2011. november 30., szerda

Melania Mazzucco: Egy tökéletes nap

A cím és a borító eleve kontrasztban van, már a borító - melyen gyülekeznek a fekete felhők a kísérteties Róma felett - sejteti, h nem szabad hinni a címnek.


A regény 24 fejezetre, a nap 24 órájára van osztva. Eleinte úgy tűnik, minden órában mást ismerünk meg, majd lassan kiderül, h mindenki kapcsolatban áll mindenkivel, nehezen körvonalazódik, h is lesz ebből tökéletes nap, de aztán gyorsan világossá válik, h sehogy. A történet központjában a Buonocore család áll: az apa Antonio, tőle külön élő csinos felesége Emma és a gyerekeik Valentina és Kevin, akiket nem láthat az apa, nehezen bontakozik ki, h miért is. Antonio a ravaszdi ügyvéd,Fioravanti képviselő testőre, de az ő élete is csak látszólag fenékig tejföl csinos, fiatal felesége Maja és kislánya Camilla mellett, a fiáé a lila sörényű anarchista Arisé viszont még látszólag sem.
A szereplők élete keresztezi egymást, de nincs köztük senki, aki boldog lehetne, vagy elégedett, mindenki szorong, titkolózik, szenved. Minden út Rómába vezet, tartja a mondás, a regényben erre nincs szükség, elvégre már ott vagyunk, itt minden út a Buonocore család végzete felé vezet, az összes történet baljóslatú, valami negatív végkifejlet felé tart, de ez az egyetlen, aminek meg is tudjuk a végét, a többi egyszerűen félbe szakad, szükségszerűen, hisz csak 24 órájába pillantunk bele a szereplőknek. Mégis hány életet, mennyi sorsot ismerünk meg és hány élet, mennyi sors változik meg ez idő alatt…
Bár valóban az egész könyvet belengi valami baljós hangulat, mégis bíztam abban, h végül mégsem következik be a legrosszabb, de az írónő nem kegyelmez, beteljesíti a „tökéletes napot”. Érdekes, nem mindennapi, felkavaró olvasmány, kisiklott életekről, hétköznapi tragédiákról.

2011. november 27., vasárnap

Amelie Fried: Traumfrau mit Nebenwirkungen

Véletlenül akadtam Amelie Fried könyveire és mikor valami nagyon könnyed olvasmányra vágytam, belekezdtem ebbe. Fried tv-s műsorvezetőként kezdte, évekig volt talkshow-k valamint a Németországban nagy elismertségnek örvendő Stern-TV háziasszonya. 1995-ben váltott pályát, ez volt a 2. könyve, 1996-ban jelent meg. Azóta számos chick-litet írt, sőt néhány gyerekkönyvet is.


A főszereplő Cora, akinek egy PR cége van, meg egy se vele, se nélküle kapcsolata. A könyv 1 évet ölel fel, Cora 30. születésnapjától, mikor – akarata ellenére - szépen lassan, lépésről lépésre megváltozik az élete és a történések kényszerítik, h átgondolja a véleményét az élet fontos dolgairól. Pont ezért nagyon sok mindenről van szó a könyvben, meglepően sok mindenről: barátságról, gyerekvállalásról, másságról, túlsúlyról, szülőkkel való problémás kapcsolatról, családról, jótékonyságról, pénzről, megcsalásról, betegségről. Ilyen szempontból túltett az elvárásaimon, persze az is hozzátartozik, h egyik témába sem ment bele túl mélyen, inkább a felszínen mozgott, mégis üdítő volt, nem csak kimondottan csajos dolgokról olvasni. Tetszett az is, h nem volt nagyon kihegyezve a romantikára, az, h ezalatt az egy év alatt a szerelmi élete is jól alakult Corának, időnként mellék szálnak tűnt a down-kóros gyerekek, egy szeretet családtag halála és egy új élet születése mellett. Persze azt sem titkolhatom el, h a vége alapvetően jó lett, elrendeződnek a szálak, kinek jól, kinek rosszul, nincs óriási meglepetés. Gyorsan olvasható és gyorsan felejthető, nagyon könnyed olvasmány.
Kissé meglepődtem, mikor most utólag láttam,h ’96-ban írta…persze azért az kiderül, h nem mostani teljesen, de hogy 15 éves, az azért meglepett, alapvető dolgok nem változtak;)

