2016. december 30., péntek

Szécsi Noémi: Kommunista Monte Cristo

Nagyon régen tervezek Szécsi Noémitól olvasni, most vettem tőle két könyvet és végre nekiálltam az egyiknek.
Az 1919-es tanácsköztársaságtól az 1956-os eseményekig követjük figyelemmel a magyar történelmet, az egykori mészároslegény, a hithű kommunista Sanyi szemével, egy abszurdba hajló regényben, amiben minden egy kicsit más, mint ahogy eddig ismertük.


A Kommunista Monte Cristo fiatal főhőse a 20. század elején belecsöppen a kommunista mozgalomba, és csak élete vége felé kezdi átlátni, mi történik körülötte, de addig nagyon sok mindennek kell történnie. Kun Béla megbízásából Bécsbe megy, Horthy börtönében megkínozzák, majd jön a tisztes polgári élet egy reakciós feleséggel, állás a minisztériumban, ezzel párhuzamosan meg az illegális kommunista mozgalom. Majd jön a gazdasági világválság, a nyilasuralom, a zsidóüldözés, a II. világháború és politikai kalandok sora. Az immáron újra hentesként dolgozó bicsérdista (kb. vegetáriánus) Sanyit idős korára sem kíméli az élet és lassan sziklaszilárd hite is kezd meginogni a kommunizmusban.
Mindezt számomra nagyon szórakoztató módon, szatírikusan írja le az írónő, aki alaposan beleásta magát a kommunizmusba. A regény 2006-os megjelenése után sok kritikát kapott, a téma miatt, h kit érdekel ez, ill. h nem lehet érteni a háttérismeretek hiányában az utalásokat, ezáltal a könyv nem vicces. Nyilván nem értettem minden utalást, de simán lehetett követni és nagyon jókat mosolyogni rajta. Azért nem lehettem egyedül ezzel, mert Szécsi 2009-ben az Európai Unió irodalmi díját nyerte el ezzel a regénnyel.
Nekem nagyon tetszett a Kommunista Monte Cristo, megint azt éreztem, h szerettem a történetet, meg a szereplőket, mert a magaménak éreztem őket, elvégre az írónő a magyar történelem vérzivataros időszakain vezet végig. Ami nekem még Szécsinél kimondottan tetszik, h mesélni szeretne és szórakoztatni, nem „művészieskedni”, nem „lila ködöket” írni. Az ő kortárs irodalma ezért tényleg nekem való, biztos, hogy fogok még olvasni tőle.

2016. december 26., hétfő

Katrin Koppold: Zimtzauber

Kicsit kettősek az érzéseim a könyvvel kapcsolatban. Egyrészről nagyon tetszett, régen nevettem ilyen jókat egy könyvön, vicces szereplők és párbeszédek, sok szituáció komikum. Másrészről viszont csalódott voltam a végén, szerintem nagyon váratlanul lett vége.Ráadásul sok minden nagyon felületes benne, ezek közül néhányat talán érdemes lett volna kifejteni.


Elisa egy régi kis könyvesboltot vezet és nem elég a karácsony előtti sok tennivaló, még a tulajdonos is bekeményít, ráadásul még egy kéményseprőt is ki kell hívni egy kandallóba szorult galamb miatt. Innentől kezdve aztán nem várt fordulatot vesznek az események: Elisát, mintha a balszerencse üldözné és ebben egy jósnő is megerősíti, bocsánatot kell kérnie és ki kell engesztelnie valakit, aki ellen elkövetett valakit. Márpedig Elisa – véletlenül – jól fejbe kólintotta a kéményseprőt, így hát az ő bocsánatától reméli az élete normális kerékvágásba történtő visszaállását. Nyomoz, utána utazik, szervez, rendezkedik és a bocsánatkérésével üldözi a rendívül jóképű – naná;) – sértettet, közben hülyébbnél hülyébb helyzetekbe keverve magát és a kéményseprő cégvezető Markot egy luxus wellness hotelben. Sziporkázó poénok, természeti „katasztrófák” közepette aztán együtt töltik az ünnepeket és persze a happy end sem marad el.
A címét - Fahéjvarázslat - nem nagyon értem, de ennek ellenére egy újabb karácsonyi "hangulatfelelős" könyvet olvastam.

2016. december 24., szombat

Boldog karácsonyt!

Békés, boldog karácsonyt kívánok minden erre látogatónak és olvasónak!


„Ne a hóban, csillagokban, ne ünnepi foszlós kalácson, ne díszített fákon, hanem a szívekben legyen karácsony!”
(Szilágyi Domokos)

2016. december 22., csütörtök

Ashley Bloom: Ein weihnachtlicher Antrag

Ashley Bloomtól pontosan azt kaptam, amit a tőle olvasott első kis történet után vártam, vagyis egy könnyed karácsonyi kis szösszenetet (ami azért nem annyira bugyuta, mint a borítót látva az ember gondolná;)). Ezzel együtt azért a tavalyi karácsonyi sztorija jobban tetszett.


Jake halálosan szerelmes a barátnőjébe, Dianaba, aki viszont már 12 lánykérését utasította vissza. A pasi már csakazértis akarja a nagyravágyó nőt, pedig videótékás dolgozóként nem tudja teljesíteni az igényeit. Legjobb barátjával Charlie-val (aki egyébként nő) agyalnak, h is hódíthatná meg. Rájön, eddig az volt a baj, olyan lánykéréseket szervezett, ami neki tetszett, de elhatározza, szent estére olyat fog, ami Dianának tetszik. Erre teszi fel az összes pénzét, a barátai – akik nem értik, mit eszik Dianan – segítenek neki, de közben szöget üt Jake fejébe Charlie…Diana azt mondja, a lány szerelmes belé, az anyukája szerint, illenek egymáshoz, Jake pedig minden alkalommal azt állítja, a lány a legfontosabb ember az életében, de akkor miért akarja valaki más kezét megkérni?
A történetnek igazi Hamupipőke-szerű befejezése lesz szenteste és ennek megfelelően jön a "boldogan éltek, míg meg nem haltak" is;).

2016. december 18., vasárnap

Natalie Rabengut: Hinter verschlossenen Türchen

Mit várjon az ember, ha 10-12 oldalas szösszeneteket olvas, amiknél két dolog adott: a karácsony és az erotikus töltet…csodát semmiképp.
25 karácsonyi történetként bukkantam rá, Natalie Rabenguttól már olvastam és közben jöttem rá, h tényleg az is elég „szókinomondóan” erotikus volt, itt is ez az elv, amit követnek. Ő jegyzi egyébként az első novellát, hát talán mind közül a legpocsékabbat. Egyébként egy csomó kezdő „író” van a szerzők között, ez látszik a színvonalon.


Voltak tényleg borzasztóak egyszerűek, meg voltak azok, amiktől legalább egy picit karácsonyi hangulata lett az ember lányának. A többség rendkívül sablonos volt, alapvetően a legtöbb ismeretlenek közötti gyors, vad szex, de szinte minden esetben persze nagy szerelem lesz belőle…szóval abszolút reális;). Van néhány régi nagy szerelem, ahol a felek nem szűntek meg szeretni egymást és újra egymásra találnak, emlékeim szerint csak egy olyan történet volt, ahol egy már együtt lévő pár a szereplő, mondjuk az szado mazoba csapott át. Van egy leszbikus pár is, ez lepett meg leginkább, mert csak a végén derül ki, h itt tulajdonképpen két nőről van szó és a végére került még egy csattanó is. Ezenkívül volt több ellenállhatatlan Mikulás, karácsonyi bulik, általában ügyvédi irodáknál Amerikában (?), süti sütés, forraltborozás, karácsony a szülőknél, volt itt minden. Ami még állandó sablon volt, h a pasik mind Adoniszok, vasalódeszka hassal, a végére már behánytam ettől (is). Szóval a hangulatos címlapú könyv nem hozta meg a várt hangulatot.

2016. december 12., hétfő

Martina Gercke: Liebe stand nicht im Vertrag

Ez tipikusan az a könyv, aminek kb. az 5. oldalától tovább tudtam volna írni a megszokott sablon szerint és ugyanez jött volna ki.


A fiatal és gyönyörű Taylor egy előkelő intézetben végzett dajka (nanny). Kicsit fura volt arról olvasni, h a mai Londonban ő a(z) - meglehetősen régimódi – egyenruhájában ment dolgozni, nem tudom tényleg van-e még ilyen, főleg, h nem a királyi családnál dolgozott. A lány nem akar komoly kapcsolatot, élvezni akarja az életet, de amilyen szabados a magánéletében, olyan felelősségteljes a munkájában a gyerekekkel, bár ott is van néhány elég fura húzása. Legújabb pártfogoltjai a 6 éves Will és a 4 éves Stella, akiknek meghalt az anyukája. Taylor nagy szeretettel és empátiával közelít feléjük és gyorsan sikerül is megnyernie a gyerekek szívét, csak úgy, mint az apukájukét, aki meglepetésére nem is teljesen ismeretlen számára. Persze míg a történet happy endjéhez érünk, van itt ármány, intrika, kiesik pár csontváz a szekrényből és túlvannak egy idilli, de meglepetésekkel is teli karácsonyon. Ezt egyébként már ünnepi ráhangolódó olvasmánynak szántam, bár nem kimondottan karácsonyi és csak részben játszódik az ünnepen, de végülis ezt az elvárást teljesítette. Egyébként meg végül jobban tetszett, mint ahogy arra az elején számítottam, sok sablon, kevés izgalom, de kedves szereplők és idill a köbön.

2016. december 8., csütörtök

Lesley-Ann Jones: Freddie Mercury

A Queen a gyerekkorom szerves része volt, a bátyám miatt én nem a tini fiú bandákat hallgattam, ahogy a többi lány akkor, nálunk otthon Queen szólt és én is szerettem, szeretem is a mai napig. Az együttes legendás frontembere 25 éve halt meg, hihetetlen. Pont, miközben olvastam jöttek a hírek a szomorú évforduló kapcsán.


