2011. június 26., vasárnap

David Safier: Plötzlich Shakespeare

A cím (Hirtelen Shakespere) elég pontosan kifejezi, h mibe csöppen a kissé szerencsétlen, tenyeres-talpas Rosa, konkrétan Shakespare életébe, még konkrétabban a bőrébe;), egy hipnotizőr által, azért, hogy rájöjjön, mi is az igazi szerelem. Persze nem véletlenül kerül oda, a wuppertali fiatal nő volt ugyanis előző életei egyikében a híres angol drámaíró, amit nem kis meghökkenéssel vesz ő is tudomásul.
Szóval egy 21. századi nő (lelke kvázi) kerül a 16. századba, már ez elég kalandos lenne, de itt ráadásul még egy ffi testébe is.


Dőlt betűvel olvashatjuk Shakespeare gondolatait, párbeszédeit, simával Rosáéit. Időnként baromi vicces szituációkhoz vezet, h Rosának nem csak a körülötte élő 16. századi emberekkel, hanem a „fejében” lévő Shakespareval is beszélnie kell. Fergeteges dialógusokat zavarnak le ők ketten, 2 lélek egy testben:). Elég hangsúlyosan jön elő a ffi-nő kérdés, a köztünk lévő különbségek és hasonlóságok.
De egyéb kaland is akad bőven: Első útja rögtön az angol királynőhöz vezet a fura kettősnek, aki komoly terheket ró rájuk, mármint politikai, történelmi értelemben Shakespearere, érzelmileg pedig Rosára, mert Essex Earlje, akinek segítenie kell meghódítania szíve választottját, hogy aztán a háborúskodásra tudjon koncentrálni, a megszólalásig hasonlít Rosa szerelmére, Janra. Elképzelhető, h ez tovább bonyolítja az egyébként sem egyszerű alaphelyzetet, meg eleinte pl. az is, h elég nehéz távolt tartani „magától” a nőket, akik hozzá vannak szokva Shakespeare társaságához;), valamint bejátszik még egy szerelmi négyszög is 3 test között;).
Majd egy alkimista segítségével visszatér a 21. századba, a testébe, a gond csak az, h Shakespearrel együtt, fordul tehát a kocka, s bár ez csak egy rövid kis epizód, így is sok érdekes szituációhoz vezet. Aztán visszacsöppennek ismét a 16. századi Angliába és derengeni kezd mindkét léleknek, h korábbi nagy szerelmek ide-vagy oda, egymás iránt is erőteljesen bontakozik valami. De mégis hogy lenne lehetséges ez? Nincs elég testük;).
A vége nagyon akció dús, amit én könyvben nem annyira szeretek. Majd a befejezés eléggé kézenfekvő és jön a nagy felismerés is az igaz szerelemmel kapcsolatban, így aztán vissza is kerül Rosa – ezúttal már egyedül – az életébe. Tanulság is van a végén, ezt kimondottan szeretem Safiernél, h bár nagyon könnyed és humoros, de akad azért gondolkodni való is. A vége nekem egy kicsit túl happy, de azért nem annyira gáz.


Bár tetszett, de számomra nem közelíti meg a Mieses Karmat, megint azt éreztem, mint a Jesus liebt mich-nél, h hullámzik: vannak benne sziporkázó részek és vannak kevésbé jól sikerültek és ezek elég gyakran váltják is egymást, de persze lehet, h csak rám hatott így.
Ezúttal is egy nő tehát a főhős és ezúttal is nagyon jól hozza a szerző a női karaktert. Ha nem tudnám, h pasi írta, biztos nem gondolnám. Ismét fejlődésregény, Safier regényeinek női hősei (Kim, Marie, Rosa) mindig végigmennek valamilyen fejlődésen.
Most is jött, látott és győzött a safieres humor, nagy szövege van és igen szórakoztató olvasmány.
Várólistámon volt, itt viszont kicsit más volt a helyzet, mint a többi várólistás könyvnél, nem a könyv várt rám, hanem én arra, h végre megjelenjen Németországban puhakötésben, normális áron. Magyarul még nem jelent meg, de gondolom, h megfog, mert az előző két könyve is kapható már itthon is Safiernek.

