2019. február 26., kedd

♥ Kindle Paperwhite 4.

2011 nyarán vettem az első Kindle-ömet, majd alig másfél év múlva, 2012 decemberében a Kindle Paperwhite-ot, amit jó 6 évig használtam, maximálisan elégedetten. Elrepült ez a 6 év, meg is lepődtem most, h már ilyen régen használtam, imádtam, nem volt vele gondom. Az állítólagos bőr tok kezdte megadni magát - a műanyag része - tavaly nyáron vettem egy újat, de csak sima műanyagot. Az utóbbi hónapokban tűnt fel, h egyre gyakrabban kell tölteni (heti 1x még mindig csak) ill. volt néhány funkció, ami nem működött egy ideje jól (aktualitás, szerző vagy cím szerint sorba rendezés) és miután a fejébe vette, h tele van, töröljek és már azt sem tudta megjegyezni, hol tartottam épp az olvasott könyvben, utána néztem, mi a helyzet az utódokkal. Erre természetesen – na jó, pár könyvet azért töröltem is – rögtön megjavult, de így legalább majd új gazdára találhat.
Ha már lúd, legyen kövér, a legújabb Paperwhite-ot néztem ki, ez az Amazon szerint a 10., mások szerint a 4. generációs Paperwhite könyvolvasó. A német Amazonon keresztül rendeltem meg 120 euroért január végén (kb. 2 hét múlva véletlenül láttam, h akcióban 90-ért árulták, szóval érdemes kivárni az árleszállítást, mert elég gyakran szokott lenni) és 40 euroért (!!!) egy újabb - Amazon szerint bőr, mindenki szerint nem bőr - piros tokot hozzá.


A főbb technikai paraméterei „javultak”, az előző generációhoz képest, pláne az enyémhez képest, ami első generációs volt még, de igazából nekem mezei, laikus olvasóként a különbségek elenyészőek, alig láthatóak (sokkal nagyobb volt anno másfél év után a különbség a két készülék között). Az új tömege már csak 182 gramm, vastagsága az eddig 9,1-ről 8,2 milliméterre csökkent (ez a toknál fontos). A háttértár 8 gigabájtra nőtt, aminek én örültem, de a két legnagyobb újítás, hogy Audible integrációval is rendelkezik, így egy külön megvásárolható Bluetooth headset segítségével képes hangoskönyvek lejátszására is, valamint, h vízálló, az IPX8 besorolásnak hála 1 méter mélységig bírja a fürdetést, ezt nem szándékozom kipróbálni.


És akkor egy kicsit a triviális – vagyis nekem is feltűnő;) - változásokról az előző könyvolvasómhoz képest:
- mint a telefonokon, kijelzi már, h az akku hány %-on van
- nem csak a könyvbe belépve, hanem már előtte is mutatja a cím mellett, h hány %-nál tart az ember, de megmaradt a könyvek „pontokkal” kifejezett hosszúsága is ill. ott a jelölés, h hol tartasz a könyvben, vizuális típusoknak
- a drót hozzá fekete az eddigi fehér helyett
- sok kis apró újdonság van, pl. ki lehet választani a betűtípust, a sorközt, álló vagy fekvő tájolást stb.
- sajnos a tok belső része is piros, ez biztosan jobban és gyorsabban fog koszolódni, mint az eddigi sötétszürke; további változás, h a tokon Amazon van az eddigi Kindle felirat helyett, kár
- heppem, h nagyon sok könyvet tartok a Kindle-ön és albumokba rendezgetem őket, ez könnyebben ment, mint 6 éve, de persze még így is időigényes volt, meg azért a végére kicsit belassult
- amikor én már befejeztem a könyvtáram rendezgetését, a Kindle még egy darabig magában el volt foglalva ezzel, ezt megint azon láttam, h gyorsan merült, 24 óra alatt, minimális olvasással 100%-ról 55%-ra tornázta le magát, de ez elvileg normális, ha a memória dolgozik, azóta normalizálódott a dolog
- nekem az egyik legszembetűnőbb újdonság, h az eddigi fekete keret eltűnt, ez már a képernyő része, nincs már „perem” a képernyő és a „keret” között
- fura, h bizonyos dolgoknak más a nevük, mint az előzőnél (mindkettőt németül használom)
- ha pár óráig nem használtam és kinyitom (a tok itt is automatikusan kikapcsolja az olvasót) jön az ébresztő funkció (aufwachen), így egy picivel több időbe telik, míg újra olvashat az ember, mint a réginél
- számomra a menü és a funkciók elérése bonyolultabbnak tűnik, a használata egy picit komplikáltabb, holott nem tud igazából többet, mint az előző, tehát nem lehet azzal magyarázni szerintem
- imádtam az eddig Kindle-ök „szamárfülezés” funkcióját, h az ember a jobb felső sarkot megérintve tudta „behajtani az oldal sarkát” ezzel könyvjelzőt téve az adott oldalra, ennek a megújítása nekem személy szerint nem tetszik, pár pillanattal tart csak tovább, ha egyáltalán, de jobban kizökkent az olvasásból, de valószínűleg majd megszokom; fura még, h egy külön doksikban gyűjti a könyvjelzőket