Az első fejezetben mindjárt bele is csap a lecsóba a szerző, rosszat sejtettem…máris az 1985-ös Live Aid koncerten vagyunk, ahol a sikerei zömén már túllévő Queen újra lenyűgözi a világot és Freddie Mercury a sztárokkal teletűzdelt jótékonysági koncert kimagasló egyénisége, abszolút sztárja lesz. Ezt a tagadhatatlan tényt ragozza a szerző aztán hosszú oldalakon keresztül…ez nem tetszett. De aztán igen, nagyon! Időrendi sorrendben ismerjük meg a Farroukh Bulsara néven Zanzibáron született Freddie Mercury az életét. Indiában járt internátusba, majd a családjával Londonba mentek. Nagyon érdekes volt lépésről lépésre olvasni a legendás Queen megalakulásáról, arról, hogyan találtak egymásra a tagok, választottak nevet, hogy született meg a címerük, arról, hogy lett a Queen az, ami. Sok-sok apróság, érdekes információ egy egyedülálló bandáról, aminek mind a négy tagja- egyedüliként a zene történetben - egynél több number 1 dalt írt. De persze a középpontban végig az őrülten tehetséges, borzasztóan szeretetéhes és érzékeny, eszméletlenül vad és kicsapongó, egyszeri és megismételhetetlen Freddie Mercury állt, a zseni.
A szerző külön fejezetet szentelt az 1986-os budapesti koncertjüknek és már ezelőtt is többször említette a legendássá vált fellépést, amiről Brian May azt mondta, mind közül ez volt a legfárasztóbb és a legizgalmasabb. Sorra követjük a sikereiket, a nagy slágereik születését, fogadtatását, de a szerzőnek esze ágában sincs szentet csinálni belőlük, lassan kirajzolódik előttünk egy dekadens, hedonista banda a maga minden őrültségével és zsenialitásával együtt, akiknek jutott a kudarcból és a botrányból is.
Nagy- Britanniában ők adták el a legtöbb albumot, vagyis túltettek a Beatlesen is, számtalan sportegyesület választotta himnuszának dalaikat, nincs nagy sportesemény a We are the champions nélkül, számos számuk lett kultikus. De sajnos a sikertörténet vége ismert volt, megkönnyeztem ennek a kivételes művésznek a hattyúdalát most utólag, anno még túl kicsi voltam.
A friss képeket nézegetve elképedtem, főleg Roger Tayloron, h milyen öreg ember lett a banda egykori szépfiúja, Brian Mayt láttam közben itt-ott, így az ő hófehér lobonca nem hatott most annyira sokkolóan, Freddie-t el sem tudom képzelni öregen, neki az volt megírva, h örökre fiatal maradjon, ereje teljében emlékezzünk rá.
Nekem ez a biográfia tetszett legjobban azok közül, amiket olvastam, kronológikus, átfogó, személyes, alapos, néhány ellentmondáson és kisebb időbeli ugráson kívül semmi kifogásom nem volt. Magyarul sajnos nem jelent meg.


Olvasás közben végig ment a youtube, újra hallgattam és néztem mindent és imádtam újra. Hallgassatok Queent, még mindig a legjobbak!

2016. december 4., vasárnap

Joseph Conrad: Herz der Finsternis

Régóta várakozó könyv volt, egyszer hallottam róla, felkeltette az érdeklődésemet és bár 1-2 éve beleolvastam, mégsem kezdtem neki, nem könnyű olvasmány.


A történetet az angol Charles Marlow meséli, aki azért érkezik a Kongó-medencébe, h megtalálja a híres elefántcsontvadászt, az eltűnt Kuntzot. A küldetést végül teljesíti, bár a célszemély a kisregény végén karjai között hal meg. Míg idáig jutunk, Conrad elénk tárja a gyarmatosított Afrikát, annak minden kegyetlenségével. Civilizálás címszóval fosztják ki, kínozzák meg és kényszerítik rabszolgaságra az őslakosokat, miközben semmi sem működik és úgy tűnik, esély sincs a fejlődésre. A szerző jól ismerte a gyarmatosítás körülményeit, hisz maga is járt egy hasonló expedíción, ez alapján írta meg leghíresebb művét.
A kisregényt leginkább választékos szókincse, leírásai, pontos karakterjellemzései és éles társadalomkritikája miatt tartják remekműnek. Ez bizonyára így is van, de – nekem legalábbis – többször kellett a sorok között olvasnom, találgatnom, mint azt szeretem, nehéz és nehezen emészthető olvasmánynak találtam. A könyv az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listán is megtalálható, magyarul A sötétség mélyén címmel jelent meg.

2016. november 30., szerda

Rachel Corenblit: Einmal lieben geht noch

A tanítónő Lucie 3 éve vált el férjétől, azóta egyre reménytelenebb a helyzet az igazi megtalálásában, közben pedig egyre közelít a mágikus 40. Ezért aztán a nő kézbe veszi a sorsát és minden lehetőséget igyekszik kihasználni: a boltban, az uszodában, speed datingen, az interneten, sőt egy csomó sportot, szabadidős elfoglaltságot kizárólag azért próbál ki, h megtalálja a nagy ő-t, persze hiába. Nagyjából ennyit tudok írni a könyvről.


A cím, a borító és a fülszöveg alapján egyértelműen egy könnyed, vicces női regényt vártam, persze sokszor panaszkodok ezekre, de most rámfért volna. Itt viszont az egész sokszor inkább melankóliába fulladt, a főszereplő Lucie-t nem tudta közelebb hozni a szerző, nem kedveltem meg, ennek folyományaként, különösebben az sem érdekelt, megtalálja-e akit keres. Ritkán váltja ki belőlem egy könyv azt, amit ez – mindig nagyon elálmosodtam, sőt el is aludtam az olvasása közben, így aránylag lassan végeztem vele, a terjedelméhez képest.

2016. november 25., péntek

Toni Jordan: Tausend kleine Schritte

Ezt a könyvet még azelőtt vettem, h elkezdtem volna könyvolvasón olvasni, szóval igazán joggal került fel a várólistámra.
Az ausztrál Grace a harmincas évei derekán jár, tanárnő volt, de már egy ideje nem tanít, munkanélküli segélyből él. Kényszeresen megszámol mindent: a lépései számát a konyháig, a boltig, a kávézóig, a mákszemeket a torta tetején, csak 10-et vehet mindenből - 10 banán, 10 csirkecomb, 10 sampon. Nem él szociális életet, a jó 70 éve halott feltalálóról, Nikola Tesláról ábrándozik. Véletlenül fut össze a boltban, majd a kávézóban egy pasival, aki randizni hívja és ezzel lassan megváltoztatja Grace életét.


Egy igazi csajos könyvben ezután valószínűleg simán jönne a happy end, Grace felhagyna a számolgatással és boldogan élnének. Csakhogy az élet más és amikor a kényszerek irányítanak, nem olyan könnyű visszaszerezni a gyeplőt. Erre utal a cím is - Ezer kis lépés, amivel talán sikerül. Grace bevállalja a terápiát és látszólag jól is alakulnak a dolgok, de közben a két agya – a rendes és a gyógyszerekkel eltompított – állandó csatát vív egymással egy gumiszobában, igyekszik, de kezdi elveszteni önmagát és ez sok kérdést felvet. Mi a fontosabb? Hogy olyanok legyünk, mint a többség, vagyis „normálisak”? Hogy megfeleljünk, elnyomva önmagunkat vagy legyünk „furák”, de egyediek, boldogok, önmagunkat megőrizve? Az írónő szerintem nagyon jól írja le ezt a nehéz helyzetet és a szereplői számára egy számomra hihető utat mutat, de érdekelne nagyon a folytatás, h hogy működik az életük együtt vagy külön néhány év múlva.
Két dolog, különösen tetszett: Grace nem a tipikus női regény hősnő, bár intelligens és jó humorú, de azáltal, h az életét, a kényszerek és főleg a kényszeres számolás irányítja, jóval „problémásabb” és összetettebb karakter. Tetszett az is, h nincsenek játszmák, taktikázás, egy 35 éves nő és egy 38 éves férfi egymásra találása, szerelme, kapcsolata szerintem más, mint a huszonéveseké és ez itt le is jött, nincs rózsaszín felhő, cukormáz, miegymás, mégis, vagy pont ezért az egész igazi és hihető.
Nagyon tetszett a könyv, sokkal elgondolkodtatóbb olvasmány volt, mint arra számítottam. Az írónő könyvei sajnos nem jelentek meg magyarul.

2016. november 20., vasárnap

Jonas Jonasson: Mörder Anders und seine Freunde nebst dem einen oder anderen Feind

Tetszettek az író előző könyvei, de ez nekem kicsit nehezen ment le.


Per, egy lepukkadt kis panzió recepciósa és az egykori lelkésznő, Johanna vállalkozást alapítnak, amiben Gyilkos Anders komoly szerephez jut, ő teljesíti ugyanis a megbizatásokat, úgy mint láb és/vagy kéztörés, térdroncsolás egyebek. A börtönt már többször is megjárt Anders nem akarja túlzásba vinni a „munkát”, heti néhány óra verés mellett leginkább italozással tölti az időt, mígnem érdeklődése a vallás felé fordul. Ezzel aztán elkerülhetetlenné válik az éles profilváltás, megalapítják az Anders Egyházat, dőlnek az adományok, nyomukban a stockholmi alvilág és az időközben párrá avanzsált Per és Johanna kedvük szerint vezeti orránál fogva az immár szelíd gyilkost. Hajmeresztő nehézségek, még hajmeresztőbb megoldások, majd egy harmadik vállalkozás.
Jonasson 3. könyve egyértelműen csalódás volt nekem, sokkal kevesebb ötlet, poén, turbulencia van benne, vagy talán nem is, hogy kevesebb, inkább nem olyan jó ötletek és poénok és a szereplők sem nőttek annyira a szívemhez.
A német borító ismét állatos - elefánt és zebra után -, most egy bárány van a címplapon. A könyv 2015-ben már magyarul is megjelent Gyilkos-Anders és barátai (meg akik nem azok) címmel, a borítón az áll, megint az év legviccesebb könyve, ezt a véleményt – bár a humor nyilván nagyon szubjektív – nem tudom osztani.

