2013. január 30., szerda

Anne Hertz: Wunschkonzert

Próbálkoztam már egyszer Anne Hertzcel és bár nem aratott nálam hangos sikert, de mivel pl. ez a könyv is igen jó értékeléseket kapott az Amazonon, elcsábultam újra.


Stella sikeres 30-as nő, aki valami zenei producerféleségként tengeti az éltét. Koncertekre jár, szerződést ajánl arra érdemes előadóknak, együtteseknek, míg nem a céget, ahol dolgozik, eladja a tulaj egy másiknak, így kezdhet mindent elölről. Annak ellenére, h az összes szereplő a zenei bizniszben dolgozik, nem tudunk meg szinte semmit erről a világról, mert marha frappánsan elviszik a dolgozókat az összevonás után egy hétre csapatépítésre, ahol végigzongorázzák az osztálykirándulások összes programját. Közben megismerjük a roppant bölcs főnököt, meg az anyáskodó kolléganőt, a fiatal szerelmeseket, a cég bikáját, na és az orrát magasan hordó főhősnőnket, a hisztigép, kissé felszínes Stellát. Két pasi is verseng a kegyeiért, az egyik Tim, egy bandának az énekese, akikkel szerződést akar kötni, a másik Martin, akivel kvázi meg kell küzdenie az új felállásban a pozíciójáért, persze mindegyik állati jó pasi, naná, mert ő meg természetesen bomba nő, ahogy az lenni szokott;). Mindkét férfivel odáig fajul a kapcsolata, h szerintem igazából nem túl reális a happy end, de persze azért megkapjuk, bár talán egy árnyalatnyival eredetibben, mint elsőre gondoltam volna.
Van egy olyan érzésem, h a szerzőpáros, az Anne Hertz néven alkotó nővérek, Frauke Scheunemann és Wiebke Lorenz szándéka az volt, h főhősnőjük, Stella a könyvben igazi nagy változáson menjen keresztül és a végére új emberré váljon, komoly fejlődés árán. Az erre irányuló törekvéseket vettem, de be nem vettem, h fejlődésregényről lenne szó;).
Ami viszont komolyan meglepett, h a könyvben szereplő Tim Lievers figuráját bevallottan a német zenész Jan Sievers ihlette, olyannyira, h a történetben igen gyakran előforduló dalszövegek sem kitaláltak, hanem az ’abgeliebt ’c. albumán hallhatóak. Végülis kicsit árukapcsolásról is van szó, mert a regény Kindle változatában 20-30 másodperces részleteket is meghallgathatunk egy-egy számból, amikről a történetben épp szó van.
A cím ötletes, szó szerint nem, de egyébként kívánságműsort jelent, ami németül a ’Konzert’ szó miatt kimondottan frappáns, a regény tartalma miatt.
Az egyik német lap a német nagyvárosi nők Rosamunda Pilcherének titulálta a nővéreket, van benne valami;). Így a 2. könyv után már egyértelműen megállapíthatom, h nem lesz és lett a kedvencem az író páros, valahogy nem vagyunk igazán egy hullámhosszon, szerintem hanyagolni fogom a közeljövőben a könyveiket, aztán lehet, h egy gyenge pillanatomben erről megfeledkezve visszatérek majd hozzájuk.

2013. január 27., vasárnap

Papp Diána: Bodza Bisztró

A karácsonyra kapott könyvutalványból ez lett az egyik szerencsés kiválasztott. Valahogy elkerülte a figyelmemet Papp Diána és a könyvei is, viszont a könyvesboltban spontán felkeltette az érdeklődésemet és valami derengett, h olvastam is róla. Kíváncsi voltam, így elég gyorsan bele is kezdtem.


