2011. január 31., hétfő

Ildikó von Kürthy: Schwerelos

Időnként kimondottan szeretnék valami nagyon könnyedet olvasni, most is ezt történt. Eddig 2 könyvet olvastam a magyar származású német írónőtől és mivel karácsonyra egy barátnőm meglepett ezzel, neki is vágtam. Az első két könyve kimondottan tetszett, tulajdonképpen ez is, de mivel az utóbbi időben sokat olvastam Anette Göttlichertől - aki hasonló stílusban és témában ír – most kicsit csalódás volt. Göttlicher stílusa jobban tetszik, közelebb áll hozzám, őt számomra élmény olvasni, remekül ír. Ildikó von Kürthy összességében nekem kisebb ’olvasmány élmény’, viszont 1-1 mondatával hihetetlenül fején tudja találni a szöget, semmi extra, semmi világmegváltó gondolat, mégis igazán „eltalál”, ezt nagyon szeretem nála.


Ahogy mindig, most is egy nő áll a regény középpontjában. A harmincas évei végén járó Rosemarieról és dilemmáiról olvashatunk: Házasság? Gyerek? Karrier? Szabadság? Kaland? – mindez súlyosbítva egy baráti meleg párral, egy állapotos unokahúggal, egy minden lében száz kanál halott nagynénivel és a könyv végén egy meglepő fordulattal.
Érdekes, h mostanában ezek a gyerek vs. „szabadság” könyvek találnak meg, bár sok minden másról is szó esett itt is, de azért alapvetően ez volt az egyik fő téma.
Az elején elég fura volt, h néhány szereplő a Höhenrausch c. könyvében is szerepelt, hirtelen nem is tudtam hova tenni őket, kicsit olyan volt, mintha újra abba a könyvbe csöppentem volna, pláne, h a meleg pár, Erdal és Karsten uazokkal a sajátos;) tulajdonságokkal rendelkeznek, mint a másik könyvben, de végülis összességében nem volt ez zavaró.
Azt kaptam, amit vártam: egy gyorsan olvasható, könnyed, humoros könyvet és vele néhány gondtalan órát:).
Ez még nem jelent meg magyarul. A címnek (Súlytalanul) nem sok köze van szerintem a történethez, a borítónak már inkább, a rajta látható topánkának szerepe lesz, na nem Hamupipőkésen;). Őszintén szólva, mikor először megláttam a könyvet, kicsit visszahőköltem, nem igazán színem a pink;), ráadásul szerintem a tartalom sem ennyire „csajos”, de valószínűleg felesleges is túl sok mindent beleinterpretálnom a borító színválasztásába.

2011. január 27., csütörtök

Alice Walker: Kedves Jóisten

A Pulitzer-díjas, afro-amerikai írónő, levélregényét sajnos manapság már nem nagyon lehet kapni, én könyvtárból vettem ki. Nem sokat tudtam a könyvről, de megfogott a címe, a fülszöveget sem olvastam el, csak valahogy úgy voltam vele, h ezt el kell olvasnom. Jól tettem;).