2011. június 23., csütörtök

Szabó Magda: A macskák szerdája

Bár nagyon szeretem Szabó Magdát, de kissé számomra is meglepő módon nem olvastam tőle semmit, mióta a blogot írom, szóval kb. másfél éve. Ennek főleg az az oka, h már mindent olvastam tőle – a legtöbbet többször is – amit akartam és bár van még néhány elmaradás, azok nem izgatnak annyira. Ebbe az utóbbi kategóriába tartozott A macskák szerdája is. Ami miatt eddig hanyagoltam, h 4 drámát tartalmaz, mostanában nehezen állok neki ezeknek.


Az első a Régimódi történet dráma változata, ezt olvastam regényben és igazán szeretem, most is tetszett a „zanzásított” változat. Néhány oldal után visszahozta miért is szeretem Szabó Magdát. A párbeszédek nem csak okosak és pergőek, hanem szórakoztatóak is, észre sem vettem és véget is ért az írónő család történetének dráma változata.
A Kiálts, város!, a 2. dráma a kötetben, abszolút Szabó Magdás, mert a központban Debrecen áll és a református vallás, méghozzá jó 400 évvel ezelőtti időkben. Mégis aktuális ma is, mert a toleranciára (vallási és egyéb), a türelemre, az idegenek elfogadására/befogadására hívja fel a figyelmet, egyébként az események egy debreceni polgár, Borzán Gáspár meggyilkolása körül forognak.
A harmadik dráma A macskák szerdája, Franciaország bizonyos vidékein a XIX. századig élt egy szokás, mely szerint a település lakói a templomtoronyból ledobtak egy macskát, hogy ezáltal a hely megtisztuljon, és a helyiek biztonságban folytathassák életüket. Innen jön a cím, a darab fő kérdése pedig, h Ki lesz a macska? Kit kell feláldozni? Domokos Lajos debreceni főbíró és a tehetséges osztrák titkosrendőr, Müller párharcának vagyunk tanúi, melynek során Csokonai Vitéz Mihányt - aki akkoriban a debreceni kolléguimban tanított - kell feláldozni a kollégium megmentéséért. Ezzel szenvedtem meg leginkább, a nyelvezete nagyon idegen volt nekem, meg valahogy az egész túl volt egy kicsit bonyolítva, ugyanakkor meg olyan érzésem is volt, h nem is nagyon történik semmi, szóval fura volt.
A 4. darab Kármán József Fanni hagyományai című kisregénye alapján készült, annak egy picit továbbgondolt változata. Megváltoztatott néhány szereplőt az írónő, magyarázatot adott néhány olyan dologra, miket Kármánnal homály fed. Fanni, a félárva lány nehéz körülmények között él mostohaanyja, féltestvérei és apja társaságában, egy mulatságon ismerkedik meg egy ifjúval, beleszeret, szerelme viszonzásra talál, de ennek ellenére sem teljesedhet be. Tiszta érzéseit megrágalmazzák, az ifjú nem veszi el, s a lány bánatában meghal.
Szabó Magda az eredeti mű korabeli nyelvezettel írta meg ezt a darabját, van benne néhány – ma már – elég érdekesen csengő párbeszéd, én ezen akadtam fel legjobban:
- Én nékem most nincsen stimmungom komplimentumokat mondani senkinek.
- Nem interesszál, mihez van az úrnak stimmungja.

Hmm. Szép anyanyelvünk.

2011. június 16., csütörtök

Ian McEwan: Vágy és vezeklés

Sem a könyvet nem olvastam még, sem a filmet nem láttam, de mivel előbbiről annyi jót hallottam, egy akció keretében megvettem.


Eléggé megszenvedtem vele. Az első kb. 100 oldal igencsak unalmas volt nekem, alig haladtam vele. Aztán végre egy véletlenül elküldött, pajzán levél felkavarta kicsit az állóvizet, ez nagyon ráfért a könyvre.
Szerelmi háromszög áll a történet középpontjában, de nem a hagyományos módon. A gondtalan élettel kezdődik: elkényeztetett, jómódú lánykák, szép család, gyönyörű lakhely, személyzet. Egyik pillanatról a másikra eszmél rá az idősebb lány, h valójában már jó ideje vonzódik az egyik alkalmazottjuk fiához, aki heves érzelmeket táplál iránta. Egy este leforgása alatt minden megváltozik: először egymásra találnak, majd el is szakítja őket egymástól a lány tizenéves húga, Briony, elég bizarr módon.
Utána hármójuk sorsát követi figyelemmel a történet, de csak 5 évvel az első részben eseményei után. A két fiatal szerelme továbbra is kitart, annak ellenére, h el vannak választva egymástól és ráadásul még a II. Világháború is közbeszól. A fiú, Robbie a frontra kerül, míg a két nővér ápolónőnek áll. A második részben Robbie történetét olvashatjuk, mindazt, amit végig kellett szenvednie a háború alatt, majd a harmadik részben találkoznak a szereplők újra, ezúttal az immár felnőtt Briony szemszögéből látjuk az eseményeket, aki minél több idő telik el, annál inkább kételkedik gyermekkori önmaga ítéletében, döntésében. Ez a rész erkölcsi kérdéseket is felvet, jóvá lehet-e tenni valamit, ami tönkretette egy ember életét, a jó hírét, a becsületét…
Kissé meglepett a borító szövege, amelyben Jane Austenhez hasonlítják McEwant, eddig egy könyvet olvastam tőle (Amsterdam), de ez nem jutott volna eszembe, bár ezután a könyve után sem, nem sok hasonlóságot fedeztem fel a két író között.
Maga a történet izgalmas, de nekem a hosszú leíró részekkel, a kevés párbeszéddel helyenként kimondottan vontatott és unalmas volt.