A tipikus trendi pesti csaj, Petra igyekszik homokba dugni a fejét , mikor rég nem látott apja meghal és ráhagyja a házát és az éttermét egy kis bükki faluban. Minél előbb szabadulni akar apja örökségétől, de ilyen-olyan ügyek miatt 2x is oda kell mennie, másodszor már észrevétlenül sodorják az események, megismer szomszédokat, hatalmába keríti a retro fíling, lekvárt főz a szomszéd nénivel, bolhapiacozik, kezdi kivenni a homokból a fejét és jól érezni magát térerő és net nélkül is, meg egyre inkább feltűnik neki a rosszul öltözött, de egész helyes Pali, apja egykori segédje. Nagyjából felvonultatja a szokásos kliséket és nem kell zseninek lenni, h kitalálja az ember, mi lesz a történetből, ennek ellenére tetszett.
Többek között azért, mert érdekes kérdéseket vet fel és elgondolkodtató párhuzamokat állít. Szembeállítja egymással a nyüzsgő, menő pesti életet a csendes, egyszerű vidéki léttel. Főhőse újra felfedezi és értékelni is kezdi az élet egyszerű dolgait, amiket már el is felejtett. Nem csak az életmódjáról és a lakhelyéről kell döntenie, hanem pasi témában is választani kényszerül, nem csak Gyuri és Pali között, hanem két világ, két értékrend között is. Az egyik a fejét vonzza, és azt duruzsolja, h Gyuri jómódú, jó családdal, jó állással, nem volt még nős és oda van érte, a szíve viszont Pali felé húz, aki igaz, h elvált, rosszul öltözködik és csak a maga egyszerűségét kínálja neki, mégis ez több, mint bármi más.Szerintem nagyon jó volt ez a szembeállítás, mert ilyen az ember: van egy ideál elképzelése, meg elvárásai, amiket részben a felé irányuló társadalmi- családi- baráti elvárások táplálnak, de kortánsem biztos, h ez az, amire az embernek tényleg szüksége van. Szerintem a mai ’trendi’ világban sokan nem is azt választják, nem merik azt választani, amit igazán szeretnének, amit a szívük diktál. Kimondottan tetszett, h nem a szerelmi szál áll a középpontban, nem csak erről szól a történet, Petra elég hamar választásra is jut és utána is folytatódik a történet és azért érzékeljük, h nem minden rózsaszín, életszagúan festi le a kapcsolatukat.
A könyv amolyan gasztro regény is, hisz Petrára és Palira az a feladat vár, h felélesszék apja egykori kis éttermét, így van benne sok recept, de nem a hagyományos módon, hanem kvázi „elmeséli”, hogy készülnek az ételek, pl. a bodza szörp, meg a gesztenyés-sütőrökleves, a rozmaringos burgonya stb.
Nem tudom elhallgatni azonban azt sem, h voltak dolgok, amik nem tetszettek. Egy kis faluban vagyunk, a Bükkben, az étterem jó ideje nem üzemelt és előtt sem volt túl sok vendég, a faluban főleg idősek laknak, ennek ellenére az új étlapon szerepel tagliatelle, mozarella, keleti fűszerek, mangófagyi, minestrone leves, tiramisu – engem ez inkább egy trendi fővárosi helyre, vagy legalábbis nagyvárosira emlékeztetett, arról nem is beszélve, h a pénznek is szűkében vannak, akkor laikusként inkább egyszerű, házias, finom ételekre voksolnék, amik számomra egy eldugott kis faluban autentikusabbak is, mint a négysajtos pizza.
Csak egy apróság, de végig idegesített, h a 40 éves Palit végig ’fiúnak’ titulálja:S.
A végén az apa-lánya szálat túlzónak érzem, már-már hoollywoodinak, főleg úgy, h aztán nem sok mindent tudunk meg az egészről, számomra teljesen feleslegesnek tűnt. A vége szerintem nagyon össze lett csapva, kb. 30 oldallal a befejezés előtt még minden a feje tetején, aztán hipp-hopp elsimulnak a dolgok, de ezzel elbagatellizál és a szőnyeg alá söpör egy csomó mindent.
Nem sokszor gondolom ezt, de most az a véleményem, h ez a könyv folytatásért kiállt! Hisz épp csak kezd beindulni a Bodza Bisztró, a valódi álmok még nem valósultak meg, érdekes lenne látni, hogy alakul Petra és Pali kapcsolata ill. Petra és az anyukája viszonya, hogy futtatják fel az éttermet, újítják fel azt és a házat stb., szóval szerintem lehetne folytatni.
A könyv nem hibátlan, nem klisémentes, de abszolút vállalható és szórakoztató, kellemes meglepetést jelentett, sőt, míg olvastam (nem sokáig) mindig amolyan jutalomfalat pozícióban volt;), biztosan el fogom olvasni a Szerdán habcsókot is.


