2012. december 31., hétfő

Nicole Joens: Maria sucht Josef

Még karácsony előtt kezdtem olvasni a könyvet, ami alaposan meglepett, mert mind a cím, mind a borító alapján, valami könnyed karácsonyi olvasmányra számítottam, de nem az.


Miriam élete közel a 40-hez a katasztrófa felé közeledik. 10 hónappal ezelőtt a nővére és a sógora tragikus módon meghaltak, gyerekeik, a 10 éves Benedict és a 6 éves Anna-Sohie rá maradtak. Kedvükért feladta addigi éltét, Drezdából Münchenbe költözött hozzájuk és szakított a vőlegényével is, aki nem akart gyereket, pláne nem rögtön két ekkorát. Utána derült ki, h a nő is babát vár, mivel tudta az exe véleményét, el sem mondta neki.
Karácsony előtt néhány nappal az események eszkalálódni látszanak: egyáltalán nincs pénzük, minden nap a kilakoltatás fenyeget, a nőgyógyász nem kezeli Miriamot, mivel nem tud fizetni és a gyámhatóság is a képbe kerül, na meg egy taxisofőr, Joe. A csonka család és a magányos cowboy sorsa gyorsan összefonódik, két tragikus történetet ismerünk meg, miközben a közös történetük íródik.
Elképesztő volt olvasni a nő történetét, olyan szempontból, h milyen pillanatok alatt kerülhet a szakadék szélére egy élet ill. életek, anélkül, h igazából bármiben is hibázott volna és máris ott tart, h nem tud ételt venni a hirtelen "rámaradt" gyerekeknek és nincs hova menniük. Sajnos a valóságba is sok ilyen eset van és az ember máris rányom ezekre az emberekre ilyen-olyan bélyegeket, miközben semmit sem tud róluk...

Ami nagyon tetszett, h sokszor meg tudott lepni, méghozzá nagyon, nem feltétlenül hatalmas fordulatokkal, sokkal inkább egy 9 hónapos, mindenórás állapotos nő tetteivel, gondolataival, ezt még akkor is pozitívumként könyvelem el, ha Miriamot, a főszereplőt egyáltalán nem sikerült megkedvelnem. Nagyon szerettem viszont a kislány, Anna-Sophie őszinte, mesterkéletlenül gyermeki alakját és végülis a könyvben előforduló sok bajor szöveg sem volt rossz. Elvileg a bajor nyelvnek nincs írott változata, de gyakorlatilag miért ne lenne, erre jó példa ez a könyv is. Persze nem értek ezen a nyelven, de mivel sok bajor barátom, ismerősöm van, azért így leírva simán megértettem, mi is a helyzet, bár nem éreztem azt, h ez valami pluszt adott volna a történetnek, ha csak nem autentikusabb lett tőle, mert egy München mellől származó taxisofőr valószínűleg tényleg csak bizonyos esetekben beszéli az irodalmi németet.
Ami nem tetszett: a vége felé a túl sok misztika, meg ezotéria, szellemek, hiedelmek, ezek a dolgok nem állnak hozzám igazán közel. Másrészről a happy endet annyiban mindenképpen kritizálnám, h a teljes kilátástalanságból pillanatok alatt fordul át szinte minden, ami realisztikusnak éppen nem nevezhető, jó nem olyan „cukorszirupos” módon, de akkor is… És persze ott marad a végén a kérdés, mint minden ilyen ’minden jó, ha jó a vége’ jellegű befejezés után: működhet-e egy ilyen kapcsolat, ennyi tragédiával, önfejűséggel, különbözőséggel és hasonlósággal, problémával, gyerekekkel?
Bár a főszereplők neve Miriam és Joe nem pont a Mária és József, de jobban megnézve mégis, hisz a Miriam név a Mária eredeti héber formája, Joe pedig a Josef rövidítése. Maga a történet is hajaz valamennyire a bibliaira: a mindenórás nő és az őt végül mindennel együtt elfogadó férfi. Persze az eredeti magasztos és felettes tartalmak nélkül.
Egy meglepően jó könyv, ami sokkal inkább egy jól megírt dráma, mint egy karácsonyi szerelmi történet.

2012. december 28., péntek

Kordos Szabolcs: Luxushotel, Hungary

Többször is olvastam Arthur Hailey Hotel c. könyvét, ami remekül mutatja be egy hatalmas szálloda gépezet működését, simlisségekkel, visszaélésekkel. Mindig is érdekelt ez a világ és a munkám miatt sikerült is a kulisszák mögé pillantanom néhányszor, így rögtön felfigyeltem erre a könyvre. Nem szépirodalmi élményt vártam, sokkal inkább arra voltam kíváncsi, h működik ma Magyarországon egy 5 csillagos hotel és ezt is kaptam. Ez volt a célja ugyanis Kordos Szabolcsnak is: úgy gondolta, bár született már jó pár könyv a témában, de őt nem a külföldi fikciók érdekelték, hanem a hazai valóság. Nem regény, inkább dokumentarista jellegű könyv született, eléggé bulvárosan elmesélve, de a téma maga is az, így ez nem túl meglepő.


Megdöbbentőbbnél megdöbbentőbb történetek, amik sokszor ízléstelenek vagy erkölcstelenek, máskor egyszerűen csak idétlenek vagy viccesek. Szobalányok, recepciósok, pincérek mesélnek, persze konkrét nevek és helyszínek nélkül ill. a magyar érintettekről név nélkül, a külföldiekről névvel. Azt hiszem elég jól jellemzi a viszonyokat, h az egyik riportalany ezt mondta:
Néha úgy gondolom, piti tolvajok gyülekezete vagyunk. Persze a vendégekkel azért mi sem vehetjük fel a versenyt.
Prostik, sztárok, átvágások, 60 ezres jatt, besúgók, fal mögé rejtett kamerák, nemzetközi hotelláncok, séfek, hoteligazgatók, a vendégek nációk szerinti- és vallási jellemzése, minden megtalálható a szerző szórakoztatóan tényfeltáró sorozatának első kötetében.
Olvasás közben megszilárdult az a véleményem, h a vendéglátásban nagyon sokszor nagyon sok minden mű, nem őszinte, ami – ahogy Kordos is összegezte – gyorsan veszélyessé válhat.
Személyiségromboló hatása azonban van az (ál) csillogásnak, ezt egyetlen informátorom sem vitatta. Egybehangzóan állítják, hogy kemény dolog látszatvilágban élni, ahol álságosak a mosolyok, a reakciók, a viszonyok. Az ember egy idő után hiányolni kezdi az igazi dolgokat, vagy éppen ellenkezőleg: elindul a sekélyesebb élvezetek irányába.
Azt hiszem a könyv olvasása után közvetlenül nem szívesen tettem volna be a lábam hotelbe, legalábbis nagyon gyanakvó lettem volna, még szerencse, h általában gyorsan elfelejtem az olvasottakat;). Mert ez a könyv megerősíti a szájhagyomány útján terjedő rémtörténeteket, sőt újabbakhoz is bőségesen szolgál munícióval. Hogy ezekből a sztorikból mi és mennyi igaz, nem tudom, de a bulváros beütés miatt, van egy olyan érzésem, h nem minden. Szerintem tipikusan úgy volt leírva a történetek többsége, h már kicsit fel voltak tupírozva.

2012. december 24., hétfő

Boldog Karácsonyt!


Békés, boldog karácsonyt kívánok minden erre látogatónak, olvasónak!


Dsida Jenő - Itt van a szép karácsony

Itt van a szép, víg karácsony,
Élünk dión, friss kalácson:
mennyi fínom csemege!
Kicsi szíved remeg-e?

Karácsonyfa minden ága
csillog-villog: csupa drága,
szép mennyei üzenet:
Kis Jézuska született.

Jó gyermekek mind örülnek,
kályha mellett körben ülnek,
aranymese, áhitat
minden szívet átitat.

Pásztorjátszók be-bejönnek
és kántálva ráköszönnek
a családra. Fura nép,
de énekük csudaszép.