Nagyon meglepődtem, egyrészről azon, h csupa-csupa levélből áll, másrészről azon, h a levélíró, Celie, milyen erőszakkal, brutalitással és közönnyel teli életről számol be a Kedves Jóistennek, a maga egyszerű, sokszor együgyű módján, csapnivaló fogalmazással és helyesírással. Istennel sem bír beszélni az életéről, annyira szégyelli (bár erre nem neki, hanem a körülötte élőknek lenne okuk), ezért inkább leírja, bármennyire nehezen is megy neki az írás.
Celie szemén át látjuk a Dél világát a századelőtől az 1940-es évek középig, vagyis a levelek végigkísérik a lány sorsát kamaszkorától egészen időskoráig. Az írónő abszolút a női sorsokra koncentrál, az afro-amerikai nőkre, akiknek egyszerre kell megküzdeniük a fehérek faji előítéleteivel és a saját közösségük nőellenes beállítódásával, ez utóbbi szerintem sokkal hangsúlyosabban kap szerepet a könyvben. Nyilván ezzel a témával elég kényes kérdéshez nyúlt az írónő, leplezetlen őszinteséggel ír a fekete férfiak és nők kapcsolatáról, a férfiak könyörtelen erőszakosságáról. Mégis bárki és bárhogy mocskolja be, alázza meg Celie-t, ő tiszta marad, valami eredendő jóság van benne, segít, dolgozik, megtesz bármit, mindent. Majd nagy sokára el is nyeri a „jutalmát” mindezért, önmegvalósításában, önbecsülésének helyreállításában sokat segít, a férje szeretőjeként felbukkanó Shug, a nagyvilági dáma, az ünnepelt énekesnő, akivel azonban az idők során igazi társakká válnak. Kb. a regény felétől új levélíró bukkan fel a színen: Nettie, Celie húga, aki többnyire Afrikából és az ottani missziós munkáról ír, majd lassan a főhősnő levelei is neki szólnak már. Nekem Nettie levelei valahogy nem tetszettek annyira, sokkal inkább érdekelt Celie, az ő sorsa, mindaz, ami vele történt.
A vége már-már idilli, Celie idős korára önállóvá válik és a lassanként – Shug segítségével - visszanyert önbecsüléssel, önbizalommal olyan életet alakíthatott ki magának, amiről a többi fekete nő akkor és ott csak álmodozhatott. Persze ez „csak” azt jelentette, h szabad lett, a maga ura, de azt hiszem alapvetően ez a legtöbb, amit az ember elérhet, h nem függ senkitől.
Spielberg készített filmet belőle, Whoopie Goldberg főszereplésével, ami a regény eredeti címét viselte itthon is: Bíborszín. Nagyon meglepett ez az eredeti cím, igazából nem is értem, valószínűleg valami fölött elsiklott a figyelmem, de egyelőre nem sikerült rájönnöm, miért ez az eredeti cím.
Szintén rajta van az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listán.

2011. január 23., vasárnap

Mavis Cheek: Wer zuletzt liebt, liebt am besten

Ismét egy kölcsönkönyv, ami jó példa arra, miért is nem szeretem, ha valaki, akit nem ismerek annyira, meglep a könyveivel: kénytelen vagyok elolvasni, meg érdekel is, h neki mik tartoznak a kedvencei közé, de megint megállapítottam, h jobban szeretem, ha én traktálhatok másokat az olvasmányaimmal, kedvenc könyveimmel:), hmmm erre – is – ideális egy könyves blog:)). Persze azért félreértés ne essék, szívesen olvasgatok, beszélgetek könyvekről, de aztán inkább magam eldöntöm, h érdekel-e az adott könyv, szeretném-e elolvasni.


Ez lett az első könyv, amióta a blogot írom, h komolyan elgondolkodtam, írjak-e egyáltalán róla. Végül azért teszem meg, mert – bár szerencsére nincs magyar fordítása és már németül sem lehet kapni – hátha lebeszélhetek róla vkit, akinek valami véletlen folytán a kezébe akad ill. jó kis tanulság volt a kölcsönkönyvekről.
Na szóval…adva van egy erősen középkorú, erősen teltkarcsú sikeres írónő, aki ügynöke óvó-védő szárnyai alatt írja csöpögősen romantikus regényeit, azzal a céllal, h elegendő pénzt gyűjtsön össze ahhoz, h megtalálja azt a férfit, aki az életében egyedüliként játszott – egy félreértésnek köszönhetően – kb. 20 percig szerepet. Mikor az ügynöke meghal, kiderül, a pénz már réges-rég meglenne, ha az nem magának tartotta volna meg. Mire idáig jutottam, már nagyon elegem volt, csak azért nem hagytam abba, mert, ha elkezdek egy könyvet, azt be is fejezem, ha a fene fenét eszik, akkor is…hát most evett, de befejeztem.
Túl sok a szereplő, szinte csupa nő, ráadásul csupa olyan, akinek valami szexuális defektje van, egymást érik a blőd, beteges félreértések és a végén persze ott van a happy end jó néhány szereplőnél, a másik felükről viszont egyszerűen megfeledkezett menet közben az írónő, na mondjuk nem bántam, így is elég hosszú volt, ez a több, mint 400 oldal:(.
Számomra értelmetlen volt a cím is, a borító sem passzol sem ahhoz, sem a tartalomhoz szerintem, rég voltam ennyire kibukva egy könyvre.Szóval a véleményem röviden: boaaahhh…:(.

