2010. július 30., péntek

Anna Gavalda: Zusammen ist man weniger allein

Ez de jó volt:)!
Bár az elejétől olvastatta magát, de kb. a 150. oldalig csak időnként álltak össze a dolgok, onnantól kezdve viszont szinte nem tudtam letenni.
A főszerepben 4 ember, 4 beilleszkedésre képtelen magányos, 4 outsider, legalábbis így látják egymást és így látják őket mások, de ahogy jobban megismerkednek és jobban megismerjük őket, kiderül, h a legkevésbé sem azok. Remek karakterek - humoros dialogók, valahol mind művészek, mind zsenik.


Nem nagyon szoktam külön írni a szereplőkről, de most muszáj:)! Francknak kisebb-nagyobb jellemhibái ellenére nyert ügye volt nálam már az elejétől kezdve, a nagymamája miatt, ill. amiatt ahogy foglalkozik vele, minden szabadnapját vele tölti, bár a kapcsolatuk koránt sem felhőtlen, ez a fajta törődés és gondoskodás is szívmelengető, meg aztán ahogy Philibertről beszél: "a mi Phillounk", eh tipikus ’a zord külső, érző belsőt takar’ pasi;).
Camille csodálatos. Nem kívül, hanem belül. Ezen felül még tehetséges is, ráadásul nagyon, szinte mindenben, amibe belefog. És nagyon jó ember.
Philibert egy 18. századi nemes a 21. században, tele furcsaságokkal, dadogással, na meg szeretnivaló tulajdonságokkal, aki szárnyai alá veszi a többi szereplőt, befogadja őket a hatalmas párizsi lakásba, amire „felügyel”, otthont biztosítva ezzel nekik.
Paulette nagyi, kicsit mindhármuk nagymamája lesz, mindhárom fiatalt megnyeri magának és mindhármukat megszereti ő is.
Természetesen nem marad ki ebből a könyvből sem a szerelem, Franck és Camille végig hadakoznak egymással és önmagukkal, de valahol mindketten tudják, ahogy az olvasó is, h a látszat ellenére egymásnak vannak rendelve. A lány egyszer így találja fején a szöget:
Én, aki még egy tojást sem tud főzni, az egész napot a konyhában töltöttem, és te, aki egyébként csak technot hallgatsz, Vivaldira alszol el. Hülyeség a történeted a konyharuhával és a frottír törölközővel. Ami az embereket visszatartja az együttéléstől, az a butaságuk, nem a különbözőségük. (saját fordítás)


A legjobb a könyvben, h minden szereplője nagyon szerethető, tele vannak hibákkal, mégis, vagy talán pont ezért annyira megejtően emberiek, akárcsak mindenki. A 4 véletlenül egymás mellé sodródott emberből igazi család lesz, különb, mint sok olyan, akik között valódi vérségi kötelék van és különb, mint az igazi családjuk. Mielőtt találkoztak mind a négyen boldogtalanok voltak, az életük válságban volt, kilátástalan volt, de vhogy egymást megismerve lassan meglátták az alagút végén a fényt, feladták a magányosságukat, megnyíltak egymás előtt, mertek bízni egymásban és „jutalmul” családot kaptak és igazi perspektívákat.
A történet nem egy sodró lendületű kaland-, vagy romantikus regény, mégis sodor, valami hihetetlen bájjal, kedvességgel, a szereplőivel, a finom poénjaival. Az utolsó pillanatig szinte úgy tűnik, h a főszereplők 2/3-nak újra darabokra hullik az élete, de aztán megkönyörül rajtuk az írónő és az Epilógus a teljes idill, búcsúzóul még felvonultatja minden szereplőjét. Érdekes, mert ezt a happy end-et egyáltalán nem tartottam giccsesnek, megérdemelték:), velük együtt tudtam örülni.
Magyarul Együtt lehetnénk címen jelent meg, de nem nagyon lehet kapni, most épp antikvár példány van, 4000-ért, rablás. Németül 3000 volt.
Film is készült belőle (Egyedül nem megy), már csak Guillaume Canet miatt is muszáj lenne megnéznem;), na meg gondolom Audrey Tautou sem ront rajta sokat;).