Tiszta öröm tüze átég
a szemeken, a harangjáték
szól, éjféli üzenet:
Kis Jézuska született!

2012. december 23., vasárnap

David Safier: MUH

Az eddig megjelent könyveit olvastam az írónak és bár az első regénye a Pocsék karmatetszett legjobban, a többin is jól szórakoztam, így nem lehetett kérdés, h a november 9-én megjelent MUH!-t is el fogom olvasni, bár az, h úgy alakult, ezt ilyen gyorsan megtehetem kellemesen meglepett;).


Ahogy Safiernél már megszokhattuk nem mindennapi történetről van szó ezúttal sem. Hősei most tehenek, a főszereplő ismét egy nő(stény), Lolle. Ahogy eddigi könyveiben, úgy most is nagyon jól hozza a női vonalat az író, mindig meglep, h így tud írni egy pasi;), pedig ezt már az 1. könyve óta tudjuk.
A teheneknek is hasonló problémáik vannak, mint az embereknek: Lolle rajtakapja szerelmét, a bika Championt a csorda könnyűvérű tehenecskéjével, Susival, porig van sújtva, ekkor menti meg Giacomo, a kandúr életét, akitől megtudja, h a tehenekből darált húst és sültet készítenek, de van egy ország, India, hol szent állatként tisztelik őket. Így Lolle és barátnői Hilde és Radischen, valamint a hozzájuk csatlakozó Susi felkerekednek, de már a tanyáról való kijutás elég nehéznek bizonyul. Közben csatlakozik hozzájuk a csalfa bika is, kiderül, h Lolle terhes, Radischen leszbikus és persze jönnek a kalandok csőstől: New Yorkba hajóznak, egy farmon Chiantival meg Dom Pérignonnal itatják őket, h aztán gourmet éttermeknek adják el a húsukat, megszöknek, felosonnak egy repülőre, ami a túlsúlytól lezuhan, majd a Himalájában kalandoznak és végig ott a nyomukban a gonosz. Mindeközben Lolle, mint mindig most is a tökéleteset keresi: a tökéletes paradicsomot, a tökéletes bikát és nem veszi észre, amire vágyik már megvan neki, igaz nem teljesen tökéletes (barátok, férj…). És bár alapvetően benne van a szokásos „nem az úticél a fontos, hanem az oda vezető út”, meg közben megismerik egymást, sok mindent átélnek, megértenek, de itt a cél is fontos. A végére eljutnak ugyanis a kisborjúval és a barátaikkal Indiába és Lolle rájön, h a boldogság mindenkinek mást jelent, de útközben mindenki megtalálta azt, szóval happy end, de azért ad némi gondolkodni valót is, ahogy azt már megszokhattuk az írótól.
Őszintén szólva az első Safier könyv, amit kicsit erőltetettnek éreztem, vannak benne jó ötletek, nagy poénok persze, de nekem ez már valahol túl sok volt, vagy túl kevés? Mert igazából teljesen emberi tulajdonsággal ruházza fel az állatokat (részvét, együttérzés, düh, féltékenység), nagyon is emberi problémákkal konfrontálja őket, de számomra hiányzott valami plusz ebből most. Idegesített az is, h Giacomo az olasz kandúr, aki végigkíséri a teheneket, nagyon halandzsázza a németet, szerintem senki nem beszél így, ill. nem így tör egy nyelvet, tapasztalatom szerint legalábbis, ez nekem fura volt.


Safier könyveinek magyar kiadása valamiért leállt a Pocsék karma és a Jézus szeret engem után, így ez már a 3. könyve az írónak, ami nem jelent meg magyarul.

2012. december 19., szerda

♥ Kindle Paperwhite

Jó másfél éve vagyok e-könyv olvasó tulajdonos, még az első generációs, billentyűzetes, lámpás tokos Kindlre csaptam le és nagyon meg voltam elégedve. Nem is tudnám nagyon megmondani, hogy jött, h újat szeretnék, mert panaszom egyáltalán nem volt rá, talán azt látva vetődött fel, h a családi- ill. baráti körben sokaknak megtetszett és az ő új masináikhoz képest az enyém 100 évesnek nézett ki, ami nyilván nagy probléma;). Meg elég vicces is, de hát annyira gyorsan fejlődik a technika, h másfél év leforgása alatt legalábbis kinézetben sokat változtak a dolgok.


Hirtelen felindulásból október közepén rendeltem meg, ha jól emlékszem, akkor még csak előrendelhető volt, még nem volt kapható. Ezúttal Németországból érkezett, mert míg az első könyvolvasóm esetében még érdemes volt Amerikából rendelni, mivel az Amazon átvállalta a vámot, ez azóta már nincs így. Jó két hónap várakozási idő jósoltak, a szállítást a december 18-ai hétre ígérték (jelenleg is még 5-7 hetes szállítási határidővel lehet rendelni), ami kicsit neccesnek tűnt, bár nem karácsonyi ajándékról volt szó (ki gondol még arra októberben). A hozzá rendelt tok elég gyorsan megérkezett, majd kaptuk az értesítést, h előbb fogják szállítani, már a december 4-ei héten, örültem persze nagyon, utólag kiderült, korán. Amilyen egyszerűen ideért anno az USÁ-ból a másik, olyan bonyás volt ez most, minden közbe jött, ami csak közbe jöhetett, netbankos problémáktól kezdve egyéb félreértésekig:S, de múlt csütörtök este azért csak eljutott hozzám az új drágaszág:)!
Nagyon dizájnos a csomagolása, minden fekete-fehér, szuperül néz ki! Örültem, mikor láttam, h a töltője ennek is fehér, ezt nagyon szerettem a réginél is, mert egy helyen tartom a kábeleket, töltőket és ezen kívül mindegyik fekete, azokat mindig keresni kell, ezt viszont mindig csak kiveszem, praktikus nagyon.



Amint csatlakoztattam a laptophoz máris lehetett mókolni rajta, nyelvet választani – ami újdonság a régihez képest, annak csak angol nyelvű volt a menüje, ezt némettel használom (magyar persze nincs) – és végignézni a funkciókat, lehetőségeket.
Meg kell mondjam elsőre annyira nem ájultam el, egyrészről hozzá voltam szokva már a jóhoz;), másrészről ez nálam jellemző, ha új telefont vagy más ilyen műszaki cikket viszek, az első napokban mindig visszasírom a régit, annak a kényelmét, h minden világos volt, tudtam mit, hol, hogy. Persze gyorsan fel lehet térképezni ezt is, de pl. a teljes érintőképernyőt napokig kellett szoknom, annak ellenére is, h már jó ideje ilyen a telefonom is. Kimondottan a képernyőn nem nagyon látok különbséget, talán ez egy picit fehérebb és élesebb és persze fényerősségtől függően fényesebb, hisz ez a nagy újítás a paperwhite esetében, h a lámpa nem a tokba, hanem immáron magába a szerkezetbe van beépítve, oldalt és felül vannak az apró kis lámpák és az adott fényviszonyok szerint az olvasó maga szabályozhatja a képernyő fényerősségét. Több kritikát olvastam a világítással ill. a képernyővel kapcsolatban, nekem ezzel egyelőre semmi problémám nem volt, nagyon kellemes rajta olvasni, semmiféle negatívumot nem tudok ezzel kapcsolatban megfogalmazni. Inkább az lepett meg a képernyővel kapcsolatban, h míg egy érintőképernyős telefon kijelzője nagyon sima és „csúszós”, addig ez furán érdesnek tűnik, de pár nap alatt annyira hozzá lehet szokni, h már fel sem tűnik (de az olvasómmal újonnan ismerkedőktől tudom, h még mindig érdes;)).


A pozitív újdonságok közé tartozik számomra, h egyetlen mozdulattal tudok könyvjelzőt tenni a jobb felső sarkot megérintve (a jól ismert szamárfüllel), nem kell hozzá ide-oda kattintgatni. Bár méretben elvileg nem nagy a különbség, csak a billentyűzet, mégis azért a 213 gramm magáért beszél, nagyon praktikus, h ilyen kevés helyet foglal.