2011. június 11., szombat

Frauke Niemeyer: Ein Jahr in Rio de Janeiro

Két könyvet olvastam már az Ein Jahr in… sorozatból, alapvetően mindkettő tetszett, a new yorki jobban, mint a stockholmi, annak ellenére, h ez utóbbi város a szívem csücske. Ez a Rio de Janeiro-s azért volt mégis teljesen más, mert míg Stockholmban már többször jártam, sokat olvastam róla, New Yorkról szintén, addig Rio teljesen ismeretlen volt számomra.


Pont ezért szinte minden új volt, amit Rio de Janeiro-ról, vagyis Január folyójáról olvastam - pl. ez is, h ez a város nevének jelentése;). Frauke Niemeyer a brazil Globo médiabirodalomnál dolgozott egy évig, több német tv-társaságot, újságot tudósított. Alig beszélt portugálul , mikor májusban megérkezett, egy kolléganőjénél lakott az első 2 hónapban. A hétköznapokban tanulta a nyelvet, kihallgatta a beszélgetéseket a kávézókban, a buszon, az utcán. Újságot olvasott, aminek hatására a szókincse elég egyoldalú lett: lopás, tolvaj, lövöldözés, kés, fegyver, pisztoly, túsz, csempészet stb. Nagyon durva viszonyokról írt, esténként lövöldözéseket hallani, géppisztolyok hangját, minden be van rácsozva a támadások miatt, ezeken teljesen elképedtem.
Sok interkulturális különbséggel is találkozott, megtanulta a brazilokra jellemző túlzó beszédfordulatokat és azt, h ezeket mindig el kell osztani legalább 2-vel. Abszolút nyitottan vetette bele magát a hétköznapokba, rengeteg emberrel megismerkedett, mászkált velük, felfedezte a várost. Teljesen magával ragadta a brazil életforma, na meg a samba és a bossa nova.
5 hónap után megérkezett utána a barátja is, tartott ettől, mert úgy érezte, ennyi idő is megváltoztatta: a szamba, a szenvedély, az örök nyár, a vidámság, a lazaság. A szintén újságíró Ralffal aztán együtt vetették bele magukat a kalandokba, kapcsolatuk kibírta a távolságot, majd egy teljesen új kultúrát is, ahol a szigorú, fegyelmezett német mentalitás találkozott a csapongó, laza, vidám brazil életformával.
Nagyon kétarcú várost ismertem meg a könyv alapján: szamba, buli, napfény, boldogság, csodálatos tájak, de ettől elválaszthatatlanul ott vannak a lövöldözések, a gyilkosságok, rablások.
Egyrészről nagyon pozitív amit leírt, másrészről nem tudom, én tudnám-e magamat attól függetleníteni, h esténként az ablakom előtt géppuska ropogást hallok, h a buszon pisztollyal fenyegetnek, h odaadjam a pénztárcám, vagy ugyanott egy bandita lelő 3 embert , h a lövöldözés miatt lezárt utcák a napirendhez tartoznak, csakúgy, mint a drogkartell.
Frauke Niemeyer stílusát jónak találtam, érthetően, szellemesen ír. Ami kevésbé tetszett, h időnként nagyon részletesen taglalta a közlekedéssel kapcsolatos dolgokat, különösebb cél nélkül, számomra úgy tűnt feleslegesen. További kis kritika, h valahogy úgy érzem, most összességében kevesebbet tudtam meg úgy általában az országról, a városról, a szokásokról, szerintem nagyon a szamba-bűnözés kettőssel volt elfoglalva.
Érdekes volt még, ahogy a nyelvről írt, pl. a kiejtés elég poénos. Az ő nevét (Frauke) Fouknak ejtették, a Ralfot Haufinak;), a Rio-t Hio-nak.