2016. november 15., kedd

Kat French: A zongoristaprojekt

A címe és a borítója a kirakatból kiáltott utánam, nem tudtam ellenállni.


A jó nevű:) Honeysuckle szingliként tengeti napjait, egy adományboltban dolgozik, mikor hirtelen felpörögnek életében az események. Be akarják zárni a boltot ill. az öregek otthonát, amihez tartozik, ráadásul a barátnői mindenáron egy – ügyeskezű - zongoristát akarnak neki szerezni, a szomszédjába pedig egy veszélyesen jóképű, de igen mogorva vak férfi költözik, aki mágnesként vonza Honeyt. Az ő kettejük története a fő csapás, a többi inkább csak kiegészíti azt. Hal, a szomszéd esete eléggé emlékeztetett a Mielőtt megismertelek Willéjére: sikeres, az életet nagy kanállal evő, a kalandokat, veszélyeket kereső férfit ért itt is baleset, ami miatt mindenkit elmart magától és a remeteséget, valamint az alkoholt választotta. Mégis azért más irányba megy el a történet, szóval végülis sokat nem foglalkoztam ezzel a hasonlósággal. Könnyű kis csajos olvasmány, jó svádával, szerethető szereplőkkel, sok humorforrást nyújtó csetlés-botlással és kiszámítható cselekménnyel, de ez most az első három miatt kevésbé zavart.

2016. november 11., péntek

Daniel Brühl: Ein Tag in Barcelona

A munkám révén ismerkedtem meg egy katalán pasival és tőle tudtam meg, h Daniel Brühl, a híres német színész – aki egyébként félig katalán - írt egy könyvet kedvenc városáról, Barcelonáról. Bár én is jártam már ott, nem tartozott a kedvenceim közé –bár erről nem a város tehet– de az a szeretet és elragadtatás, amivel katalánom mesélt szülővárosáról csak megfertőzött, így muszáj volt elolvasnom az általam egyébként is igen kedvelt Brühl könyvét.


A színész elvileg egy napját írja le a városban – bár kétlem, h szó szerint, elég sűrű nap lenne – a célja az, h egy személyes könyvben elmesélje, mi fűzi a városhoz, milyen embereket ismert itt meg, mik a kedvenc helyei, a nagy turista látványosságok mellett. Az ötlet, onnan jött, h a legszívesebben sétál a városban, mert azt sehol nem lehet olyan jól, mint Barcelonában – a hegytől a tengerig és vissza, napfelkeltétől napnyugtáig – így lett a könyv egy hosszú séta.
A napot a Tibidabo hegyen kezdi, ahol a reggelije mellett és a város felett nézi meg a napfelkeltét. Jár többek között a Montjuic hegyen, megismerjük a Casita Blanca, az egykori jól szervezett örömház történetét, babot hajkurász az egyik piacon, paellát eszik a barátaival, bikaviadalra megy, majd a napot számos bár után azzal fejezi be, h hajnalban fürdik a tengerben, miközben ellopják a cuccait. Közben megismerjük egy kicsit a katalánokat, ezt a büszke kis népet, a szokásaikat, a bónáikat, a nyelvüket, Barcelona foci imádatukat, ami azonban többről szól, mint a fociról. Régi, személyes történeteket mesél a katalán-spanyol családjáról, gyerek – és kamaszkorából, emlékeket. Én az e-könyv verziót olvastam, ebben is volt egy-egy kép, de Ferran, a katalán kapcsolat elhozta a papír könyvet is, ebben nagyon sok kép van, részben Daniel Brühl személyes fotói.
Gyorsan olvasható, magával ragadó olvasmány, egy igazi szerelmi vallomás a városhoz, amit azóta volt szerencsém a Barcelona imádó katalán ismerősömmel is kivesézni.

2016. november 5., szombat

Lawrence Hill: Ich habe einen Namen

Ez a fantasztikusan érdekes és izgalmas élettörténet a várólistámon volt és nagyon örülök, h végre elolvastam.


Aminata szabad muszlimként született, de 12 éves korában elrabolták a falujából, szüleit meggyilkolták és Amerikába vitték rabszolgának. Megerőszakolták, eladták, elvették a gyerekeit, elszakították a férjétől, megalázták, miközben ide-oda hajózott a jobb élet reményében. Szörnyűségek történtek vele, de a története számomra mégsem csak erről szólt. Bár fura leírni azt, h Meena élete szerencsés volt, de valahol mégis így érzem, mert amin neki keresztül kellett mennie, azon sokaknak, de csak a legkevesebben kaptak a sok szenvedés és megaláztatás mellé a fehérektől tudást és lehetőséget is és ő közéjük tartozott. A lány nem csak szépségével, hanem eszével is kiemelkedett a rabszolgák közül, amit mindig gyorsan észrevettek, gazdái írni és olvasni tanították, lehetőséget kapott szellemi munkavégzésre. Hosszú és küzdelmes élete alatt végig művelte magát és fáradhatatlanul tanította az övéit is olvasni, fehér gazdái – ha nem is voltak vele mindig fairek – de becsülték az értelmes, megbízható nőt. Végül idős korában Angliába került, ahol leírta történetét, amivel nagy segítséget nyújtott a rabszolgaság eltörléséért küzdő harcban.
Az erős és csodálatra méltó nő története kitalált, de maguk a történelmi tények nem. A szerző hátborzongatóan pontos képet fest a rabszolgák és gazdáik életéről. Ami viszont nem derült ki számomra – tekintve, h fikcióról van szó – h mindez valóban megtörténhetett-e? Kivívhatott magának egy fekete rabszolga intelligenciájával, tudásával „hírnevet, különleges jogokat”, pláne egy nő? Szeretném hinni, h igen, de nem vagyok biztos benne, h ez lehetséges volt:(.

2016. október 31., hétfő

Ivan Vladislavic: Exploded View Johannesburg

Új szerzemény volt a könyv, jókat olvastam róla, így spontán kaptam kedvet hozzá. Az ország már régóta érdekel, sokan meséltek róla és bár most néhány apró részlettel élesebb lett a kép a könyvet elolvasva, de mégsem azt kaptam, amit vártam volna. Nekem ez sokszor „magas” és követhetetlen volt, túl elvont.


4 történetet ölel fel a könyv a város többé kevésbé tipikus lakóinak életéből, 4 bepillantás 4 életbe, 4 társadalmi osztályba. Vladislavic, Dél-Afrika egyik legismertebb írója arra vállalkozik, h a történeteken, epizódokon keresztül bemutassa, h működk a város és társadalma. Bár nem krimiről van szó, a 4 tipikus történetben előjön a bűnözés is, hisz ez tényleg nagyon tipikus jellemzője az országnak. Engem még valamennyire az első és az utolsó sztori fogott meg, illetve azokat tudtam követni. Mindegyik történetrről elmondható, h alapvetően banálisak, nem is annyira azokon van a lényeg, sokkal inkább a szereplőiken, a helyszíneiken. Állandóan felvillan az ország - mind a mai napig - súlyos megosztottsága feketék és fehérek között, ez amolyan elhagyhatatlan vezérfonálként funkcionál.

2016. október 29., szombat

Tolvaly Ferenc: A Zsolnay-kód

Megláttam a kirakatban és azonnal kellett. Nem mondhatnám, h nagyon érdeklődnék vagy rajonganék a Zsolnay porcelán vagy egyáltalán a porcelán iránt, de a fülszövegből arra jutottam, ez a családregény feltétlenül érdekel.


Van egy kerete a történetnek, melyben egy fiatal nő diplomamunkáját a bécsi Burgban található Habsburg gyűjteményről írja, de a Zsolnay étkészletről, melyet a gyár Rudolf trónörökös hercegnek készített, nem talál információkat, ezért keresi fel a híres műgyűjtőt, Vayt, a rendszerváltás előtti Budapesten. Ő mesél neki a családról és beleteszi a bogarat a fülébe, h a gyáralapító Zsolnay Vilmos az illuminátus rend tagja volt és van egy titkos kódja, hisz valószínűleg kísérletei során sokkal többet fedezett fel, mint hitték. Nála van Zsolnay lányának, a tervezőművész Teréznek egy írása, melyből azonban nem derült ki számára teljesen így volt-e, arra kéri a nőt, olvassa el ő is.
Teréz ezt az emlékiratot férjének kezdi el írni, először gyerekkoráról ír, de ahogy idősödik egyre inkább szinte csak a gyárról lesz szó, egyre sikeresebbek és a gyár lesz az egész család élete. Őszintén, mindenféle szépítés nélkül ír Matyasovszky Jakabbal kötött házasságáról és az emlékirat lapjain, szemünk előtt válik lelkes fruskából művésszé, feleséggé, anyává és végül egyenrangú társsá. Állandó kísérletezés, törekvés a jobbra, szebbre, egyedibbre, kemény munka, fegyelem, szorgalom, tehetség és örökös küzdés az anyagi biztonságért – mindez végig kísérte a családot, bár sorra jönnek az elismerések, a megrendelések, a külföldi sikerek.
A sors szeszélyes játéka kényszerítette atyánkat arra, hogy kerámiagyárat alapítson Pécsett, ahol erre semmiféle adottság nem volt. Se agyag, se megfelelő szén, se művészi ösztökélés, de még éltető forgalom sem. Hiszen a város kívül esett az élénk közlekedési hálózatnak. Mennyi kitartásra, erélyre, zsenialitásra volt szükség ahhoz, hogy mindezek ellenére „kivívjon mindent”!

