2019. március 30., szombat

Johannes Klaus: The Travel Episodes

Ez pontosan az, aminek a cím sejteti – érdekes epizódok utazásokból, a csavar a dologban az, h elsősorban nem a szokásos turista célpontokon vagyunk, hanem pont ott, ahol az átlagos tuirsta utazása véget ér, például Szudánban, Alaszkában, Iránban.
A köetet egy sorozat része, már 3 rész jelent meg, ez a 2. és nyáron jön a 4., de persze nem összefüggőek a kötetek és a történeteket is különböző emberek jegyzik.



Az új és az idegen nem csak a világ másik végén található, hanem mindenhol, ahol az ember nyitott szemmel és éberen éli át a világot és a csodáit.
Ez egy nekem tetsző „mottó” lett volna, de aztán szerintem a történetek általában nem ennek szellemében íródtak. Nagyon különbözőek, vannak rövid, pár oldalasak és jóval hosszabbak is, a legtöbbel nem sikerült összemelegednem, talán mert az általam annyira szeretett útleírásokat szinte hiába kerestem itt, ez alatt az utazás élményekkel teli, színes, érdekes, szórakoztató leírását értem. Meg hát azért az is látszik, h ezek az emberek utazók – vagy még inkább a többség kalandor:S - de ez nem feltétlenül jelenti azt, h jól és élvezetesen tudnak írni. Sokszor nem is tudtam útleírásként értelmezni az írásokat, mert az országok is olyan egzotikusak és általában veszélyesek, h inkább akciódúsra és thrillerszerűre sikeredett néhány írás.Ez pont azt a tendenciát propagálja, ami a világban már jó ideje nagyon dívik és amit én annyira nem kedvelek: menj minél messzebbi, hajmeresztőbb helyre…Kicsit az volt az érzésem, h egymást akarták túllicitálni páran, h az utazásuk veszélyesebb, őrültebb, eszetlenebb legyen, mint a többieké, vagy h az övék legyen a leg…leg…leg, számomra sok esetben érthetetlenül felelőtlenek: Nem ajánlják az Afganisztánba utazást? Akkor ott a helyünk, induljunk rögtön; Veszélyes ez a szakasz Kongóban? Szuper, pont ezt kerestük – nem tudom ezt mással magyarázni, mint talán csak azzal, h az utazásban is vannak már adrenlin junkie-k, akiknek mindig több és több kell, egyre inkább a veszélyt keresik, aminek nem sok köze van az adott ország megismeréséhez. Többen a szerzők között is csak oda jegyet váltottak valahova és már hónapok óta utazgatnak, sőt valaki már 5 éve…már hosszú évek óta igazi tradíciója kezd ennek kialakulni a világban. Volt egy család, aki 4 gyerekkel feladta az egzisztenciáját, eladta a házát, ők is csak egyirányú jegyet vettek Bangkokba h világkörüli útra menjenek, egy másik pár a néhány hónapos fiával túrázik Norvégiában, a kocsiban alszanak, hideg van mindig is mindenhol…jááááj, az ilyenektől agylöbböt tudok kapni, akik olyan szabadok, eltáncolják a nevüket és mindenről meggyőznek, h az a helyes. Szóval őszintén szólva általában inkább felhúztam az egészen magam, minthogy tetszett, vagy szórakoztatott volna.

2019. március 24., vasárnap

Jimmy Rice&Laura Tait: Das Beste, das mir nie passiert ist

Volt egy pár év, amikor hirtelen több hasonló témája regény is született: egy életen át tartó barátság férfi és nő között, ami akár több is lehetne, de az időzítés valahogy soha nem stimmel. Szerintem ez a könyv is akkor született.


Alex és Holly a legjobb barátok kamaszéveikben, bár mindketten a másikról ábrándoznak, nem lesz közöttük semmi, majd az élet elsodorja őket egymástól, évekig nem találkoznak. 29 évesen sodorja össze őket újra az élet, akkora Holly már egy marketing cég asszisztenseként dolgozik és titkos kapcsolata van a főnökével, de többet remél egy afférnál, Alex pedig épp Londonba kerül tanárnak. Eleinte mindketten meg vannak győződve róla, h ami volt, elmúlt, a kamaszos lángolásnak már rég vége. Gyorsan újra jó barátok lesznek, sok időt töltenek együtt és rá kell jönniük, h a szerelem nem múlt el…Persze ugyanazt a sémát követik, mint anno, most sem merik nyíltan vállalni az érzelmeiket, amit néhány kitérőhöz vezet az életükben, de a végére azért csak összejön a várva várt happy end.
Aranyos könyv, kellemes olvasmány, szimpatikus szereplőkkel, akiknek szurkol az ember, de úgy igazán nem tudott megragadni és beszippantani.