Abszolút újdonság, h a bal alsó sarokban az olvasási tempó alapján megpróbálja kikalkulálni, hány perc van még hátra az adott fejezetből, ill. a könyvből és elég jól be is tudja lőni szerintem, az más kérdés, h nekem kicsit hiányzik a régi, „vonalas” megoldás a vizuális típusoknak, a képernyő alján, ahol a vonalbeosztásból lehetett (legalábbis konvertált epub-nál) leolvasni, milyen hosszúak az egyes fejezetek. Szintén jó dolog, h ujjal ki lehet jelölni egy-egy mondatot, bekezdést, ezzel megjelölheted magadnak, vagy megjegyzést fűzhetsz hozzá, sőt a szótár funkció is újabb értelmet kapott, ha csak 1 szót jelölök ki a szó jelentésére vonatkozóan a Duden-ből kapok magyarázatot (persze ez csak a német ill. angol nyelvű könyveknél működik).
Kétféleképpen lehet lapozni a paperwhite-on olvasás közben: vagy egyszerűen csak rápöttyintek ujjbeggyel a képernyő jobb oldalára, ha előre, bal oldalára, ha visszafele szeretnék lapozni és a touch screennél jellemző jobbra ill. balra húzós lapozás is lehetséges, de ez szerintem olvasás közben nem túl praktikus. Még a rápöttyintés is picit macerásabbnak tűnik, mint az eddig „nyomógombos” lapozás, na de persze ne legyek telhetetlen, elvégre a manuális könyvlapozás sem okoz gondot, így talán ez is vállalható;). A könyveken kívül, a menüben viszont csak a „csúszkás” lapozás lehetséges.
Ami negatívum, h az eddigi 3500 könyv helyett, erre csak 1100 fér, ez azért elég radikális csökkenés, na nem mintha annyi könyv lett volna a régin;). A kikapcsolt állapotban látható képernyőkímélők sem vetélkedhetnek a régi, főként írókat ábrázoló gyönyörűséges rajzokkal, de amennyire tudom, ez már az összes újabb Kindlenél így volt, kár:S.


Az egyetlen dolog, ami momentán aggodalomra ad okot számomra az az akku. Azt írják mindenhol, 8 hétig nem kell tölteni, igaz azt is hozzáteszik, akkor, ha napi fél órát használod, de az azért akkor is nonszensz, h az első napokban naponta, kétnaponta kellett töltenem. Jó, nem merült le teljesen, de eléggé. Igaz több száz könyvet rendezgettem rajta gyűjteményekbe, meg ismerkedtem a cuccal, de akkor is. Meg sokat mutogattam is, tok kinyit, becsuk, ami jelen esetben azt jelenti, h bekapcsol, kikapcsol, ez is az újítások közül való, egy mágnessel záródik a tok és ez automatikusan be- ill. kikapcsolja a könyvolvasót.


Maga a tok sokak szerint nagyon szép és elegánsabb, mint a régi, ez valószínűleg így is van, de szerintem sérülékenyebb is lesz és hát elég sok kritika érte amazonékat amiatt, h bőrkét árulják, pedig nyilvánvalóan nem az (ezt nekem is megerősítette egy szakértő) és hát a 35 eurós ár azért elég nehezen magyarázható. Csak hát ördögi kör ez, mert ha már veszek egy paperwhitot, akkor nem fogom csak úgy magába hurcolászni, ebben pedig aránylag tényleg biztonságban van és olyan masszívan ül benne, h egyelőre még kifeszegetni sem sikerült, egy idő után nem is próbálkoztam inkább.


Talán úgy tűnik, nem vagyok elégedett a paperwhitetal, ami nem igaz, inkább úgy mondanám, h az első könyvolvasómnál mindenre rácsodálkoztam, igazi hurrá hangulatban vettem birtokba, itt viszont a funkciók többsége már természetes számomra, ezt látom az amazonos vásárlói véleményeknél, értékeléseknél is, szerintem mindenki kritikusabb már, magasra tették a lécet az eddigi szerkezetek. Szóval szerintem, akinek a billentyűzetes verzió van, nyugodtan olvasson tovább azon, alapvetően nem sokat nyer pl. egy paperwhitetal, főleg, ha világítós tok is volt hozzá, ennek ellenére azért nem bántam meg a cserét.
Úgy tűnik egyre népszerűbbek a kindlök, a napokban olvastam egy cikket arról, mik az idei év karácsonyi ajándék slágerei Németországban, az amazon eladási statisztikáit vették ehhez alapul, aminek első 4 helyén Kindle állt (fekete, szürke, paperwhite, fire), hát igen;).

2012. december 16., vasárnap

Karácsonyi történetek

Az elmúlt napokban 3 rövid kis karácsonyi történetet is olvastam, amik önmagukban nem feltétlenül érnek meg egy önálló bejegyzést.

Susan Mallery: Liebe gut, alles gut

Egyszerű kis szerelmi limonádé némi karácsonyi hangulattal fűszerezve.
A rövid elbeszélés lényege gyorsan összefoglalható: Rina és Cameron együtt dolgoznak, a férfi egyedül neveli a kislányát, akinek nevelésébe Rina segít be. Szerelmesek egymásba, de érzelmeiket nem merik megvallani, félnek a következményektől és nem akarják kockára tenni a barátságukat.


Persze mindez romantikusan van előadva, helyenként már túlságosan is giccsesen és tipikusan amerikaian… Összességében egy kb. fél órás kis olvasmány, ami nem hagy mély nyomokat az emberben, maximum picit megalapozza a karácsonyi hangulatot.
Kizárólag e-bookként kapható amazonéknál 2 euroért , ennyit is ér. Maximum…

Sophie Kinsella - Die Weihnachtsliste
12 oldalas imitt – amott ingyen letölthető, egyébként meg 1 euroért kapható és a verziót az új könyvének az olvasópróbája tölti ki, úgy 80%-ban.
Ilyet kb. én is tudnék írni, persze sportszerűen hozzáteszem, h ő hosszabbat és jobbat is, ez már bebizonyosodott, de kíváncsi lennék miért kellett ezt megjelentetni, olyan, mintha egy vázlat lenne.


Nem nagyon tudom mire vélni, kb. 20 perc alatt kiolvasható, konkértan már pár óra múlva nem emlékeztem a főszereplő nevére…Augusztus közepén a lány, a szakítása után a barátnőjével Spanyolországba nyaral és nagyon előrelátóan minden családtagjának, barátjának ott és akkor beszerzi a karácsonyi ajándékát, 1-1 agyagtálat. Igen ám, de a gondos csomagolás ellenére az úton hazafelé már eltörik néhány, van, amelyiket spontán elajándékozza, mások a költözködésnek esnek áldozatul, így ott van karácsony előtt, ahol a part szakad, de mégis a legnagyobb és a legszebb ajándékot kapja, a ffi aki szeret és aki Norvégiába ment dolgozni és ezért szakított vele, visszatér hozzá karácsonyra, mert kvázi nem tud nélküle élni bla, bla, így az egyetlen megmaradt agyagtálat ő kapja karácsonyra…
Valószínűleg ebbe bele lehetne magyarázni valami nagyon mély értelmet, szerintem inkább ne tegyük;).

Robyn Carr - Unter dem Weihnachtsbaum in Virgin River

Ez a könyv az előző kettővel ellentétben abszolút kellemes meglepetést okozott. Nem is annyira rövid, mint azok, inkább kisregénynek mondanám és egy jó stílusban megírt, inkább szórakoztató, mint csöpögős karácsonyi szerelmi történet.
Az állatorvos Nate és a fodrász Annie sorsukra hagyott kutyakölykök miatt találkozik kb. 20 év után újra és ez villámcsapásként éri őket. Anno, gyerekkorukban sem ismerték egymást túl jól, de tudtak egymásról, viszont az elmúlt évek teljesen kiestek. Tetszett a kapcsolatuk alakulása, az egymással folytatott párbeszédeik, amik szerencsére elég ritkán csöpögtek a cukorsziruptól, inkább egymást szekáló, évődő dialógusok voltak.