2011. január 19., szerda

John Steinbeck: Lement a hold

A Lement a hold 1942-ben jelent meg, a világháború alatt, amikor a Nobel-díjas író haditudósítóként járta a frontokat. A második világháború alatt a könyvkereskedők „pult alatt” árusították a regényt, mely egy kis nép elszánt küzdelmét mutatja be, a fasiszta megszálló hadsereg ellen.


Steinbeck nem nagyon tesz sem konkrét történelmi -, sem földrajzi utalásokat, ráadásul a nevek angolok. Nem vezethették személyes élmények, sosem járt Norvégiában, nem ismerte a német hadsereg belső életét. S mégis, a norvégok magukra ismertek a regényben, és megjelenésekor rögtön egyértelmű volt mindenki számára, h Norvégia német megszállásáról van szó. Nekem kicsit fura volt, h sem a megszállt ország, sem a város neve nem derül ki, sem az, h kik a megszállók, őszintén szólva én nem jöttem rá, na jó a németekre azért igen, de ott is vannak félrevivő dolgok, szerintem szándékosan, egyáltalán nem azt a ’megszokott’ náci ábrázolásmódot használja. Mivel minden annyira általános, lehet, h más elnyomott népek is magukra ismertek volna, ismernének, vagy magukra fognak ismerni, elvégre azok a megállapítások, amiket tesz, minden hasonló szituációban megállnák a helyüket.
Az író nem közvetlen háborús élményeiről ír, inkább a morális problémákról: a szabad nép és a hódító viszonyáról, az elnyomás elkerülhetetlen bukásáról, a szabadság biztos győzelmének reményéről.
A meghódított kisváros lakói, bár látszólag alkalmazkodnak a megszállás olajozottan működő rendszeréhez, idővel bizonyságot tesznek hajthatatlanságukról, emberi helytállásukról, lassú, csöndes, kitartó bosszúállásba kezdenek: vasútrongálásba, a szénkitermelés szabotálásába. Nem engedik leigázni magukat, a hódítók félni kezdenek a meghódítottaktól, többen megőrülnek, felőrlik őket.

A könyv számomra legfontosabb gondolata ez volt:
Nehéz feladatot kaptunk mi, ugye?
Igen – monda a polgármester – az egyetlen feladatot a világon, ami lehetetlen, az egyetlen dolgot, amit nem lehet megtenni.
Éspedig?
Az emberi szellemet tartósan elnyomni.