2013. január 24., csütörtök

Irwin Shaw: Oroszlánkölykök

Még jó pár évvel ezelőtt ajánlotta az egyik barátnőm, h olvassam el, felkerült az idei várólistámra és úgy alakult, h mindjárt január elsején bele is kezdtem.
3 szálon futnak az események, hisz 3 főszereplő van. Az osztrák Christian, aki síoktatóként dolgozott, majd elkötelezett náciként vonul be és különböző hadszíntereken harcol a náci Németországért. Michael életében hoollywoodi rendezőként a nők, az ital és a partyk játsszák a főszerepet, mígnem közlegényként ő is bevonul. Noah a szegény zsidó fiú, azután kerül a hadseregbe, h nyomorúságos évek után rátalált a szerelem és elvette feleségül Hope-t. Ami engem nagyon megdöbbentett, h milyen megpróbáltatásokat kellett kiállnia Noahnak az amerikai hadseregnél, azért mert zsidó volt… elképesztő és bosszantó volt olvasni hosszú-hosszú fejezeteken át mindezt, úgy tűnt, mintha a katonáknak nem lett volna jobb dolguk, így ezzel ütötték el az időt, hisz még nem voltak a háborúban.


Egyébként mindhárom szereplőnk éveket húz le a háborúban, így sok hadszíntéren megfordulunk: Franciaországban, Afrikában, Olaszországban, Angliában, Németországban. Mindenképpen érdekes, h a háborút abszolút a szereplők szemszögéből látjuk, vagyis a világtörténelmi jelentőségű tények a periférián maradnak, az esetleg sosem hallott kisebb összecsapások viszont időnként döntő jelentőségük, hisz hőseink megsérülnek, elvesztik a bajtársaikat, vagy éppen dicsőséget szereznek az alakulatuknak. Alig esik szó a náci ideológiáról, a koncentrációs táborokról, a világpolitikáról, sokkal inkább a személyes sorsokon van a hangsúly, így a háború olyan epizódjait ismerhetjük meg, amik sosem kerültek a történelem könyvekbe.
Közben Noah a humanizmust képviseli, Michael a seregben is intellektuel marad, nem válik katonává, Christian pedig elkötelezetten áll a rossz ügy mellé, meggyőződése végig kitart.
Christian volt eleinte a kedvenc szereplőm, az elején, mikor síoktatóként bukkant fel, megfogott az a higgadtság, cool nem törődömség, amivel Shaw felruházta, de aztán megváltozott és a végére igazi kegyetlen, cinikus árulóvá vált, aki aztán már csakis az önös érdekét kereste.
Noah lehet szerintem hármuk közül a leginkább példakép, egy érző, értelmes katona, akinek sok megpróbáltatáson kell keresztül mennie, mire megtalálja helyét a világban, majd a hadseregben, de végig ott van számára Hope, a felesége, majd a fia és ezzel a remény (Hope=remény).
Michael igazi antikatona, az ő figurája számomra kissé sótlan volt, nem nagyon kedveltem meg.
Michael és Noah sorsa az amerikai seregben többször is összefonódik, majd a végén összetalálkozik a könyv 3 főhőse, de ezt a találkozást csak az éli túl, akinél ez katonai kvalitásait tekintve a legkevésbé volt valószínű, a másik kettő értelmetlen halált hal.
Bár az elején és a közepén sokszor éreztem azt, h ez inkább „pasis” könyv, a végére viszont nagyon megfogott, sok érdekes gondolatot adott főhősei szájába Shaw. Kicsit mondjuk szerintem sztereotip, azzal, h Noah és Michael, az amerikaiak a jó fiúk, míg Christian a rossz, de a történelmi események fényében ezt nyilván nem lehet felróni.
Noah figuráját talán Show saját maga is ihlette egy picit, hiszen ő is Amerikába bevándorolt orosz zsidó szülők gyermekeként született, akárcsak egyik főhőse. Majd önkéntesként az amerikai hadseregben szolgált a II. világháborúban, itt szerzett élményei alapján írta aztán meg 1948-ban megjelent háborúellenes, antifasiszta regényét, ami legsikeresebb műve lett. 10 év múlva készítettek egy 170 perces filmet belőle, melyben Christiant Marlon Brando alakította.