Zsolnay Vilmos haláláig sokkal részletesebben követi az eseményeket, utána az elbeszélés felületessé válik, később pedig sok esetben mintha csak mondatba foglalta volna a megrendeléseiket, ennyi darab/vagon ebből ennek, annak stb. aminek nem volt túl nagy élvezeti értéke. Rendkívül zavaró volt számomra, h a történet második felében a sok Zsolnay unoka leszármazottait, akiknek sorsát időnként felvillantja az írás szinte lehetetlen követni. Bár a könyvben elöl és hátul van egy családfa még az 1700-as évekkel kezdődően, a könyv szempontjából talán hasznosabb lenne egy napjainkig vezető.
Zsolnay Teréz emlékiratait egészen 90 éves koráig írta, eddigre már nem csak férjét, de több gyermekét is el kellett temetnie és végig kellett néznie a gyár viszontagságait a történelem vérzivataros időiben. A gyár és a család újkori történetéről röviden Teréz lányának, Margitnak írása számol be.


A fejezetekre nem bontott regényben dőlt betűvel olvashatjuk Teréz, majd Margit írását, normál szedéssel időnként Vay és a nő, vagy csak a nő értelmezi az olvasottakat, morfondírozik rajta…és egyfolytában ezen az illuminátus dolgon lovagol, számomra rendkívül irritálóan.
A főherceg látogatása után nem sokkal a császári udvar egy 24 személyes szervizt rendelt Rudolf trónörökösnek. …Számomra egyre valószínűbbé vált, hogy József főherceg is az illuminátusok titkos szövetségének a tagja volt. Valószínűleg ezért látogatta meg a gyárat, ezért járt közben, hogy rendeljenek egy készletet a trónörökösnek.
He? Lehet, h így van, de abból, ami a könyvben olvasható, inkább összeesküvés elméletnek nevezném ezt… engem ezek az elbeszélést megszakító néhány mondatok, amiben azt bizonygatja magának és az olvasónak, h Zsolnay illuminátus volt, nagyon idegesítőek voltak.
Egyrészről érdekesnek találtam a könyvet, ami egyszerre családregény és korrajz is és bepillantást enged az egyik legnagyobb hírű magyar márka történetébe. De a már említetteken kívül zavart még, h amit a regényben Teréz írásának tulajdonítanak, az valójában nem az, legalábbis ez derült ki utólag számomra. A regény történelmi dokumentumokon alapul és a napló részben fiktív. Nagyon nem szeretem a valóság és a fikció összemosását, amikor az ember nem tudja, tudhajta, mi a valóság és mi a kitaláció, ezért összességében a könyv nekem inkább csalódás lett sajnos.

2016. október 23., vasárnap

Kim Valentine: Bei Landung Liebe

Jó kritikákat kapott a könyv az amazonon – bár az ilyenekkel én mindig befürdök – és most pont egy könnyed olvasmányra vágytam. Isa a bátyjával, Markusszal él együtt, mikor hirtelen felbukkan a srác legjobb barátja, Ryan, akinek kedvenc tinédzserkori elfoglaltságai közé tartozott, h pokollá tegye Isa életét. Ennek megfelelően a lány nem repes a boldogságtól, h a félig amerikai srác náluk fog lakni, amíg újra megveti a lábát Németországban.


Isa kerüli az egyébként igazi álompasivá váló Ryant, de amikor a bátyját parkolópályára teszi a szerző, kénytelenek interakcióba bonyolódni egymással. Hamarosan aztán az USÁ-ban kötnek ki és a lány mit sem törődve a fiú körüli furcsaságokkal fülig beleszeret és Németországba már egy párként térnek vissza. Eddig a teljesen szokásos limonádé, de aztán a végére mégis kicsit izgalmas lesz, h a befejezés a teljesen csöpögős és szokványos cukormázas happy end legyen.
Szinte az egészet a lány szemszögéből olvassuk, csak néha bukkan fel egy-egy dőlt betűs fejezet, amiket Ryan mesél, ezzel a szerzőnek egy kicsit sikerül felspannolni a regény váratlanul izgalmas utolsó felét. Sajnos viszont ennek a stílusában is volt valami, amitől az volt az érzésem időnként, h egy amatőr írást olvasok egy blogon.

2016. október 14., péntek

Anna McPartlin: Irgendwo im Glück

Idén olvastam az első könyvemet a szerzőtől, ami nagyon tetszett. Bár több volt, mint egy kis limonádé, de mégis, könnyed stílusa, szerethető szereplői miatt igazi kikapcsolódást jelentett és pont valami ilyesmire vágytam most is. Abban a regényben a szereplők múltja tele volt sötét árnyakkal, de a jelenük és a jövőjük nem. Itt az egész könyv hangulata elég sötét volt, különösen, h már az első mondatokból kiderül, a történet nem fog jól végződni.


Maisie egyedül neveli 16 éves fiát, Jeremyt, lányát Valeriet és velük él demenciával küzdő édesanyja, Bridie is. A nő két helyen is dolgozik, h eltartsa az övéit, állandó anyagi problémákkal küzdenek, de inkább ez, mint ami előtte volt. Maisie férje, Danny többször félholtra verte a feleségét és még a fia karját is eltörte, pár éve viszont nyugtuk van tőle, köszönhető ez Brennan őrmesternek is. A férfi már régóta csodálja Maisiet és végre rászánja magát, h vacsorázni hívja. A nő inkább csak le akarja rázni, végül mégis olyan jól sikerül az este, h együtt töltik az éjszakát, ami végzetesnek bizonyul. Jeremy közben eltűnik, de erre a körülmények összejátszása miatt csak napok múlva derül fény. Miközben a rendőrök, a barátok és a család kétségbeesve keresik a fiút, az újságírók se tétlenkednek, bemocskolják a családot, hisz a látszat sokszor csal.
Rendkívül sok kemény témát érint a könyv a családon belüli erőszaktól a homoszexualitáson át a demenciáig, ezek közül egy is sok, de mindez halmozottan jelentkezik Maisie életében. McPartlin ezúttal sem kíméli hőseit, cukormáz, illúziók és sablonok nélkül szövi sorsukat, 2 könyv után ezt az írónő egyik jellemzőjének érzem, ahogy a jó stílust, a komoly problémák tematizálását és a jól kidolgozott szereplőket is. Bár az előző könyve jobban tetszett, egyáltalán nem bántam meg, h elolvastam ezt is.

2016. október 9., vasárnap

Evelyn Holst-York Pijahn: Oh Boy, oh Girl

York Pijahn vicces és olvasmányos rovatot vezet a német Myself magazinban, miatta figyeltem fel erre a könyvre. Szerzőtársával, a szintén újságíró Evelyn Holsttal sorra veszik a női- és férfi lét fontos időszakait, problémáit, örömeit. Saját tapasztalatból írnak homokozóban kötetett barátságokról, az első szerelemről, összeköltözésről, házasságról, gyerekekről, öregedésről.
A fejezetek végén mindig egy rövid kis interjú olvasható az adott téma egy-egy szakértőjével, ahol a férfiak és a nők közötti különbségeket boncolgatják.


A szerzők eredetileg a férfiak és nők közötti különbségeket akarták megkeresni az élet döntő pillanataiban, végül arra jutottak, h pont a lányok és fiúk/nők és férfiak között különbségekből adódik a vonzalom, ami közel visz minket egymáshoz.
A kötet nem hozott forradalmian újat, de volt benne néhány meglepő és vicces történet és érdekes szösszenet.


2016. október 3., hétfő

Jeffrey Eugenides: Middlesex

A görög származású szerző regénye 2002-ben jelent meg, 2003-ben elnyerte a Pulizter-díjat, felkerült az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listára és 2015-ben a BBC a 2000 és 2014 közötti időszak legjobb 20 regénye közé választotta. Magyarul is megjelent a könyv Middlesex – Egy test, két lélek címmel.


A könyv tartalmát egy picit ismerve meglepett, h egy családregénybe csöppentem. Bár a főszereplő Calliope, de először részletesen megismerkedünk nagyszülei nem mindennapi történetével, akik testvérként indulnak el Kis-Ázsiából, de Amerikába már házaspárként érkeznek az 1920-as években. Calliope szülei is folytatják a családjukban megszokott belterjes házasodást, ők unokatestvérekként lesznek házastársak. Mindezek ellenére a gyerekek egészségesek, legalábbis látszólag, de egy gén évszázadokon keresztül vándorol a család génállományában, majd épp Calliopenál aktivizálódik. Míg a főszereplő történetéhez érünk - a könyv felén túl - rengeteg édes-bús, vicces és tragikus történetet ismerünk meg.
A lányként nevelkedő Callienál tiniként kezdődnek a furcsaságok, de ő maga, családja és orvosuk is inkább a homokba dugja a fejét, míg nem egy véletlen folyamán kiderül, biológiailag inkább fiú, mint lány. Ilyesmivel bármikor is szembesülni nyilván sokkoló, tinédzserként meg főleg…Callieból gyorsan Cal lesz, elszökik otthonról, próbál rájönni, ki is valójában, mit is akar, merre tart. Hermafrodita (kétnemű) léte nem könnyíti meg életét, de egy rövid kitérő után mégis visszatalál a családjához.
Amit én rendkívül hiányoltam, h bár nagyon hosszan olvashatunk a családjáról, de Callie tinédzserkori szembesülése után már nem követjük sorsát, időnként egy-egy epizódot olvashatunk az immár 40 éves Cal életéből, de szerintem pont a saját maga megtalálásának, elfogadásának és elfogadtatásának nagyon izgalmas szakasza maradt ki a könyvből, ezért nagy kár.
Ennek ellenére egy nagyon kompakt olvasmány, egyszerre történelmi- és családregény, megspékelve egy nagyon speciális helyzettel. Sok-sok etikai- és társadalmi kérdést vet fel, elgondolkodtatja az embert (pl. biológia adottságok vs. társadalmi szocializáció) és amit nagyon jónak találtam, h Calliet nem csodabogárként mutatja be, hanem érző emberként, hisz az is.

2016. szeptember 30., péntek

Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták

A 10 éves Gerry anyjával és 3 idősebb testvérével költözik Korfu szigetére, mert Angliában rossz a klíma;). A könyv ennek az ott töltött 5 évnek a lenyomata. A szerző családja valójában 4 évet töltött a szigeten, leírásai így teljesen valóságosak.