2011. január 14., péntek

Elfriede Jelinek: A zongoratanárnő

Évekkel ezelőtt láttam a könyvből készült filmet és már kb. azóta tervben volt, h elolvasom, közben Nobel-díjat is kapott az írónő, mégis mindig elmaradt a regény elolvasása.
Rendkívül felkavaró olvasmány, tulajdonképpen Erika Kohut szenvedés története, megdöbbentően, sokszor kegyetlen naturalizmussal leírva. Már az elején kiderül, h valami nagyon beteg dolog következik… Erikát az anyja gyerekkorától kezdve zongoristának szánta, kvázi idomította, tehetségéről – laikusként – meg volt/van győződve, a lány viszont mégis kudarcot vallott és ’csak’ zongoratanárnő lett. Kapcsolatuk abszurd, beteges… Az idős nő uralkodik felnőtt lánya felett, elnyomja minden tekintetben, terrorban tartja: mindenről elszámoltatja, egy ágyban kell aludnia vele, nem vehet ruhákat, nem találkozhat senkivel.
Igazi cselekmény sokáig nincs, kb. a könyv feléig össze-vissza csapongunk múlt és jelen között, ez a kvázi ráhangolódás erre a beteges életmódra, amit Erika Kohut az anyja oldalán kénytelen folytatni. Semmi párbeszéd, végig csak elbeszélés. Aztán kiderül, h nem múltak el nyomtalanul azok az évek, amiket Erikának így kellett töltenie, a megközelíthetetlen tanárnő szabadidejében titokban pornómozikba, peep show-kba és parkokba jár leselkedni. Elfojtott szexualitása pedig egyre jobban felszínre tör, mikor a nála jóval fiatalabb egyik tanítványa (Walter Klemmer) „meg akarja hódítani”. Kegyetlen, (szado)mazochista, önpusztító „játékba” kezd. Erőszakot, szenvedést követel, mégis a szerelemre vágyik, a szeretetre, a dolgok végül mégis erőszakba torkollanak, de másként, mint ahogy azt a zongoratanárnő elképzelte.


Erőszak vs. szerelem?

Erika maradéktalanul megvonja majd magát Klemmertől, ha ő vonakodna az erőszak alkalmazásától. És mindeközben persze örül a vonzalomnak, mely kizárja az erőszak alkalmazásának lehetőségét. Mindazonáltal a férfi csak erőszakkal szerezheti meg őt.

Erika arra vár, h Klemmer szerelemből lemondjon az erőszakról. Erika a szerelemtől tétovázik majd, és azt követeli, h minden pontosan úgy történjen vele, amint azt a levélben kívánta, ám eközben belül azt reméli, megkímélheti magát mindattól, amit a levélben kívánt.

Mindaz, ami itt áll, Erika éveken át folytatott csendes fontolgatásainak eredménye. Most azt reméli h a szerelem miatt mindez mégsem történik meg.

Őszintén szólva némi borzadállyal olvastam a könyvet, nem mindennapi olvasmány.
Érdekes a cím is, magyarul Zongoratanárnő, ami fedi a valóságot, hisz a főhős valóban az, az eredeti cím viszont inkább Zongoraművésznőt jelentene, ami végül, anyja akarata ellenére nem vált Erikából.
Mutatkozik némi párhuzam a regény hősnője és az írónő élete között, akit 13 évesen felvettek a bécsi konzervatóriumba és több hangszeren is játszott (pl. orgona, zongora). Az érettségit követően azonban idegösszeroppanást kapott, ennek ellenére néhány félév erejéig művészettörténetet és színháztudományt tanult a Bécsi Egyetemen. Szorongásai miatt 1967-ben félbehagyta az egyetemet, és egy évig teljes elszigeteltségben otthon élt. Ez idő tájt kezdett el írni, majd a hetvenes évektől kezdve francia, angol és amerikai szerzők műveit fordította németre. 1983-ban jelent meg A zongoratanárnő (Die Klavierspielerin) című leghíresebb műve. Az önéletrajzi motívum – egy lány zenésszé kényszerítése az uralkodó anya által - több művében is felbukkan.
A 2004-ben irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett osztrák írónő regényei és színdarabjai az egész német nyelvterületen komoly elismerésnek örvendenek. A zongoratanárnő, mellyel külföldön a legnagyobb sikert aratta, első magyarra fordított műve. A Svéd Királyi Akadémia kitüntetését első osztrák íróként kapta meg, amin még tisztelői és rajongói is meglepődtek. Az írónő, bár örült a díjnak, nem személyesen vette át, hanem videóüzenet formájában köszönte meg az elismerést, állítólag, mert aggódott, h a Nobel-díj által még ismertebb lesz, ami megnehezíti további életét. Azt is felvetette, h talán csak azért kapta a díjat, mert nő, szerinte ugyanis honfitársa, Peter Handke – aki véleménye szerint élő klasszikus - jobban megérdemelte volna az elismerést.
A Nobel-díjat odaítélő bizottság az indoklásban Elfriede Jelinek regényeinek, színdarabjainak "zenei kontrasztjait" emelte ki, amelyek "különleges nyelvi erővel leplezik le a társadalmi klisék abszurditását és ezek leigázó hatalmát".
2001-ben Michael Haneke készített nagy sikerű filmet a könyvből Isabelle Huppert-rel a főszerepben. A film elnyerte a Cannes-i Filmfesztiválon a zsűri nagydíját, a legjobb forgatókönyv és a legjobb női alakítás díját.
A könyv rajta van az 1001 könyv, amit el kell olvasnod mielőtt meghalsz listán és a 2011 –es várólistámon is fent volt.