2011. november 22., kedd

Palya Bea: Ribizliálom

Egész véletlenül bukkantam rá, nem is hallottam róla, h ő is – oly sokakhoz hasonlóan – könyvet írt. Hirtelen felindulásból meg is vettem a cd-s verziót, mert bár nem vagyok sem rajongója, sem különösebben ismerője a zenéjének, de abban biztos voltam, h a cd meg fogja érni azt a plusz x száz forintot, így is lett. Kellemes, dallamos, andalító, érdekes, időnként meglepő szöveg, hallgattatja magát.
Számomra Palya Bea hiteles művész, nem úgy, mint a manapság pár hónap erejéig felkapott sztárocskák, vagy celebek (még a szótól is rosszul vagyok), akik semmit sem tettek le az asztalra. Pont ezért is reméltem, h nem ül fel a „népszerű vagyok, írok egy tingli-tangli könyvet” hullámra, azt gondoltam, h ennek valami különlegesnek kell lennie, ha 35 évesen önéletrajzi könyv írására ragadtatta magát.


Ami biztos, h nem egy tucatkönyvről van szó, tele van színnel, érzelemmel, tájnyelvvel. Bejárta a világot, miközben nagykanállal fogyasztotta a pasikat, boldogság, csalódás, szenvedés, öröm váltották egymást az életében, mint mindenkiében. Sok kalandot, történetet ír le, ezek egy része számomra kevésbé volt élvezhető a sok-sok név, együttes, zenész miatt, akik többnyire a körön kívüliek számára szerintem ismeretlenek, időnként picit sok volt az ezotéria és a jóga is. Persze önéletrajzi jellegű könyv esetében nyilván badarság ilyesmibe belekötni, mert neki ez az élete. Ami kicsit zavart, h bár eleinte még lineáris az elbeszélés, aztán viszont elkezdett ide-oda csapongani, időnként nehéz volt követni.
Tetszett, h nem tökéletesnek festette le magát, időnként keresetlenül őszinte, úgy is, h nem jött ki belőle túl jól, nem szépíti a dolgokat, eddig féltve őrzött titkokat is elárul magáról, időnként megkapóan emberi, nem gondoltam, h ennyi kérdőjel van a fejében. Felmerült bennem az is, h kell-e ilyen részletesen és nyíltan írnia a szerelmeiről, szeretőiről, szüleiről, kinek jó ez, magából akarja kiírni, lezárni, vagy miért? Helyenként túl soknak éreztem, zavarba ejtően privátnak.
A cím és a borító talány számomra, bár a címre van valamiféle magyarázat a könyvben, bár nem tudom lehet-e annak nevezni a tényt, h van egy száma, aminek ez a címe. És;)?
Meglepően személyes könyv egy világgá induló, magát kereső emberről, kicsit másra számítottam, igazából nem tudom hova tenni. Nem vagyok biztos benne, h kellett ez neki, nem derült ki számomra, miért született a könyv, miért érezte szükségét.

2011. november 18., péntek

Daniel Kehlmann: Die Vermessung der Welt

A könyv kettős életrajz Alexander von Humboldtról és Carl Friedrich Gaußról, a két nagy német tudósról, melyben bravúrosan olvad össze fikció és valóság. A szerző egy évet kutatott, majd egy évig írta a 2005-ben megjelent regényt, ami aztán hónapokig vezette a német bestseller listát, azóta 50 nyelvre fordították le, többek között magyarra is (A világ fölmérése).