Összességében ahhoz képest, h a két verzió között eltelt 6 év, ami a technikai kütyüknél elvileg nagyon sok, nem sok különbséget érzékelek mezei olvasóként a két eszköz között, szóval szerintem annak, aki meg van elégedve a Paperwhite-jával, nem érdemes váltania. Ahogy azt az első Paperwhite-om esetében is írtam, a lécet amazonék nagyon magasra tették az elejétől kezdve és mivel a Kindle – hála isten – továbbra is az olvasásról szól, nem lehet évenként valami óriási újítást kitalálni és várni, tehát a „csalódottságom” relatív, inkább úgy mondanám, h az új könyvolvasóm nem jelent minőségi változást, de erre nem is volt szükség. Ahogy itt a blogon is látható, én az első perctől kezdve nagyon szívesen olvasok a könyvolvasón és mára oda jutottam, h ha könyv és e-könyv között választhatok, biztos, h az utóbbit választom, mert egyszerűen praktikusabbnak találom, szóval maradok a lelkes Kindle rajongók táborában.

2019. február 21., csütörtök

Rowan Coleman: Einfach unvergesslich

Olvastam már a szerzőtől, tetszett is, de nem került a kedvencek közé, viszont nagyon jó értékeléseket kapott ez a könyve.


A főszereplő Claire-nek van egy nagy lánya, mikor megismerkedik a nála fiatalabb Greggel, szerelmesek lesznek, közös lányuk születik, összeházasodnak, majd egy év múlva kiderül, h a negyvenes Claire-nek Alzheimere van, ahogy anno az apjának is.
Ez általában inkább az idősek betegsége és bár persze az ember nagyjából tudja, miről van szó, a leépülés döbbenetes, ill. talán még inkább a folyamat. Sorra felejti el nem csak bizonyos tárgyak nevét, hanem a funkciójukat is (pl. vezetés közben hirtelen nem tudja, mire való a kormány), nem tud mit kezdeni a számokkal és lassan a betűk is összefolynak a szeme előtt. Pont a férje az, akitől legelőször eltávolodik, akit nem tud hova tenni, de esetenként a saját lányát sem ismeri fel, miközben kisebbik lánya a legjobb játszó pajtása és szövetségese lesz a maga 3 évével. Már ez is épp elég téma lenne egy regénynek, de Coleman nem elégszik meg ezzel, hanem a nagy lányt, Caitlint is súlyos döntések elé állítja és úgy tűnik még több szerelmi szálat is igyekszik becsempészni a regénybe. Először annyira nem ragadott magával az egész, megterhelőnek, nyomasztónak éreztem az olvasását, de aztán ahogy megismerjük a szereplőket, ahogy kezdi felvetni az egyre fajsúlyosabb kérdéseket, úgy szippantott be a történet. Van benne jó néhány torokszorító rész és a végén egy zseniális csavarral igazán meg is tudott lepni, nagyon megérintett ez a regény.

