2011. augusztus 29., hétfő

Matthias Sachau: Wir tun es für Geld

Hmm. Az íróról és a könyveiről mindenhol csak annyira jókat olvastam, h igazából gyanakodnom kellett volna…mégsem tettem. A borítón például az virít, h csúcskönyv, ezt maga a szerző állítja róla, érdekes:O. Kerstin Giernek kétszer kellett megvennie, mert az elsőt a kádba ejtette, annyira nevetett – áll a fülszövegben, mondjuk tőle sem voltam annyira elájulva, szóval…


Ines és Lukas együtt laknak, mint kvázi lakótársak, de mindketten valaki mással vannak együtt, már jó ideje, ezen a kényelmes felálláson viszont ennek ellenére sem akarnak változtatni. Mígnem Ines és a barátja rájönnek, h ha a jól kereső lány hozzámenne a ffi alsónemű eladóként elég gyengén kereső lakótársához, az adózás szempontjából maga lenne a paradicsom. Így is lesz.
Aztán viszont új lakó költözik a házba, a szerencsétlen, tesze-tosza, de igen jónevű Ekkehard Stöckelein-Grummler, aki nem más, mint az adóhivatalban az ő ügyintézőjük. A feladat tehát adott: úgy kell tenni előtte, mintha…mivel azonban ő is érzékeli, h ezzel a házassággal nincs minden rendben, hálája jeléül, amiért olyan sokat segítettek neki, közbeavatkozik. Romantikus vacsorát szervez a párnak, beíratja őket egy tangó tanfolyamra stb. és közben a maga szerencsétlen módján tényleg közelebb sodorja a két barátot – papíron házastársakat – egymáshoz.
De hát a férfiak köztudottan tudnak vakságban szenvedni, így Lukas ’boldog’ a nyafka és igen csak egyszerű Vanessa mellett, aki végre újra hajlanó kegyeiben részesíteni, főleg miután feltűnik neki, h a ’papíron feleség’ Ines akár még gondot is jelenthet.
Ami nagyon poén, h elhatározzák, elválnak, de csak akkor, ha Ekkehardot megfelelően felkészítették a sokkra, na és az önálló életre;), teljesen úgy kezelik, mint egy gyereket (ami olyan szempontból nem is csoda, h mennyire kis szerencsétlen).
Az egész könyvben nagyon fontos szerepet kap a zene, azonbelül is a jazz, mert Lukas igazi fanatikus és Ekkehard személyében végre egy értő fülbe botlik, így elég sok szó esik a zenészekről, albumokról, számokról, felszerelésről.
A végére még jut néhány félreértés és persze a happy end, amihez mondjuk – az író erőlködése ellenére – nem túl sok kétségünk férhetett.
Nem nagyon tetszett, erőltetettnek tűnt sok helyen és ami még rosszabb, általában nekem is erőlködnöm kellett, h olvassam. Most megnéztem újra, az amazonon elég jó értékeléseket kapott, bár hideget és meleget is bőven, még egy könyve megvan, az jobbakat, de most már kicsit tartok tőle…

2011. augusztus 26., péntek

Jon Krakauer: Út a vadonba

Elég régen volt, h először olvastam a könyvről, máris utánanéztem, majd csalódottan tapasztaltam, h nem kapható. Nagy örömömre hozzájutottam e-könyvként, így végre elolvashattam, hogy is volt ez.
Tulajdonképpen úgy áll a dolog, h végig sem kell olvasni a fülszövegét és máris le van lőve a „poén”, mégis annyira ledöbbentett a sztori, h nemhogy érdektelenné vált a könyv, épp az ellenkező hatást érte el a végkifejlet ismerete.
Szóval az a bizonyos előre elárult végkifejlet:
1992 áprilisában egy jómódú, keleti-parti családból származó, amerikai fiatalember autóstoppal Alaszkába utazott, és a Mount McKinleytől északra gyalog nekivágott a vadonnak. Négy hónappal később jávorszarvasvadászok fedezték fel oszlásnak indult tetemét.


