2017. november 28., kedd

Adriana Popescu: 5 Tage Liebe

Jonas épp legjobb barátja, Patrick legénybúcsúját szervezi, amikor egy sztriptíz táncosnőre van szüksége, így kerül a képbe Maya. A nagy nőcsábász megállapodni nem tudó és nem akaró Jonas egy pillanat alatt beleszeret a lányba, aki hol dívaként vonaglik meztelenül a színpadon, hol törékeny őzikének látszik.


Ahogy közelebb kerülnek egymáshoz, kiderül, h Mayának van egy fura teóriája a kapcsolatokról: szerinte ezek sosem kellene, h 5 napnál tovább tartsanak, mert az első 5 nap a legszebb, az ember még megpróbálja a legjobb oldalát mutatni és minden tökéletes, de utána jönnek a hétköznapok és elillan a varázs, innen jön a cím is (5 nap szerelem). Jonas nem igazán ért vele egyet, de aztán következik élete legszebb 5 napja a lánnyal, ami alatt mindent felad érte, Barcelonába viszi autóval és boldogabb, mint valaha, végre rájön, h mit keresett egész eddig. Az 5 rendkívül eseménydús közös napjuk után Jonas belátja, Mayának igaza volt, ezalatt a rövid idő alatt átéltek mindent, amit egy kapcsolatban át lehet élni és a lány életében most nincs hely számára. Új életet kezd, szenved, de újra a munkájára koncentrál és a siker nem is várat sokáig magára, de ekkor újra felbukkan Maya is…
Fura egy történet volt, nem nagyon tudtam azonosulni Maya 5 napos teóriájával és vele sem igazán. Nem nagyon tetszett a történet menthetetlenül romantikus és felszínes volta sem. Ami még zavart, h a szerzőnő Jonas szemszögéből írja le az eseményeket, ez szerintem mindig kemény dió, nem nagyon emlékszem, h olvastam volna már olyat, ahol hitelesnek találtam volna egy nő írását egy férfi szemszögéből, itt sem. Főleg, h Jonas elvileg egy nőcsábász macsó, ebből abszolút semmi nem derül ki, csak a romantikus hősszerelmest ismerjük meg - ha nem tudom, h nő írta, ebből akkor is rájövök.

2017. november 24., péntek

Owen Matthews: Winterkinder

Ez volt az utolsó könyv az idei várólistámról, ezzel teljesítettem a 2018-as vállalást.
Owen Matthews a saját családjának nem mindennapi történetét írta le ebben a regényben. A könyv magyarul Sztálin gyermekei címmel jelent meg, mindkét nyelven az alcím: 3 generáció szerelemben, háborúban – ami meglehetősen jól összefoglalja a tartalmat.


Először a szerző nagyszüleinek történetét ismerjük meg, a nagyapja már fiatalon fontos párttisztviselő volt a Szovjetunióban, ez eleinte kiváltságokat biztosított a családnak. Első lányukat tudatosan nevezték Leninának, a második tudatosan nem Stalina lett, ahogy sokaknál. A „mindenki gyanús, mindenkit likvidálni kell” felfogás gyorsan a család bukásához vezetett, a két lány, Lenina és Mila – a szerző anyja - szülők nélkül, egymás nélkül harcolták végig a háború legkeservesebb éveit, Mila a gyerekkorát – ennek a harcnak a sebeit egy életen át viselte aztán. A könyv gerincét Owen Matthews szüleinek, a szovjet Milának és az angol Merwynnek levelezése adja. Ők néhány hónap ismeretség és szerelem után jegyezték el egymást, de utána több, mint 5 évig kellett harcolniuk egymásért, miután Merwynt kiutasították a Szovjetunióból. De felvették a kesztyűt a szovjet párt apparátus és a hatalmasságok ellen, több kevesebb sikerrel, időnként sikerült kijátszaniuk a nagy Szovjetúniót, h pár órára találkozzanak, de szinte csak a levelezés és a harc maradt nekik. Kíváncsi voltam, h ennyi szenvedés és egymásért való harc után hogy alakult Mila és Merwyn élete és meglepődtem, h nem volt leányálom utána sem, 2 gyermekük lett, de az életük nem volt felhőtlen. Az egymástól távol töltött időben, szinte elérhetetlen, tökéletes lényeket kreáltak a másikból, aminek a hétköznapokban képtelenség volt megfelelni. Tetszett ez az őszinte és realista befejezés és az, h „teljes” képet kaptunk az életükről, történetükről. Harmadik generációként a szerző életébe is bepillantunk egy kicsit, ő a 90-es években Moszkvában dolgozott fiatal újságíróként.