2019. február 17., vasárnap

Lori Nelson Spielmann: Und nebenan warten die Sterne

Két nővér, sokan azt hiszik, ikrek, bár 5 hónap van közöttük (az egyiküket adoptálták) és különbözőbbek mind külső- mind belső tulajdonságaikban nem is lehetnének. A szüleik elváltak, a lányok anyjuknál, az ambiciózus, munkamániás ingatlanügynök Erikánál élnek és mindketten az első egyetemi éven vannak túl Bostonban.


A nyári szünet után vonattal mennek vissza, de ekkor megtörténik a tragédia, a vonat kisiklik és bár csak az egyik lány, Kirsten volt a vonaton, ő viszont meg is hal. Annie nem tudja elfogadni és elhinni a nővére halálát, hónapok múltán is hisz benne, h Kirsten él és a segítéségére van szüksége. Lassan a jelek Erika számára is arra utalnak, h a lánya nem halt meg, miközben rá kell jönnie lassan, h az elmúlt évek kemény munkája, amit a lányaiért tett, épp a bensőséges kapcsolatukat tette tönkre. A visszahúzódó, félénk és csendes Annie Párizsba megy, h ott keresse a testvérét, túllép saját árnyékán, új embereket ismer és szeret meg és lassan egyre kevesebb szó esik Kirstenről, éli az életét. Erika is próbál megváltozni, próbál visszatalálni a régi önmagához.
Nagyon érdekesen írja le a lelki folyamatokat, anya és lány őrlődését, a hitet, h a szeretett gyermek/testvér még él és a felismeréseket. Erikának és Annie-nek külön-külön kell megvívnia a saját csatáját és elkezdeni a Kirsten nélküli életét. A regény bizonyos részeiben én is elbizonytalanodtam, h mi is lett Kirstennel, bizonytalanságban tartotta az olvasót Spielmann, de reméltem, h a dolgot azért majd racionálisan lezárja és nem lesz a történet befejezése nyitott, így is lett, nem hagy megválaszolatlan kérdéseket, ez tetszett.

2019. február 14., csütörtök

Jilliane Hoffman: Mädchenfänger

Lainey 13 éves, a nővérével állandóan gondok vannak, a szülei elváltak, anyjuk alig törődik vele, sokkal inkább a mostoha apjától származó öccsével, elköltöznek, sulit vált, nincsenek ott a barátai, a tanulmányi eredménye leromlik, de mindez nem számít, mert épp megismerkedett a neten egy 17 éves szőke herceggel, aki azt hiszi, a lány 16 éves és aki néhány „profi” fotó után találkozni akar vele. Így is lesz, mire a férfi autójában a lány rádöbben, h a férfi nem a 17 éves Zack, már késő.


Az anyja pár nap múlva jelenti a lány eltűnését és az ügyben Bobby Dees különleges ügynök kezd nyomozni, aki saját maga is érintett, az ő 16 éves lánya is nyom nélkül eltűnt 1 éve, azóta az élete, a házassága romokban hever, csak a munkájának él.
Az ügybe bekapcsolódik a sajtó és lassan kiderül, h az egész sokkal szövevényesebb, sötétebb és kegyetlenebb, mint bárki gondolta volna, sorra bukkannak fel az embertelenül megkínzott, halott tinik és úgy tűnik a rendőrség mindig 1 lépéssel a „lányfogó” után van. Izgalmas, fordulatos, sőt helyenként még hátborzongatóan félelmetes is, ráadásul a végén még meg is tudott lepni.
Csak most láttam, h van egy második rész is a történetnek, vagyis a szerzőnek egy másik regénye, amiben szintén Bobby Dees nyomoz hasonló ügyben. Bár az írónőnek több könyve is megjelent magyarul, úgy láttam ez sajnos nem.
Én hangoskönyvként hallgattam meg a regényt, németül Andrea Sawatzki, ismert színésznő olvassa, valami zseniálisan, ha nem tudom, eszembe sem jutott volna, h egyetlen ember olvassa, a legjobb felolvasás volt, amit eddig hallottam.