A szerző, Jon Krakauer cikket írt a különös esetről, de az utána sem hagyta nyugodni, valamiféle nyugtalanító párhuzamot érzett a kettejük élete között és több, mint egy évig járt a fiú és az eset nyomában. Eközben kiderült, h Chris McCandless rengeteg emberrel került kapcsolatba több, mint 2 éves vándorútja során, a többség nagyon megkedvelte és igen jó véleménnyel volt róla. Fura, h nem akart része lenni a társadalomnak, mégsem mondható, h aszociális lett volna, sőt. Szerintem kellett, h legyen valami a személyiségben, ami elvarázsolta az embereket, akikkel kapcsoltba került és rám is egészen különös hatást gyakorolt, minden érdekelt róla, szinte beszippantott a könyv.
Időnként zavaró volt, h az író elég részletesen írt mindenkiről, aki kapcsolatba került Alexszel (ezt a nevet használta kalandozásai közben), majd utalgatott rájuk, volt, h nem nagyon ismertem ki magam, mert időnként nem lineáris az elbeszélés.
Chris McCandless lemondott egy csinos kis vagyonról, elhagyta a családját, megvált a kocsijától, az órájától, térképétől és elégette a maradék pénzét majd szándékosan felkészületlenül csavarogni indult a vadonba. Még mielőtt Alaszkába, a végső cél felé indult is jó pár izgalmas kalandban volt része pl. kenuval leevezett Mexikóig, idénymunkákat végzett, állandóan stoppolt, miközben gondosan ügyelt rá, h a családja ne bukkanhasson rá.
Aztán nekivágott a nagy kalandnak, Alaszkának! Ott 4 hónapig bírta, vadászott, gyűjtögetett, ki akart szakadni a civilizációból, valószínűleg megmenekülhetett volna, ha nem szándékosan felkészületlenül érkezik: mindössze 5 kg rizs és egy olcsó, nem vízálló bakancs volt nála, a nagyvad elejtésére alkalmatlan fegyver, és pl. a fejsze és az iránytű hiánya is elég kalandos utazást ígért.
Nagyon szerette Jack Londontól A vadon szavát. London magával ragadó leírása az alaszkai életről megbabonázta, újra és újra elolvasta írásait, közben elfelejtve, h ezek kitalálta történetek, amiknek nem sok köze van a sarkvidéki vadonhoz.
A sors fura fintora, h már kamaszként az éhezés ellen küzdött, az egyik legfontosabb célnak tekintette, h ne kelljen millióknak éhen halniuk, végül vele is ez végzett.
Minden bizonnyal elegendőnek tartotta az időt, amit egyedül töltött a vadonba, több jel is erre utalt, de nem tudott átkelni a folyón, ami érkezésekor, áprilisban az olvadás előtt még szelíd kis patakocska (Teklnakika) volt, de júliusra sebes, mély, veszélyes folyammá duzzadt, így foglyul esett.
Nem lehet pontosan tudni, h mi történt vele, találgatások vannak, a legvalószínűbb, h fokozatosan azok a bogyók vezettek halálához, amiket – jobb híján – életének utolsó heteiben fogyasztott.


Egy fiú érdekes világszemlélettel, gondolatokkal, nagy adag vagánysággal, és valami megmagyarázhatatlan sármmal, ami még akkor is rabul ejti az embert, ha „csak” a történetét olvassa. Ami miatt egyszerűen nem érdekelt más - az író hegymászós kalandja ill. más kalandorok esetei sem igazán, akikkel Krakauer néhány fejezet erejéig foglalkozik, ők McCandlesshez hasonlóan rejtélyes módon tűntek el, haltak meg - csak az, h mi történt ezzel a különös sráccal. Mindenképpen újraolvasós lesz a könyv, nagyon magával ragadott. Itt lehet Chris McCandlesről egy kicsit még olvasgatni, sok-sok kép is van róla: http://www.christophermccandless.info/
2007-ben Sean Penn filmet írt és rendezett a könyvből, még nem láttam, de mindenképpen szeretném.