Persze nem lehetett itt sem kérdés a végkimenetel, de ha mindez egy jól felépített és megírt történetben van így kevésbé zavar. Ami még tetszett, h nem volt játszották meg magukat, felvállalták a gyengeségeiket és nem rögtön omlottak egymás karjaiba, de nem is voltak mindenféle képtelenebbnél-képtelenebb szituációk, mint az ilyen romantikus lányregényekben általában, na jó talán a vége kicsit túl romantikus szuper happy lett, de azért elment.
A borítója fogott meg, amiből számomra a harmónia sugárzik és ez így abszolút illik a könyvhöz.

2012. december 12., szerda

Bartis Attila: A nyugalom

Másodszor olvastam a könyvet és ismét meg kellett állapítanom, h nagyon jó!


A végén kezdődik a kissé bizarr családi történet, azzal, h meghal az anya, majd mozaikokból áll össze szépen lassan minden. Az egykor körülrajongott színésznő díva, immáron 15 éve „szenvedett migrénben”, ki sem mozdult a lakásból, melyet időközben íróvá iperedett fiával osztott meg. A „migrén” kiváltó oka a lánya, Judit, aki hegedűművészként emigrált, anyját parkoló pályára teszik miatta, meg kell győznie a lányát, h jöjjön vissza, akkor esetleg elfelejtik neki ezt, de ez nem sikerült, mivel Jehudi Menuhinnal koncertezik, nem fog visszamenni a MÁV szimfónikusokhoz. Így Weér Rebeka, a művésznő, h igazolja magát és elkötelezettségét a párt felé és ezzel visszakapja a szerepeit, a presztízsét, teátrális temetést rendez a lányának, a koporsót Judit dolgaival tölti meg, gyászjelentőt küld a pártvezetésnek, de ez is kevés, így marad a bezárkózás. Fiával kölcsönösen egymás foglyai, kínozzák egymást, napjaik ’mikorjössztől holvoltáig’ tartanak. Majd a semmiből felbukkan egy lány, akinek szintén megvan a maga nem egyszerű története, egy darabig együtt úsznak hol az árral, hol az árral szemben, de az események elsodorják őket egymástól.
Ahogy haladunk előre a regényben, sorra derülnek ki a miértek és a történet egyre meghökkentőbb lesz. Beteg gondolatok, - kapcsolatok, naturalista leírások, elszabadult indulatok, hazugságok, Ödipusz – komplexus, félelem, menekülés. Komor, nyomasztó hangulat, drámai történet, amin keresztül csak néha sejlik fel egy kis megkönnyebbülést hozó humor és a mintegy pihenőként beiktatott kis epizódok a Kádár korszakról, a kocsmában, a vidéki felolvasó körúton. Bartis remekül hozza ezeket a tipikus figurákat és jól integrálja őket a történetbe.
A könyv nincs fejezetekre tagolva, csak szakaszokra, eleinte zavart olvasás közben, h szinte minden szakasz másról szól, máshol és máskor játszódik, időnként nehezemre esett elgondolkodni, h most akkor mi van, de aztán úgy beszippantott a történet, h már ez sem számított.
Szerintem az egyik legjobb kortárs könyv, amit olvastam, film is készült belőle néhány éve, Alföldi Róbert rendezésében, ami – ha jól emlékszem – elég vegyes kritikát kapott.

2012. december 8., szombat

Andreas Eschbach: Der Nobelpreis

Nem tudnám pontosan megmondani mióta, talán Kertész Imre Nobel-díja óta figyelek jobban a Svéd Királyi Akadémia díjára, a napokra, mikor egyesével bejelentik az az évi díjazottakat, aztán a decmeber 10-ei ceremóniára, amikor megkapják a svéd királytól a plakettet és ezzel végleg halhatatlanná válnak.
Tudom hol osztják, többször jártam már a stockholmi városházán is, ahol aztán a pazar vacsora van, a vezetett látogatás alatt sok apró kis kulisszatitkot árulnak el, így azután, h már olvastam egy könyvet Eschbachtól, ami ráadásul még tetszett is, ez – ezzel a címmel és témával - szinte már kötelező volt.


Nagyon jól indult: az első 2 fejezet nagyjából képbe teszi a díjat, a jelentőségét, a lebonyolítást, számos érdekességet oszt meg, csak úgy faltam a sorokat. A Nobel-díj több mint 100 éve mítosz, egy intézmény, ami az egyik legmagasabban dotált díj (1 mió euró), de nem ezért a világ leginkább vágyott díja. A kitüntetésről döntő bizottságoknak nem kell magyarázni vagy mentegetni a döntésüket, senkinek sem tartoznak magyarázattal, sok döntésüket kritizálták már, több tévesnek is bizonyult, de mindig független döntésekről volt szó.
A történelem után jön a jelen és Hans-Olof Andersson professzor, aki maga is tagja annak a bizottságnak, ami arról hivatott dönteni néhány napon belül, kié legyen az orvosi Nobel-díj. Nagyon izgalmas, fordulatos a történet, sok érdekességről ír, amik bár nem tudom mennyire igazak, de számomra hihetőek voltak (pl. h átlagosan 8 jelölés után kapja meg valaki a díjat, maguk a díjazottak és szervezetek, intézetek jelölhetnek adott év februárjáig és utána hónapok telnek el annak vizsgálatával ki és mi áll a jelölés mögött, milyen érdekek, milyen csoportok stb.). Az író tökéletesen épít fel egy fikciót, megvesztegetéssel, emberrablással, gyilkossággal, csak hogy az kapja a Nobel-díjat, akit egy mindenre elszánt csoport erre érdemesnek talál, de mikor a professzor a börtönben ülő sógorához fordul segítségért és kihozatja, onnantól kezdve az ő szemszögéből látjuk az eseményeket. Teljesen elterelődik a figyelem a Nobel-díjról, a jól felépített történet szétesik, kesze-kusza lesz, olyan, mintha egy másik történet lenne.


Nagy(vagy még nagyobb) író lehetne Eschbach, ha állandó szinten tudna írni, na meg ha az egyébként szerintem zseniális ötletei kitartanának végig és nem lennének üresjáratok a könyveiben, de itt már úgy tűnt kb. a történet negyedénél elfogyott a muníció, elég szenvedős volt utána. Időnként az volt az érzésem, h volt két félkész regénye vagy ötlete és azokat összegyúrta, bár ez túlzás inkább csak egymás után illesztette. Baromira idegesített, hol ebbe, hol abba az irányba kalandozott el, amiknek nem sok közük volt a csapásirányhoz, ennyire ritkán szokott egy könyv bosszantani, mint ez. A cselekmény egy tapodtat sem haladt előre, csak újabb és újabb szálak és szereplők, gyanúk lépnek be és úgy éreztem, valami nagyon zseniális húzás kellene, h megmentse ezt a regényt, h ez a sok baromság értelmet nyerjen és egyre inkább gyanakodtam, h ilyen zseniális húzás nem létezik, hát igazam is lett:S.
A végén nem a fifikás csavar jött, hanem egy nagy pofára esés, felháborító módon veri át az olvasóit, hatalmas csalódás volt számomra. Pont azt a részt (a Nobel díj körülit) teszi zárójelbe, ami pl. számomra a leginkább érdekes lett volna és ami nekem hihető is volt.

2012. december 5., szerda

Margit Patrícia Eszter: A zsidó menyasszony

A cím és a borító ragadta meg a figyelmemet és rögtön kíváncsi lettem a könyvre. E kapcsán gondolkodtam el a konnotáció (az alapvető jelentést árnyaló kiegészítő jelentés, másodlagos jelentés) fontosságáról, mert meséltem valakinek a könyvről németül és hát a címe (Die jüdische Braut) még számomra is egész más konnotációt hordoz azon a nyelven, mint magyarul. Sőt, németül ez a cím egyáltalán nem szólítana meg szerintem, magyarul viszont igen.