2011. január 9., vasárnap

Anette Götticher: Mit Liebe gemacht

A téma elgondolkodtató, manapság szerintem sok nőt foglalkoztató: Gyereket vállalni 30-on túl, vagy tovább élvezni az életet? Elvileg minden adott ahhoz, h Evaból anyuka legyen – a megfelelő férfi, aki ráadásul szeretne babát, ház, pénz, mégis vagy talán pont ezért „önző módon” az utolsó cseppig ki akarja használni mindezt, élvezni a szabadságot, a kötöttségek nélküli utazgatást, életet. Egyik fele vágyik egy babára, a másik a – kényelmesebb, hedonista - viszont hevesen tiltakozik ez ellen.


A rendkívül toleráns férj, Matthias stílszerűen 9 hónapot ad Evanak arra, h döntsön, mit szeretne. Ő első körben listát ír (a to do list-ek nagyon Göttlicheresek;)), h mi mindent szeretne még átélni, ez kissé önzőre sikeredik, na de üsse kő, jöhet is a megvalósítás: lakáscsere, irány München belvárosa, majd Ausztrália felfedezése egyedül, aztán belefog fotós álmainak megvalósításába, de mindeközben végig ott van a fejében, vagy az életében ténylegesen is, egy évekkel ezelőtt megismert férfi, aki a ’kaland’ pontot hivatott megvalósítani Eva listájáról. Ez a rész nekem egy kicsit sok, nagyon nagy hangsúly kerül erre a szálra, sokkal nagyobb, mint bármelyik másikra. Úgy látom Anette Göttlicher – legalábbis íróként – szereti ezeket a szerelmi háromszögeket, nekem ez most valahogy annyira nem tetszett.
Kicsit az volt az érzésem, h a témából többet is ki lehetett volna hozni, vhogy olyan döcögősnek éreztem néhol, holott az eredeti témafelvetés szerintem nagyon aktuális és ígéretes, de túlságosan a szerelmi háromszög irányba mentek el az események.
A keret nagyon Anette Göttlicheres: München, régi ismerősök, mint a Ruffini kávéház, Neuhausen városrész, vagy az Angolkert. Így, az 5. könyvét olvasva már tényleg nagyon kedvet kaptam újra Münchenhez, Berlin rajongóként ez már valami;).
A stílusa, a humora továbbra is lenyűgöz és bár maga a sztori helyenként nem tetszett annyira, mégis ráérősen olvastam, h minél tovább tartson:).

2011. január 4., kedd

Ugron Zsolna: Úrilányok Erdélyben

Ugron Zsolna először szakácskönyvet akart írni, majd rábeszélték egy regényre, melyben a saját és férje gyerekkori ill. gyerekkorában hallott családi történeteit meséli el, egy szerelem köré fűzve. Amennyit tudok az életéről, sok a párhuzam Zsolna és Anna sorsának alakulásában, nyilván nem véletlenül.