Annak ellenére, h ez egy igaz történet, ráadásul a szerző nagyon is érintett, eleinte nagyon dokumentaristának és száraznak találtam, aztán vagy változott kicsit, vagy hozzászoktam. A szülei levelezése nekem helyenként túlságosan intim volt, mármint nem zavart, csak belegondolva, h világszerte milliók olvashatják azokat a bensőséges vallomásokat, gondolatokat, amiket csak egymánsak szántak, furcsa volt. Összességében érdekesnek találtam a könyvet, mert egy család történetén keresztül vezet végig a Szovjetunió 20. századának nagy részén, ami tele volt kegyetlenséggel, erőszakkal, zsarnoksággal és sok-sok tanulsággal.

2017. november 20., hétfő

Boris Becker: Das Leben ist kein Spiel

Boris Becker sohasem tartozott a kedvenc teniszezőim közé – igaz fénykorában még nem is érdekelt a tenisz – de mivel a fehér sport máig az egyik kedvencem, alapvetően érdekelt a könyve, ami 2013-ban jelent meg. Mivel azonban akkor nem kapott túl jó kritikákat, nem is kezdtem bele, most viszont kedvet kaptam hozzá. Naivan azt hittem, önéletrajz, ehelyett a 2001 és 2013 közötti időszak krónikája inkább, amikor Becker már befejezte aktív pályafutását és inkább válásával, nőügyeivel és egyéb pénzügyi botrányaival uralta a magazinok és pletykalapok címlapjait. Ez a könyv kb. olyan volt, mintha 300 oldalon keresztül Buntét vagy Galát olvastam volna, vagyis leginkább felszínes, pongyola és szenzációhajhász.


Rendesen kiteregeti a szennyest a válásával, volt feleségével kapcsolatban és később is elég „őszintén” ír a kapcsolatairól, csak ez nagyon egyoldalúnak tűnik nekem, van egy olyan érzésem, h a hölgyek helyenként másként emlékeznek az eseményekre. Sokszor azt éreztem, h sajnáltatja magát, h minden és mindenki összeesküdött ellene, ez a kissé mártírszerű hozzáállás nem áll túl jól neki szerintem. Egyébként nem lenne ezekkel a személyes dolgokkal baj, mert ez is része az életének, vagy része volt, ha ez helyet kap sok más mellett, oké, de így, h csak erről szól, nagyon szenzációhajhász és nekem csalódás, h Becker ehhez adta a nevét, sőt ő jegyzi a könyvet. Egyébként most láttam, h ezelőtt már két másikat is „írt”, hasonló sikerrel.
Ami elképesztett, az az iszonyatos jólét és luxus, ide-oda repkedés, ami a könyv alapján az életét/életüket jellemzi. Persze ez várható volt, hisz a tenisz egy igen jól fizető sportág, de így leírva mégis helyenként sokkoló volt, meg sokszor taszító is valahogy. Szóval nekem nem nagyon tetszett a könyv, egyrészről engem inkább a kezdetek ill. a teniszkarrierje és Boris Becker, mint teniszező érdekelt volna és nem nagyon hatott meg a győzködés, h milyen jó ember, apa és férj, ez a legidősebb fiával, Noah-val és a jelenlegi feleségével Lilyvel készült interjúban is mindig külön hangsúlyozásra is került. Egyébként különös apropója a könyvnek, h épp újra Becker második házasságának végéről ill. anyagi csődjéről lehet egyre gyakrabban olvasni.

