2015. március 29., vasárnap

Louisa May Alcott: Kisasszonyok

Még anno láttam a regényből készült filmet és akkoriban tetszett, meg már jó ideje meg is volt, de nem szerepelt túl előkelő helyen az elolvasandók listáján. Mivel azonban egy klasszikus romantikus könyvről van szó, erre esett a választásom a 2015-ös nagy olvasási kihívás ezen pontjának kipipálásához. Ráadásul az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listán is rajta van, így két legyet ütöttem egy csapásra ;).


Az egykor szebb napokat látott March család nélkülöz, az apa a háborúban, a négy lány anyjukkal küzd a boldogulásért. Egy évig követjük a sorsukat, megismerjük a mindennapjaikat, a gondjaikat, értesülünk aggodalmaikról, betegségeikről. A lányok egyre jobb kapcsolatban vannak Laurieval, a szomszéd fiúval, aki jómódú nagyapjával él, a fiú örül a vidám társaságnak és bár megindul a pletyka is, a két család őszinte barátságba kerül és akkor is számíthatnak egymásra, amikor igazán nehéz helyzetben vannak. A lányok nagy fejlődésen mennek át ebben az egy évben, ami megtanítja őket az igazi munkára, a felnőttes gondolkodásra, arra, h alárendeljenek bizonyos dolgokat a családjuknak. Közben persze szerelem is szövődik és a végén boldog a beteljesülés.
Nincsenek túl nagy történések, lassan csordogálnak az események, az írónő a család szegénységét sokszor a ruházatukon mutatja be, nincs egy tiszta pár kesztyűjük, milyen a napernyőjük – a mai olvasónak már nem sokat mondanak ezek. Megint az volt az érzésem, h bár szép történet, jól megírva, de a mai rohanó, felgyorsult világban, kissé hosszadalmas és „unalmas”, mert lassú és vontatott, vagy talán inkább maradjunk annyiban, h szokatlan már manapság.

2015. március 24., kedd

Piper Kerman: Orange is the New Black: Mein Jahr im Frauenknast

Állítólag jó, de mindenképpen sikeres a történetből készült sorozat, ezért aztán a könyv bekerült a 2015-ös nagy olvasási kihívásomba is (egy könyv, ami egy televíziós műsoron alapul vagy az készült belőle).


A szerző saját történetét írta meg: a sikeres nő New Yorkban élt a barátjával és a rekálmszakmában dolgozott, mikor felbukkant az életében az FBI. Már szinte el is felejtette a múltja több, mint 10 éves kis darabját, amikor is kábítószer csempészetben vett részt. Az akkor leszbikus Kerman barátnője üzletében segédkezett, majd gyorsan eszmélt és hátat fordított ennek a világnak. Ám a rendőrség és az FBI nem felejt, a múltja utoléri a nőt. Mégsem kell rögtön letöltenie 15 hónapos büntetését, évekig él úgy, h tudja, egyszer be kell vonulnia, de sorsát az ügyben nála sokkal fontosabb résztvevőkhöz igazítják. Végül bevonul a connecticuti Danbury szövetségi börtönében, h letöltse büntetését. Igazi kuriózumnak számít itt, nem csak szőke haja, elegáns megjelenése és diplomája miatt, hanem erős családi köteléke, sok barátja és rengeteg könyve miatt is. Feltárul előtte a női börtön összetett szokás- és szabályrendszere, kirajzolódik a hierarchia és az összetartó csoportok. A börtön világa persze kemény, de annyira nem tűnt vészesnek, sok mindenhez hozzájutnak, sok mindent megengedhetnek maguknak, kevés túlkapásról vagy igazán sokkoló dologról írt. Persze félreértés ne essék, nem szívesen próbálnám ki mindazt, amit átélt. A sors mindenfele nővel összehozza, főleg olyanokkal, akikkel egyébként sosem találkozott volna, annyira más világból jöttek. Köt néhány meglepő barátságot és végig abszolút előítélet mentes tud maradni, remekül alkalmazkodik a körülményekhez.
Sajnos a sítlusa elég monoton, vannak benne érdekes történetek, izgalmas karakterek, de az ember pulzusszáma nem nagyon emelkedik meg. Talán érdemes lett volna egy tapasztalt íróval egyeztetni, mert maga a téma és a történet tényleg érdekes, talán ennél többet is ki lehetett volna hozni belőle. Eléggé dokumentarista és ami zavart, h sokszor fontosnak tűnő részleteken simán átugrik, aztán lényegtelen történésekről hosszan ír.