2011. augusztus 21., vasárnap

Katie Fforde: Szerelmes levelek

Wimbledonban született az írónő, teniszrajongó énemnek máris nagyon szimpatikus lett;), ráadásul a zseniális Jasper Fforde, férje egyik unokatestvére, még egy jó pont a családi kapcsolatért;).
Már jó ideje kacérkodtam az írásaival, most majd szép lassan sorra is fognak kerülni, hála a technika vívmányainak;)!
Kicsit utánanézve az írónőnek hamar kiderült, h nagyon sok regénye van (amiknek eddig csak a töredéke jelent meg magyarul), de a borítójukat látva (nem a magyart) ill. azt olvasva, h a német zdf tv filmesített meg közülük sokat, kicsit meg is rettentem;), mert hirtelen olyan Rosamunda Pilcheres beütése lett a dolognak így számomra, ami lehet, h hülyeség, de nem biztos. Ezt a könyvét elolvasva is hezitálok még egy kicsit. Ami meglepett még, az a kora, valahogy könyveinek a magyar borítóját látva - amik egyébként nagyon tetszetősek - azt hittem egy fiatal, szárnypróbálgató íróról van szó, hát nem éppen:).


A 26 éves könyvmoly és könyvesbolti eladó Laura munkahelye épp megszűnőben, mikor feltűnik az életében a minden lében száz kanál könyvügynök, aki egy zenei- és könyvfesztivál megszervezésében kéri a segítségét. Ezzel kezdetüket is veszik a kalandok, amik igen csak nagy újdonságot jelentenek főhősnőnk életében. Először is Írországba kell menniük, h ott becserkésszék a kortárs irodalom legnagyobb ágyúját, aki nem mellesleg Laura imádásig csodált kedvence is egyben, ráadásul még őrjítően jó pasi is. Szerintem innen kitalálható, milyen irányt vesznek az események;).
Helyes kis limonádé, időnként tökéletlen szereplőkkel, van bennük kellő önirónia, humor, bírtam őket, meg az esetlenségeiket, a szövegüket. Mindez remek környezetben: írók, könyvfesztiválok, írókurzus, könyvesbolt…ideális:).
Az elején magával is ragadott, aztán valahogy a 2. fele nem tetszett annyira, jobban feltűntek a semmitmondó párbeszédek, úgy tűnt, mintha ellaposodott volna.
Fogalmam sincs, miért ez lett a címe, de még csak a fordítót sem okolhatom, mert az eredeti cím szó szerinti fordítása a magyar, ettől még nem jobban érthető persze.
Nekem tetsző stílusban megírt, habkönnyű nyári-, szórakoztató olvasmánynak könyveltem el, összességében tetszett, nagyjából azt kaptam, amit vártam.

2011. augusztus 17., szerda

D. Tóth Kriszta: Nagylánykönyv - Lolával az élet folytatódik

Ilyen gyorsan megy ez… A csöppnyi, tokás totyogósból, nyúlánk, ügyes balett táncos lett. Aki immáron igazi nagylány: ovis, szerelmes, divatdiktátor:).
A könyv nem csak a Lolával az élet rovatból készült második kötet, hanem a Nők Lapjában 5 év alatt, megjelent több száz cikk lezárása is, hisz mára megszűnt a népszerű rovat.


A sikereken felbuzdulva Kriszta megmaradhatott volna az első könyv már bevált receptjénél, amivel nem is volt semmi baj: helyesen írt a kislányáról, aranyos történetek, mosolygós percek. Ő – legalábbis szerintem – mégis eggyel tovább lépett. Persze itt is vannak mosolyt fakasztó sztorik a cseperedő Loláról, mégis más az egész, valahogy komolyabb, elgondolkodóbb és elgondolkodtatóbb.
Családi szerepekről, ffi-nő kapcsolatról, feminizmusról, jó anyaságról, családtervezésről, hisztiről és hiszti kezelésről, félelmekről, szégyenlősségről, kétnyelvűségről, költözésről, nagylányságról és gyerekjógáról;).
Itt is igazolva látom a nagy okosságot, miszerint kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond, merthogy Lola immár cserfes nagylány, aki kérdez, megállapít, rendezkedik és akinek válaszolni kell, magyarázni és irányt mutatni, ami nem mindig egyszerű, nem mindig egyértelmű.
Időnként volt olyan érzésem – legalábbis realista énemnek – h egy picit sok, túl érzelmes, talán imitt-amott érzelgősbe csúszik, de az a helyzet, h a bennem valahol mélyen mocorgó jövendő anya énem;) gyorsan le is intette ilyenkor a realistát. Szóval jól is van ez így, nyilván aki ilyesmit olvas, legyen felkészülve erre.