2010. július 22., csütörtök

Elizabeth Gilbert: Eat, pray, love – Ízek, imák, szerelmek

Először hallottam a filmről, aztán a könyvről, majd megvettem;). Elöljáróban le kell szögeznem, h bár tetszett, de korántsem volt rám olyan hatással, mint a borítón idézett hírességekre, Julia Robertsre, Hillary Clintonra vagy Meg Ryanre. Lehet, h azért is, mert ők nem egészen az én korosztályom, töprengtem ezen olvasás közben is, lehet, h nem a megfelelő időben olvastam a könyvet, ezért nem tudtam vele annyira azonosulni, vagy nem tudom.


A főszereplőnő vhogy nem tudott közel kerülni hozzám, távol áll tőlem ez a fajta masszív önsajnálat és ez a fajta „nyitottság” mindenféle tudományos, áltudományos és „kuruzsló” módszerek iránt és őszintén szólva nem is nagyon érdekelnek ezek.
Az első 36 rész Itáliáról szól, ez az eat, vagyis az ízek rész a címből, 36 mese a gyönyör kereséséről. Többségében szórakoztató leírások sorozata, finom ételekről, izgalmas olasz városokról, csodás emberekről. Van benne néhány valóban érdekes részlet, de néhány hajmeresztő is, amik miatt le sem tagadhatná az írónő, h amerikai és könyve elsősorban nekik szól. Ezt a részt uralja leginkább a panaszkodás, az önsajnálat, ami egy idő után engem idegesített.
A második, pray-imák rész indiai tartózkodásáról szól, egy spirituális utazás, 36 mese az áhítatra való törekvésről. Ez egy tőlem abszolút távol álló világ, minden szempontból, ami pont ezért lehetett volna érdekes, de valahogy nekem mégsem lett az. Elfogadom, ha valaki fogékony a spirituális dolgok iránt, de én egyáltalán nem vagyok az és valószínűleg pont ezért nem is igazán érdekel, ez a 36 fejezet után sem változott meg, sőt. Időnként felvillantott 1-1 dolgot az indiai hétköznapokról, szokásokról, emberekről, amikre felkaptam a fejem, de aztán 10 soron belül jöttek újra a guruk, meditáció, önsajnálat, időnként a nyavalygás.
A harmadik love-szerelmek rész, 36 mese az egyensúlyra való törekvésről. Ez az Indonéziában, Balin töltött hónapjairól szól, ez tetszett a legjobban, mert nekem ez tűnt a leginkább informatívnak, sok érdekességet tudtam meg Baliról, a balinézekről, a szokásokról, jók voltak a történetek is. A végére kijelenthető, h nagy utat jár be, a kezdeti sok nyavalygás egyre csökken, ahogy egyre jobban érzi magát, egyre inkább megtalálja önmagát. A végén – majdnem;) – megvett kilóra, Balistul, Felipéstül, Tuttistól, azt hiszem csak azért nem, mert a történet befejezése kissé giccsbe hajlik.
Az elején nagyon nem tetszett, a végére azért a főhősnővel is megbékéltem, kicsit még meg is kedveltem. Gondolom nem vagyok egyedül vele, h szívesen cserélnék Lizzel, elképesztően jó lehet 1 évig utazgatni, jó persze azért nem irigylem, ami erre késztette, de azért nem kevés millió nő – és férfi – válik el, akiknek nincs lehetőségük, h 1 évig utazgatva, meditálva keressék önmagukat.
A borító tetszik, ötletes és szemléletes, ahogy a cím és a könyv hármas egysége is. Már elkészült a film belőle Julia Roberts és Javier Bardem játszik benne többek között, nagyon kíváncsian várom, a trailer tetszett, Magyarországon úgy tudom talán ősztől játsszák.