2013. január 20., vasárnap

Kai Meyer:Asche und Phönix

Parker Cale 20 éves, az apja valami nagy médiamogul, aki egy szellemíróval íratott egy trilógiát Glamour címmel, a fiával játszatta el a főszerepet, aki mérsékelten tehetséges, de bomlanak utána a nők, nyomában a paparazzik, igazi hype van körülötte. A film valami fantasy-tündés baromság, amit a srác rühell, ezt meg is mondja a 3., egyben befejező rész londoni bemutatóján, majd visszamegy a hotelbe, ahol a szobájába találja a 19 éves Ash-t,. A lány nem egy rajongó, aki az ágyába kívánkozik, hanem a hotelben kisegítő csóró szobalány, aki pénzt zsákmányolni ment a sztár lakosztályába.
A srácnak a bejelentése, a lánynak a tette miatt kell menekülőre fognia, így együtt teszik ezt, kölcsönös utálattal, de ahogy egyre sűrűsödnek a minimum furcsa történések, úgy kezdenek egyre jobban ragaszkodni egymáshoz.


Idáig azt hiszem még tetszett volna a dolog, de ami utána következett, az nekem már sok(k) volt. Abszolút egy olyan könyvről van szó, amilyet nem szoktam olvasni és valószínűleg ezt sem olvastam volna, ha kicsit figyelmesebben olvasom el a tartalmát, de ezt ugye gyakran nem teszem, a spoiler veszély miatt, megint kellemetlen meglepetés ért. Ráadásul még a borítója is csábított, nagyon tetszett.
Van itt ugyanis minden: szövetség az „ördöggel” a hírnév érdekében, feltámasztott lények, halhatatlan és gyönyörű szexéhes teremtmények, akik némi só hatására féreggé változnak:S, ezenkívül szekták, démonok, misztikus, vészjósló hangulat. Közben a két főhős, akik persze közben egymásra találnak, nem csak az útjukba kerülő - , hanem a saját belső démonaikkal is harcban állnak.
Mivel egyre újabb és újabb fura teremtmények bukkannak fel, mindenféle „figyelmeztetés” nélkül, kissé követhetetlenné vált számomra a történet, mert úgy tűnik, h a normális világban vagyunk, de nagyon nem és nem is tudod, mire számíts, nem is nagyon tudsz együtt gondolkodni, mert nem tudsz mindent, sőt nem tudsz semmit. Mindezek ellenére a végére úgy számoltam, h egyetlen megoldás maradt és örültem, h az író is így látta és ugyanazt választotta, mint én:).
Máskor is olvastam már olyan könyvet, amiben nem csak emberek szerepeltek, de ezek általában tetszettek, mert úgy éreztem, logikusan fel van építve, ki van találva, itt viszont inkább az volt az érzésem, h újabb és újabb agymenései jöttek az írónak, mikor kifogyott az ötletekből…Az meg a másik, h nem szeretem az ilyen könyveket, amik pattanásig feszítik a kíváncsiságot, aztán úgy hagyják az embert, mert az író a végére maga sem tudja megmagyarázni a dolgokat, legalábbis a többségét.
Minden kritika ellenére helyenként igazán izgalmas volt, bár szerintem a sok hókusz-pókusz nélkül is lehetett volna valami izgalmasat kreálni ebből.
A cím (Hamu és Főnix), a két főszereplőt jelöli, hisz a lány neve Ash (Asche-Hamu), míg a fiút a filmben Phonixnek hívják. A főnix mitikus szent tűzmadár, mely eredetileg az egyiptomi mitológiában egy hím madár, mely élete végén fészket épít, meggyújtja, és vele együtt porrá ég.
A szerző újságíróként dolgozott korábban, de immáron több, mint 50 könyve jelent meg és mint kissé meglepődve megtudtam, Németország legfontosabba fantasy-szerzői közé tartozik, műveit 30 nyelvre fordították le, többek között magyarra is. Ez a regénye nem jelent meg magyarul.

2013. január 17., csütörtök

Carsten Sebastian Henn: Birne sucht Helene

A címe fogott meg, mert milyen hülye cím már az, h Körte keresi Helenét? Aztán az első oldalakat elolvasva arra gondoltam, h milyen zseniális cím az, h Körte keresi Helenét:). Merthogy a Héléne körtéről van szó, ami egy vaníliásuckorral posírozott, lehűtött fél körte vanília fagyin, forró csokoládéöntettel meglocsolva. Ezen kívül az alcím (egy kulináris szerelmi történet) is jelzi, h valami gasztro dologba bonyolódunk.