Anna Budapestről, Gábor Londonból talál vissza családja soha el nem feledett erdélyi szálaihoz, majd nagyon rövid ismeretség után döntenek a házasság és amellett, h Gábor frissiben visszakapott szentimrei birtokán gazdálkodjanak ill. hogy felújítsák a kastélyt. Közben erdőket perelnek vissza Romániától, kölcsönöket vesznek fel a felújításra, panziót nyitnak, számos érdekes és humoros történeten keresztül fedezik fel Erdélyt, a még ma is élő főúri világ összetartását és az egyszerű emberek kedvességét, szívélyességét.
2 síkon zajlik az elbeszélés, a jelenben ill. a múltban, ez utóbbit dőlt betűs bekezdések jelzik, amik nem összefüggőek, hanem mindig egy kis anekdotát olvashatunk itt egy-egy újonnan említett szereplőről. Kedvenceim az időnként fel-felbukkanó rokon nénik: Pólika, Ízzi néni, a minden lében száz kanál szomszéd asszony Zsófika néni vagy az egy-egy történet erejéig szereplővé váló Baba néni és Sophie kontesz.
Fura és számomra is elképzelhetetlen, mindaz, amiről ír, a családi címer, a családi gyűrű, az ilyen olyan grófnők, kastélyok, bálok, erdők, az ültetési rend…
Nagyon tetszett és valahogy sok mindent meg is magyaráz, Anna unokatestvérének, Endrének egy gondolata:
…mi úgy nőttünk fel, h ez volt Atlantisz, az elveszett világ, mi nem a tündérmeséket hallgattuk tátott szájjal, hanem nagyapám, meg Pólika történeteit, az ő Erdélyük volt a meseország…


A regényben Szentimre áll a középpontban, a valóságban a zabolai kastélyban él Ugron Zsolna a családjával:

Ismét rádöbbentem, h egészen más a haza fogalmunk Magyarországon élve, mint azoknak, akiket elszakítottak az anyaországtól, majd kitelepítettek, elvették mindenüket. Egy varázslatos főúri világ tárul elénk, amiről én, bevallom, nem is gondoltam, h még létezik, de úgy tűnik mégis és azok, akik egykor összetartoztak és együtt csinálták végig az elmúlt jó néhány évtized nehézségeit, igen összetartóak.
Valamiféle hűvös felsőbbrendűség jellemzi Ugron Zsolna stílusát, ez nem kritika, inkább csak egy megállapítás.
Ami szerintem kissé hiányos a történetben, az a szerelmi szál. Persze tény, h ebben a könyvben semmiképpen sem ez lenne a pláne, meg szerelmes történeteket, regényeket kapni dögivel, de ha erre akarta alapozni kvázi az egészet, akkor az azért mégiscsak fura, ha épp az alap a legrozogább. Amennyire én tudom, Anna és Gábor kapcsolata nagyjából Ugron Zsolna és a férje (Gregor Roy Chowdhury-Mikes) kapcsolatát hivatott „szimoblizálni”, szóval egyrészről érthető, h nem akarja kiadni ezt, másrészről, ha ez egy regény, miért ne lehetne fikciót belevinni? Tudtommal nem kimondott önéletrajzról van szó, kár érte, h ez a szál ennyire kidolgozatlan maradt, mert azért ha valaki egy hét felületes ismeretség után (legalábbis a könyvből úgy tűnik) megkéri egy lány kezét, akkor azért az igényel „némi magyarázatot”. Szóval ezért kár szerintem, de ezzel együtt is üde színfolt volt a könyv számomra.
A cím szerintem jó, számomra figyelemfelkeltő volt, bár a tartalomhoz nem illik annyira, ahogy a borító sem, ennek ellenére az is tetszik.

2011. január 1., szombat

Boldog új évet!