A második rész is kellemes, élvezetes olvasmány volt, a rajzok továbbra is zseniálisak, remekül kiegészítik a történeteket, tetszett.

2011. augusztus 14., vasárnap

D. Tóth Kriszta: Lolával az élet

Nagyon kedvelem D. Tóth Krisztát és nagyon szeretem a stílusát, az írásait. Mikor elkezdte írni a kislányáról a Nők Lapjában a Lolával az élet cikkeit, tudtam, h ez olyan rovat, aminek rendszeres olvasója leszek és így is lett. Nagyon élveztem a humoros, időnként komoly, ironikus vagy cinikus történeteit és sokszor ismertem benne magamra, felnőttként vagy gyerekként. Aztán valahogy megváltoztak az olvasási szokásaim és már csak az ő rovatát olvastam el a NL-ban, sőt, azt meg is őriztem – igaz azóta sem tettem velük semmit, de meg vannak még mindig:). Így aztán nem lehetett kérdés, megvettem a könyvét is, ami a rovat alapján született.


Nem is értem miért nem olvastam eddig, talán mert úgy gondoltam, meghagyom azokra az időkre, mikor már nem emlékszem a cikkeire, azt hiszem ez az idő eljött, ráadásul felfedeztem, h megjelent a 2. Lolás könyve is, mindjárt meg is rendeltem, így úgy éreztem, itt az idő.
Tetszik ahogy ír és amit ír, h be meri vállalni a baklövéseit, h nem egy rózsaszín világot fest le, hanem egy normálisat, egy teljesen normálisat és józant. Azóta jobban figyeltem a „karrierjét” is, számomra hiteles volt brüsszeli tudósítóként és az Híradó arcaként is.
Tetszik, ahogy Kriszta ugyanazt gondolja a magukat mindenhol a gyerekükkel együtt fényképeztető sztárokról - akiknek a gyereke pár hetesen már végigalussza az éjszakát, egyévesen már tökéletesen beszél és sosem hisztizik - mint a normális „földi halandók” és tetszik az is, h az írásaiból egy teljesen normális család hétköznapjai kerekednek ki.
A könyv gerincét tehát a Nők Lapjás írások alkotják, kicsit kiegészítve. Kriszta kommentálja a történeteket, mesél a fogadtatásukról, a reakciókról, a következményeikről. Időnként talán kicsit zavaró, h nem időrendi sorrendbe vannak rendezve az írások, így hol a csecsemő Loláról olvasunk, hol a bölcsis „nagylányról”, a koncepció ugyanis az, h témák szerint rendezte az cikkeket. Kiderül, mi van akkor, ha magyar anyának és angol apának Belgiumban születik közös babája, hogy lehet fegyelmezni egy hisztigépet, olvashatunk a kétnyelvű babák nehézségeiről és persze még sok minden másról, sok-sok vidám, vicces, tündéri történet egy szöszke kis csöppségről, Faltisz Alexandra édes rajzaival.
Nagyon szórakoztató, kellemes stílusban megírt könyv.


Felmerült bennem, h milyen jó is lesz majd Lolának, elővenni 10-20 év múlva ezt a könyvet, bár valószínűleg lesznek benne számára „kellemetlen” részek;), de biztosan jó érzés lesz a gyerekkoráról olvasni a történeteket, amiket az édesanyja annyi szeretettel dokumentált. Hiszen azért nem sokunknak adatik meg, h mire 5 évesek vagyunk, már két vaskos kötetet írt az anyukánk rólunk és viselt dolgainkról;), pedig időnként biztosan nem lenne rossz belelapozni, a gyerekkorunkat rejtő könyvbe.

2011. augusztus 11., csütörtök

Maeve Binchy: Das Herz von Dublin

A The Irish Times rovatvezetője az írónő, Nagy-Briatnniában és az USÁ-ban Bestseller írónak számít, több, mint 40 millió példányban adták el a könyveit, ehhez képest nem hallottam róla még eddig, pedig magyarul is elég sok könyve megjelent. 4 dublini történetet tartalmaz a könyv, de ezek a világ bármely pontján megtörténhetnének. Ami közös, h mind szomorú, melankólikus hangulatú, ennek ellenére szerettem olvasni, mert élvezetesen ír az írónő.