2019. február 10., vasárnap

Sophie Kinsella: Prada, Pumps und Babypuder

Tavaly 4 kötet boltkórost bírtam, most nekiveselkedtem az 5. résznek, de pár oldal után már tudtam, miért függesztettem fel Becky Brandon kalandjainak olvasását. Ez a nő annyira infantilis, idióta, felszínes és eszetlen, h az már fáj, legalábbis így kezdődik minden rész, aztán - hogy azért legyen aki végig bírja olvasni a könyvet (:D) - Kinsella mindig helyre teszi főhősnőjét és engedi emberi énjét-, valamint jó tulajdonságait is megvillantani.


Becky kisbabát vár, 20 hét múlva születik majd a trónörökös, ami főhősnőnk szemében egyet jelent az újabb ész nélkül vásárlásokkal. A dolog akkor válik „izgalmassá”, amikor Becky beerőszakoskodja magát a sztárok nőgyógyászához, a gyönyörű Venetia Carterhez, akiről kiderül, h a férje, Luke exbarátnője. Becky először igyekszik jófej lenni, de aztán már nehéz nem észrevenni, h Venetia nyomul Luke-ra, ráadásul minden jel arra utal, h a vörös démon megbabonázta a józan, jófej Luke-ot, de ezek még csak feltételezések, ezért Becky még egy magánnyomozót is ráállít a férjére, bár azért azt még ő is érzi, h ez azért kicsit túlzás. Ahogy beindulnak az események, egyre inkább előtérbe kerül Becky emberi oldala és háttérbe a vásárlásfüggő divat őrült, ami ezúttal is jót tett a sztorinak.
Sok negatívumot lehet Rebeccára mondani, de tényleg szereti Luke-ot, aggódik érte, gondoskodik róla, bár szerintem a kapcsolatukat összességében már a sokadik részben sem sikerül úgy igazán megfoghatóvá tenni, mert azért helyenként nem érti az ember, h a dúsgazdag, okos, jóképű és tök normális Luke-ot mi köti a nem kicsit lökött Rebeccához, de persze inkább a kissé örült Becky, mint a vörös végzet asszonya Venetia. Most ismét szükségem van egy kis „szünetre”, de a még meglévő 1-2 részt biztosan elolvasom.

2019. február 6., szerda

Kenize Mourad: Szultána

Az egyik barátnőmtől kaptam kölcsön a könyvet, neki évek óta nagy kedvence, nekem nem lopta be magát annyira a szívembe.
Elvileg igaz történetről van szó, a szerző alapos kutatómunkát végezve édesanyjáról, egy török hercegnőről, szultánáról írta a regényt.


