fiát a katolikus templomban, amint keresztet vetett – mondta az imám. - A fia muszlim lett – mondta a pandit.

Mikor a kilátástalan indiai helyzet miatt a család úgy dönt, Kanadában szeretnék folytatni életüket, eladják az állatok nagy részét, majd a többivel 1977. június 27-én útnak indulnak a Cimcum japán hajó fedélzetén. Útközben a hajó elsüllyed és Pi-n kívül egy ember sem éli túl a katasztrófát. Már eleve a hajótörés nem kevés izgalmat ígér, az pedig, h a fiúnak egy tigrissel, egy zebrával, egy orángutánnal és egy hiénával kell megosztania a mentőcsónakot az óceán közepén, pláne. Kezdetét is veszi a sakkjátszma a tápláléklánc különböző szereplői között, minek következtében nem sokára már csak két túlélő marad: Pi és Richard Parker, a bengáli tigris. Elképesztő kalandok, gondolatok, félelmek, kétségek, dilemmák, álmok elevenednek meg a könyv lapjain. Harc a falkavezér szerepéért, játszma a túlélésért, együtt vagy egymás ellen harcolva a tigrissel?

Egy részem nem akarta, hogy Richard Parker egyáltalán elpusztuljon, mert ha elpusztul, akkor magamra maradok a kétségbeeséssel, s az félelmetesebb ellenség egy tigrisnél is. Ha volt még bennem élni akarás, azt Richard Parkernak köszönhettem.

227 napot, több mint 7 hónapot élt túl a fiú ebben az elképesztő helyzetben, ekkor Mexikó partjainál kötöttek ki Richard Parkerrel. Mikor a kórházban fekvő Pi-t meglátogatják a japán hajózási társaság munkatársai, elmeséli nekik a történetét, nem hisznek neki. Ekkor elmeséli mindezt másként, állatok helyett emberekkel…Melyik történet a hihetetlenebb, szörnyűbb és főleg melyik igaz?


Egy nagyon izgalmas és magvas gondolatokkal teli könyv, ami nagyon jól egyensúlyoz a borotvaélen: soha nem túl sok, hanem pont elég. Bár foglalkozik a vallásossággal, mégsem lesz szájbarágós, nem akar „téríteni”. Humoros, de nem viszi el ebbe az irányba, inkább csak oldja a megfelelő pillanatban a feszültséget. Sok benne a szörnyűség és a hátborzongató leírás, mégsem ez ugrik be a regényről elsőre.
Bár nagyon tetszett, be kell vallanom, időnként elég nehéz volt elképzelnem ezt a csónakot, amiben ennyi minden történt, amiben ennyi minden maradhatott észrevétlen. Voltak a történetnek olyan részei is, főleg az eleje, ami nem nagyon tetszett, de aztán magával ragadott – volna, ha lett volna időm – ez az elképesztő történet.
Ez Yann Martel második regénye, 2001-ben jelent meg, 2002-ben elnyerte a Booker-díjat. A szerző a regény megírása előtt hosszabb időt töltött Indiában, mecseteket, templomokat és állatkerteket látogatott, majd Kanadában vallási, etológiai kutatásokat végzett, katasztrófa- és hajótörésekről szóló történeteket olvasott. A kutatásai után két éven keresztül írta a regényt, ami az1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz  listára is felkerült. 
2012-ben Ang Lee forgatott a történetből 3D-ben filmet.