Egy elegáns vacsora otthon, barátokkal és a férj szeretőjével, kvázi díszvendégként, de vajon véletlenül került a sikeres képzőművésznő a meghívottak közé, vagy tervez valamit a feleség? Mi lesz, ha elfogadja a meghívást és mi, ha nem?
Vidéki lány a nagyvárosban, megvalósult álom, önálló albérlet két másik lánnyal, mégis teljes magány és a városi élet nehézségei.
Az első két történetben, bár problémákat állít a középpontba, mégis van megoldás, nem kilátástalan a helyzet. Érdekes, h annak ellenére is igazán érdekessé és izgalmassá tudta tenni mindkettőt, h nincs bennük nagy dolgokról szó, mégis elérte, h nagyon is érdekeljen mit fog történni, ill. mi történt. A bökkenő ott jött, h mindkét esetben aztán a végén úgy terelte az eseményeket, h az, amire végig kíváncsi lettem volna, amire kíváncsivá tett, mégsem derült ki. De igazán mégsem váltott ki ez csalódottságot, mert egy ennél fontosabb kérdésre helyezte a hangsúlyt a végén, amint aztán gondolkozz el.
A harmadik novella a gyermekvállalás kérdéskörét járja körbe, egy fiatal lány és a családja életében, a negyedik pedig egy alkohol elvonóról a családjához visszatérő ffi története, sikerül-e újrakezdeni, újraegyesíteni a családot?
Ezekben már sokkal komolyabb gondokkal kell megküzdeni a szereplőknek, a szituációk, amiket leír kilátástalanok, különösen az utolsó esetében.
Kellemes olvasmány volt, tartalmas is, de azért nem rohanok beszerezni Maeve Binchy könyveit, viszont, ha „szembe jönnek” esetleg, szívesen fogok még olvasni tőle.

2011. augusztus 7., vasárnap

♥ Kindle

Remek, informatív bejegyzések születtek már a témában (pl. Heloise, Pupilla), nem akarok és nem is tudnék vetélkedni velük, sok újat sem tudok hozzátenni, de persze kihagyni sem tudom és nem is akarom:), h írjak a kis drágaszágról;).
Mivel ezen a nyáron elmarad a nyaralás, helyette munka van, sok munka:S, úgy gondoltam valamivel azért csak kárpótolnom kell magam és mivel már régóta kacérkodtam a Kindle-lel, úgy éreztem itt az idő!
Ebbe az irányba terelt Heloise posztja is, az ő bejegyzése kapcsán olvastam Pupilla írását, na ezután már tényleg úgy voltam vele, h ide nekem a cuccot, de azonnal:), szóval akár százalékot is kérhetnének az amazontól;).
Néhány hete, egy szerda este lett megrendelve, izgatottan követtük az útját, csütörtök délutánra már többször repült az USÁ-n belül, majd péntek reggelre már Vecsésen volt, szinte hihetetlen! Aztán sajnos kicsit megtört a lendület, mert 11-kor már ki is kézbesítették – volna, ha lett volna otthon valaki, így viszont hétfőn délelőtt vehettem végre birtokba, azért ez sem rossz, ha csak a posta tevékenységére gondolok úgy általában:(, vagy a 4-6 napos szállítási határidőre a német könyveim esetén.
Amazonék Kindle-je már az első pillanatban ledöbbentett, mert olyan volt, mintha a szuperül becsomagolt kis kütyü képernyőjén valamiféle matrica lenne a használatba helyezésről, mire kiderült, h nem, ez maga a képernyő! Valami egészen meglepően néz ki, főleg eleinte, mostanra már megszoktam. Amilyen béna vagyok, azt sem értettem, hogy fog működni a szuper kindle lámpástokom, mire leesett, h ez nem csak egy olyan tok, amibe beleteszed a kütyüt, hanem „csatlakoztatod” és a kindle akkuja táplálja a lámpát is.


Az olvasóval együtt „kaptam” egy ismerőstől kb. 14 ezer (!) könyvet is, de mivel ezeknek csak töredéke volt már átkonvertálva, hirtelenjében azok közül a Bajnokok reggelijét kezdtem olvasni, ha nem a Kindle-n, valószínűleg sosem fejezem be:S, így viszont gyönyörűség volt kézbe venni a kis masinát minden egyes alkalommal.
Maga az olvasás remek élmény rajta és hát ez a lényeg. Eleinte - főleg már késő este, fáradtan -rendszeresen előfordult, h lapozni akartam;), mert az első „sokkon” túl, h nem papírkönyvet olvasok, az élmény maga, számomra ugyanaz.