2017. november 15., szerda

Toni Jordan: Die schönsten Dinge

Tavaly olvastam a szerzőtől, ez a könyve már régen megvolt és most anélkül vágtam bele, h elolvastam volna a fülszöveget.


Della családja már régóta abból él, h olyanok pénzét szerzi meg trükkösen, akiknek bőven van. Nem élnek igazán fényűzően, de rendkívüli alapossággal és profizmussal hajták végre ravasz akcióikat. Az egész család, vagyis a lány unokatesói, nagybátyjáék és a bátyja is a családi vállalkozást erősíti, aminek az apja a feje. Az eredeti és nagyon magával ragadó hősnő, Della legújabb projektjében biológusként egy olyan állat – a tazmán tigris – után kutatna a jóképű és kőgazdag Daniel Metcalf pénzéből, amit már jó ideje kihaltnak nyilvánítottak. Daniel alapítványa pont ilyen őrült ötleteket szokott nem kevés pénzzel támogatni, így könnyű célpontnak ígérkezik, de valami nem stimmel. Az elkényeztetett zsúrfiú túl sokat kérdez és túl sokat tud és bár Della eszes és rafinált, úgy tűnik Danielnek nem tud ellenállni és egy idő után már nem is olyan egyértelmű, h ki ver át kit. Kimondottan jól indul, teljesen magával ragadt, de aztán a 2. fele nem igazán tudott megfelelni a felfokozott elvárásaimnak sajnos és nem tudta azt sem hozni, amit az első felében. Ellaposodik, mintha elfogytak volna az ötletek, kicsit zagyva is lesz, kár érte, mert nagyon jól indult.

2017. november 11., szombat

Sarit Yishai-Levi: Die Schönheitskönigin von Jerusalem

A regény egy nagyon érdekes zsidó családtörténet, ami 4 generáció sorsát meséli el Jeruzsálemben. Érdekel a zsidó kultúra, történelem, több könyvet olvastam is a témában, itt felüdülésként hatott, h ezekbe vezet be egy kicsit, de nem esik túlzásba, nem válik dokumentaristává, szárazzá, hanem fantasztikus karakterek, szívszorító sorsok, megmosolyogtató és könnyfakasztó történetek által mesél.


A cím – Jeruzsálem szépségkirálynője - a történet főszereplőjére, Lunára utal, de a könyv igazi családregény, nem csak az ő, hanem a nagyszülei és a szülei történetét is megismerjük, csak úgy, mint a testvérei és a gyermekei sorsát. Több évtizednyi mozgalmas izraeli történelem, harcok, tradíciók, askenázi és szefárd zsidók. Az Ermoza család az utóbbiakhoz tartozik, vagyis a szerfárdok nagy etnikai csoportjához, ők az Ibériai -félszigetről elűzött zsidők, akik megőrizték nyelvüket, a judeospanyolt és saját szokásaikat, egyik központjuk Jeruzsálem. Számomra ez is érdekes és új volt, mert szerintem a szerfárdokról sokkal kevesebbet tudni, hisz a zsidók 80%-a askenázi, vagyis „német” zsidó. A tehetős Ermoza családnak delikátesz boltja hozta meg a jómódot és a társadalmi elismertséget, de a család női tagjain átok ül, ami megakadályozza a boldogságukat és azzal súlytja őket, h a férjeik nem szeretik őket. Nagyon a szívemhez nőttek a szereplők, a családtagok karakere jól ki van dolgozva. Felüdülés volt, h nem a holokauszt felől közelíti meg a zsidókat, az viszont nagy meglepetés volt, h ők mennyire a saját sorsukkal voltak elfoglalva, talán, ha 2x említette az európai eseményeket a 30-as, 40-es években, tehát itt a holokauszt tulajdonképpen szóba sem kerül. Az egyetlen kritikám, h kicsit hosszú lett – több, mint 600 oldal - kb.a háromnegyedénél volt olyan érzésem, h kezd túl hosszú lenni és egy helyben topogunk, de ennek ellenére az egyik legjobb könyv, amit idén olvastam.