2019. március 18., hétfő

Anthony Doerr: A láthatatlan fény

Kb. ezer éve nálam lévő kölcsönkönyv, ami idén a várólistámra is felkerült, egyébként 2015-ben Pulitzer-díjat is nyert.
A történet eleinte 2, majd 3-4 szálon fut. Az egyik főszereplő az árva német fiú, a természettudományok iránt érdeklődő Werner, aki mindig is ügyesnek bizonyult, ha valamit szerelni kellett, az árvaházba viszik az emberek az elromlott rádióikat és Werner megjavítva. Majd először egy katonai iskolába, aztán 16 évesen frontra kerül, illegális rádióadásokat fülel le. A másik főszereplő, a francia Marie-Laure kisgyerek korában megvakul, de édesapja, az egyik párizsi múzeum lakatosa mindent megtesz, h a lánya mégis teljes életet éljen, mikor a háború eléri Párizst, a nagybátyjához menekülnek vidékre, itt futnak aztán össze a szálak.


Párhuzamosan olvashatjuk a két gyerek, majd fiatal életének epizódjait, rövid 1-2 oldalas fejezetekben. Sajnos a történet elbeszélése nem lineáris, ugrándozunk az évek között, amit időnként zavarónak találtam. Engem Marie Laure sorsa jobban megfogott, de Wernert is szimpatikusnak találtam, pont ezért hasonlik meg az olvasó, mikor mindkét fiatal Saint Maloban van és tulajdonképpen „egymás ellen” harcolnak, mert mindkettő szerethető egyéniség, jó ember, két külön oldalon. De aztán az író megkönyörül az olvasón, nem kell választanunk kettőjük között…
Tetszett, h a regény végén még egy kis kitekintés is van, h mi lett a szereplőkkel 30 évvel később. Sajnos az ő sorsuk esetében is bebizonyosodik, h a háború szörnyűségei nem múlnak el a harcokkal, hanem végigkísérik az életet.

2019. március 13., szerda

Adam Johnson: Das geraubte leben des Waisen Jun Do

Ez a könyv akár a várólistámra is felkerülhetett volna, olyan régen kacérkodtam vele és most, mikor hosszú idő után újra hallottam róla és megint megállapítottam, h érdekesnek tűnik, gyorsan bele is fogtam, mielőtt újra meggondolhattam volna magamat.


Észak-Koreában vagyunk, a világ egyik legzártabb és legtitokzatosabb országában, már csak azért is érdekelt a történet, mert nagyon keveset tudhatunk erről a helyről. Jun Do egy árvaházban nevelkedik, de ő nem árva, apja az árvaház vezetője, anyját nem ismerte, mert évekkel ezelőtt elvitték/hurcolták Pjenjanba, a fővárosba. Az árvákból lesznek a katonák és bár Jun Do nem az, de mivel az árvaházban nőtt fel, az állam akként kezeli, azt tesznek vele, amit akarnak. Először emberrabló lesz, majd jutalmul angolul tanulhat, ezt a tudást hasznosíthatja a következő megbízatásánál, egy halászhajóra kerül és a tengeren kell lehallgatnia a többi hajót. Itt aztán van kalamajka bőven, a mellkasára tetoválják Sun Moon, az ország körülrajongott színésznőjének képét, megharapja egy cápa, majd jutalmul bekerül egy Texasba tartó delegációba. Az amerikai kiruccanás viszont nem sül el túl jól és hősünk gyorsan egy munkatáborba találja magát. Ez az első rész is már összetett, nehéz olvasmány volt, ami egy kicsit zavart az elején, h sok mindent csak odavet, de meg sem kísérli a magyarázatot, szóval vagy teljesen naprakész az ember Észak-Koreából, vagy még a hosszú könyv mellett utána is olvas a dolgoknak, h mindent megértsen, vagy hagyja az utánaolvasást, de akkor meg nem érti meg teljesen a történetet. Jun Do szimpatikus srác, megvan a magához való esze és a józan esze is és a regény első felében sodródik az árral, ezért kicsit road trip jellege is volt a könyvnek.
A 2. részben már több elbeszélő van és egy olyan fordulat, amit ép ésszel nehéz megérteni és felfogni: Jun Do hirtelen átveszi a rettegett, véreskezű Ga parancsnok szerepét/helyét/életét és ezáltal a mellkasára tetovált Sun Moon férje lesz és a diktátor Kim Dzsongil - vagy ahogy a könyvben általában hívják, kedves vezető, vagy a világ legsármosabb személyisége;) – jobb keze és nagy ellensége. Elképesztő szemfényvesztés, rettegés, nyomor az egyik oldalon, csillogás és luxus a másikon, rengeteg hazugságok, a dolgokat úgy csavarják, ahogy nekik éppen jó, időnként kabaréba és paródiába torkollik a regény. A szerző, bár járt Észak-Koreában, de a regény ennek ellenére sem feltétlenül alapul tényeken, inkább egy burleszkre hajazó fantáziadús kalandregény Amerika mítikus ősellenségéről. Annak ellenére, h időnként brutál, szórakoztató is tudott lenni.