Praktikus, h megjegyzi, hol tartottál a könyvekben, könnyen kezelhető, a tokkal együtt abszolút kézre áll, olyan, mint egy könyv. A lámpa is szuper, bár egyelőre nem kellett sokszor használnom, de jó hasznát fogom még venni.
Hamar sikerült a calibre konvertáló programmal is megbarátkozni, így pikk-pakk kindle-baráttá lehet alakítani bármit, ami nagyon jó dolog.


Kipróbáltam a felolvasás funkciót is, ez nagyon vicces, aki angolul olvas, annak remek, nekem csak magyar és német könyvek vannak rajta, hát…:), elsőre elég nehéz volt megállapítani, h akkor most mit is hallunk és főleg milyen nyelven;), de egy próbát megért a magyar és a német amerikai akcentussal:). Még egy kis apróság, ami viszont igazi öröm a könyvmoly léleknek:)! A csodás képernyőkímélők Steinbecktől Jane Austenig, Mark Twainen és Agatha Christin át, mind-mind gyönyörűségesek.


Két dolog van, amit még ki kell tapasztalnom – a rengeteg egyéb dolog mellett, amit még nem próbáltam ki rajta, de annyira nem is hoznak lázba pl. hangoskönyv vagy mp3 lejátszás, netezés stb. – az egyik az oldalszámok kérdése. Engem eléggé zavar még mindig, h csak azt látom, hány százalékát olvastam el a könyvnek, bár valószínűleg ehhez is hozzá lehet szokni, de jobban preferálnám az oldalszámozást, bár tapasztalt Kindle-s ismerősöm szerint ez abszolút a könyvtől függ, h van-e oldalszám, nálam egyelőre egyiknél sincs.
A másik dolog a könyvek csoportosítása. Jelenleg még csak kb. 30 könyv van fent, amiből még csak 2-t olvastam el, szóval egyelőre nem égető a probléma, de rengeteg könyv várakozik konvertálásra, így hamarosan ideje lenne összelőni a gépet a modemmel, mert igazából erről van szó és az én trehányságomról holmi jelszavak és egyebek vonatkozásában, de talán megoldódóban ez is és akkor kedvemre rendezgethetem a szerzeményeket nyelvek, műfajok, olvasott, nem olvasott státusz szerint, legalábbis remélem.
Persze még egy fontos dolog van, az ára. Tokkal-tvonóval 43 800 volt, ebből kb. 27 ezer maga a könyvolvasó, durván 11 ezer a tok és 5 ezer a szállítás. Számomra ez abszolút vállalható és máris bőven „ nyereséges” a dolog, tekintve, h mi minden van már feltöltve, már nem kapható és régóta vágyott olvasmányok hada, meg persze jó néhány olyan is, ami valószínűleg mindig az „erre most nincs keret” kategóriában maradt volna, így viszont egy huszárvágással az olvasandók közé kerültek:), ami nagyon tetszik! Szóval az biztos, h nekem megérte, valószínűleg a családban rajtam kívül más is fogja használni alkalom adtán. Máris több olyan – persze pasi;) – van a környezetemben, aki bár nem emlékszik mit és mikor olvasott utoljára, de úgy érzi be kellene ruháznia egy e-könyv olvasóra;), nem tudom nekik érdemes lenne-e, bár az is igaz, h a technika-őrületet úgy általában sem tudtam soha átérezni, persze itt sem igazán megy.
Bármennyire is tetszik, jelenleg nem tudom elképzelni, h teljesen felváltsa a könyvet, úgy általában ill. az én életemben sem, de nagy találmány és remélhetőleg a jövőben minél inkább támogatják is, pl. elérhető áru e-könyvekkel…Mert ez azért elég gyenge pontja a történetnek. Természetesen rengeteg könyvhöz lehet legálisan és könnyedén hozzájutni, akár magyarul, akár németül, de kizárólag a több, mint 70 éve nem élő szerzők műveihez, ami azért jelent „némi” korlátot. Azt meg azért senki nem gondolhatja komolyan, h e-book és papírkönyv ugyanolyan árban legyen…akkor már inkább papír!
Természetesen – főleg nálunk, ahol tömegsport a letöltögetés, legyen szó bármiről;) – ez sem akkora probléma, szóval az elkövetkező évekre megvan bőven az olvasnivaló máris, csak hát…vannak hiányérzetek. Főleg a német vonatkozásban, merthogy kissé más népi sportoknak hódolnak és a pénztárcájuk körül is más a helyzet, így őket nem hozza lázba annyira ez az össznépi fel- és letöltögetés, így ebben is honfitársainkra vagyok utalva, de végülis itt sem lehet túl sok okom panaszra.
Gondolkodtam azon is, h végre beiktatok némi szünetet, már ami a könyvrendelést illeti, hisz most annyi sok könyv került hipp-hopp a birtokomba, de sajnos mindig szembe jön valami, ami rögtön kell, ami miatt csak kivételt kellene tenni stb., szóval ez egyelőre nem tűnik igazán sanszosnak, annak ellenére sem, h az utóbbi hetekben szó szerint elárasztottak a könyvek, elektronikus és papír formában is, nem is győzöm őket olvasni, de ez persze sokkal inkább gyönyörűséges, sem mint aggódásra okot adó állapot:).


