2013. március 31., vasárnap

Michaela Thewes: Männer in Freilandhaltung

Louisére épp rámosolyog a szerencse ill. álmai pasija az irodából, mikor a friss házas nővére riadóztatja, h nem mennek jól a dolgai férjével és újdonsült gyerekeivel, így míg ő kicsit rendezi a sorait megkéri a tesóját, h játsszon babysittert a családjánál, különösen a jóképű férjre kell figyelni.


Jó testvérhez méltón Lou azonnal rohan is, de legnagyobb meglepetésére Ninát már nem találja ott, így minden instrukció nélkül kezdi meg áldásos tevékenységét és hamar szembesülnie kell azzal, h a környéken kizárólag csúcsformában lévő nők laknak, akik mind a sógorára hajtanak, így a feladat nehezebbnek bizonyul a vártnál. Kimondottan tetszett, h pont ezért a hangsúly nem a love storyn van, mint a legtöbb ilyen könyvben, hanem az őrző-védő kommandón;).
Kicsit olyan a szomszédasszonyok ármánykodása, mintha a Született feleségekbe csöppentünk volna, de mindez igazán élvezetesen leírva, jócskán megfűszerezve iróniával. Imádnivalóan írja le a 3 fiút, a sógora 9 és 5 éves fiait, különösen az ikreket.
Persze, ahogy az ilyenkor már lenni szokott a lány, hirtelen felfedezi magának a nyugodtabb életet, messze a várostól és bár úgy tűnik, végre minden összejön mind a munkában, mind a magánéletében, amire vágyott, közben megváltoznak a vágyai, mert megszerette a gyerekeket, új barátokat talált, talán társat és életcélt is.
Van benne jócskán túlzás, mert ki az, aki csak úgy fel tud adni mindent 4-5 hétre, h kisegítse a tesóját, aki tulajdonképpen minden magyarázat nélkül eltűnik és elérhetetlen, ráadásul az sem kicsit tündérmesébe illő, ahogy Louise mindent és mindenkit megtalál hirtelen ebben a kis faluban.
Ennek ellenére is nagyon tetszett a stílusa, jókat kacarásztam rajta, jól elszórakoztatott és kikapcsolt.


Kellemes Húsvétot kívánok!

2013. március 27., szerda

Katrin Bongard: Flying Moon

A fülszöveg jónak tűnt: bepillantás a filmvilág kulisszái mögé, modern szerelmi történet stb., ennek ellenére nagyon nyögve nyelősen jutottam dűlőre ezzel a könyvvel. Több tini könyvnél, amiket olvastam, nem volt olyan érzésem, h ez nagyon nem nekem szól, hát most igen, mert persze ez is az, tini könyv vagyis ya, persze:).



A 16 éves Moon apja menő forgatókönyvíró, meghívják őket egy partira egy producernőhöz, ahol találkozik egy sráccal, akivel ruhástul bemegy a medencébe, majd vizesen fetrengenek a nő ágyában, míg az apja el nem rángatja onnan. 1 év múlva már Potsdamban élnek, külön az apjától. Csendesen telnek a hétköznapok, míg Moont kiválasztják egy tini film főszerepére, amiről később kiderül, h az apja írta és amiben mit ad Isten pont az a srác játssza a főszerepet, aki egy éve elcsavarta a fejét és akit azóta sem tudott kiverni a fejéből, de akiről persze neki tini lányként fogalma sincs, hja, mert ez pont így szokott lenni:S.
Ami egészen elképesztő, h a könyv hihetetlenül monoton: egy pillanatra nem emelkedett meg a pulzusszámom, csordogálnak az események, abszolút mindenféle izgalom nélkül, semmitmondó dialógok, leírások, eseménytelenség. Semmi kérdést nem vet fel az író az olvasónak, de ez a „dologtalanság” mégis halálosan fárasztó. Se a szereplőkről, de a történetről, amit forgatnak nem tudunk meg sok mindent, borzalom, ráadásul, ha ilyen unalmasan csordogálnak egy forgatáson az események, akkor ennél még az én életem is klasszisokkal izgalmasabb:S.
A szerző egyébként állítólag már több, mint 50 nemzetközi és német filmforgatáson dolgozott és forgatókönyveket ír mozi és tv filmekhez, szóval elvileg van rálátása erre a filmes dologra, de erről a könyv alapján egyáltalán nem győzött meg, az olvasásánál csak az motivált, h mielőbb befejezzem és valami másba kezdjek.