Spoiler veszély!

A történet Budapesten kezdődik Sacival, a zsidó családból származó, de nem igazán vallásos pszichológiát hallgató egyetemistával. Sok év után találkozik a volt osztálytársával, a szintén zsidó és kicsit fura Belgával, akivel kicsit egymásba gabalyodnak, de a kapcsolatuk elég kesze-kusza, labilis. Ami nagyon jellemző szerintem, h a könyvnek szinte csak zsidó szereplői vannak, bármennyire is nem vallásosak a szereplők, mégis szinte csak zsidókkal érintkeznek, eddigi olvasmány és filmélményeim alapján ez nekem nagyon tipikusnak tűnik. A lányt bár érdeklik a zsidó szokások, mégis csak mikor a Belga elviszi Izraelbe történik vele valami, ami az egész életét megváltozhatja. Izraelben sok minden változik köztük: Sacit megérinti valami, Belga viszont csak kiröhögi az egészet, ez éket vet közéjük. Egy teljesen ismeretlen világba csöppennek, ahol a pizzéria bejáratánál biztonsági őrök vizsgálják át kézi fémdetektorral a táskákat, ahol még mindig az apa választja ki a lánynak a férjet, ahol azonnal sok ismerősük lesz, ahol már szerdán elkezdenek készülni a sábátra és ahol nem értik, a lány családja és ő maga, miért nem vándorol ki Izraelbe, hisz ha zsidó, oda tartozik.

Eddig meg sem fordult a fejemben, hogy miért ne maradtunk volna otthon. Pista bácsi tűnt őrült cionistának, amiért Izraelbe költözött

Ha az intellektusával nem is ért meg sok mindent Saci, de a szívén átfolyva, egy magasabb szinten értelmet nyertek számára a dolgok Izraelben, így hazaérve azonnal elválnak útjai a Belgával. A lányt megváltoztatta az utazás, vonzódni kezd a zsidó dolgokhoz és nem sokára megismerkedik egy vallásos zsidó férfival, aki valósággal letaglózza a belőle áradó szeretettel, nyugalommal, erővel. Az, h ezt a hatást nem csak Sárira gyakorolja, hanem általában a nőkre, már csak akkor válik egyértelművé a lánynak, mikor az egyetemen halasztva Izraelbe költözik, h az egyre gyakoribb terrortámadások közepette egy jesivába (héber hittudományi főiskola) tanuljon. Meg kell tanulnia az életet Jeruzsálemben: a szokásokat, a történelmet, a vallási előírásokat, viselkedési normákat, a héber nyelvet. De nem csak ezek elválaszthatatlanok az országtól, ugyanígy hozzá tartoznak a merényletek is, amiben a férfi, akiért a lány Izraelbe ment életét veszíti, Sári pedig megsérül, mikor egy palesztin terrorista szögekkel és fémszilánkokkal töltött repeszbombája zúdul egy gyors étteremre.

…akinek nagyon jó az élete, arról már lemondott az Örökkévaló. A nehézségek azt mutatják, hogy a jóisten törődik veled

Így próbálják vigasztalni a lányt, aki az események hatására felnő, Sára lesz és a történet végén megtalálja az ő Ábrahámját Izraelben. (Ábrahám: próféta volt, a zsidó hagyomány szerint az egyistenhit megalapítója. Sára: Ábrahám felesége, Izráel apjának, Izsáknak anyja)
Bár igazán érdekelt a könyv, de eleinte mindig nagyon elálmosodtam olvasás közben, ami azért elárul ezt-azt… Keveselltem azt, amit megtudtam a zsidó témáról, meg maga a történet is valahogy lapos volt, olyan semmilyen, legalábbis az elején, mert aztán ahogy a főhősünknek, úgy a történetnek is jót tett az izraeli utazás, onnantól kezdve nagyon tetszett. Bepillantást enged a jeruzsálemi életbe a mi szemünkkel kvázi, hisz Sára nem tudott sokkal többet a zsidó életről, mint egy átlagos magyar, amikor kiment. Elhittem, h meglátott valamit az ősei földjén ill. földjében, ami odavonzotta, megérintette a lelkét és ami aztán visszavonzotta.

Mégis úgy éreztem, maradnom kell, mert itt a helyem. Talán a közösség, talán a tanulás volt az, ami itt tartott, vagy a remény, a dráma, a szolidaritás és a kalandok, nem értettem pontosan.

Számomra a zsidó vallásban mindig is volt valami misztikus, szívesen olvasok róla, az ősi rituálékról, szokásokról, ismét sok érdekességet tudtam meg (pl. a purimról, a Jóm kippurról, a pészahról, a soáról) és sok minden visszaköszönt már korábbi olvasmányaimból (pl. a hanukáról, a sábátról, a tóráról, a kóser és tréfli ételekről). A nevek szimbolikáját is jónak találtam, bár, lehet, h valakinek ez már túl sok, nekem tetszett. Ahogy az is, h reális, nem rózsaszínű lányregény, de nem is érthetetlenül és élvezhetetlenül megírt művészieskedő valami, olyan kevés az ilyen könyv szerintem, aminek van mondanivalója, tartalma, ami tanít és elgondolkodtat, de mégis megmarad könnyednek és nem úgy kell megerőszakolnia magát az embernek, h újabb fejezeten rágja át magát…A regény stílusát kritizálták, meg a nyelvezetét, szerintem teljesen rendben volt, számomra inkább azt bizonyította, ha köznapi módon, könnyed stílusban is lehet komoly témákról, komolyan és értelmesen írni. Voltak benne, oda nem illő kifejezések, szavak, de számomra ezek inkább csak azt húzták alá általában, h Saci egy fiatal, modern lány, így nem találtam igazából kilógónak ezeket sem. Annyi minden van ebben a könyvben, ami manapság már nem ”menő”: alázat, szeretet, hagyománytisztelet, az idősek tisztelete, bizalom, segítőkészség, hit, józanság, jámborság, erkölcsök. Ezen kívül sok érdekes történetet, sorsot mesél el és érdekes karakterek hadát mutatja be, nekem nagyon tetszett.
Keresztényként abszolút megkapó volt számomra az a közösségi szellem, ami jellemzi őket, az az összetartozás, az az erős kapocs, az egymásról való gondoskodás. Szerintem manapság sokaknak hiányzik, az a valahova tartozás, amit Saci megtalált, persze valamit valamiért ezért sok mindent fel kellett adni, alkalmazkodnia. Nyilván a keresztény egyházakban is el lehetne ezt érni és sokan el is érik, szerintem mégis másként.

A sábát nem parti. Különben is a közösségben mindenkinek kell hogy legyen helye. Te is bárhová mész a világon, mindig kapsz egy meleg ebédet és szállást sábátra. Persze csak akkor, ha nem maradsz ilyen elviselhetetlenül sznob. Mert ezzel a hozzáállással itt nem válsz népszerűvé.