Az akkor 10 éves Gerry iskolába nem járt, magántanárok oktatták, így bőven ráért belevetni magát a sziget élővilágának tanulmányozásába. A fiú rengeteg kalandot élt át, barátságba keveredett a helyiekkel, miközben levelibékák, skorpiók, gyíkok, kígyók, teknősök, sokféle madár, és kutyák játszották életében a főszerepet.
Ami kicsit fura, h a családból senki sem dolgozott, nem derült ki, miből telt villára, majd egy még nagyobbra, amikor barátok látogatták meg őket és el kellett költözniük, mert az első kicsinek bizonyult. Jaj, már megint anyagias vagyok és földhöz ragadt, ráadásul még a sok-sok természeti kalandot sem tudtam úgy igazán értékelni…A szerző pedig gördülékenyen és jó stílusban mesélt, de megint rá kellett jönnöm, engem jobban érdekelnek az emberi történetek.
A könyv 1956-ban jelent meg és rögtön hatalmas siker lett. Címe nagyon találó, jól írja le a tartalmát. A szerző, Gerald Durell brit zoológus és író, akiről több állatfajt is elneveztek.
A könyvvel a várólistámat csökkentettem.

2016. szeptember 26., hétfő

Matthias Sachau: Mit Flipflops ins Glück

Nina őrlődik és vele együtt az olvasó is, de ez elég gáz. Sami, a barátja informatikus, 1 hétre Sau Pauloba repülnek, h megnézzék a várost, a pasi itt kapott állásajánlatot, ide kellene költözniük. A nőnek egy jól menő kávézója van egy barátnőjével, aminek a terhei viszont az utóbbi időben csak Nina vállát nyomják. Közben kiderül, h Samivel gimis osztálytársak voltak, felváltva olvashatjuk aztán NIna jelenlegi és a múltbéli örlődéseit és szenvedéseit:S.


A lány 12 évvel ezelőtt egy osztálykirándulás alkalmával ismerkedett meg Sylt szigetén Geroval, a hamburgi gimnazistával, akkor elindult valami a két tini között, de aztán hirtelen vége is szakadt, amikor a fiú egy suta levelet és egy rossz telefonszámot hagyott hátra. Nina Samivel kezdett járni, boldogok voltak együtt, de Gero újra és újra felbukkant, legtöbbször csak a gondolataiban, néhányszor az életében is. Az ő első és túl rövid szerelme, akivel csak négyszer találkozott összesen…Sau Pauloban is ő jár Nina fejében, hisz innen Rio – ahol Gero orvosként dolgozik – már nincs is olyan messze. Ötödik találkozásuk már végképp sorsdöntő lesz és a végén kiderül, h Nina évtizedes kapcsolata Samivel tulajdonképpen egy hazugságon alapul, még épp jókor ahhoz, h lelkiismeret furdalés nélkül vesse magát Gero karjiba.
Sajnos megint egy olyan női főhős, akivel nem nagyon tudtam mit kezdeni…számomra nagyon unszimpatikus volt a szenvelgő Nina, egy nagyon szögletes, kidolgozatlan karakter, ezen a történeten Brazília sem segített kulisszaként.
Több könyvet olvastam már a szerzőtől, egyik sem tetszett igazán, nem is értem, miért gondoltam, h ez most máképp lesz, nem lett.

2016. szeptember 18., vasárnap

Szilágyi-Repetics Magdolna: Áron olimpikonnak született

D.Tóth Kriszta Elviszlek magammal videóit nagyon szívesen nézem, mikor Szilágyi Áront vitte, azt sem hagyhattam ki. Ott hallottam erről a könyvről és spontán meg is rendeltem, majd rögtön olvasni is kezdtem.
Szilágyi Áron kétszeres olimpiai bajnok kardvívó (2012 London, 2016 Rio), rendkívül jóképű és sármos, mindemellett még kiemelkedően intelligens és kifinomult, legalábbis az alapján amit hallani, látni és olvasni lehet róla, pont ezért érdekelt a könyv. A vékony kis könyvecske, magánkiadásban jelent meg 2012-ben a szerző pedig nem más, mint Áron édesanyja.


Az írás kronológikus történetek sorozata, sok családi sztorival,fotóval illusztrálva. Minden mondatában ott van a szeretet, le sem lehetne tagadni, h a büszke anyuka írta, mégsem idegesítő ez, hiszen minden jel arra mutat, Szilágyi Áron tényleg különleges, nem csak az anyukája hiszi, látja annak. A szerző személye miatt persze személyesebb, mind hangvételében, mind tartalmában, így azért egy picit tovább árnyalódik a kép egy hihetetlenül profi és szimpatikus sportolóról. Belepillanthatunk egy vívópalánta mindennapjaiba, a sikerekkel és kudarcokkal kikövetett útba, de igazából csak felületesen.
Talány maradt számomra a könyv: miért tartotta szükségesnek az anyukája, h megírja, pláne, h kiadják? Az első olimpiai győzelem előtt kezdte írni, miért? Akkor még alig volt eredménye a fiának, 22 éves volt, kiről születik 22 évesen könyv? Megjelentek az utóbbi időben olyan sportolói könyvek, amik egyértelműen a nagyközönségnek készültek, ez nem ilyen, miért? Arra is gondoltam előtte, h talán sportoló gyerekek szüleinek szól, tapasztalatokkal, tanácsokkal, de nem igazán. Az is meglepő, h mikor kiadták, Áron már friss olimpiai bajnok volt, csodálom, h nem harapott rá egy nagyobb kiadó és csináltak belőle a nagyközönségnek egy könyvet. Amiért azt gondolom, h ez nem annak szól: egy nyilván nagyon jó szándékú és kedves olvasmány, de az nagyon látszik rajta, h egy laikus írta, stílusa, fogalmazásmódja nekem nagyon szemet szúrt. Maga a címlap és a szerkesztés is eléggé amatőr, egyáltalán nem megy mélyre és a vége mintha kicsit összecsapott lenne. Felsorolásszinten ír az adott év versenyeiről, mikor hol, kit győzött le, kitől kapott ki, szerintem ez csak nagyon keveseknek értelmezhető és élvezhető így. A cím - bár alapvetően nyilván, főleg utólag, igaz - sem igazán van megmagyarázva, mondhatnám, h konkrétan erről szinte szó sem esik.
Szerintem, ha 26 évesen nem is, előbb-utóbb Szilágyi Áronról ennél komolyabb, alaposabb, profibb könyv is fog születni, joggal.


2016. szeptember 13., kedd

Fredrik Backman: Ein Mann namens Ove

A filmet meg akartam nézni – svéd! – de aztán elmaradt, nekem a könyv eddig kimaradt.


Az 59 éves Ove sokak szemében egy mogorva, fura öregember, harcban áll a világgal, épp most rúgták ki a munkahelyéről, ráadásul nemrég vesztette el a feleségét, Sonját is. El is határozza, h nem élet ez így már, véget akar vetni a szenvedésnek, próbálkozik is rendesen, de valami mindig közbeszól, hol a kötél szakad el, hol a szomszédok kavarnak be… Ove zsugori, szigorú elveket vall, önfejű, de ha jobban megismeri az ember rájön, h arany szíve van és mindenkinek segít, persze főleg azért, mert tudja, h mindenki más olyan béna, h csak az ő segítségével boldogulna;), legyen szó bármiről. Ezért is dönt úgy, h rendbe teszi a szomszédai életét, mielőtt távozik, mert azok úgysem képesek rá. Idővel elkezdi megismerni a régi és új szomszédokat, kijön a kis csigaházából, nem ítélkezik rögtön, elkezi becsülni és kedvelni ezeket az embereket és azok is őt, a gyerekek is a szívükbe zárják és bár Ove továbbra is szigorú és brummog, de már a szerethető mackót látják benne. Persze mire idáig jutunk, túl vagyunk jó néhány komikus szituáción és közben megismerjük Ove korántsem vidám múltját, ami sok mindenre választ ad.
Ezen a könyvön tényleg egyszerre lehet sírni és nevetni, ami azért nem túl gyakran fordul elő. Rengeteg a helyzetkomikum, nagyon viccesen írja le a generációk közötti kommunikációs és egyéb nehézségeket és olyan eredeti szereplőket kreál, akik nagyon szerethetővé varázsolják a történetet.
Hangulata, stílusa, nyelvezete emlékeztet Jonas Jonassonra, de mégsem gondolom, h őt másolná, inkább azt, h ez abból fakad, mindketten nagyon svédek;)!
A szerző, Fredrik Backmann bloggerként lett ismert, ez volt az első könyve, ami Svédországban rögtön bestseller lett, 25 országban jelent meg és meg is filmesítették.

2016. szeptember 9., péntek

Halász Péter: Másoik Avenue

Várólistás volt, egy barátnőm ajánlotta.
Az 1956-os októberi forradalom leverése után jön a megtorlás, többek között a fiatalokat keresik, így szülei – nem alaptalanul - félnek attól, h fiúkat, Horváth Bélát is. Ezért döntenek úgy, h gyermekeik jövője érdekében elhagyják az országot, Amerikába mennek, az apa, Horváth Károly rég nem látott bátyjához, Mihályhoz.