Magyarul is megjelent Orange is the new Black – Túlélni a női börtönt címmel. Nem értem teljesen az egyébként ötletes címet (A narancssárga az új fekete), mert állandóan azt írja, h khaki rabruhában voltak, nem narancssárgában.
A regényből 2013-ban készült sorozat, idén nyáron már a 3. évad részeit mutatják be.

2015. március 19., csütörtök

Örkény István: Egyperces novellák

A 2015-ös nagy olvasási kihívásban el kell olvasni egy novelláskötetet is. Mivel nem rajongok ezért a műfajért, ez egy kicsit „megúszós volt”, kapóra jöttek az egypercesek.


A kötet, Örkény legismertebb műve, 1967-ben jelent meg először. Egyperces novellái műfajteremtőek: rövid, tömör, sokszor csak pár soros, humoros kis szösszenetek váratlan csattanóval. Gyakran a teljesen hétköznapi híreken csavar egyet, ezzel megdöbbentő és groteszk hatást elérve. Iskolateremtő jelleget jelzi, hogy megjelenése után más magyar írók is kísérleteztek a „műfaj” átvételévelpéldául Spiró György és Vámos Miklós. Örkény élete végéig csiszolgatta remekeit, ezért az egypercesek majd mindegyik kiadásában találni új darabot.
A cím rendkívül találó, hisz valóban egy perc alatt elolvasható kis írásokról van szó, az én kötetemben összesen 29-ről, szóval egy fél óra alatt simán a végére lehet érni. A szerző „használati utasításában” hívja fel a figyelmünket a címek fontosságára, ezek sokszor aláhúzzák, vagy épp az igazi csattanót adják a rövid kis novelláknak.
Volt 1-2 közöttük, amiket már olvastam régebben, de leginkább Pereszlényi József anyagmozgató története maradt meg bennem, ami abban a kb. egy oldalban összesíti magában a legfontosabb örkényi vonásokat: tömör, meglepő és rendkívül groteszk. Hasonlóan iskolapélda az egyperces a könyvről végbélkúp formában, amivel fáradság és szemrontás nélkül művelődhetünk, a nehezen emészthető írók is húsz perc alatt felszívódnak a bélcsatornából. Kész;).


Bravúros, újszerű és szórakoztató, de időnként azért nagyon pihentnek találtam, mindenesetre egy jól sikerült kis kirándulás volt.

2015. március 16., hétfő

Marcel Theroux: Weit im Norden

Már régóta megvolt a könyv és mindig egy hajszál választott csak el attól, h végre el is olvassam, de valahogy mindig közbejött valami. Idén viszont biztosra mentem, hisz felkerült a várólistámra.


A civilizációt legyőzték, az emberek többsége rabszolga. A klímaváltozás radikálisan megváltoztatta a világot, csak néhány ember élte túl, köztük a beszédes nevű Makepeace, egy fiatal lány, akinek kvéker szülei eljöttek az Egyesül Államokból Észak-Szibériába, hogy újra természetes életet éljenek. A város, ahol éltek szellemváros lett, a lány szülei meghaltak, így egyedül próbál boldogulni. Vadászik, gyűjtöget, bujkál. Mikor a kihalt környéken lezuhan egy repülő felkerekedik, h megtalálja azt a helyet, ahonnan a gép jött. Azonban mindaz, amit átél útja során, kétkedésre készteti az emberiségben, újra inkább a magányra vágyik, bármilyen keserves harcot jelent is az a mindennapokkal, ezért küzd. A végén élni akarását megjutalmazza a sors és szerző, ez számomra egy eléggé meglepő fordulat volt.
Ez a disztópia egészen más, mint a legtöbb, a jövő korántsem hiper-szuper modern, nem a robotokról és a gépiesített csodákról szól Theroux olvasatában, sokkal inkább visszatér a nomád életformához, a kezdetekhez. A regény hangulata nagyon nyomasztó, de annak ellenére, h a helyzet eléggé deprimáló és kilátástalan, Makepeace mindig talál valami pozitívumot és a regény a drámai fordulatok ellenére is igyekszik reményt és vigaszt adni.
Érdekes, de bizonyos szempontból szerintem kissé „kényelmes” regény a szerző szempontjából, mert csak csepegteti az információkat azzal kapcsoaltban, h hogy jutott ide a világ, sok kérdésre nem kapunk választ sajnos.
Mivel a könyv a jövőben játszódik, a 2015-ös nagy olvasási kihívásomba is bekerült.