Párhuzamosan olvashatunk a két zseni életéről. Gaußt, akit gyakran a „matematika fejedelmé”-nek is neveznek, minden idők egyik legnagyobb matematikusaként tartják számon. Csodagyerekként már 8 évesen oktatta a tanárát, aranyos kisgyerek volt, de közben szellemóriás is, számára ismeretlen matematikai téziseket fedezett fel-, vagy gondolt újra, közben jobban érdekelte a latin, mint a matek. Egész életét szűkebb pátriájában töltötte.
A másik főszereplő, Humboldt, német természettudós és utazó, bejárta a világ addig kevéssé ismeretes vidékeit, sok hely fekvését és magasságát ő határozta meg, számos új tudományágat alapított. Utazásai során mindent megvizsgált, összegyűjtött, bejárt, kipróbált, megmászott, lemért, amit csak lehetett.
Ami közös a két tudósban, a tudás utáni olthatatlan vágy, a tudományos kíváncsiság és a zsenialitás. A két karaktert egészen másképp rajzolja meg Kehlmann: az öntörvényű Gaußból cinizmus árad, mégis egy nagyon kedves, szerethető géniuszt ismerünk meg. Hihetetlenül jól ábrázolja a zsenit és a szenvedését a körülötte lévő emberek együgyűsége (hozzá képest) kapcsán.
Humboldt egészen más, benne is ott van a zsenialitás és a makacsság, de ő sokkal simulékonyabb természetű, amolyan ’megalszik a tej a szájában’ típus, egész más karakter és bár az utazásai talán érdekesebbek kellettek volna, h legyenek, mégis Gauß részeit vártam mindig, az ő fejezetei egyértelműen jobban tetszettek.
Gauß nem tud nők nélkül élni, Humboldt csak így tud, Gauß szobájába zárkózva, a matematika által közelíti meg a világot és a problémáit, Humboldt a világot járva, empirikus úton, tapasztalással. Életük alkonyán találkoznak aztán végül, amikor a modern tudománynak hála;), röpke 15 perc kell hozzá, h Daguerre elkészítsen róluk egy dagerrotípiát.
Felbukkannak a híres kortársak is, Goethe és Kant mellett pl. Möbius is, aki Gauß egyetlen tanítványa, aki nem teljesen debil;), valamint bepillantást nyerünk a kor fontos kérdéseibe is (napóleoni háborúk, az aktuális német helyzet).
Érdekes, h egy konkrét párbeszéd sincs benne, az egész függő beszédben van írva (Indirekte Rede), ezt a mai magyarból teljesen hiányzó nyelvtani jelenséget élő beszéd visszaadására használják, a németben is aránylag ritkán.


Gauß a 10 márkáson

Az tartalmát olvasva elsőre komolynak tűnő regény remek szórakozást nyújt, olvasmányos, élvezetes, átszőve finom humorral.
Németországban a kedvencem főszereplésével most forgatnak filmet belőle 3D-ben, e kapcsán figyeltem fel a könyvre. A szuperlatívuszok jellemezik a produkciót, több, mint 10 millió euróból készül, ezzel az év legdrágább német filmje. A forgatókönyvet Kehlmann írta, mert bár sok variáció volt már, de egyikkel sem voltak megelégedve, saját bevallása szerint radikális és szokatlan lett.

2011. november 13., vasárnap

Rosemunde Pilcher: Téli napforduló

Eddig a Kagylókeresőket olvastam Pilchertől, olyan hát-hát kategória volt, de még akkortájt nagyon olcsón jutottam ehhez a könyvéhez és aránylag jókat is olvastam róla.
Először Elfriedével ismerkedünk meg, az idősödő színésznővel, ill. Blundellékkel, az Elfride számára vonzó Oscarral és nejével a nem makulátlan Gloriával, akit aztán „ki is (ny)ír” Pilcher gyorsan, ezzel utat engedve az érzelmek szabad folyásának;). Aztán jön Sam története, 6 év New Yorkban, inkluzíve egy tönkrement házassággal, majd visszatérés Angliába. A harmincas, gyönyörű Carrie Ausztriából tér vissza a szigetországba egy szerelmi csalódás után, h ott feje tetején találja a családját és a romok alatt 14 éves unokahúgát, Lucyt.