Paul, a kishivatalnok nem sokára 30 lesz, hirdetéssel keresi a párját,’Körte keresi Helénét’ címmel. A hetente megjelenő hirdetést Eli is többször olvassa. Ő egy könyvesboltban dolgozik és nem is sejti, h a körte az a srác, akinél éppen aktuális használt autójának átíratását szokta intézni. A fiú annál inkább megjegyzi magának a törékeny, vörös hajú lányt, sőt próbál flörtölni is vele, de olyan bénán teszi, h a nő azt hiszi meleg és össze is akarja hozni a meleg kollegájával.
Tetszett, h végre egy pasi, aki nem über cool, hanem nagyon is emberien keresi a nőt, hajlandó idiótát csinálni magából érte, előfizet a Marie Clrairre, h képben legyen, na jó, ez utóbbi azért talán már egy picit sok;). A srác fixa ideája ezeken kívül, h főzni tanul és ezen tudományával fogja levenni a lányokat a lábukról. Paul szenvedéllyel veti bele magát a főzésbe, könyveket, újságokat vásárol, majd a kezdeti csúfos kudarcok után főzőtanfolyamokra jár és pár hét múlva már a főzőtudományával hódít, csak sajnos nem a megfelelő nőt, mindig olyanokat, akik csak 1 éjszakás kalandokat akarnak tőle. Úgy tűnik Eli viszont megtalálja az álompasit az új kollégája személyében, de van az úgy, h valaki megfelel minden elvárt kritériumnak, mégsem pattognak a szikrák, mert valami hiányzik, ráadásul ebben az esetben még „durva” dolgok is kiderülnek, pl. h nincsenek a fickónál otthon könyvek! :)


Sok-sok bonyodalom, intrika és félreértés után aztán kibogozódnak a szálak, helyükre kerülnek a dolgok és jöhet a happy end, meg a nagy egymásra találás.
Ami tetszett, az mindenképpen a gasztro vonal (a könyv végén még néhány recept is van) ill. az, h ha nem is teljes egészében, de legalábbis részben egy pasi szemszögéből látjuk a dolgokat, ill. h az író „szerepcserét” hajt végre: a pasi akar tartós kapcsolatot, ő keresi a nagy szerelmet, női magazinokat olvas, h megértse a nőket és olyan legyen, amilyet szeretnének, de mindez számára nem a szexre megy ki.
Viszont valószínűleg a könyv megítélésének a szememben nem tett túl jót, h közvetlenül Kinsella Kein Kuss-ja után olvastam, ami tényleg kiemelkedőn jó ebben a műfajban, ezzel a könyvvel nem nagyon tudta felvenni a versenyt az egyébként főleg krimiket író Henn regénye.

2013. január 13., vasárnap

Lackfi János: Milyenek a magyarok?

D. Tóth Kriszta a Bookline oldalán írt igen pozitívan a könyvről, nem sokára le is csaptam rá, majd elég nagy várakozásokkal kezdtem olvasni, csalódtam. Csalódtam, mert egy sztereotípia és közhely gyűjteményt kaptam, abból is a pesszimista, negatív kiadást:(.
Félreértés ne essék, nem egy magyarkodó, mi vagyunk a legjobbak típusú könyvet vártam, de szerintem, ha valaki azzal a címmel ír könyvet, h „Milyenek a magyarok?” joggal várhatja el az ember lánya, h többet kap a lépten-nyomon ismételgetett sületlenségeknél. Az alcímet (Útikalauz bel – és külföldieknek) végképp nem tudom hova tenni, kb. úgy került a könyvbe, h gondolták, ez milyen jól hangzik.
Az iromány jó néhány 1-2-3 oldalas fejezetre tagolódik, de ezek amolyan se füle, se farka fejezetek, ritkán tudtam valamiféle tematikát megállapítani köztük, valami összefüggést, vagy logikát. Több közöttük olyan, mintha kb. vesszővel elválasztva tenné közzé a sztereotípiákat, mindenféle logikai felépítés nélkül, mások „csattanója” meg 1 (fa)vicc:S.