Sokat tud, hallott, olvasott az ember a forradalomról, az azt megelőző és követő itthoni időszakról, de én eddig azokról, akik akkor elhagyták az országot, bővebben nem olvastam, így érdekelt, sok új dolog volt benne számomra. Meglepett például az amerikaiak nagy segítőkészsége a magyar menekültekkel szemben.
Igazából Horváthék sora jól alakul, emigrációjuk különösebb zökkenők nélkül megy végbe. Kezdetben Miska, a báty segít nekik, gyorsan munkát kapnak a szülők, a gyerekek gyorsan és jól tanulnak, ragad rájuk a nyelv és a szokások. Különösen érdekesnek találtam, a generációk közötti különbségeket: a gyerekeket beszippantotta az új világ, a szüleik jobban megküzdöttek a sok újdonsággal, ezzel a más világgal, míg gyermekeik igazi amerikaiakká váltak, ők állampolgárság ide vagy oda, magyarok maradtak. Tetszett az is, ahogy leírta, hogy birkózik egymással a két nyelv – főleg a gyerekeknél- a magyar egyre szegényedett, az angol gazdagodott. Bár megdöbbentő, h bizonyos szempontból mennyire nem volt szükségük az angolra, hisz a második Avenu olyan, mint egy kis Magyarország (valóban Little Hungarynek is nevezték), magyar üzletekkel, sok-sok magyar lakóval, van magyar színház, kocsma – itt is azt látjuk, ami oly sok nációnál megvan ma is, elhagyják a hazájukat, de idegenben is szívesen maradnak honfitársaik körében.
…ha az ember a lényegre egyszerűsíti a dolgot, azt lehet mondani, van rossz disszidálás és jó disszidálás. Károly bátyáméké például jó disszidálás. A gyerekek előtt nagy jövő, mindketten megfelelően keresnek, egyszóval…nincs semmi baj.
Horváthék története egy sikertörténet, de pont azért olyan megkapó, mert nem az amerikai álmot testesítik meg, mégis sikertörténet, innen nézve, mert békében és szeretetben, becsületben élhetik az életüket, a gyerekeik pedig igazi lehetőségeket kapnak tehetségük kibontakoztatására, egy nagyon szimpatikus család, akik két lábbal állnak a földön. Az ő sorsuk mellett még sok más disszidensé felvillan, de nem mindenki olyan állhatatos és szerencsés, mint Horváthék. Érdekes látni, kivel mit csinál New York, Amerika, az angol nyelv.
Nem történnek az egyébként elég hosszú regényben nagy dolgok, bizonyos értelemben nem egy letehetetlenül izgalmas könyv, de valahogy mégis az, magával ragad, érdekli az embert ennek az egyszerű, becsületes családnak a sorsa.


A szerző maga is 56-os emigráns, így első kézből tudósít. New Yorkban, majd Londonban, végül Münchenben élt, a Szabad Európa Rádió munkatársa volt, újságíró, könyve 1967-ben jelent meg először Kanadában.

2016. szeptember 2., péntek

Fabio Volo: Einfach losfahren

Szeretem, ahogy Volo ír, nem hiába került fel az egyik könyve az abszolút kedvencek közé, így nem volt kérdés, h előbb-utóbb ez is sorra kerül.


Michele és Federico barátságáról – is – szól a rövid kis regény, tehát ismét egy férfi szemével láthatjuk a világot, hála a szerzőnek. Kicsit szimbólikusnak is éreztem ezt a barátságot: Federiconak van mersze megvalósítani az álmait, egyszerűen csak felkerekedik és utazgat, hagyja, h az események sodorják magukkal, sorra jó dolgok történnek vele, míg Michele otthon marad, hajtogatja, h majd ő is elindul, majd megírja a könyvét, évek óta ugyanolyan kisstílű nőügyei vannak, semmi sem változik az életében és erre nagyon fájó rádöbbeni, amikor pár év elteltével újra találkozik a két barát. Majd Federico hirtelen halála, nagyon megváltoztatja Michele életét is, végre belevág dolgokba, rájön sok mindenre, bár a barátja meghal, ő hála neki, újjászületik. Eddig egy elgondolkodtató, remek stílusban megírt érzelmes könyv egy férfi barátságról, de a vége már nem tetszett, túl elmélkedő, olyan érzésem kezdett lenni, mintha valami lélekbúvár, vagy párkapcsolati tanácsadó könyvet olvastam volna, ez a világ engem eléggé irritál, itt sem volt ez másként.
Végül komolyabb olvasmány lett belőle, mint amire számítottam, elgondolkodtatásra, számvetésre is késztetett kicsit, ami szép teljesítmény egy regénytől, manapság főleg.
A könyv magyarul Hely a világban címmel jelent meg, ez esetben a német címet (és a borítót is) eredetibbnek, találóbbnak, a tartalomhoz jobban illőnek érzem (Egyszerűen elindulni). Meglepő módon az eredeti cím, egészen más: Un posto nel mondo - Egy hely a világon.

2016. augusztus 28., vasárnap

Thilo Wydra: Grace – Die Biographie

Pár hete láttam néhány részletet egy dokumentumfilmből, ami a monacói hercegi családról szólt és abban pl. a szerző is mondott érdekeseket, ekkor jutott eszembe, h már régen el akartam olvasni ezt is. Grace Kelly életének nyilván van egy elég erős tündérmese jellege, legalábbis kivülről, valószínűleg azonban a látszat csal.


Az elején ez egy nekem nagyon tetsző biográfia volt, alapos, lineáris elbeszélés, de nem szájbarágós, magasztalós, hanem tényleg többnyire olvasmányos és érdekes. A színésznő német és ír gyökereinek- , valamint gyerekkorának- családi hátterének megismerése után rátérünk filmes karrierjére. Az ünnepelt hoollywoodi sztár csupán 11 filmet forgatott 1950 és 56 között, de Oscar-díjat is kapott. Ez a 11 film, 11 fejezet az életrajzi könyvben, egy idő után azért itt már azt éreztem, h ez egy kicsit túl részletes, rengeteget írt a filmek történetéről, sokszor egy csomó dialóggal stb. Bemutatja Grace filmes életének fontos szereplőit, színész kollégáit, rendezőit, ír meghökkentően sok afférjáról, kalandjairól. Amíg tehát a színésznőről van szó, a biográfia rendkívül alapos, de amint feltűnik a színen a monacói herceg, megváltozik az egész könyv, kevés konkrétum, nagyon sok minden marad homályban.
Az mindenképpen meglepő, h Grace Kelly hónapokig nem látta első, kb. fél órás találkozásuk után Rainer herceget, legközelebb az eljegyzéskor (?), míg előtte szinte minden filmje forgatásán az egyik, többször két színész kollégájával is kalandba bonyolódott. A biográfia alapján tényleg vonzotta a palota, a csillogás, a herceg, a rang és a házasság is, de nekem valahogy kicsit az volt az érzésem, mintha egy szerepnek tekintette volna ezt, de aztán rá kellett jönnie, h ez nem érhet véget. A herceggel való kapcsolatáról alig van valami, hogy lett ebből esküvő, elég érthetetlen mindkét fél részéről, de oké, erről nincs infó…viszont a házasságuk is homályban marad, pedig arról elég sok információ kellene, h legyen. Nem magánéleti dolgokra gondolok persze, hanem például közszereplésekre, hivatalos külföldi utakra, a hercegi párról hivatalosan tudható dolgokról sem nagyon ír. A gyerekeik születését is elintézi 3 egymást követő rövid kis bekezdésben, hirtelen felrúgja a lineáris elbeszélést és az egész számomra egy nagy zagyvaság lett.
Alfred Hitchcock nagyon fontos szerepet töltött be Grace Kelly életében, ez kétsgételen, de a biográfiának több olyan része is van, amikor el kellett gondolkodnom, kinek is olvasom az életrajzát? Túlzóan és szükségtelenül sokat írt róla, nem csak akkor, amikor még Grace rendezője volt, hanem később is.
A hercegnő haláláról aztán megint nagyon sok minden van, de főleg feltételezések, teóriák, érdemi nem sok.
Hiányérzetem maradt, mert pontos képet fest a színésznőről, de homályban hagyja a feleséget, az anyát és ami a legmeglepőbb, még a hercegnőt is.

2016. augusztus 23., kedd

Carrie Snyder: A futónő

A 104 éves Aganetha Smart egy nyugdíjasotthonban éldegél. Aggie az 1928-as olimpián nyert aranyat Kanadának, 800 méteren, akkor, amikor hosszabb távú futóversenyen nők először - és hosszú ideig utoljára - indulhattak. Minden írás ezt emeli ki a könyvről, engem is ez érdekelt volna, helyette ez, az olimpia, az edzések, maga a futás és a 800 méteres távval kapcsolatban kialakult kétségek vajmi kevés szerephez jutnak a könyvben. Helyette megismerjük Aganetha gyermek és ifjúkorát, folyamatosan ugrálva a múlt és a jelen között. A végére tartogat az írónő még egy meglepő csavart, de számora ez sem tudta igazán jóvá tenni az addigiakat


Ami még meglepett, h Aganetha Smart kitalált személy, derült ki az utószóból és a szerző ott azt írja, h az, 1928-ban indulhattak nők 800 méteren, de aztán csak 1960-ban újra - ez inspirálta a könyv megírására, hát…ez elég meglepő, mert ahogy már írtam, pont erről „felejtett el” hosszabban írni. Pedig szerintem ez a téma lehetett volna érdekes, kiemelhette volna a többi könyv közül, mert elképzelhető, ha felkerül egy versenyszám az olimpiára, amit rögtön le is vesznek róla, akkor első és egyetlen bajnoknője felemeli a szavát, harcol érte, de Aggie egész mással van elfoglalva. Persze alakulhat így valakinek az élete, csak mivel egyébként is fikció, szerintem érdemesebb lett volna akkor ezt választani fő szálként.
Bár nem volt rossz könyv, de számomra csalódást jelentett, a cím, a borító és a fülszöveg alapján sokkal inkább „sportos” olvasmányra számítottam, helyette mást kaptam.

2016. augusztus 18., csütörtök

Ilija Trojanow: Meine Olympiade: Ein Amateur vier Jahre 80 Disziplinen

A szerző a londoni olimpia alatt döntött hirtelen úgy, h passzív nézőből aktív sportolóvá válik, persze nem olimpai éremre akart törni, egyszerűen csak jobban megérteni a sport mechanizmusát, az egyes sportágakat, mindazt, amit kívülállóként nem lát az ember.