2013-ban Pulizter-díjjal tüntették ki a regényt, 2014-ben magyarul is megjelent Az ellopott élet címmel, ami talán kifejezőbb/pontosabb a németnél (Az árva Jun Do ellopott élete), fura a magyarban, h teljesen szokatlan módon a címlapon nagy betűkkel az angol cím olvasható ( The Orphan Master's Son) és csak egészen miniben alatta a magyar.

2019. március 7., csütörtök

Mia B. Meyers: Bucket List: Zurück ins Leben

Amikor Noah 30 évesen egy ritka betegségben hirtelen meghal, nem csak a barátnője, Amy és a családja számára omlik össze a világ, hanem gyerekkora óta legjobb barátja, Kyle számára is. Néhány héttel a temetés után aztán felbukkannak Noah levelei, amiket utolsó napjaiban írt a számára két legfontosabb ember, Amy és Kyle számára, hogy segítsen nekik visszatalálni az életbe.


Azt találta ki számukra, h valósítsák meg ők a bakancslistáját, mindazt, amit mindig is szeretett volna, de nem jutott rá ideje. A kívánságai, vagyis az együtt teljesítendő feladatok általában nem túl eredetiek, pl. egy dinner in the dark vacsora, adakozás, tetoválást kell készíttetniük stb. A közös élmények hatására a szeleburdi, szétszórt Amy és a pedáns, nőcsábász, Kyle új oldalról ismerik meg egymást, együtt lábalnak ki a kilátástalanul fájdalmas időszakból, segítenek egymásnak újból lábra állni. Nem meglepő módon aztán persze egyre gyengédebb érzelmeket kezdenek táplálni egymás iránt – az annál meglepőbb volt számomra, h ezzel főleg Kyle-nak van problémája – viaskodnak az érzéseikkel, a bűntudattal, de végül újra Noah az, aki jól időzített leveleivel helyre teszi a dolgokat.
Őrületesen nehéz helyzet lehet ez, de őszintén szólva nehezen tudom elképzelni, hogyan működik aztán egy ilyen kapcsolat, bár az is igaz, h ők az a két ember, akiket „nem zavar”, ha a kapcsolatukban ott van az a bizonyos harmadik, jelen esetben Noah. Mindenesetre néhány momentum meglehetősen bizarrnak hatott számomra.

2019. március 3., vasárnap

Katrin Koppold: Hochzeitsküsse und Pistolen

Olvastam már egy könyvet a szerzőtől és annak pont a könnyedsége, humora tetszett, most is erre számítottam és erre vágytam, sajnos nem kaptam meg.


Cathy egy kis angol faluban él és az évét a helyi rendőrrel, Simonnal kötendő esküvőjének szervezése töltötte ki. Hirtelen nem csak az ő, de az egész falu élete felbolydul, amikor a legjobb barátnőjével máfél héttel az esküvője előtt rátalálnak a helyi postás, Ms. Finch holttestére. Simonnak fel kell derítenie az esetet, különben lőttek a nászútjuknak, ezért aztán Cathy is nyitva tartja a szemét és a fülét, konspirál, kíváncsiskodik és arra jut, h a faluban mindenki gyanús és hirtelen úgy tűnik, mindenkinek van valami takargatnivalója, még a vőlegényének is. A végére persze kiderül a titok és happy enddel zárul ez a kicsit fura történet, ami egyszerre akar krimi és love story lenni és emelett még jópofa is, sajnos egyik sem igazán sikerült.