Ami nem tetszett, h a végén nagyon elszaporodtak a számomra ismeretlen kifejezések, amik lehet, h előjöttek már a könyvben és volt is magyarázat a számozott idegen kifejezésekhez a könyv végén, de csak a magyarázat állt ott, így mintha tűt kerestem volna a szénakazalban, kár ezért.
A könyv szerzője, Margit Patrícia Eszter egy író-olvasó találkozón elmondta, azt is akarta bizonyítani, hogy a romantika és az intellektus nem zárják ki egymást, nemcsak az ironikus beszédmódnak van létjogosultsága. A zsidó menyasszony egy lány lelki-szellemi útkeresésének története a zsidó vallás és misztika sűrűjében.
Az írónő 6 évvel ezelőtt kezdte írni a történetet, saját önéletrajzának elemeiből ill. mások történetei is belekerültek. A szerző creative writing workshopokon gyúrta át a szöveget, majd Vári György és Bódis Kriszta is segítségére volt a végleges verzió kialakulásában, jelenleg is Amerikában él és egy liberális zsidó közösségben dolgozik

2012. december 2., vasárnap

Caroline Lenz: Dann klappt’s auch mit dem Doktor

Aki könnyen befolyásolható ugyebár…már többször írtam arról, h engem rendszeresen meg lehet venni jól irányzott címekkel, ha szerepel benne, valami kedvencem (Jane Eyre eset, Ein Mann wie Mr. Darcy stb.), ebben az ugyan nem szerepel, de…a kedvenc magazinomban, a Myselfben láttam, igaz csak reklámként (valószínűleg már gyanakodnom kellett volna), h aki szerette a Doctor’s Diaryt, annak ajánlják, a dolog el volt döntve, merthogy én nagyon szerettem. Nem vagyok és soha nem is voltam az a típus, aki a kedvenc filmjeit, sorozatait, egymás után 5x, 10x, 100x meg tudja nézni és még mindig nevet, a kivételt ez a 3 évadot megélt német kórház-komédia sorozat jelenti, amit évente legalább 1x újra nézek. Azért csak 3 évadot élt meg, mert a készítők és szereplők úgy gondolták elmesélték a történetet, nem akartak róla még újabb x bőrt lehúzni, holott az Rtl és az igen népes rajongótábor folytatást követelt. Egyébként a Duna tv vetítette magyarul is (A férfi a legjobb orvosság címmel) és mostanság talán az m1-en fut délutánonként. Kb. csak egy 10 percet láttam belőle egyszer, de nagy csalódás volt, először szembesültem vele, úgy istenigazából, mennyi poén veszik el a fordítás során és nagyon fura volt az eredeti után a szinkron is, szóval az eredeti nagyon jóóóó, a szinkronizáltért nem vállalok felelősséget;).


Azért egy kicsit a könyvről is;). Anna gyermekorvos, medikus, az ő hétköznapjait követjük figyelemmel. Sivár szerelmi életét, hektikus munkabeosztását, idegesítő anyjával ill. a barátaival való kapcsolatát. Mikor a kórházban új munkát kap, egy irodába kerül a főnökével, az unalmas nyárspolgár pszichológus Dr. Dennerrel, akiről ő eleinte még nem, de az olvasók már pontosan tudják, h nem is annyira nyárspolgár, pláne nem unalmas, hanem egyenesen az igazi Anna számára…
Egy csomó olyan epizód van a regényben, ami se nem vicces, se igazán lényege nincs a történet szempontjából, van benne néhány csavarocska, de elég felejthető, meglepetések nélkül.
Bár a 2. fele már jobban tetszett, de összességében viccesnek nem találtam, cselekmény nem sok van benne, még a romantika faktor is igencsak szerény.
Volt benne pár mondat, ill. tulajdonság vagy szituáció, ami valóban a Doctor’s Diaryre emlékeztetett, de csak olyan formán, amit koppintásnak szokás nevezni. Szóval míg a sorozat számomra abszolút az igényes szórakoztatás mintapéldája, a könyv ebben – sem – tudta felvenni vele a versenyt.


A címet (kb. - Akkor sikerül az orvossal is) ill. a borítót nem nagyon tudom hova tenni, mert szerencsére a könyv tartalmilag azért nem ennyire rózsaszín és "cuki", mint kívülről.

2012. november 28., szerda

Lauren Weisberger: Champagner und Stilettos

A borító és a cím (Pezsgő és tűsarkú) valami nagyon könnyed, nagyon tipikus chick-litet sejtet, de azért annyira nem az.
Az Alter házaspár életével ismerkedünk meg: mindketten túl vannak a harmincon és már jó pár éve áldozzák fel magukat a férj, Julian zenészi karrierjéért. Zsonglőrködnek a pénzzel, a feleségnek, Brookenak 2 munkahelye van, évekig kíséri a férjét esténként és hétvégénként a füstös kocsmákba, ahol játszik. A nő lemond a saját álmairól, a karrierről, az utazásokról, egyelőre a babáról is, h támogassa a férjét. Mindez aztán hirtelen meg is hozz a gyümölcsét, szinte egyik pillanatról a másikra Julian Alter befut, igazi sztár lesz! Ezzel egy csapásra megváltozik az életük, jönnek a menedzserek, pr-esek, a paparazzik, a rajongók, a sztárok, az újságírók, a pletykák… Az addig meghitt, de kicsit már langyos kapcsolatuk komolyan veszélybe kerül, elvégre alig találkoznak, a pasinak hízeleg, h mindenki rá kíváncsi, h végre megértik, mint művészt és h végre ott van, ahol mindig is szeretett volna lenni és az sincs ellenére, h a nők a lábai előtt hevernek. Brooke viszont bármennyire is szeretne vele lenni, dolgoznia kell, nem mehet minden másnap szabadságra, emellett szereti is a munkáját, de megrémíti mindaz, ami történik. Ahogy Julian élete és karrierje felfelé ível, azzal egyenes arányban megy tönkre Brooké, egyszerűen más sínen kezd futni a két élet, egyre távolodnak egymástól.
Izgalmas volt végigkövetni az életüket, a „valóságba” szövi bele az írónő az Alter házaspár történetét, szerepel többek között Jon Bon Jovi, Kirsten Stewart, a Maroon 5 és Taylor Swift is a regényben.
Tetszett, mert nem arról szól, h összejönnek és vége, hanem pont arról, h bármilyen jól is indult a kapcsolat, eljön az a pont, amikor már nem minden rózsaszín, jönnek az akadályok a nehézségek, persze itt eléggé speciálisak, mert nem sok földi halandó küzd hasonló gondokkal. Mégis érdekesnek találtam, mennyire megváltozhat minden hirtelen és nem csak a körülmények, hanem akár az ember is, mennyire elbódíthatja az embert a siker és a pénz. Itt a sztori végül ideálisan, amolyan „amerikai álom”-szerűen fejeződik be, mert talán az utolsó pillanatban észbe kap a főszereplő, h mi is az, ami igazán fontos számára. A happy end mégsem zavart most annyira, mert előtte azért végig csináltat a szereplőkkel ezt-azt, szóval aránylag életszerűnek éreztem.
Az amerikai írónő egykor a VOGUE-nál dolgozott, ottani tapasztalatait felhasználva írta első regényét, ami magyarul A főnököm egy boszorkány címmel jelent meg és amiből Az ördög Pradat visel című filmet is forgatták. Ez a regénye nem jelent meg magyarul.

2012. november 24., szombat

Laurie Halse Anderson: Jégviráglányok

Két barátnő, Cassie és Lia története. Mindketten betegek, étkezési zavarokkal küzdenek. Cassy bulimiás, Lia anorexiás.


Cassiet holtan találják egy motelben. 33x hívta a halála előtt a barátnőjét és számtalan üzenetet hagyott, de Lia nem akarta felvenni, már nem voltak barátok.
A történet mesélője Lia, aki nem gyönyörű mondatokban, választékos stílusban, átgondoltan meséli a történetet, hanem úgy, ahogy eszébe jutnak a dolgok: néhol kesze-kuszán, homályosan, gyerekesen, butácskán, megkapóan őszintén, szívszorítóan és hitelesen.
Lia 18 éves, az apjával, mostohaanyjával és mostoha húgával él (akihez egészen különlegesen szép kapcsolat fűzi), az ételekről rögtön az jut eszébe, hány kalóriát tartalmaznak, grammra méri a súlyát, ép ésszel némileg felfoghatatlan módon úgy tesz, mintha enne, praktikákat talál ki, vagdossa magát, állandóan fázik. Minden héten méredzkednie kell, negyeddollárosok vannak a fürdőköpenye zsebébe varrva, tele issza magát vízzel, tartania kell a 48-49 kilót, de az ő célja, h újra 40 kilós legyen (165 cm magas), vagy még inkább 38,55, ennyi volt, mikor 2. vitték kórházba.
Jenniferre marad a piszkos munka, ő ellenőrzi, hogy kövér maradtam-e. Az első két hónapban minden reggel mérlegre tette a bűneimet, és hetente egyszer megtelefonálta az eredményt az orvosomnak. Megríkattak a ronda számok.