Az 50 éves Trojanow azt a célt tűzte ki maga elé, h az összes olimpiai sportágban (kivéve csapatsportágak) fele olyan jó eredményt érjen el, mint az olimpiai bajnok. Volt ahol ezt játszi könnyedséggel tudta teljesíteni (pl. néhány lövőszám) volt, ahol ez sokkal nehezebbnek bizonyult (pl. műugrás, evezés).
3 év alatt 23 sportág, 80 diszciplínájában próbálja ki magát, a könyvben csokorba szedi a vizes sportokat, a labda sportokat, küzdő sportokat stb. A bolgár származású, Kenyától Németországig sok helyen élt szerző a legtöbb sportágat jelenlegi lakóhelyén, Bécsben próbálta ki, de birkózott Iránban, bokszolt Brooklynban, judozott Tokióban, amit azért nem teljesen értettem. Persze, h ezen sportágaknak a szülőhazája/mekkája az adott hely, de egy szót sem ejt arról, hogy került oda, milyen megfontolásból és főleg a dolog anyagi háttere is érdekelt volna. Mert szép és jó, h belekezd egy ilyen kísérletbe, tudva, h könyvet fog írni belőle, de van olyan kiadó, aki ezt 3 évig szponzorálja? Ez az oldala a dolognak kicsit homályban maradt, pedig érdekes lett volna. 3 éves megfeszített munkájának megkoronázása a tízpróba volt, ill. a maraton (amit szintén stílszerűen Athénban futott), abban a reményben, h a program végén meglesz a megfelelő erőnléte ezekhez.
Nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre, mert szerintem az ötlet nagyon jó, de csalódtam, a megvalósítás nem tetszett, rendívül száraz stílusban darálja le az egészet. Szerintem élvezetesebbé tették volna az unalmas pl. sportág leírásokat - amiket sok esetben így írásban egyébként is lehetetlenség megérteni - kis színesek, akár a sportág történelméből, akár Trojanow életéből, de ezek csak ritkán tűnnek fel. Egyébként sem jut – szerintem – semmilyen konklúzióra, nyilván 50 évesen bizonyos sportágakban esélytelenül indult, másokban nem játszik olyan fontos szerepet a kor, de ez előre tudható volt és egyébként is, mind az elején, mind a végén nem derül ki olyan igazán, mire is volt ez az egész jó. Alapvetően nem gondolom én sem, h mindennek jónak kell lennie valamire, csak akkor legalább, jöjjön át a sport szeretete, a sport csodálatos pedagógiája és ereje, a küzdelem, az élvezet, a siker, önmaga legyőzése, ezek elmaradtak.

2016. augusztus 15., hétfő

Ian McEwan: Saturday

Az agysebész, Henry Perowne londoni otthonának ablakából, a szombat hajnali szürkületben lát egy gépet, ami kigyullad a Heathrow felé tartva. Ez a momentum egész napját elkíséri, foglalkoztatja, mi is történt valójában, terrorizmus vagy baleset? Az előbbitől való félelme megdöbbentően aktuálissá teszi a 2005-ben íródott regényt.


A főszereplő gondosan megtervezett szombati napja már akkor újabb kis fordulatot vehetne, mikor menő mercijével incidensbe keveredik pár kemény fiúval, ezt még megússza és a felgyülemlett feszültséget egy vérre menő squash csatában vezeti le. Aztán elvégzi a családapaként rábízott hétköznapi feladatokat és amikor végre jöhetne a lazítás a családja körében, jön a reggel elmaradt drámai fordulat, ami valahogy végig ott lebeg a levegőben, mégis meglepő. A nap zárásaként Dr. Perowne napjának negatív főhőse a műtőasztalán landol és bár nagyon olyan érzésem volt, h talán a főszereplő utolsó napját követjük figyelemmel ilyen precizitással, végül McEwan megkegyelmez főhősének. De a regény nem csak a szombati nap 24 órájának leírása, hanem Henry Perowne életének és személyiségének megismerése is, hisz gondolatai csatangolnak a munkájáról a gyerekeire, a feleségére, sok mindent megtudunk róluk is. Érdekesség, h a könyvben két jelenet is van, ahol a főszereplő sorsa tragikus fordulatot vehetne, ahol tapintani lehet a feszültséget, mindkét esetben győz azonban az intelligencia az agresszióval szemben, méghozzá egészen zseniális és váratlan módon, ezek a részek nagyon tetszettek. És tetszett az egész regény is, bár elmélázó, lassú és nagyon kell figyelni, h képben maradjon az ember. Pont ezért szerintem nehéz, de nagyon érdekes, helyenként lebilincselő olvasmány, amivel azért megszenved az ember, de van katarzis, örülök, h a várólistámra és sorra került. A könyv fent van az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listán is, megérdemelten.
Magyarul is megjelent Szombat címmel, amit nem értek, h a németek miért maradtak az angol Saturday címnél és miért nem lett náluk Samstag?

2016. augusztus 11., csütörtök

Oliver Hilmes: Berlin 1936

4 évenként nagyon várom és élvezem az olimpiát most sem volt ill. most sincs ez másként. E kapcsán részben kerestem a sportos olvasmányokat, részben azok találtak meg engem, először az 1936-os berlini olimpiáról szóló könyvet olvastam, felvezetőként.


16 fejezet, a berlini olimpia 16 napja naponkénti bontásban, ami engem kicsit Florian Ilies 1913-ára emlékeztetett. A könyv koránt sem csak az olimpiáról szól és nem is csak Berlinről, hanem a korról, a náci időről, a kiemelkedő személyiségekről és a hétköznapi emberekről. Bepillantunk az atlétikai versenyekbe, a fociba, a vívásba, az úszásba, emellett megismerünk sok zsidó történetet, de ezúttal cigányt, homoszexuálist és feketét is, hisz ők szinte ugyanúgy a nácik céltáblái voltak. Elképesztő, h a nácik mennyire igyekeztek leplezni a céljaikat, h jobbik arcukat akarták a világ felé mutatni, h csak mende-mondának bizonyuljanak a vádak. Berlin hirtelen újra nyitott, pulzáló metropolisznak tűnt, míg a háttérben a rezsim már azon dolgozott, h tudná tökéletesíteni elnyomását és a gyilkos gépezetet. Az ellentmondások nyara volt az 1936-os, egyrészről az Olimpia stadionban tömegek ünnepeltek, miközben a közelben koncentrációs tábor nyílt. Egy magyar aranyéremről van szó a könyvben, a vívó Elek Ilonáéról, aki mögött az a Helene Mayer lesz ezüstérmes, aki fél zsidóként az egyetlen, aki indulhat, „alibi zsidóként”, ezzel sikerül elkerülni a játékok esetleges nemzetközi bojkottját. Nyilván ez mellékszál nagyon a könyvben, de olimpiai lázban égve, meg kell említenem: nem volt rossz olimpia nekünk a berlini, a házigazda németek és az amerikaiak után az éremtáblázat 3. helyén végeztünk (10-1-5), 4 arannyal Hitler legnagyobb bánatára Jesse Owens volt a játékok legnagyobb csillaga. Számos történelmi és sporttal kapcsolatos érdekesség színesíti a könyvet (pl. az Olimpiákat megelőző futást az olimpiai lánggal, a nácik, pontosabban Goebbels és propagandaminisztériuma találta ki, az ókori játékokon nem volt ilyen) és a 16 nap után a szerző még bepillantást enged a sportolók és az ismert és kevésbé ismert szereplők életének további alakulásába.
Az író szerintem remekül ötvözte a sportot a történelemmel, amiből egy izgalmas korrajz kerekedett.

2016. augusztus 7., vasárnap

Kathleen Long: Das Glück kennt keine Perfektion

Tipikus kezdés: Abby tökéletesnek hitt élete egy pillanat alatt romokban hever - 2 hónappal az esküvő előtt lelép a vőlegénye, mert unalmasnak találta az életüket, közösen vásárolt házukat ellepik a termeszek, ráadásul még a helyi lapban írt rovatát is megszüntetik.


Visszaköltözik a szülővárosába a szüleihez, két húgához és nagymamájához, rájön, h már alig ismeri a családját. Eleinte Abby fetreng az önsajnálatban, azt próbálja Frednek, a vőlegényének és a főnökének is bizonygatni, h az ő élete izgalmas, ő egy excentrikus személyiség, persze a felét sem hiszi maga sem. Aztán szépen lassan elkezd azokra az emberi kapcsolataira koncentrálni, amikre érdemes és felfedezi ezek szépségét. Kezébe veszi az életét és mindent elkövet azért, h a családtagjai is végre azt az életet élhessék, amit szeretnének, ne a kötelességeknek feleljenek csak meg. Végül arra is rájön, mi és ki az, amit ill. akit ő szeretne, szóval persze happy end a vége.
Kellemes olvasmány jó címmel (A boldogság nem ismer tökéletességet), de nem több.

2016. augusztus 4., csütörtök

Dragomán György: A fehér király

Sokat hallottam az utóbbi időben Dragomán György könyveiről, A fehér királyról, különösen az elkészült film kapcsán, ami felkeltette az érdeklődésemet.


A könyv nem is igazán regény, inkább elbeszélés füzér. Nem derül ki pontosan, melyik országban vagyunk, de azért rá lehet jönni – és utána lehet olvasni – h az Erdélyben született szerző Romániáról ír és 1986-ról. A főszereplő fiú apját munkatáborba viszik a Duna-csatornához, mert aláírt egy petíciót, így anyjával egyedül marad, várják vissza az apját, várják a híreket. Mind a 18 fejezet egy-egy történetet mesél el ebből az időszakból, sokszor az iskolából, bepillantást enged a tizenéves fiúk kegyetlen világába, egymás közt már ugyanazt csinálják, mint a felnőttek. Az elbeszélések kegyetlenek, a világ, amiket leírnak durva, erőszakos, megdöbbentő. A valós történések sokszor homályban maradnak, mert a 11 éves fiú szemével írja le az eseményeket, aki még sok mindent nem ért, akinek sok mindent nem mondanak el, így időnként a sorok között kell olvasni egy kicsit. Számtalan olyan epizód bukkan fel, ami még nekünk is ismerős lehet: sorban állás a banánért, amit már évek óta nem láttak; párt; anyját nem engedik dolgozni tovább tanárnőként; nehezen lehet tejszínt, gesztenyét venni; házkutatás stb. Az utolsó fejezetben aztán Dragomán együtt felvonultjatja szereplőit és beteljesíti azt, ami felé megállíthatatlanul halad a történet, a kort ismerve, nem maradnak nyitott kérdések.
A 28 nyelvre lefordított regény nyelvezete – különösen az elején – nagyon mefogott és tetszett, ahogy végülis a könyv is, bár korántsem könnyű olvasmány, főleg a tartalma miatt. Dragomán egyébként nem csak író, hanem filmkritikus, weg-designer, sőt Samuel Beckett, James Joyce, Ian McEwan és Irvine Welsh fordítója is.