2013. március 24., vasárnap

Christiane F.:Wir Kinder vom Bahnhof Zoo

Jan Delay remek albuma a Wir Kinder vom Bahnhof Soul kapcsán figyeltem fel a könyvre aztán a történet és a körülötte kialakult „kult” felkeltette a figyelmemet, olyannyira, h az idei várólistámra is felkerült.



Erősen spoileres!

A főszereplő Christiane maga meséli el a történetét, 6 éves korától kezdve, mikor egy kis faluból Berlinbe költöztek, egy apró lakásba éltek a szüleivel és a húgával, az anyjuk dolgozott csak, az apjuk gyakran verte őket ill. az anyjukat, majd a szülők elváltak, különköltöztek.
A lány már egész fiatalon próbálgatta a karmait: az iskolában, a játszótéren, nagyszájú gyerek, mindig az idősebbekhez húz, 10 évesen kezd lopni, mert Gropiusstadtban az ember hamar megtanulta automatikusan azt tenni, ami tilos. Melltartót vetet, pedig még melle sincs, bekerül egy áhított klikkbe, ahol már 12 évesen sörözik és berúg, füvet szív, a tanulmányi eredménye persze gyorsan romlik . A többiek már hasist szívnak, aminek eleinte ellenáll, de persze nem sokáig. 12-13 évesen már jó néhány gyógyszert és kábítószert kipróbált, olyannyira, h már a hatásukat sem nagyon fejtik ki, újabbakat kell keresnie. Szerelmes lesz Detlefbe, egy nála pár évvel idősebb fiúba, aki már heronista és akiket Christiane csodál. Ő egy David Bowie koncert alatt szippantja az első csíkot, ekkor 13 éves és nagyon gyorsan jön az első heroin lövés. Ekkor merül fel először igazán a pénzkérdés, a barátja kezd strichelni mindkettőjük heroin adagjáért, de persze aztán neki is be kell szállnia, mert egyre nagyobb lesz a napi adagjuk. 4000 márka kiadása volt egy hónapban, ennyit keresett nettoban egy cég igazgatója akkoriban, ő ezt 14 évesen megkereste, na ja, de hogy és mire:S. Közben sorra halnak meg a drogos barátai, ismerősei és egy idő után ő is rájön, h 2 lehetősége van: az aranylövés, ami egyszeriben véget vetne mindennek, vagy megpróbál ténylegesen lejönni a heroinról. Először otthon próbálkoznak elvonóval Detleffel, majd bemegy a Scientology Narkonon elvonójába, meg több más helyre is, részt vesz 5-6 elvonón a legcsekélyebb eredmény nélkül, mert mindig megszökik és máris újra az állomáson van, kuncsaftokat keresve és persze h belője magát. Megpróbálkoznak a dealerkedéssel is Detleffel, de az sem nagyon jön be. Végül az anyja Schleswig-Holsteinbe küldi rokonokhoz, ahol persze meg kell küzdenie a múltjával, de végül befejezi az iskolát és sikerül visszatalálni a normális tinédzser élethez.