Minden fejezet főszereplője más-más szereplő, lassan bontakozik ki, hogy hogyan is állnak összefüggésben egymással. Aztán ez az 5 ember verődik össze egy skóciai házban a karácsonyt megelőző időszakban. Az már az első pillanatban kiderül, h szerelem várható minden szinten.
Tele van olyan párbeszédekkel, amik enyhén szólva is idilliek, nem tudom ki beszél így, abszolút életidegen volt számomra, a tökéletes figuráiról nem is beszélve, ezek idővel egyre idegesítőbbek voltak. Szóval tökéletes(en semmitmondó) párbeszédek tökéletes emberek között, hát…
Nagyon hosszú…nyújtja, mint a rétestésztát, időnként teljes fejezetek nem szólnak másról, mint hogy hideg van, ezért mit vett fel az adott szereplő, teát tett fel, hol itta meg, boah…a hosszú-hosszú leírások persze előfordulnak más könyvekben is, de Pilchernél olyanok, h akár én is írhattam volna, vagy bárki, teljesen hétköznapi. Időnként uazokat a jelentéktelen eseményeket - ráadásul több szereplő szemszögéből is - olvashatjuk, ami még rendben is lenne, ha volna bármi jelentőségük, de nincs. Gyakran jelentéktelen apróságoknak szentel oldalakat, máskor igazán komoly problémákat 2 mondattal elintéz.
Az egész tényleg fárasztóan idilli, de egy idő után kimondottan szórakoztató lett, jókat röhögtem az idill hegyeken és az olyan szófordulatokon, amiket szerintem élő ember – legalábbis ilyen mennyiségben biztos - nem használ. Szép lenne, ha az életben is ilyen egyszerűen menne minden, halál-, gyász-, fájdalom feldolgozása, örökség, ölbe hullott pénz, szerelem, kicsit olyan mesevilágot fest Pilcher. Persze az is igaz, h nem lenne rossz, ha legalább a dolgok fele így működne, az emberek fele ilyen lenne, de ez inkább ideál, illuzió. Amolyan tündérmese ez, ahol mindenki jó és minden jól sül el, sőt még annál is jobban, de az élethez nem sok köze van, sokan szeretik, nekem ez már túl sok, nem az én világom.A borítónak semmi köze a könyvhöz, pont ez a korcsoport az, ami egyáltalán nem szerepel a történetben, fogalmam sincs milyen megfontolásból választották az elejére ezt a fotót.
A Kagylókeresők után is egyértelmű volt, h nem fogok túl sokat olvasni tőle, most már az is, h ennyi bőven elég volt Pilchertől, időnként még sok is.

2011. november 9., szerda

Kerstin Gier: Smaragdgrün

Az Időtlen szerelem trilógia 3., utolsó része. A könyvek teljesen illeszkednek egymáshoz, ott folytatódik az egyik, ahol véget ért a másik, valójában a történet teljesen összefüggő, akár egyben is megjelenhetett volna, maga a téma is ugyanaz marad. Összesen bő 2 hét alatt történnek az események. (Itt sok érdekes infó mellett egy napi lebontás is található az eseményekről).


Nekem ez a 3. tetszett bizonyos szempontból a legkevésbé, egyrészről jó volt, mert teljesen jelentéktelennek tűnő dolgok nyertek értelmet, viszont kicsit sok is volt már a bonyolítás, időnként nehéz volt követni, az időben ide-oda ugrálásokat – mármint szó szerint;). Az 1. rész tetszett a legjobban, a 2. is jó volt, engem legkevésbé a 3. kötött le, szóval felülmúlni nem sikerült Giernek a Rubinrotot szerintem.
Végre tisztázódnak a viszonyok, a barátok és ellenségek, így a 3. könyvre épp ideje is volt. Időnként nehézségekhez vezet, h 2011-ben az időutazókat a 18. századból irányítja valaki, persze nem akárki, hanem Saint German grófja, aki a legvitatottabb figura, a szálak agyafúrt irányítója, de Gwendolyanban és Gideonban végre emberére akad. Bonyolódnak a dolgok, hőseink találkoznak mit sem sejtő énjükkel a múltban többször is, megoldhatatlannak látszó gordiuszi csomókat bogoznak ki, időutazásaik során tudatosan megváltoztatnak néhány dolgot – bár ez szigorúan tilos - ezzel (pozitívan) befolyásolva mások életét. Na és persze nem utolsó sorban továbbra is tombol köztük a szerelem, helyenként nekem már „túl” romantikus lett, de hát ifjúsági regény…
Mire kiderül a „nagy titok”, amit már az első rész óta kerülgetett az írónő, szerintem már minden olvasónak világossá vált, viszont a végére is jutott még egy nagyobbacska meglepetés, legalábbis én nem számítottam arra a fordulatra.
Jó nagyon az alapötlet szerintem és remek a megvalósítás is, amiért igazán tetszett, az a humor és néhány szereplő, akik a szívemhez nőttek. Xemerius, Gwendolyn házi démona lassan, de biztosan az egyik kedvenc figurámmá nőtte ki magát, amit az elején nem gondoltam volna, akkor kimondottan idegesített. Néhány beszólásán fetrengtem a röhögéstől. Rajta kívül még Maddy néni, Caroline, Leslie nagyon helyes szereplők, a kedvenceimmé váltak, persze Gwendolyn mellett, akinek még mindig odavagyok a nevéért;), nagyon tetszik, zseniális. Azt hittem, ez a név csak kitaláció, annyira viccesnek, de egyben aranyosnak is tűnik, meg soha nem is hallottam még, de utánanézve kiderült, h kelta eredetű. A gwyn (szép) és a dolen (kör) szavakból áll össze, valamint kedvelt női- ill. tündér név a walesi mondákban, a dolin szó walesiül virágot is jelent a nevet ezen a nyelven fehér vagy szép virágnak fordítják.