Depresszióra hajlamos magyarok, vagy egyébként is önértékelési zavarokkal, esetleg kisebbségi komplexussal küzdők ne olvassák a könyvet, mert annak súlyos következményei lehetnek…Az író ugyanis sokak tipikus negatív beállítottságával ír a magyarokról, de iróniája helyenként szerintem már-már bántó, mert oké, tudjunk nevetni magunkon, de azért ez már túlzás, azért némi méltóság sem árt.
Amiért ez az egész különösen zavar, mert ha írok egy ilyen könyvet, akkor vagy nem hivatkozok külföldiekre és megmaradok azon a szinten, h mi mit hiszünk magunkról, vagy nem egyetlen belga ismerősömre hivatkozok állandóan, hanem kicsit jobban feltérképezem, árnyalom a helyzetet. Azért is érdekelt a könyv, mert ahogy már sokszor leírtam itt, évek óta dolgozok Magyarországon élő külföldiekkel ill. ide látogató turistákkal is, mindig nagyon érdekel, h látnak ők minket, az országot és bár ők sem gondolják persze, h ez az Eldorádó, de eleinte engem is meglepett, mennyire másnak ítélnek minket, mint mi magunkat. Nem mondom, h nekik van igazuk, de valami lehet benne, hisz ők friss szemmel néznek mindent, míg mi általában csak mondjuk, amit hallottunk mindenhonnan gyerekkorunktól kezdve, meg persze ehhez gyűlt már esetlegesen némi negatív tapasztalat is, nem tagadom. Lackfi, az ismert költő, író azonban még a magyar konyhának, ételeknek is csak az árnyoldalairól ír, csak arról, h mitől, miért undorodnak a külföldiek…a mák esetében dettó, de semmit arról, h esetleg miért szeretjük, miért ilyen népszerű, ami érdekes lenne. Azt meg kikérem magamnak, h az 1980 után született nemzedékeknek a magyar íz romantikája már a pizzához, a sült krumplihoz, a gíroszhoz, a hamburgerhez és a milánóihoz kötődik. – miiiiiii vaaaaaaaan?
Ezek után talán nem csoda, h nagyon idegesített az is, h magát végig 'a magyar embernek' titulálja…
Megint egy ilyen nesze semmi, fogd meg jól könyv, mert szerintem a legtöbb magyarnak sok újat nem mond, amiért érdemes lenne megvenni, elolvasni, más nyelvre feltételezem nem lesz lefordítva, de nem is nagyon lenne érdemes, mert egy külföldinek még annyit sem mondana, túl bennfentes és belterjes…
Mikor befejeztem azonnal utána olvastam, h csak én láttam-e így és meg kellett állapítanom, h igen, szóval valószínűleg velem és a humorommal van baj, vállalom.

2013. január 9., szerda

Sophie Kinsella: Kein Kuss unter dieser Nummer

A könyv Sophie Kinsella legújabb regénye, magyarul még nem jelent meg.
Poppy élete úgy tűnik sínen van: megtalálta az igazit, aki el is jegyezte és hamarosan összeházasodnak. A bonyodalmak akkor kezdődnek, mikor elveszíti az értékes, családi eljegyzési gyűrűt és ráadásul még a telefonját is ellopják. Rögtön talál a szemetesben egy másikat, amit kétségbeesésében magához is vesz, ezzel lavinát elindítva. A telefon ugyanis egy elfoglalt üzletember asszisztenséé volt, így Poppyhoz futnak be a Samnek szánt e-mailek, sms-ek és a lány vállalja, h átirányítja ezeket.