Abszolút megrázó, sokkoló történet, nagyon brutál és mindez a hetvenes években, holott az ember hajlamos azt hinni, h csak manapság vannak a gyerekek ilyen veszélyeknek kitéve. Az egyes szám első személyű elbeszélés még közelebb hozza az olvasóhoz az eseményeket, remekül írja le a viaskodásokat a gyerek Christiane és a kábítószerek által csábított, később heroinista, majd leszokni akaró Christiane között. Brutálisan őszinte könyv, nem akar szépíteni semmit, megkapóan írja le a függőség oly tipikus tüneteit, a saját maga és egymás áltatását és nem riad vissza helyenként a durva, naturalisztikus leírásoktól sem. Nagyon érdekesnek találtam, h többször megszólal a könyvben Christiane édesanyja is, akinek persze szintén nem voltak könnyű évei…
A cím (szó szeirnt: Mi, az Állatkert Állomás gyermekei) igen kifejező, hisz a Bahnhof Zoo Berlin kettéosztottságának idején a város nyugati felének legfontosabb közlekedési csomópontja és emellett a kábítószeresek- és prostituáltak törzshelye volt.
A könyv keletkezésének története is érdekes: 1978-ban egy üzletembert azzal vádoltak, h kiskorú prostituáltakat heroinnal fizetett ki, az ő perét követte Horst Rieck újságíró, ebben volt tanú az akkor 15 éves Christiane Felscherinow, akitől interjút kért. A tervezett rövid beszélgetésből 2 hónap lett, mialatt a lány elmesélte az élettörténetét. Majd egy másik újságíróval közösen írtak mindebből első szám első személyben egy könyvet, amiből először részletek jelentek meg a Stern magazinban, végül 1978 őszén kiadták a regényt, ami először engedett bepillantást a nagy közönség számára a kábítószer problémákba. 1980-ban és 1981-ben a legmagasabb példányszámban eladott könyv volt az NSZK-ban, majd sok iskolában kötelező olvasmány lett, 1981-ben meg is filmesítették. Később 15 nyelvre lefordították és több, mint 3 millió példányban adták el világszerte. A főszereplő Christiane a Németországban terjedő kábítószeres visszaélések emblematikus figurája lett és az ezzel együtt járó problémáké. 1981 és 83 között a lány énekesnőként próbált karriert csinálni, később Görögországban élt évekig, majd a fiával visszatért Berlinbe. Időközben a média jelentése szerint újra kábítószerekhez fordult, ezért 2008-ben elvették tőle a fiát.
A könyv magyarul is megjelent A végállomás gyermekei címmel, ha jól tudom 1995-ben adták ki utoljára, jelenleg alig-alig lehet kapni, leginkább antikváriumban horror árakon, nem értem egy ilyen könyvet miért nem lehet újra kiadni, kellene!

2013. március 20., szerda

Gabriel García Márquez: A szerelemről és más démonokról

A regény - melyben a Nobel-díjas író egy gyerekkorában hallott legendát dolgozott fel - 1994-ben jelent meg és a marquezi életmű egy tipikus darabja. Hiedelmek, züllöttség, babonák, őrület, egy pillanat alatt csöppenünk bele Marquez szokásos mágikus realizmusába.



Egy márki lányát megharapja egy veszett kutya, a 12 éves kislány lábán a seb begyógyul, de a nyugtalanság, a megbélyegzettség megmarad a hiedelmek által erősen irányított dél-amerikai miliőben. Közben megismerkedünk a lánnyal, Sierva Maríával és családjával, bepillantást nyerünk szülei bizarr életébe, a lányukhoz fűződő semmilyen viszonyába, amiről sokat elárul, h a kislány a rabszolgák között jobban érzi magát.
Majd kolostorba viszik, ahol különös dolgok történnek a különös fruska érkezése után, ezért azt hiszik megszállta az ördög, bizarrabbnál bizarrabb módszerekkel akarják kiűzni belőle pl. szenteltvizes beöntést kap, h kihajtsák beleiből az esetleg még ott rekedt ördögöket:O. Cayetano Delaura 36 éves pap lesz az ördögűző papja, aki beleszeret a 12 éves kislányba….Próbálják észhez téríteni…

…meggyőzni arról, h a szerelem természetellenes érzés, mely arra ítél két ismeretlen embert, ho szánalmas és egészségtelen módon függjenek egymástól, ráadásul úgy, h minél erősebb köztük a kötelék, annál gyorsabban szakad szét.