Az ígérethez híven ma nyilvánosságra hozták a regénysorozat filmváltozatának főszereplőit, ők fogják játszani Gwendolynt és Gidit(by Xemerius:)).
Összességében nagyon kellemes, szórakoztató olvasmánynak találtam, számomra a 3. kötetre kicsit vesztett a lendületből, de az egész történet tetszett, gyorsan beszippantott és még az árát is megérte volna:), ha megvettem volna, így meg pláne jó volt;).
Gier a 3 könyves ifjúsági regényes barangolás után visszatért a chick-lithez, holnapután, vagyis nov. 11-én jelenik meg Németországban az új könyve (Auf der anderen Seite ist das Gras viel grüner) tartalom alapján nem tűnik rossznak.

2011. november 5., szombat

Kerstin Gier: Saphirblau

A Saphirblau ugyanott folytatódik, ahol a Rubinrot befejeződött, nem is nagyon érzékeltem, h új könyvet kezdtem. A cím itt is a 12. időutazó egyikére utal (mindegyikükhöz egy drágakövet rendeltek), de nem ő a főszereplő, továbbra is Gwendolyn és Gideon történetet követjük nyomon hála az égnek, igazán megkedveltem őket, így örültem, h nem más szemszögből látjuk az eseményeket.


A szereplők véleménye eléggé megoszlik az ellenség személyéről és arról, h mi a cél: h bezáruljon a kör, vagyis mind a 12 időutazó vére bekerüljön a kronográfba, aminek segítségével az időutazásokat végrehajtják vagy pont ennek elkerülésére kellene törekedni. Persze az igazi kérdés – amiről szintén megoszlanak a vélemények – hogy mi történik, ha mindenki vérét sikerül összegyűjteni?
Főszereplőink további izgalmas kalandokba sodródnak, itt azért időnként már aránylag nehéz volt követni a sok időutazást, ki, mikor, hol, hogy kit informált… Gwendolyn már nem csak a saját nagyapjával beszélget, aki akkor még nem is nős;), hanem egy szellemmel, és egy démonnal is, ez utóbbi először eléggé idegesített, de meg kell hagyni volt néhány igencsak jó beszólása, a nem mindennapi eseményeket kommentálva. Mert hogy azokból van bőven: pár nap alatt felkészülés egy 1782-es bálra, menüett (tánc) gyakorlása egy pincében, valahol a 19. században, ahol a zenét iPod-ról Mozart szolgáltatja, a 18. századi szoaré közönségének a kissé spicces Gwendolyn a Macskákból énekel és és és… nagyon gyorsan olvasható, olvasmányos, élvezetes, humoros, remek szórakozást, kikapcsolódást nyújt a 2. rész is. Persze azért vannak benne olyan részek, amik miatt tényleg ifjúsági regény, de ez persze nem baj. A vége ismét izgalmas volt, alig vártam, h belekezdjek a 3. részbe.