2015. március 12., csütörtök

Stephen Hawking: Az én rövid történetem

Egyre többet hallani Stephen Hawking elméleti fizikusról, nekem is felkeltette az érdeklődésemet a személye, ha a munkássága nem is feltétlenül;), így amikor az egyik barátnőm épp a jelenlétemben vette meg az életéről szóló könyvet, rögtön feliratkoztam a „kölcsönkérési” listára.


Szerintem a cím és a fülszöveg miatt, aki ezt a könyvet megveszi, valami személyesre számít, valamiféle memoárra. Ez részben igaz is, sok mindent megtudunk a tudós életéről, de igazából ezeket a személyes részeket elég gyorsan és egyszerűen elintézi. Sok privát részletet árul el, nem arról van szó, h titkolózna, sokkal inkább látszik, h ez – önmagáról írni – nem megy könnyen, azokban a fejezetekben viszont, ahol a munkájáról ír, nagyon elemében van. Szóval le sem lehet tagadni, h egy tudós könyve, de jól is van ez így. Röviden és tömören ír a gyerekkoráról, az egyetemi éveiről, majd a betegségéről. 21 éves volt, mikor diagnosztizálták nála az ALS-t (amiotrófiás laterálszklerózis), ami egy gyógyíthatatlan betegség, melynek során a központi idegrendszer mozgató idegsejtjei pusztulása következtében az akaratlagos izmok fokozatosan elgyengülnek, majd végül el is sorvadnak. Stephen Hawking a mai orvostudomány ismeretei szerint a leghosszabb ideje él együtt ezzel a betegséggel. Bár szerintem nagyon sokan e kapcsán ismerték meg, vagy figyeltek fel rá, a könyv mégsem erről szól, ahogy az élete sem, ez csak amolyan „mellékszál”. Olvashatunk a házasságairól, a gyerekeiről, nem sokat, de őszintén, helyenként kicsit meglepően (őszintén), személyes, családi képekkel illusztrálva. Munkájáról élvezetes stílusban ír, ezzel viszont az a baj, h maga a téma olyan bonyolult, h én például nem nagyon értettem;). Hawkingot Az idő rövid története c. műve tette világhírűvé, ennek keletkezéséről is ír. Azt akarta, h ez a lehető legtöbb emberhez jusson el, olyan könyvet akart írni, amit a reptéri könyvesboltokban is árusítanak, nagyon sokat dolgozott rajta, h a laikusok számára is érthető legyen a fizikát és az időt az ősrobbanástól a fekete lyukakig tárgyaló írás. 40 nyelvre fordították le, világszerte több, mint 10 millió példányban adták el és Hawkingot ez egy csapásra „popsztárrá” tette.
A világhírű fizikus immáron 50 éve él együtt betegségével, túl van 2 házasságon, felnevelte 3 gyermekét és egy sikeres elméleti fizikusi pályafutást tudhat magáénak. A betegsége inkább ösztönözte pályáján, mint hátráltatta, a halál fenyegetése miatt akart minél több minden végére járni a munkájában. Igazi példakép lett, abszolút megérdemelten, hisz fizikailag semmire sem képes, nem tud beszélni, írni, megmozdítani az ujját, de tud gondolkodni és ezt ki is használja, lenyűgöző akaraterőről és élni akarásról tanuskodva.
Összességében bár irodalmilag nem egy nagy élmény, de érdekes olvasmány, egy különleges sorsról és egy csodálatra méltó, nagy emberről.