Nagyon boldog, sikerekben, remek olvasmányokban-;) és minden jóban gazdag új évet kívánok, minden erre járónak és rendszeres olvasónak:).
Szeretnék egy kis összefoglalásfélét is írni az elmúlt évről, leltároztam egy kicsit:).
Február óta összesen 68 bejegyzés született 2010-ben, 70 könyvet olvastam el, ami nálam rekord, kissé hihetetlen is, mert ennek ellenére tényleg nem úgy néznek ki a napjaim, h csak olvasok (pedig jó lenne;)). Sok az elolvasásra és újra olvasásra váró könyv 2011-re is, ill. itt van a várólistám is, szóval folytatás következik, alig várom:)!
A 70 könyvből 30-at olvastam németül, a maradék 40-t pedig magyarul. 8-at olvastam újra és 12-t az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listáról (ebből kettőt újra Üvegbura,Üvöltő szelek), így „már” 62-nél tartok, még mindig nevetséges, na de nem baj, nem is ezért olvasok, inkább csak szemezgetek időnként. Februárban olvastam a legkevesebbet, csak 4 könyvnek értem a végére, novemberben viszont 9-t is kiolvastam.
A top 5, ami a legjobban tetszett idén és felkerült az abszolút kedvencek közé:
Stephenie Meyer: A burok, Martin Amis: Pénz - búcsúlevél, John Steinbeck: Édentől keletre, Max Urlacher: Rückenwind, David Safier: Mieses Karma.


De ezeken kívül is volt jó néhány „nagy felfedezés” és olyan könyv, amikre biztosan sort fogok még keríteni, egyébként is azt gondolom, h ez elég jó fokmérője annak, h mennyire tetszett valami, h elolvasnám-e még egyszer.
Különösebb fogadalmam nincs az új évre, egyébként- és könyv fronton sem, a blogot továbbra is magamnak írom, de persze nagyon örülök a látogatóknak;).
Némileg azért vagyok gondban, mert lassan kicsi a lakás és kezd tényleg komoly fejtörést okozni, h hova tegyük a sok könyvet.
Olvasva a különféle év végi összefoglalókat, kaptam én is kedvet ahhoz, h összeszámoljam hány könyvet is vettem idén, utólag ez kissé nehézkes persze, de mivel idén csak online vásároltam, azért megoldható. Az árukat inkább nem számoltam össze…:S.
Szóval úgy néz ki magamnak 64 könyvet vettem, ebből 10 volt antikvár, 31 német nyelvű, a 64-ből csak 20-t nem olvastam még, ez elég jó arány, meg vagyok elégedve:). 55-t vásároltam a bookline-nál, 3-t az Alexandránál és 6-t a Librinél, valamint még plusz 10 könyvet kaptam ajándékba is.


Rengeteg idézetet, figyelemreméltó gondolatot jegyeztem le magamnak idén is, olvasás közben, de most következzen néhány (egyébként már általam idézett;)), amik a szenvedélyes olvasó legnagyobb problémáját és egyben legnagyobb gyönyörűségét jelentik;).

És még valami másra is rájött: arra, hogyan vezet egyik könyv a másikhoz, hogy bármerre fordul, mindenütt újabb és újabb ajtók nyílnak és hogy egy nap nem elég hosszú ahhoz, hogy annyit olvasson, amennyit szeretne.

Alan Bennett: A királynő olvas
…mindig megtaláltam azt a könyvet, amelyik éppen kellett – és még további hármat, amelyekről nem tudtam, h kellenek.

Mary Ann Shaffer és Annie Barrows: Krumplihéjpite Irodalmi Társaság
Ezért imádok úgy olvasni. Az ember érdeklődését felkelti egy icipici részlet, amelynek nyomán eljut egy újabb könyvhöz, és onnan valami apróság révén egy harmadikhoz

Mary Ann Shaffer és Annie Barrows: Krumplihéjpite Irodalmi Társaság