Ez persze nem sikerül, főleg, h az érzelmei viszonzásra is találnak. Végül elszakítják egymástól a szerelmeseket, a vég elkerülhetetlen. Nagyon igaz a történetre és úgy egyébként az életben is ez a gondolat:

...nincs az az orvosság, amely meggyógyítaná azt, amit a boldogság nem tud meggyógyítani...

Egy újabb bizarr történet, fülledt és fullasztó, tele naturalizmussal, hamisítatlan Marquez, nem több, nem kevesebb. Az utóbbi időben tőle olvasott történetei nem tudtak már annyira magukkal ragadni, mint a Száz év magány, a Szerelem a kolera idején, vagy az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája, mégis tudom, h nem fogok csalódni, ha tőle olvasok, pontosan tudom mit várhatok tőle és ezt hozza is.

2013. március 16., szombat

John Boyne: Das Haus zur besonderen Verwendung

Az írótól eddig A csíkos pizsamás fiú c. könyvét olvastam, mivel magyarul csak ez jelent meg, azt gondolhatnánk egy első- vagy egykönyves szerzőről van szó, pedig koránt sem. Az ír író igen termékeny, bár kétségtelenül a világszerte több millió példányban eladott bestseller a legsikeresebb műve.
Erre a 2009-ben megjelent regényére véletlenül bukkantam, de a tartalmát átfutva azonnal tudtam, h el kell olvasnom.



Az események két szálon futnak: minden második fejezetben Georgi és Soja életébe pillantunk bele, akik orosz emigránsként Londonban élnek. A történetük 1981-ben kezdődik, mikor a nő halálos betegként a kórházban fekszik. Minden velük foglalkozó fejezetben visszamegyünk az időben egy-egy évtizedet, így látjuk őket friss nyugdíjasként, kisunokás nagyszülőként, dolgozó házaspárként, kisgyerekes családként, egymásért lángoló fiatal szerelmesekként. Nagyon tetszett, h az életükben nem csak az idillnek van helye, Boyne reálisan írja le a kirekesztettségüket egy idegen országban, az akcentusukból származó kellemetlenségeket, a családi tragédiákat, az egymásban megrendülő bizalmat. Azért tetszett mindez, mert bár félelmetesen jól szemlélteti a köztük lévő mindennél erősebb kapcsot, a soha el nem múló szeretetet, de a problémák leírásával azt is, h gondok a legnagyobb szeretetben, szerelemben is vannak, ezt sokan hajlamosak elfelejteni. Szembesülünk a feleség, Soja állandó önmarcangolásával, lelkiismeret furdalásával, bűnösnek, felelősnek érzi magát, ha valami rossz történik velük, vagy a szeretteikkel, öngyilkossággal is próbálkozik, az olvasó pedig nem nagyon érti, mi áll a háttérben, az író zseniálisan fokozza a feszültséget.
A páros fejezetekben Boyne visszavisz minket az 1910-es évek Oroszországába, ahol megismerjük a 16 éves kamasz fiú Georgit, aki egy hőstettének köszönhetően a cári udvarba kerül, Szentpétervárra, h mindig a kis Alekszej cárevics mellett legyen. Lassan kirajzolódik előttünk a cári család képe: a mindig közvetlen II. Miklóssal, a kemény és hideg cárnével, a szép nagyhercegnőkkel, Georgi védencével és barátjával a mindentől féltett Alekszej cáreviccsel és a szívének legkedvesebb Anatastasia nagyhercegnővel, akivel első pillantással egymásba szeretnek. Felbukkan aztán az ármánykodó Raszputyin is, aki a cárnét már befolyása alá vonta, Georgit is megkörnyékezi. Majd jön Lenin és a bolsevikok, elveszik a cári családtól a palotákat, a hatalmat, majd le is mondatják a cárt, de mire idáig jutunk a cári család nimbusza megtépázva, a sorsuk akkora már a menekülés, a bujkálás.
Végig ott motoszkált bennem a kérdés, h ki Soja? Hisz a múltról mesélő fejezetekben szó sincs róla. Ám egy idő után érzi az olvasó, h a két szálon futó történet a végzet beteljesülése felé robog, ahol többek között erre a kérdésre is megkaphatjuk a választ. Így is van, a regény végére a két szál az 1918. július 16-ról 17-re virradó éjszakán fonódik egybe a jekatyerinburgi Ipatyev-házban, ahol lemészárolják a Romanov családot.