2010. július 18., vasárnap

Ildikó von Kürthy: Mondscheintarif


Annyit hallottam már a magyar származású, de németül író írónőről, ráadásul jókat, h „muszáj” volt végre olvasnom tőle. Nem bántam meg;). Nyilván nem tartozik a világmegváltó irodalmi alkotások közé ez a könyv, meg valószínűsítem, h a többi irománya sem, de tökéletes olvasmány egy tikkasztóan meleg napon a strandon heverészve, könnyed és vicces.
Amolyan igazi Bridget Jones németül, vagy Gretchen Haase álnéven(kedvenc német sorozatom a Doctor’s Diary főhősnője).
A történet 2 szálon fut, egyrészről Cora epedve várja egy pasi hívását, közben mindenféle történetekkel szórakoztatva minket, megismerjük a barátait, expasiját, a szomszédait és persze főleg őt, magát. Majd a sztori másik vonalán megtudhatjuk hogy ismerkedett meg a tökéletes férfival, hogy találkoztak újra, milyenek voltak a randik, aztán persze a happy end felé vezető kissé göcsörtös úton a 2 szál összefut.
Magyarul a Mikor hívsz már, te gazember? címen jelent meg, ami tekintve a sztorit és a könyv egész stílusát, kissé túlzó címnek tűnik nekem.

2010. július 13., kedd

Rosamunde Pilcher: Kagylókeresők

Sokszor hallottam már az írónőről, de bevallom, inkább csak a műveiből készült német filmek ill. azok szirupos csöpögősége miatt, de egyet sem láttam belőlük. Nevéből és abból kiindulva, h Németországban igazán komoly népszerűségnek örvend, le mertem volna tenni a nagyesküt, h német. Nagyon meglepődtem, amikor kiderült, h angol és hogy milyen rengeteget írt. Kicsit utána olvasgattam, véleményeket gyűjtögettem, így kaptam kedvet ehhez a könyvéhez, amiről csupa jót olvastam.


A könyv 16 fejezetének mindegyike egy-egy szereplő nevét viseli, a regény tulajdonképpen 16 „különálló” történetből áll, az egyik a jelenben játszódik, a másik 5-6 évvel korábban, a következő a második világháború alatt és így tovább. Ez mégsem lesz zavaró, mert sikerül az írónőnek mindezt úgy összehoznia, h a sok-sok név és szereplő ellenére mégis képben marad és észrevétlenül tud ugrándozni a szereplőkkel, akár évtizedeket is az olvasó. Az első néhány fejezet után nagy lendülettel kezdtem olvasni, alig tudtam letenni, aztán jött egy hosszabb fejezet, amivel kb. 3 napig szenvedtem, jó nyilván voltak egyéb más tennivalóim is, de vhogy megtorpantam. Aztán viszont, amikor sikerült átlendülnöm ezen a holtponton, már gyorsan végeztem. Összességében tetszett a regény, ahogy mozaikszerűen áll össze egy család története, szerelmekkel, tragédiákkal, szerethető és kevésbé szerethető családtagokkal barátokkal. Kétségtelenül időnként gicces és számomra már túl csöpögős volt, szóval valószínűleg nem leszek Pilcher rajongó és nem fogom végigolvasni az írónő életművét, de mégis megfogott, a csodálatos tájleírásokkal, a gyarló szereplőkkel és a már-már tökéletes főszereplővel Penelopéval, aki nem külsőleg, hanem belsőleg nagyon megnyerő, tiszta, nyílt, okos, előítéletektől mentes, mindegyik nagyon irigylésre méltó tulajdonság szerintem.
Tetszett, ahogy bemutatta, h a barátság és a szeretet nem ismer korlátokat, egy idős hölgy és egy fiatal lány csodálatos „egymásra találása”, barátsága az egyik legszebb szála a könyvnek, ahol szembesülhetünk azzal a manapság sem ismeretlen problémával is, milyen az, amikor a gyerekeket jobban érdeklik a materiális javak, mint az édesanyjuk.
A Kagylókereső c. kép végig kíséri a történéseket a múltban ugyanúgy, mint a jelenben, Penelopeval együtt a történet főszereplője lesz, sőt érzések, viták, cselekmények kiváltója.


A borító ennek a könyvnek az esetében talány maradt számomra, legalábbis azé az antikváriumban vásárolt példányé, amit olvastam. A kép részleten egy pár és – talán – a tengerben egy gyerek, mindannyian meztelenek, a kép előtt kagylók. Amennyire kivettem nem véletlen a festmény címe, amin gyerekek gyűjtögetik a kagylót, többek között a művész lánya ,Penelopé. Az újabb kiadás címlapja sem sokkal jobb első blikkre, bár kétségtelenül sokkal szebb, de ott azért legalább fel lehet fedezni a könyv szereplőit a két fiatalban.