Egyébként az egyik nyomós érvem a vásárlás mellet az volt – mikor saját magamnak indokoltam, h miért is kell nekem a Kindle rögtön, azonnal, feltétlenül;) – hogy így gátat szabhatok a kissé aggasztó könyv vs. lakás problematikának, de ez ügyben igen kellemes új fejlemények vannak: egyrészről ugyebár a bejegyzés apropója, a Kindle, ami 3500 könyv „befogadására” képes, tekintve, h már a kb. 550 könyvem tárolása is kezdett problémás lenni, ez azért elég jól hangzik, másrészről pedig a lassan, de biztosan érkező és összerakásra kerülő új bútorok, telis-tele polcokkal:), amiken most még bőven van hely, a kihívás az lesz, h ez még egy jó darabig így is maradjon:)!
Szóval ♥ Kindle!

2011. augusztus 5., péntek

Per Christian Jersild: A Gyermekek Szigete

Egy jó barátom ajánlotta a könyvet, bár igazából nem is értem miért csak most, mert nagyon régen ismerjük egymást és már nagyon régen vagyok teljesen odáig Stockholmért, amiről ő is tud. De a lényeg, h végül csak felhívta rá a figyelmem és mivel kölcsönadni épp nem tudta, gyorsan meg is vettem antikváriumban.
A svéd író 1976-ban írt regényét Kertész Imre fordította magyarra, ezen eléggé meglepődtem, úgy tudtam és most utánanézve is azt találtam, h németből fordít, kíváncsi lennék, ezt is abból fordította-e, vagy esetleg svédből?


A Gyermekek Szigete egy a stockholmi sziklaszigetek közül, aminek nyári táborában kellene a 2 hónapos szünetet töltenie a 11 éves Reine Larssonnak, ehhez viszont neki nem sok kedve van. Ehelyett inkább a csodás svéd fővárosban üti agyon az időt, amit persze én abszolút meg tudok érteni;).
Már csak azért is, mert sok-sok ismerős dolog, emlék bukkan fel: Sollentuna városrész, ahol már én is laktam, a Hötorget, az Orfeusz-kút, a stockholmi Hangversenyterem, az Åhléns áruház, a Vasagatan és még sok más stockholmi szépség, nevezetesség, látnivaló.
Persze hamar kiderül, h a harmincvalahány korona, amit Reine zsebpénznek kapott a táborba, nem lesz elég a 2 hónapra, így munkába áll, méghozzá koszorúszalagokat ír egy idős hölgyekkel teli műhelyben, amiért jó fizetést kap. Aztán beüt a nyári szabadság, így ismét munka és pénz nélkül marad, jöhetnek a kalandok, amikben nincs is hiány.
Kizárja magát a lakásból, így a pincébe húzza meg magát, csavarog a városban, találkozik egy vándorszínház társulatával, összehozza a sors egy rocker bandával, vitorlázni megy az anyja egyik pasijával, biciklizik az autópályán, kompon utazik, hozzácsapódik egy fiatal bűnöző bandához és közben mindig éhesen, bejárja a nyári forróságban (!) a gyönyörű Stockholmot.
Megismerkedik egy csomó emberrel, egy fura 22 éves lánnyal és annak még furább idős szomszédjával valami barátságfélét is köt, kalandból kalandba keveredik, közben elmélkedik. Időnként nagyon fárasztottak Reine agymenései, na persze 11 éves fiúcska, ráadásul elég élénk fantáziával – aki saját bevallása szerint is imádja a blőd vicceket (amik nem is olyan hülyék, csak a felnőttek hiszik őket annak. Hát ja;)), de néha a falat kapartam tőle.
A fülszöveg azt írja, h Reine egyetlen kivétellel csak önző, közömbös felnőttekkel találkozik, akik még csak kísérletet sem tesznek rá, h megértsék a magára utalt, egyedül kószáló, jó szóra vágyó gyereket.
Azért én egy kicsit árnyalnám a képet: ez a 'szegény gyerek' azért kószál egyedül, mert az anyja tudta nélkül nem ment el a táborba, amibe be lett fizetve, szemrebbenés és válogatás nélkül hazudik mindenkinek, legfőbb aggodalma és problémája mindig az éhség, nem riad vissza némi lopástól és alkalomadtán le is részegedik.
Szóval legnagyobb meglepetésemre az ajánló személye és a csodás helyszín ellenére sem lopta be magát a történet és Reine a szívembe.