Ahogy kicsit utána olvastam, Boyne alapvetően a történelmi tényeket vette alapul, persze sok helyen kiegészítve őket, tovább gondolva a történteket és hát nyilván a fő szálat azért alaposan megváltoztatta. Persze nyilván populáris témához nyúlt, hisz az utolsó romanovok tragikus sorsa, a halálukról ill. túlélésükről keringő mende-mondák mindig népszerűek, tény, h engem is nagyon érdekelt, h ezekről olvashassak, még akkor is, ha tudtam, a leírtak nagy része fikció kell, h legyen.
Azon kívül, h kicsit nehézkes az eleje szerintem, mert inkább a múlt érdekelt volna, mint a „jelen” és annak aránylag kevés történése, semmi negatívumot nem tudok mondani róla, egy igazi monumentális történelmi regény, ami végigkíséri Georgi és Soja szerelmét, a cári Oroszország átalakulását és a világháború alatti és utáni Londont.
A mű a szibériai Jekatyerinburgban álló Ipatyev-házról kapta a címét, ahol a cári családot utolérte a végzete, bizonyos dokumentumokban ezt nevezték „Különleges Rendeltetésű Ház”-nak.
Nekem nagyon tetszett a könyv, remélem meg fog jelenni magyarul is és azt is, h lesz még módom olvasni John Boynetól.

2013. március 13., szerda

Daniel Glattauer: Ewig Dein

Szeretem Glattauer könyveit, mert könnyedek, olvasmányosak és mindig van bennük valami extra, valami, ami más, mint a tucatkönyveknél, így nem is lehetett kérdés, h a legújabb regényét is el fogom olvasni előbb-utóbb, most került rá sor.



Judith és Hannes megismerkedésével kezdődik a történet és minden jól is alakul: véletlen találkozások, bimbózó szerelem, gyertyafény és rózsák, romantika, nagy érzelmek. Eddig lehetne a szokásos lányregény, innentől kezdve kevésbé. Már eddig is vannak bizonyos jelek, amikből arra következtet az ember, h valami nem kerek és egy idő után a főhősnő is így érzi, h Hannes túl sok: minden percben őt akarja, megfojtja a szerelmével, a bókjaival, a kedvességével, amit Judith nem tud így viszonozni. Ráadásul a pasi, nem csak, h elvarázsolja a barátait, és a családját, hanem le is kötelezi őket.
Szóval hiába a rajongás, meg a szerelem, a nő mégis szakít vele, a hősszerelmes viszont nem enged, illetve látszólag igen, de a valóságban a nő minden lépését figyeli, manipulálni próbálja nem csak őt, a családját és a barátait is. Zaklatja, virágokkal, üzenetekkel traktálja, a nő hangokat hall, az ő hangját, retteg, úgy érzi állandóan figyeli, követi a férfi, Judith fél, végül a pszihiátrián köt ki.
Glattauer hitelesen írja le a nő teljes leépülését, átalakulását öntudatos, magabiztos, önálló üzletasszonyból idegronccsá. Közben Hannest az író szinte kivonja az eseményekből, olyannyira, h az olvasó kételkedni kezd, van-e egyáltalán köze az egészhez, ki ő valójában, tényleg zaklatja a nőt, veszélyes? Vagy Judith a probléma, neki vannak csak neurotikus képzelgései?
Tipikus szerelmi történetként kezdődik, ami egy fordulattal stalking sztorivá válik, majd már-már pszihothrillerként ér véget a regény, ami 15 fázisban ír le egy kapcsolatot a Húsvét megelőző nagycsütörtöktől december 23-ig.
Magyarul március 20-án fog megjelenni Örökké a tiéd címmel.