2010. július 10., szombat

Carlson McCullers: A Szomorú Kávéház balladája

Az amerikai írónő novellájában a társadalom tragikus sorsú kirekesztettjeivel foglalkozik, akik hiába keresik a szerelmet, nem képesek a kommunikációra és képtelenek legyőzni elszigeteltségüket, igaz ez nem csak a 3 főszereplőre igaz, hanem az egész kisváros lakóira is, ahol megállt az idő.


Nyelvezete egyszerű, csendes, az olvasó mégis lappangó titkokat sejt, pont ezért várja, várná a nagy fordulatot, valamiféle cselekményt, amiből választ kaphatna a felmerülő kérdésekre. Hiába. Mégis talán pont ez a szokatlanul egyszerű nyelvezet, az egyéni stílus, az események nyugodt csordogálása volt az ami lebilincselt.
Első blikkre fura történet, fura szereplőkkel. Tulajdonképpen egy szerelmi háromszögféleség, de egyik érintett fél sem teljesen ’egészséges’, az egyik fizikailag, a másik lelkileg, a harmadik érzelmileg sérült, mindannyian kissé torz személyiségek. A főszereplő Miss Amelia tragédiája talán, h nem a megfelelő férfihoz megy feleségül, majd nem a megfelelő férfiba szeret bele. A férje szereti, mindenre képes érte, de ő eltaszítja magától, ellenséggé téve őt, akibe viszont beleszeret, akit elhalmoz szeretetével, gondoskodásával, ő nem tudja értékelni ezt, egy ideig, míg érdeke fűződik hozzá kihasználja, majd eltaszítja magától a nőt.
A borongós hangulat, a hátborzongató szereplők, a lappangó titkok egyedi hangvételt adnak a novellának és érdekes olvasmánnyá teszik.

2010. július 4., vasárnap

Jane Austen: Emma

Nagyon szeretem Jane Austent, majdnem mindent olvastam is tőle, de eddig az Emma valahogy kimaradt, filmen láttam, de annyira nem tetszett, valószínű ezért hanyagoltam a könyvet is, de amikor fél áron kínálták, csak nem tudtam ellenállni:).
Nem tudom eldönteni, h mi van, mert egyébként nagyon szeretem az írónő stílusát, de most valahogy nem nagyon kötött le, főleg eleinte, úgy tűnt, mintha nagyon lassan döcögtek volna az események, ráadásul, bár a filmet már régen láttam és csak a fő történésekre emlékeztem, az is bőven sok volt, mert más nem nagyon történik 660 oldalon keresztül… Szóval azt nem tudom eldönteni, h az utóbbi évek olvasmányai, meg egyéb élmények átformálták az ízlésemet (kb. 2 éve nem olvastam már Austent) vagy egyszerűen csak ez a könyve ilyen rétestészta… azt hiszem neki kellene ugranom a Büszkeség és balítéletnek vagy az Értelem és érzelemnek. Most úgyis újraolvasásokat tervezek, mert lassan nem férünk el az iszonyatos könyvmennyiségtől:S és :).



Kedves szerelmi történet a konspiráló kerítőnő Emmával a főszerepben, aki egyszer sikeresen segédkezett egy pár egymásra találásában, ezen fellelkesedve tüsténkedik, összeboronálva a környezetében élőket, de rendszeresen melléfog, – szinte – mindig kiderül, h a környezete éles látóbb nála és rendszerint ő az utolsó, aki rájön, h ki, kivel, mikor, miért. A történet végén aztán mindenki megtalálja azt, akit meg kell találni, tehát minden rendben;).
Szóval egy bájos, hamisítatlan Jane Austen regény, tipikus austeni helyszínnel, szereplőkkel, történettel, ami a végére aztán már „olvastatta” magát, de bele kellett rázódni. Az azért érződik, h majdnem 200 éve íródott, időnként elég körülményesnek hat, de hát más idők voltak azok:).