2015. március 8., vasárnap

Jojo Moyes: Ein Bild von dir

Az I. világháború németek által megszállt Franciaországában vagyunk, a nővérek, Sophie és Héléne együtt vezetik a kis családi hotelt és gondoskodnak a gyerekeikről és az öccsükről. Nehezen boldogulnak, nélkülöznek, de a szomszédaikkal, barátaikkal összefogva, kölcsönösen segítik egymást.


A városban állomásozó és azt megszállás alatt tartó németek kijelölik a hotelt éttermüknek, a nővérek főzik a vacsorájukat mindabból, amit a németek erre a célra szállítanak nekik. Bár eleinte Sophie próbál ellenállni, de ő is tudja, bármennyire is ellenére van a németek táplálása, ezáltal az övéinek is több étel jutna és mindenkinek tudna segíteni. A német parancsnok kimondva-kimondatlanul szimpatizál a nővel és ez mindenkinek szemet szúr. A szomszédok, ismerősök eleinte még elfogadják a németektől elcsent 1-1 krumplit és a csontokból főzött levest, de aztán szájukra veszik a nőt. A parancsnok kultúrember, aki érdeklődik a festészet iránt és különösen egy képen akad meg a szeme, amit Sophieról festett a férje, Éduard, aki Monetnél tanult.
Mikor kiderül, h a férje egy kegyetlen táborban van, amit nem sokan élnek túl, a nő felajánlja a parancsnoknak a képet, ami legféltettebb kincse, de tulajdonképpen bármire kapható, amivel segíthet a férjén. Így köt ki a kaszárnyában a parancsnoknál és odaadja magát neki, de a férfi csalódott, látva a nő szenvedését, majd kidobja a félmeztelen nőt a hideg éjszakába, akit pár nap múlva a németek elhurcolnak.

Majd hirtelen 2006-ba kerülünk, Londonba. Liv már 4 éve özvegy és nem találja a helyét a férje nélkül. Abban az extravagáns házban él, amit építész férje tervezett, de anyagilag a csőd szélén van. Egy kótyagos estén találkozik Paullal, az elvált, amerikai exrendőrrel, aki jelenleg Londonban dolgozik, műtárgyak felhajtásával, visszaperelésével foglalkozik. Az első közös éjszakájuk után veszi észre a pasi a háló falán pont azt a képet, amit vissza kell szereznie, ez Sophie képe, amit Liv és a férje anno fillérekért, de legálisan vásárolt.
Ezzel aztán megkezdődik egy végeláthatatlan szenvedés, a nő az észérvek ellenére is perre megy a képért, amiből hatalmas nyilvánosságot kapó ügy lesz és úgy tűnik, csak veszíthet rajta, minden értelemben. Ráadásul mindez számtalan erkölcsi kérdést vet fel, de azzal a férfival, aki hosszú évek óta újra megmozdított benne valamit, az ellentétes oldalon állnak. Persze valóban elgondolkodtató ezeknek a műkincseknek a sorsa, mindenkinek igaza van, ha valakitől elrabolták anno, de annak is, aki mit sem tudva a történetéről, megvette. Mindenki próbálja kideríteni, mi történhetett Sophieval, így izgalmas nyomozás veszi kezdetét, majd érvek és ellenérvek feszülnek egymásnak a bíróságon. A végébe belevitt még az írónő egy nagy csavart, ami tetszett, de mégis összességében elég vontatott volt és szerintem indokolatlanul hosszú.
Szóval nem tetszett annyira, ez megint olyan volt, mint a leveles (Eine Handvoll Worte – Az utolsó szerelmes levél), mintha ezeket és a többi könyvét, amik nekem nagyon tetszettek, nem is ugyanaz a személy írta volna.
2012-ben írta a könyvet Jojo Moyes, magyarul 2013-ban adták ki Akit elhagytál címmel, Németországban idén jelent meg, ezzel felkerült a 2015-ös nagy olvasási kihívásomba is.