2013. március 9., szombat

M. Kiss Csaba-Kásás Tamás: Kása

Olimpia rajongóként már fentem a fogam erre a könyvre egy ideje, a magyar sport és a vízilabda ikonjáról. Mindig is nagyon kedveltem Kásás Tamást, mert amellett, h fantasztikus vízilabdázó és jó pasi, egy abszolút szerény és inkább gátlásos, visszahúzódó valaki – legalábbis ahogy a médiából és bizonyos megnyilvánulásaiból kiderült. Pont ezért kicsit meg is lepődtem, h könyv született róla, az ő közreműködésével, mert ez valahogy nem igazán illett a képbe.



Végig olyan, mintha ő mesélne, egyes szám első személyben ír. Bepillantunk a gyerekkorába, az állandó vívódásaiba, meglepően őszintén és konkrétan ír a szerelmeiről, nem megváltoztatott névvel, nem másokra mutogatva, másokat hibáztatva egy-egy kapcsolat végénél. Hajszálpontosan idéz fel fontos meccseket, sorsdöntő pillanatokat, gólokat, hibákat. Ledöbbentőnek találtam az olaszországi mindennapjait, na meg az orrcsepp függőségét - ami a klórallergiája miatt alakult ki. És hát, így a kulisszák mögé pillantva ismét beigazolódott, nem fenékig tejföl egy élsportoló élete sem.

Élsport? Ép testben ép lélek? Ugyan már! Harmincöt éves vagyok, és roncs. Testi-lelki roncs.

Egy élsportoló olyan, mint egy csecsemő. Mint egy óriásbébi. Eszik. alszik, ürít. Több nemigen várható el tőle. Néha persze, akárcsak a csecsemők, bájos kis buksijával meg cuki testével képes elbűvölni a mellette lévőket, de rövid időn belül elalszik. Szigorúan kötött napirendje van, következetesen oda kell figyelnie az alvására, étrendjére és testi funkcióira, mert ha ezek közül csak egy is eltér a megszokottól, azonnal nyűgös lesz. Közben persze világversenyeket, olimpiákat, bajnokságokat nyer, de ezek annyira kimerítik, h ne marad energiája másra. Csak magára. Mert örül, hogy él.

Izgalmas volt arról olvasni, hogy élt meg ő bizonyos feszült szituációkat, nehéz helyzeteket, szoros meccseket, meg a búcsúját, amit nem pont így tervezett…amikor nem az aranyért, vagy legalábbis éremért szállt medencébe a londoni olimpián, hanem az 5. helyért, nem ehhez szokott. Érdekes, amit Kemény Dénesről ír, nem szidja, semmi ilyesmi, csak tárgyilagosan megemlít néhány szituációt, de ez pont elég, h bizonyos dolgok szöget üssenek az olvasó fejébe…Aztán anyukája mondta meg a frankót, amiben azért lehet valami:

Tizenhat év együttlét után már két ember kapcsolata sem tud úgy működni, mint ahogyan az elején tudott; tizenháromé vagy az edzővel együtt tizennégyé meg pláne nem….Szóval az idő múlásával egyre többet kell dolgozni azon, hogy legalább nagyjából meglegyen a régi összhang, ti meg ezt mintha elfelejttettétek volna, vagy tévedek?