Tudja mit kell mondania az agyturkászának, a szüleinek , a mostoha anyjának, h úgy tűnjön minden oké, még úgy is, h a térde szélesebb, mint a combja, a könyöke szélesebb, mint a karja. Itt is fontos szerepet játszik az anorexia talán legtipikusabb tünete, h ő kövérnek látja magát, miközben ijesztően sovány.
A szám nem számít. Ha lemennék 31,75-re, 29,46 akarnék lenni. Ha 4,53 kilogrammot nyomnék, addig nem lennék boldog, amíg le nem megyek 0,99-re. Az egyetlen szám, amely valaha is elég lenne, a 0.
Nulla kiló, nulla élet, nulla méret, dupla nulla, nullpont. Végre megértettem.


Mindeközben időnként vágyik a normális életre.
Szeretnék egy keksztekercset. Szeretnék venni karamellkockát, elpletykálni az akármicsoda-sorozat legutóbbi részletéről, beleharapni a karamellába, nevetni, rágcsálni a karamellát, mert finom, és mert enni jó és lenyelni, hogy a gyomrom felragyogjon a vajas cukortól. De ez nem nekem való.

Karácsonykor jön el Lia számára az Apokalipszis, újra a klinikára akarják vinni, szakadó hóesésben elmegy abba a motelbe, ahol Cassie meghalt, megjelenik neki a barátnője, aki csábítja magához, de a lány rájön, h élni akar, van választása. Az utolsó pillanatban telefonál a kiéhezettség, a kiszáradás, a kimerültség és a majdnem túladagolás kis híján végzett vele. Harmadszor már nem játssza ki az orvosokat, a szüleit, hanem próbálkozik.
Az étel élet. Elveszem a bagel másik felét, és mindkettőt megkenem krémsajttal. Fogalmam sincs, mennyit nyomok. Ez valósággal halálra rémít, de igyekszem leküzdeni. Kezdem nem kilogrammokkal mérni magam, hanem erővel. Néha mosolyokkal.

Most tanulom, hogy kell dühösnek és bánatosnak és magányosnak és vidámnak és izgatottnak és riadtnak és boldognak lenni. Most tanulok megkóstolni mindent.

Megdöbbentő regény. Azt gondolom egészségeseknek helyenként felfoghatatlan. Nagyon gyorsan kiolvastam, mert magával ragadott Lia sorsa, érdekelt a végkifejlet. Azt hiszem az anorexia abszolút korunk betegsége, mert a fiatal lányok mindenhol a tökéletes, agyon photoshoppolt modelleket látják, akikkel persze, h nem lehet lépést tartani és máris kövér az, aki a múlt héten még normális volt. Rá kell döbbenni még sokaknak szerintem, h ez igenis egy betegség, amit ugyanolyan komolyan kell venni, mint bármelyiket és amit ugyanúgy kezelni kell. A regényben nagyon jól mutatja be az írónő a családtagokon keresztül az evészavarra adott legtipikusabb reakciókat, a kényszert, a kétségbeesést, a reménykedést. Nem elhanyagolhatók persze a kiváltó okok, itt a történetben sem, a való életben pedig még kevésbé. Talán annyi kritika, h jó lett volna többet megtudni a kezdetekről, a miért kiderül, a hogyan (kezdődött) kevésbé.
Nagyon jó, h a könyv megjelent magyarul, h bele mertek vágni egy ilyen megosztó könyv kiadásába a tucatkönyvek garmadája mellett.

2012. november 20., kedd

Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

Az év végi „összesítésnél” mindig ledöbbenek, milyen keveset olvasok magyar szerzőktől, így a cél mindig adott. Persze csak azért, h ez változzon nem fogok magyar íróktól olvasni, ebbe sem ezért kezdtem bele, hanem mert régóta tervben volt már, h olvassak valamit Grecsótól.


A mesélőt elhagyja a barátnője, a letargiában véletlenül fordul a figyelme nagymamája életírására, amit már rég el kellett volna olvasnia. Most viszont teljesen belefeledkezik, sokszor elolvassa, sokat gondol rá, ír egy kerületi lapba is a családjukról, ami meg is jelenik. Felkeresi a nagymamáját, aki már 90 múlt és Parkinson kórban szenved, érdekli, h mi is történt valójában, mert a cikk kapcsán újabb információkhoz jut a családról.
Majd miután kivesézte apja családját, következik az anyjáé, saját magánélete elég szánalmas, némi kis örömöt prostiknál keres, az egyikbe bele is zúg. Nincs saját élete, teljesen elveszik a múltban, a felmenői sorsa, élete foglalkoztatja, róluk akar már-már mániákusan mindent megtudni, keresi saját magát, az identitását, a múlton keresztül.
Igazából szerintem nem is annyira regény, inkább történet füzér ez, általában csak lazán kapcsolódnak egymáshoz a sztorik. Semmi extra nincs a könyvben, mégis tetszett, mert egy igazi történet, őszinte, nem mesterkélt, tipikus is, mert jellemző, h kezelik a családi „szennyest”, amire véletlenül rábukkan. Visszahozza a nagyszüleink világát, amiben bár már nem tudnánk élni, de mégis nosztalgiával, gondolunk vissza rá.
3 generáció elevenedik meg előttünk: nagyszülők, szülők, nagynénik és – bácsik, unokatestvérek, elfeledett történetek, csúsztatások és hazugságok.
Itt is ugyanúgy visszaköszönnek Magyarország elmúlt 70-80 évének történései, de mégis másként, mint Fábián Janka Emma trilógiájában, vagy a Tövispusztában, valahogy személyesebben, elhittem Grecsó Krisztiánnak, h az ő családjáról olvasok, h az író személyes emlékeivel szembesülök. Bár, mint kiderült ez azért nem teljesen így van. Ő maga úgy fogalmazott, a 3 év alatt írt könyvben sok a fikció, boldog és büszke lenne, ha ennyi emléket őrizne a családjáról.

2012. november 16., péntek

Herbjørg Wassmo:Zwischen zwei Atemzügen

Egy elképesztően szívszorító, nyomasztó és felkavaró könyv.
A 15 éves Dorte, 18 éves nővérével és özvegy anyjukkal Litvániában él, egyiküknek sincs rendes munkája, csak alkalmi, iskolába nem járnak, Oroszországból származnak, nem rég költöztek ide, nincs kiút, nincs lehetőség, semmire. Majd felbukkan egy csinos, frivol lány azzal hencegve, h Svédországba fog menni, ott lesz pincérnő, rengeteget fog keresni, pár havi fizetésből házat tud majd venni Litvániában.
Dortenak, a naiv, tiszta, jóhiszemű lánynak bogarat tesz a fülébe, ott hagyja családját, egy levélben tudatja velük, hova megy. Tele van reménnyel, hinni akar, olyan tiszta, h igazán rosszra nem is gondol, persze ezt látják is rajta, így könnyű préda. Szívszorító az a reménytelenség, amit lefest és ami nem is olyan távoli: ördögi kör, hiába takarítasz, vasalsz, nem fizetnek, nem tudod behajtani, de a te tartozásodat mindig behajtják, nem tudsz tanulni, nem tudsz dolgozni, nincs pénz, jön a kecsegtető remény, naiv vagy, tapasztalatlan és tudatlan.