Az első részben, a főszereplő, Zelma gyermekkorában a török szultán udvarában vagyunk, ő egy szultán unokája, aki néhány hónapig volt trónon, azóta a szultánok a családjából elég sűrűn váltották egymást. A világ változóban van az I. világháború közben, után, a birodalom széthullik és az uralkodó család arra kényszerül, hogy elhagyja Törökországot. Anyjával és bátyjával Bejrútba mennek, itt nyilvános iskolába jár, a kislányból tinédzser, majd fiatal nő lesz, anyagi helyzetük megromlik, bár még mindig büszke szultána az anyja és ő is, de pozíciójuk ebben az idegen országban már megváltozik. Anyja férjet keres neki, így kerül a húszas évei közepén a lány Indiába, h a szintén muszlim Badalpur rádzsa felesége legyen. A férje fiatal, jóképű, okos és művelt, Angliában tanult, a házasságuk mégsem boldog és sikeres, de 2 év után Zelma gyermeket vár és Badalpurban örülnek, h végre örökös születik. A boldogtalan nő ekkor a biztonságosabb Európa felé veszi az irányt, h majd ott szüljön, de közben kitör a 2. világháború és az első hónapok párizsi fényűzését felváltja a nélkülözés, majd a nyomor.
A számomra egzotikus helyszínek tetszettek, rengeteg újdonság volt benne nekem történelmileg és úgy általában a Török Szultánságról és Indiáról, érdekes és időnként hajmeresztő, ahogy leírja a nők helyzetét, feladatait, kötelességeit, a hihetetlenül szigorú szabályokat. Zelma nem lopta be magát a szívembe a nagy büszkeségével, konokságával, az igazságérzetével a 0 alázattal, meg az állandó nyafogásával.
A szerző Zelma lánya, aki nem ismerte az édesanyját, de saját bevallása szerint nagyon alapos kutatómunka után írta a könyvet, ennek ellenére, úgy gondolom, azért jócskán hagyatkozott a fantáziájára is. Az ilyen életrajzi, vagy életrajzi ihletésű könyveknél szerintem elég nehéz reálisnak maradni, időnként is az volt az érzésem, h a szerző túlidealizálja sosem ismert édesanyját. Nemrég jelent meg a 2. kötet, amit Kenize Mourad életéről írt a lánya, valószínűleg azt is kölcsönkapom, ebben az esetben biztosan elolvasom, mert az ő élet története is nagyon kalandosnak ígérkezik.

2019. február 1., péntek

Fabio Volo: Lust auf dich

Immáron a 4. könyvet olvastam az olasz szerzőtől, eddig a Noch ein Tag und eine Nacht volt tőle az abszolút kedvenc és bár ez így is maradt, ez szorosan a nyomában van.


A harmincas Elena már nem boldog a férjével, Pauloval, de eszébe sem jut elhagyni, változtatni a dolgokon. Nem is veszi komolyan az egyik kollégája félreérthetetlen pillantásait, de lassan rájön, h tetszik neki, h valaki végre újra észreveszi, h tetszik valakinek. Az észérvei ellenére viszonyba bonyolódik a pasival és bár egy hosszabb affér egyáltalán nincs tervben, mégis az lesz belőle. Kizárólag a férfinál találkoznak, alig tudnak egymásról valamit, de jó ideig úgy tűnik, ez a helyzet mindkettőjüknek elég. Elena egy új, érzéki, szenvedélyes, bevállalós nőt fedez fel magában és új énje egyre jobban tetszik neki. A kontraszt a férje és a szeretője között egyre nagyobb lesz, már csakis a pásztorórák és a pajzán sms-ek éltetik. Valami viszont megváltozik, a pasi egyre jobban behálózza, Elena kezd féltékeny lenni, kombinálni, felrúgja a házasságát, talán mert azt reméli, már megtalálta azt a férfit, akivel folytatni szeretné, de biztos, hogy a szeretője is ezt akarja?
Volo nagyon szemléletesen írja le Elena életének és részben személyiségének változását is. Nőknél szerintem aránylag gyakran előfordul, h a futó kalandként induló, kizárólag szexre épülő kalandba hirtelen a nagy szerelmet és a közös jövőt látják bele. Elene ebben a regényben hatalmas mélységeket és magasságokat él meg, míg végül talán révbe ér, de Volo itt sem ringat minket illúzióba. Érdekes volt, h bár az összes szereplőnek van neve a történetben, a szeretőnek nincs, mégis ő az aki felforgatja a főhősnő életét és akaratlanul is kirángatja a tönkre ment életéből, ezzel – bár fájdalmak árán – még az újrakezdés lehetőségével is megajándékozva Elenát.
Volo továbbra is nagyon ért ahhoz, h olyan történeteket meséljen el, amik megérintik az embert, tetszett és elgondolkodtatott ez a könyve.