Tetszett, h azokról és azokkal kapcsolatban sem csak pozitív dolgokat ír, akiket néven nevez, hanem őszintén. Az meg szánalmas, h ahogy most a neten nézegettem a könyvre a reakciókat, minden szennylap akart újabb bőrt lehúzni a könyvről, persze mivel mással, mint a magánéleti dolgok ctrl+c – ctrl+v – zésével, de még így is ejtettek hibát:S.
Most néztem meg egy, a könyv kapcsán készült beszélgetést, amiben Kásás elmondta, h szerette volna egyszer ő elmondani azt, hogyan élte meg ezt az egészet és ezzel kvázi le is zárni életének ezt az időszakát, melyben aktív vízilabdázó volt, nem is akármilyen, a világ egyik legjobbja. Ezzel együtt sem értem, mert a bevétel jótékony célra ment, várható volt, h a bulvár média kegyetlen csámcsogásba kezd, épp visszavonult, így végre nem kellett – volna – szerepelnie. Mindenesetre örülök, h végül így döntött és a könyv által bepillanthatunk egy korszakos sportoló életébe, vívódásaiba.

2013. március 5., kedd

Sabine Richling: Ein Iglu für zwei


A 28 éves Malina elég érdekes svéd-eszkimó keverék mindenféle szempontból: svéd édesanyjától örökölte kék szemét és szőke haját, csokoládébarna apjától pedig tejcsoki színét. Különös külseje miatt szülőhazájában, Grönlandon is csodabogárnak számított, meg kellett küzdenie a kirekesztéssel. Szerelmi csalódása után New Yorkban tanult és ott is dolgozik néprajzkutatóként, ahol aztán érdekes körülmények között megismerkedik egy rocksztárral. Majd szerződést kötnek, h a lány 3 hónapra beköltözik hozzá, azért, h megismerje és aztán könyvet írjon róla, persze elég egyértelmű mire megy ki a játék. Valóban össze is jönnek, de van pár banális kalamajka, ami nehezíti az életüket, a végére egy igazi sablonos limonádé lett belőle, pedig ígéretesebben indult.


Egyrészről kimondottan érdekesnek találtam a regényt Grönland és az eszkimók, meg az inuitok miatt, szeretem nagyon az olyan könyveket, amikben számomra új dolgokról olvashatok. Itt is pont ez történt, mert persze eszkimók, de kb. itt meg is állt a tudományom:(, viszont a könyv abszolút felkeltette az érdeklődésemet, meg Grönland eleve mindig ledöbbent, mikor meglátom a térképen, milyen valószínűtlenül hatalmas, szóval számomra ez a két dolog, egy kis pluszt adott a könyvnek, mert egyébként a tartalmát tekintve egy tucat szerelmes könyv, bár nagyon erőlködik. Az első meglepetés után persze azért feltűnt, h behozza ezt a Grönland meg eszkimó témát, de egyáltalán nem dolgozta ki, nem kutatott, megmarad a felszínen. Ráadásul még az is kiderült, h Danny, a rocksztár is eszkimó (hja, kicsi a világ;)), de erről sem esik aztán szó, ahogy arról se, h a pasi milyen zenész, csak, h sikeres, követi sajtó, de egyébként semmi, ez is el van nagyolva.
Nem tetszett a sok öntömjénezés se:  a lánynak 28 éves korára, már 5 sikeres könyve megjelent, 19 évesnek néz ki és olyan szép, h hipp-hopp modellszerződést ajánlanak neki. Persze nem is öntömjénezés ez, mert mindezt nem ő meséli magáról, hanem csak úgy „mellékesen” tudjuk meg, de mindegyiket azért többször is előhozza az írónő, h biztos felfigyeljünk rá;). Nem igazán kedveltem meg a hősnőt sem, mert mindenki el van ájulva tőle, ő meg teljesen hadilábon áll magával, persze van ilyen, de…:S.
Összességében egy kellemes kis limonádé, nem túl meglepő fordulatokkal, igazi pihentető olvasmány;).