Az ember nem is gondolná, mennyi furcsa és vicces szituációhoz vezethet, ha ketten használnak egy telefont, de Kinsella megmutatja;). A két főszereplő teljes ellentéte egymásnak, így jó néhány szó- és sms csatát vívnak egymással, a már-már túlságosan is kedves Poppy dolgozik egy kicsit a kissé mogorva és szófukar Sam szociális életén is, megválaszol pár e-mailt, figyelmes leveleket ír a kollégáknak Sam nevében és máris kész a kalamajka. Közben egyre jobban belefolynak egymás életébe, mert sokkal könnyebb bizonyos dolgokat elmesélni egy ismeretlennek, mint egy hús-vér személynek és megállíthatatlanul robognak életük nagy vízválasztója felé. Míg a lányt magánéletében érik komoly meglepetések, a férfinek a munkájában kell megpróbáltatásokat kiállnia és lassan kiderül, h szinte csak egymásra számíthatnak. Nem kétséges az elejétől fogva, h mi lesz a történet vége, mégis nagyon szórakoztatóan jutunk el a végkifejletig.
Újdonság volt számomra, h van egy csomó lábjegyzet, ám a megszokottól eltérően itt nem az író, hanem a főszereplő Poppy magyarázatait, kommentárjait találjuk, nagyon szórakoztató módon. (Itt jegyezném még meg, h ezeket a lábjegyzeteket fantasztikusan kezeli a paperwhite olvasóm, a régi Kindlöm elég körülményesen boldogult az ilyesmivel, itt viszont egyszerűen csak rá kell bökni a lábjegyzetet jelölő index számra és azonnal a magyarázatoknál találja magát az ember, majd még egy kattintás a számra és máris olvasható tovább a regény. Azóta más ilyen könyvet is olvastam rajta és ott is kifogástalanul működött.)
Nagyon jól megírt történet, időnként könnyesre nevettem magam, ami már jó ideje nem történt meg, nem olvastam még túl sokat Kinsellától, de eddig ezt tetszett legjobban. Sőt, megkockáztatom, h az utóbbi évek legjobb chick-litje, azok közül legalábbis, amiket olvastam, nagyon vicces, helyes szereplőkkel, egy imádnivalón eredeti főszereplővel, sok-sok poénnal, helyzetkomikummal, fordulatokkal és meglepetésekkel.

2013. január 5., szombat

Karl Pilkington: Egy idióta külföldön

Egyszerűen csak a címére figyeltem fel ennek a könyvnek, semmit sem tudtam róla, de kb. 10 oldal után utána kellett olvasnom, h akkor most miről is van szó itt tulajdonképpen. Kiderült, h 2010 szeptemberében indult a Sky1-en egy sorozat Egy idióta külföldön címmel (An Idiot Abroad), melyben Karl Pilkingtont, egy brit rádióproducert, rádiós műsorvezetőt küldött a két haverja, Ricky Gervais és Stephen Merchant, a műsor producerei a világ hét új csodájához. Ez a könyv a tv műsor első évadjának könyves verziója, amolyan kiegészítő kötet, melyben a főszereplő személyes benyomásait írta le.


És hogy miért épp Karl, miért utazás?

Tipikus angol kisember, nem szeret kilépni a komfortzónájából. Ez a kulcs. Tudod, mindene megvan, ami csak kell neki, és boldog. Nem érzi jól magát, ha olyasvalamibe keveredik, amit nem ért. …Minket az izgat, hogy kikényszerítsük ebből az állapotból. Azt szeretnénk, ha látnánk a világ körül utazni, hogy megtapasztaljon más kultúrákat, találkozzon más emberekkel.

És „látjuk”. Megtapasztalt sok mindent, találkozott sok mindenkivel…Egyiptomban 4000 éves, gyertyafénnyel megvilágított kőkoporsóban feküdt az egyik nagy piramisban, körberepülte helikopterrel a Megváltó Krisztus szobrát Rióban, majd egy transzvesztita gondjaira bízták és táncolt a riói karneválon is. Indiában a nyomor, a hiányzó végtagok sokkolták, beiskolázták riksa sofőrnek, elküldték a világ legnagyobb vallási fesztiváljára, ahol 20 millió ember volt, de végül nem tudja, Indiáról a Tádzs Mahal marad-e majd meg benne, vagy az egész hely elképesztő bizarrsága. Mexikóban birkózott, Kínában vérpitét és békát kínáltak neki, evett kutyát, végig járatták vele a Nagy fal egy jelentős szakaszát, útban Petra felé átutaztak Izraelen, oda tevegeltek, majd a barlangvárosban aludt.
Mindezt állandó gyomorpanaszok között, ami a körülmények, a higiénia és a felszolgált ételek után nem túl meglepő. Szerintem Pilkington egyáltalán nem idióta, sokkal inkább Ricky és Stephen, akik mindenféle baromságot kitalálnak neki. Jó nyilván vannak fura dolgai, de inkább szórakoztatónak találtam, tetszett az írása, mert röviden beszámol az adott nevezetességről, de magát a világcsodát, a környezetét, az ott élő embereket sokkal kevésbé tárgyilagosan ismerjük meg, inkább a benyomásai alapján. És végül még megfogalmaz egy nagy igazságot is:

Azt is mondtam neki, hogy nem igazán élvezem ezeket a világcsodákat, mire ő azt mondta, hogy ez a hab a tortán. Velem viszont az a helyzet, hogy nem igazán szeretem a habot a tortán. Gyakran leszedem a habot és ott hagyom. A hab csak azért van, hogy magára vonja a figyelmet, de nem mondanám, hogy az a legjobb. Éppen így érzek a csodákkal kapcsolatban is; ez az ok, emiatt megyek ezekre a helyekre, de sosem azokat élvezem a legjobban. … Arra használják ezeket, hogy olyan helyekre csábítsanak egy csomó embert, ahová különben eszük ágában sem lenne elmenni.

A tv sorozatnak azóta már volt egy 2. évadja is (mindkét évad 8 60 perces részből áll), az új világcsodák után Pilkington saját maga választhatta ki, hova szeretne utazni.

2013. január 1., kedd

Boldog új évet!

Minden állandó olvasónak és erre látogatónak sikerekben, élményekben és jó olvasmányokban gazdag, boldog új évet kívánok!
Az új év első napján itt az idő, h lezárjam a 2012-es olvasási évet:) és kicsit összegezzek!
2012-ben összesen 97 könyvnek értem a végére: 45 magyar és 49 német nyelvű könyvet olvastam ki ill. 3 hangos könyvet hallgattam meg, mindegyiket németül. Megfordult tehát a nyelvek közötti arány, ez az első év, h többet olvastam németül, szerintem ez a tendencia folytatódni is fog. A 97 könyv is abszolút rekord nálam, logikus lenne a 100 könyves cél 2013-ban, nem tudom sikerülni fog-e, meglátjuk.
A múlt évben 13 magyar szerzőtől olvastam, összesen 15 könyvet, bár ez még mindig nem acélos, de már jobb, mint azelőtt (7-9).


Idén csak 2 regény került fel a kedvenceim közé (Kathryn Stockett: A segítség, Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka), úgy tűnik évről évre „válogatósabb” leszek, de ez nem baj szerintem, a kedvenc azért kedvenc, h ne kerüljön oda minden második könyv. Ráadásul jó pár olyan olvasmány akadt, amik nagyon tetszettek, ilyen volt a ’megdöbbentő kategóriában’ A szoba, a Jégviráglányok és a Zwischen zwei Atemzüge, a könnyed, magával ragadó olvasmányok közül a Der 100 jährige, der aus…, A meztelen Juliet, a Cosí fan tutte és Sophie Kinsella legújabb regénye, amiről hamarosan írni fogok. Tetszett nagyon az elgondolkodtató Ein König für Deutschland, az Ohne Blut, A zsidó menyasszony, az Árvák hercege és az Éhezők viadala trilógia is.
2012 5 legnépszerűbb posztjában örömömre helyet kapott az általam legjobbnak ítélt két könyv is. A legtöbben E.L. James: Shades of Grey trilógiájának első részére kattintottak (Geheimes Verlangen), egy nagy klasszikus volt a második legnépszerűbb, Jókai A névtelen vár c. regénye, ezt Kathryn Stockett: A segítség, Julia Child: Életem Franciaországban és Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka c. műve követte.
Tavaly is részt vettem a várólista csökkentésben, melyet ismét sikeresen teljesítettem. Az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listáról csak 3 könyvet olvastam 2012-ben, így még mindig csak 78 –nál járok, a tavalyi 14-hez képest ez erős visszaesés, de sebaj nincsenek különösebb terveim a listával. 2 könyvet olvastam csak újra, de az a kettő a kedvencek közül került ki és maradtak is ott. A 94 elolvasott könyvből csak 23 volt papíralapú, a többit e-könyvként olvastam, a könyvolvasómon:).
A blog is majdnem megduplázta látogatottságát 2011-hez képest, ami továbbra sem kardinális kérdés nálam, de azért persze örülök;). Remélem tudtam időnként kedvet csinálni egy-egy könyv elolvasásához vagy megvásárlásához és bízom benne, h ez 2013-ban is így lesz:)!