2016. július 30., szombat

Patricia Koelle: Das Meer in deinem Namen

3 részes, nagyon jó kritikákat kapott rengeteget, csak azt nem tudom, kitől. Biztos nem fogom elolvasni a másik kettőt, ezt már néhány oldal után tudtam.


Carly asztronómus, évek óta együtt dolgozik az egyetemen egykori tanárával, plátói szerelmével a nála jóval idősebb, családos Thore-vel. Mikor nem tudják meghosszabbítani a szerződését, nem tudja mi tévő legyen, a férfi viszont pont örököl egy házat északon a tengernél és megkéri a lányt menjen oda, nézzen szét, szortírozzon, hisz nála jobban senki sem tudja, mit tartana meg ő és mit nem, így is lesz.
Henny otthonos kis háza viszont titkokat rejt és Carly hosszú útra indul, nagy kíváncsisággal veti bele magát a nyomozásba, h megismerje az elhunyt nő életének történetét. Miközben Henny múltját nyomozza, elkezdi kibogozni a sajátját is. Tisztázódik a kapcsolata és a múlt a nagynénjével, aki felnevelte őket, legyőzi a tengertől való félelmét és gyorsan új barátokra talál. Hozzánő Henny háza, otthon érzi magát, valami vonzza oda és a végén kiderül, h mi. Nem tudtam megbarátkozni a főszereplővel, szerintem ez volt a fő problémám, van ez így, ez számomra mindig végzetesen rányomja a bélyegét a könyvre. Idegesített az is, h odamegy egy idegen házba és nem pakol, szortíroz, hanem kutakodik, kíváncsiskodik, elkezdi hordani a halott nő ruháit, ijjj.
Szóval számomra itt be is fejeződik ez a trilógia, a folytatásban megint másokról van szó egyébként, a történetek csak lazán kapcsolódnak egymáshoz.

2016. július 25., hétfő

Karen White: Köztes idő

Kölcsönkönyv és valószínűleg egy olyan, ami egyébként nem került volna a kezembe, pedig jó volt és tetszett.


Eleonor egy irodában dolgozik, ráadásul otthon ő viseli gondját a tolókocsiba kényszerült nővérének, segít az anyjuknak és a sógorának, Glennek, akibe szerelmes. Sokáig nem nagyon derül ki, mi is történt a két testvérrel, miért kényszerült tolókocsiba Eve és hogy menekült meg Eleonor. Felkavarja az állóvizet, a mikor a nő főnöke, Finn megbízza, h legyen kvázi társalkodónője nagynénjének a magyar származású Helenának, akinek nővére most halt meg és akivel együtt ő is meg akart halni. Az idős hölgy Edisto szigetén él, ahol Eleonor is felnőtt, kiderül, h látásból ismerték is egymást gyerekkorukban Finnel. Innentől kezdve aztán megkezdődik a titokvadászat, az undok Helena a fiatal nő, míg Eleonor a Szarka nővérek és Finn titkaira vadászik, mindegyikből van jócskán. Az egész történetet belengi valami baljós titokzatosság, ami aztán be is igazolódik, de a végén mégis helyre kerülnek a dolgok és egy szép szerelmi szál végére is pont kerül. Eleonor azzal, h visszatért gyermekkora helyszínére, megszabadul démonaitól és végre újra elkezd élni, titkok felfedésével mindenki élete újra sínre kerül.
A múlt és a jelen izgalmas elegyet alkottak, a regényt a magyar szál, számomra még érdekesebbé tette.

2016. július 21., csütörtök

Petra Sommersperger: Berlin küsst Stockholm

Két kedvenc városom a címben, persze, h beugrottam, úgy kell nekem…


Alicia német zenei újságíró, Ben pedig egy svéd rocksztár. Egy interjú kapcsán ismerkedtek meg egymással évekkel ezelőtt és barátság szövődött közöttük. Mivel Ben sok időt tölt épp Berlinben, Aliciánál lakik, a lány egyetlen feltétele, h egy éjszakás kalandjait – amikből szép számmal akad – ne az ő lakásában intézze. Egy alkalommal viszont, amikor mindketten többet isznak a kelleténél egymással landolnak az ágyban. Egyikük sem veszi komolyan a dolgot, jól érzik magukat, ennyi. Forrong viszont a sajtó és az internet népe, miután megjelenik róluk egy fotó, nem tagadják, minek, úgysem hinné el senki, de ők továbbra is tartják magukat ahhoz, h csak egy kis játékról volt szó és nem akarnak egymástól semmit. Ben elviszi a lányt Stockholmba, megismerkedik a családjával, barátaival és bár mindenkinek elmondják, h nincsenek együtt, az élesszemű családtagok ezt nehezen hiszik, az olvasókról nem is beszélve.


Bugyuta párbeszédek a köbön, átlátszó sztori különösebb történések nélkül. Ami röhej, h a srác ilyen-olyan nagy rocksztár, de ez nem nagyon derül ki, persze jól hangzik, h ismert zenész;). Szóval ezen a könyvön még Berlin és Stockholm együttesen sem tudtak segíteni…

2016. július 15., péntek

Juliet Ashton: Immer wieder du und ich

Kate és Charlie gyerekkoruktól ismerik egymást, előszőr játszótársak, majd szerelmesek, később elválaszthatatlan jó barátok, vagy többek is annál? A félreértések és intrikák meghatározzák az életüket, anélkül, h sejtenék ezt, házasság, válás, gyerek, megcsalás, siker, szenvedés, kapcsolatok, szakítások…míg végül minden és mindenki belátja, h ők ketten összetartoznak.


Hasonló, mint az Egy nap, a Du und ich und all die Jahre Amy Silvertől vagy Cecilia Ahern Für immer vielleicht-je, egy életre szóló fiú-lány barátság/szerelem története. Szeretem az ilyen regényeket, amikor sok éven át követjük a szereplőket. Itt nem egy meghatározott napon pillantunk hőseink életébe, hanem életük nagy eseményeinél: esküvő, keresztelő, temetés, válás stb. Minden fejezetben ugrunk egy pár évet, mindegyik egy meghívóval, vagy egy e-maillel kezdődik, amiből megtudjuk, melyik évben járunk.
Tetszett, aranyos történet, időnként meglepő csavarokkal, ennek ellenére valami hiányzott nekem belőle, h annyira lelkendezzek, mint az utóbbi időben többször is, egy-egy ilyen limonádé jellegű olvasmány után.

2016. július 10., vasárnap

Marc Elsberg: Blackout

A könyv olyan sokáig volt a várólistámon, h időközben magyarul is megjelent Blackout – Holnap már túl késő címmel.


Gondolkodás nélkül, automatikusan használjuk a modern kor vívmányait, függünk tőlük, nélkülük sokszor már a legegyszerűbb dolgokat sem tudjuk megcsinálni. Én magam is csak azon ritka esetkeben szembesülök ezzel, amikor egy-egy rövid áramszünet esetén mindezt hiányolnom kell. Függünk és ez, ahogy minden függés veszélyes….ezzel a gondolattal játszik el a szerző. Hirtelen szinte egész Európa sötétségbe borul és az évszázadok alatt felépített jólét és biztonság kártyavárként omlik össze. Az egymást követő rövid fejezetekben változnak a szereplők és a helyszínek, ez egyrészről időnként nehezen követhető, másrészről viszont jól érzékelteti így a helyzetet egész Európában. Az emberek nem tudnak tankolni, kártyával fizetni, fűteni, internetetezni, de az idő előrehaladtával már más problémák is felütik a fejüket, amire az ember nem is gondolna – az élelmiszerek, tartalékok megromlanak, hűtés, áram nélkül, a teheneket nem lehet fejni, a boltok nem tudnak kinyitni stb. 6 nap után ugyanez az USÁ-ban is, tőlük sem várhat Európa már segítséget. Egy hét alatt évszázadokat esünk vissza, virágzik a feketepiac, szükségállapot van és nélkülözés. Először még szolidaritás van, ami aztán fosztogatásba és lázadásba csap át. Az emberek nem jutnak a gyógyszereikhez, mindent elönt a szemét, a patkányok, az állatkerti állatok az utcán sétálnak, mindaddig, amíg az éhes nép le nem öli őket vacsorának. Az ellenségnek nem kell ránk lőnie, vagy bombát dobnia a városainkra, miért is tenné, ha több tízezer kilométer távolságból, az íróasztala mellől, kényelmesen megsemmisíthet minket. Még atomfegyverre sincs szükség, épp elég problémát jelenteken ebben a helyzetben az atomerőművek.
Hátborzongató volt ezt olvasni, de nagyon is reális, elképesztő, mit okozhat egy teljes áramszünet, milyen rövid időn belül. Tetszett, h nem úgy fejezte be, h visszajött az áram és 2 órán belül minden visszatér a régi kerékvágásba, hisz korántsincs így, hosszú távú problémákat kell megoldani. Az elején túl hosszúnak tűnt a könyv, de a végére már nem éreztem így, ahogy haladtak előre az események, úgy találtam az egészet egyre érdekesebbnek. Egy izgalmas fikció, ami reméljük sosem válik valósággá.