2011. június 5., vasárnap

Jennifer Lash: Vérségi kötelékek

Az írónő Ralph Fiennes édesanyja, aki egy időben nagy kedvencem volt, az ő révén hallottam erről a regényről. Először 8 éve olvastam, majd 4 éve újra és most ismét sort kerítettem rá, úgy tűnik 4 éves ciklusonként el kell olvasnom;). Már az első olvasás után a kedvenceim közé került és ismét megerősítette a helyét.


Igazi in medias res kezdéssel a dolgok közepébe vágunk az első fejezettel és ha sok nem is, az nyilvánvalóvá válik már az első néhány oldalon, h valami nagyon tragikus, beteg és melankolikus dolog következik és tényleg.
Az első fejezetből az is világossá válik, h egy Spencer nevű kisfiúval vannak a zűrök, ill. az ő családjával, így a következő fejezeteket ennek a családnak a bemutatására szenteli az írónő, megismerjük a szomorú sorsú Dollyt és szüleit, majd kicsit részletesebben Violet és Cecile Farr-t, tragikus történetüket, szánalomra méltó életüket, érzelemmentes kapcsolatukat, majd az ebből született fiúkat Lumsdent. Persze ahogy a szálak gabalyodnak a két fiatal útja keresztezi egymást, kb. tényleg csak ennyi történik , a naiv, jóhiszemű Dolly beleszeret a szívtelen, érzéketlen, számító Lumsdenbe, vakon hisz benne… és teherbe esik, persze mire ez kiderül a pasi sehol. Az addig normális Dolly a fia születése után teljesen kifordult magából: a kisfiával sem törődik, a kocsmáról nevezi el Spencernek, ahol dolgozik, személyes támadásnak veszi, ha a gyerek hozzá akar érni, fogolynak érzi magát, majd kocsmába jár, pasikat szed fel, egy barátnője törődikSpencerrel egy darabig. Majd elviszi a nagyszüleihez, Farrékhoz Írországba, mert annál, amit a gyereknek az anyja mellett kellett kiállnia, semmi sem lehet rosszabb…,talán csak egyvalami, ha a nagyszüleihez kerül - ahogy később kiderült:(. Akiktől nem hogy szeretet, de egy emberi szót, érintést sem kap. Szívfacsaró Spencer helyzete, akire senki nem kíváncsi, senki nem törődik vele, így nő fel, hallgatásba burkolózva, intézetben, majd nevelőszülőknél, de mindig magányosan.
Szinte csodával határos módon kerül egy családhoz, már félig felnőttként és ott megismerkedik a szeretettel, az elfogadással, mosolyokkal, az emberi szóval. Szerelmes lesz, az élete jóra fordul, de amilyen kegyetlen az élet, ekkor közbeszól.
Ez a könyv jól mutatja azt, ami sajnos a való életben is megesik: mindenkinek van valami keresztje, van akinek nagyobb, van akinek kisebb, van aki meg tud küzdeni vele, van aki nem és nem is akar, itt nagyjából mindenki különc, mindenki élete eléggé elbaltázott és mindezt „tovább örökítik” a gyerekeiknek, mert értük sem hajlandóak küzdeni, és hát Lumsden és Dolly a „jó” példák arra, h mi történik, ha valaki szeretet, törődés, érzelmek nélkül nő fel, na és arra, h ha két ilyen embernek születik egyetlen éjszaka után gyereke. Mindig a gyerek az áldozat, de ahogy felnőtté válik és kezébe vehetné a sorsát, már nem képes rá, áldozattá teszi a saját gyerekét is.
Amióta a blogot írom több kedvenc könyvemet is újra olvastam és bizony néhányszor kisebb „csalódás” ért, mert másra emlékeztem, valahogy szebbre, jobbra. Őszintén megvallva az első néhány oldallal itt is nagyon megküzdöttem, állandóan nagyon elálmosodtam, elaludtam, tartottam tőle, h csalódni fogok harmadszorra a könyvben, végül mégsem így lett. Egy fantasztikus regény, nagyon tragikus, szomorú, szívszorongató, de mégis a vége felemelő, reménykeltő.