2011. augusztus 2., kedd

Kurt Vonnegut: Bajnokok reggelije

Érdekes körülmények között került elolvasásra a könyv. Egy hete ugyanis én is boldog Kindle tulajdonos vagyok (amiről majd jön is a héten egy bejegyzés;)) és nagy hirtelenjében ebbe kezdtem bele, mondván, már úgyis régen kíváncsi voltam rá. Teljesen őszintén: ha hagyományos könyvként olvasom, valószínűleg elég hosszú időt vett volna igénybe, így az új szerkentyű miatt olvastam legtöbbször, ami sok mindent elmond a könyvről szerintem.


Ez volt az első Vonnegut, amit olvastam, de nem nagyon kaptam kedvet hozzá, nekem túl modern, túl szarkasztikus.
A Bajnokok reggelije az amerikai író egyik legismertebb regénye, amit a saját ötvenedik születesnapjára írt kvázi, 1973-ban. A cím a Wheaties nevű gabonapelyhet gyártó amerikai cég reklámszlogenje volt eredetileg, ennél sokkal több köze nincs is a történethez.
A regény két főszereplője: Kilgore Trout, science-fiction író és Dwayne Hoover, Pontiac-kereskedő. Két szálon fut a történet (Trout és Hoover) – bár eléggé ugrál közöttük – tulajdonképpen az egész regény az ő találkozásukat „készíti” elő, erre utalások is vannak jócskán. A helyszín a Vonnegut által kitalált Midland City nevű város. Egy őrült világot mutat be, ami persze nem is biztos, h igazán távol áll a mi világunktól. Hoover sorsszerű megőrülését már előre bocsátja a szerző, aztán le is írja a „mikéntet”, majd végső elmezavarának kiváltója lesz a másik főszereplő, Trout egy könyve, ellene fordul hát az elborult elméjű Hoover.
A könyv tele van illusztrációkkal, ami helyenként „támogatja” a történetet és jópofa, máskor viszont teljesen feleslegesnek éreztem. Időnként nekem nagyon zagyva volt az egész, nem nagyon alakul ki igazi elbeszélés, ide-oda csapong, magyaráz, sokszor a napnál világosabb dolgokat, ami egy idő után idegesített. Rengeteg szereplő van, ráadásul a többség neve elég érdekes, számomra megjegyezhetetleneknek bizonyultak. Maga az író is többször felbukkan, beszél a szereplőiről, "teremtésükről".
Ismét megállapítottam, h sokkal inkább hagyományos, "nyárspolgári" könyveket olvasok szívesen, mint nagyon moderneket, na de nem baj, legalább már tudom, h Vonnegut – valószínűleg – nem az én világom – momentán biztos;). A könyv egyébként rajt van az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listán.
Hmm, úgy érzem a bejegyzés kellőképpen zagyva lett, így jól mutatja a könyv rám gyakorolt hatását;).