2017. november 6., hétfő

Cassidy Davis: Good Afternoon, Miss Watson!

Hirtelen jött könyv, amit rögtön olvasni is kezdtem, könnyed szórakozást remélve. Az eleje kimondottan tetszett, pattogtak a szikrák, voltak benne jó kis dialógusok, gondoltam, ezt kiolvasom pár óra alatt, de aztán mégis másképp alakult.


Sarah Watson a dúsgazdag, nagyhatalmú üzletember, William Watson lánya, nála is dolgozik, de apja sosem becsülte, sosem szerette, Sarah mégis neki akar bizonyítani. Mikor az általa vágyott pozícióra apja Grayson Thutont veszi fel, gyűlöli a fickót, de a pasi nem az a fajta, akit sokáig lehet…vicces, okos és persze őrülten szexis, kerülgetik egymást, majd heves viszonyba, később kapcsolatba kerülnek, de túl szép és egyszerű lenne minden… Grayson teljesen váratlanul egy hang nélkül lelép és eltűnik Sarah életéből, talán érdekes lett volna az ekkor bennük kavargó gondolatokról, érzelmekről olvasni, de nem, rögtön ugrunk egy évet, amikor újra találkoznak és persze gyorsan össze is jönnek újra.
A nekem nem tetsző dolgok sora rögtön a prológussal kezdődött, ahol a szerző másfél oldalban konkrétan összefoglalja a könyv tartalmát (és ez nem a fülszöveg volt!). Ezen meglepődtem, de azon végképp, h a könyv tényleg ennek a „vázlatnak” a bővebb kifejtése volt, ennek mi értelme? Ez nagyon idegesített, ahogy az abszolút kidolgozatlan szereplők és a teljesen felszínes cselekmény is. Még csak azt sem mondhatom, h erotikus regény lenne – bár talán leginkább még ez volt a cél - mert még ez is harmatgyenge. Szóval az egész olyan „semmilyen” volt és ez szerintem az egyik legrosszabb kritika egy könyvvel szemben, ha nem tud „valamilyen” lenni…

2017. november 3., péntek

Colleen Hoover: Weil wir uns lieben

Idén olvastam a trilógia első két részét, de úgy be is sokalltam, h a harmadikat hagytam, mivel azonban nem szeretem a befejezetlen dolgokat, most nekiláttam.


Will és Lake végre házasok és rövidre szabott nászútjuk során sorra felelevenítik találkozásuk és kapcsolatuk fontos pillanatait. Vagyis egy fejezet, h mit érzett, gondolt Will pl. mikor először látta meg a lányt, majd a következő fejezetben a jelenben beszélnek erről. Elég szánalmas az egész koncepció, h egy ilyen semmilyen sztoriról ennyi bőrt lehúz. Az amazonos értékelésekben is meglátszik ez, míg az első két kötet kimondottan jó osztályozásokat kapott, a 3. csak hármast és még az is túlzásnak tűnik. A könyv 90%-ban semmi újdonság nincs, a végén ad egy kis kitekintést a következő néhány évükre, ennyi mindössze az újdonság. Ráadásul borzasztó csöpögős, rózsaszín és romantikus,de a brrrrr fajtából:S, pont ezért végig arra törekedtem, h minél előbb túl legyek rajta és nagyon örülök, h végeztem ezzel a három kötettel, valószínűleg ezzel egyúttal a szerzővel is végeztem.