Nem nehéz kitalálni mi fog következni, kb. már mindenki tudja, Dortén kívül. Ami miatt különösen sokkoló és szívszorító, h bár E/3-ban van írva, de az, amit a lány érez, lát, gondol. Így nem kapunk pl. a brutális erőszakról részletes leírást, mert, azt, amit átél le sem tudja írni, nem talál rá szavakat, (szó szerint) mert nem is igazán tudja, mi történik, meg szégyenkezik is, bár erre nem neki lenne oka. Ez az elbeszélési mód még autentikusabbá, hihetőbbé és megrázóbbá teszi a történetet.
A litván emberkereskedőkkel és két másik lánnyal Svédországba kompoznak, de szüzességének brutális elvesztése után napokig, egyfolytában vérzik, csak ez védi meg a további erőszaktól, kiszolgáltatottságtól.
Felmerült bennem, h Tom, akinek a litvánok eladják a lányt és aki Norvégiába viszi, normális pasi, de lehet normális az, aki megvesz egy 15 éves vérző lányt, mint egy darab húst? Az ő „felügyelete” alatt sorsa kezdetben jobban alakul, bár örömlányt csinál belőle, gyengéje a lány és mintha valami kezdene is kibontakozni köztük, mikor elszabadulnak a dolgok, rendőrség, razzia, letartóztatások, bujkálás, aminek a végén Dorte teljesen egyedül marad egy ismeretlen országban. Nyelvismeret, tapasztalat híján, immáron önként kényszerül prostitúcióra, hogy életben maradjon, a nagy cél mindig, h hazamenjen, de ez egyre távolabb kerül. A lány sodródik egyik veszélyes kalandból a másikba, mígnem Oslóba kerül, ekkor már a szíve alatt hordott magzat védi meg a férfiaktól és egy - a prostitúció témájában kutakodó - újságíró akarja megmenteni. Ami még fokozta számomra a történet már egyébként is elképesztően tragikus voltát, h a végén Dorte kezén csattan a bilincs, pontosan úgy, ahogy azt mesélték az ipart már régen űző nők a végtelenül naiv és jóhiszemű lánynak.
A reális események főleg a végén egyre gyakrabban keverednek a múlt oroszországi és litvániai eseményeivel, a lány álmaival és az elhunyt édesapjával folytatott képzelt beszélgetéseivel.
Kíváncsi lennék a folytatásra, mert a történet nem zárult le, az egészen biztos. Mi lesz a 16 éves anya Dortéval? Hova tud menni, hogy tudja felnevelni a gyermekét, fel tudja-e nevelni? Mit tesznek vele, érte a norvég hatóságok? Vissza tud-e jutni a családjához és egyáltalán mi van velük?
Szörnyű belegondolni, h hány ilyen és ehhez hasonló vagy még ennél is durvább történet van, hány élet ment és megy tönkre ilyen módon, még mielőtt igazán elkezdődött volna. Szerintem ez az igazi tragédia, nem a Fucking Berlinben leírtak.
Az írónő Norvégia egyik legtöbbet olvasott és legelismertebb szerzője, aki könyveiben mindig nehéz sorsú nőkről ír. Sokak szerint ezzel többet tesz az emancipációért és női egyenjogúságért, a nők méltóságáért, mint némely feminista kiáltvány.
A regény megdöbbentett és felkavart. Lebilincselően van megírva, tényleg letehetetlen. A téma nagyon fontos és aktuális, nem szabad hallgatni róla.
A 2006-ban megjelent, hihetetlenül pontosan és valósághűen megírt regény kitalált történet, magyarul sajnos nem jelent meg.

2012. november 11., vasárnap

Charlotte Brontë:Villette

Régóta meg volt a könyv és most végre el is olvastam, hála az idei Várólistámnak, amin már csak ez árválkodott, így sikerült minden „vállalásomat” teljesítenem, hurrá;)!



A regény főszereplője, Lucy Snowe, a szokásos Brontëvonal: szegény árva, jobb sorsa érdemes lány, bevallom időnként ez már idegesített. Hosszú-hosszú oldalakon át ecseteli, h mennyire nem szép, de mennyire jó és szerencsétlen… A körülmények áldozataként a franciaországi Villettebe sodródik, egy lányiskolába, ahol először amolyan mindenes, majd angoltanárnő lesz. Magányos és magának való, mégis két férfi is felbukkan az életében, de persze azért nem Bridget Jones-i értelemben;). Az írónő játszik velünk: először John Doktort – akiről kiderül, h régóta ismerik egymást - festi le nem csak fessnek, de kedvesnek, emberségesnek, csupa jó tulajdonsággal ruházza fel szinte, majd fordít a kockán és az addig ellenszenvesen ábrázolt Paul úrral akarja elnyerni rokonszenvünket, ez nálam nem jött össze, nem tetszett a figurája, nem tudtam megkedvelni, Lucy viszont annál inkább. Persze mire idáig jutunk, kb. 600 oldalon kell átrágnunk magunkat, ami számomra nem mindig bizonyult egyszerű feladatnak. Kevés a cselekmény a könyvben ugyanis, inkább a szereplőkben végbemenő változások fontosak, ill. a más személyekről alkotott véleményük és annak változása. Időnként nehéz volt kiigazodni a több száz évvel ezelőtti szokásokon, érzelmeken, de ez nyilván nem nagyon lehet kritika, nem is annak szánom. Szóval nagy nehezen valami románc féleség kezd körvonalazódni két egymástól látszólag teljesen különböző ember között, hisz Lucy türelmes,nyugodt, sápadt, szigorú protestáns, míg Paul úr indulatos, barna bőrű és heves, afféle világi jezsuita – mégis egyformák, egymás rokonai, ahogy egyszer Paul úr találóan megfogalmazza. A vége mégsem happy end, ill. csak szellemi értelemben az, de Lucy Snowe szerelmének története tragikus véget ér.
Ami tetszett, hogy a végén, fejezetenként „végig meséli” a főbb szereplők életét, kicsit bepillantást enged a sorsuk további alakulásába, további pozitívum, hogy csodásan van megírva, ez nem is lehet kétséges, az már más kérdés, h rengeteget ír, nagyon szépen bár, de mégiscsak a semmiről, ami fel is tűnik az olvasónak, szóval hiába a külcsín, ha nincs meg úgy igazán a jelentősége a leírtaknak (legalábbis mai szemmel nézve). Ez ugyanaz a „probléma” amit már pl. az Emmánál is megállapítottam: 2 vaskos kötet, több, mint 800 oldal, de jóval rövidebb is lehetne, ha nem olyan vontatottan volna megírva. Persze nyilván bátor dolog tőlem a világirodalom egyik remekét kritizálni, meg hogy jövök én ehhez… Arra jutottam, h ez valószínűleg korunk betegségéből származik, a ’gyorsan és még gyorsabban, mindent azonnal’ mentalitásból, amit nap, mint nap megélünk ill. abból, h a kortárs könyvek, amiket túlnyomó részben olvasok egész más felépítésűek: sokkal nagyobb hangsúlyt helyeznek a történésekre, mint a megfogalmazásra, az már más kérdés, h aztán sosem kerülnek a világirodalom lapjaira. Bár azt azért hangsúlyoznám, h a könyvben sok értékes gondolat van, nem arról van szó, h nincs mondanivalója, egyszerűen csak sokszor elveszik a mai ember fejével már nehezen érthető problémákban, szokásokban, illendőségben, elvárásokban. Szóval úgy gondolom, h vannak olyan regények, amik jobban kiállják az idő próbáját, lehet, h sokaknak a Villette is ilyen, nekem nem feltétlenül, az írónő fő műve viszont, a Jane Eyre - amit már többször olvastam és a kedvenceim közé tartozik - mindenképpen.
Ami még nem tetszett, hogy nekem időnként úgy tűnt, „megfeledkezik” szereplőkről, szálakról, majd ezek újra felbukkantak a semmiből.
Furcsának találtam a könyv fülszövegét is, kb. 100-150 oldal után elolvastam, amit ritkán teszek, pláne már olvasás közben. Mérges is lettem, mert úgy éreztem ’minden poént lelőttek’, de legnagyobb meglepetésemre aztán a történet nem úgy alakult, ahogy ott le van írva, ez azért meglepett:O.
Charlotte Brontë ezen regénye is önéletrajzi ihletésű, hisz sokáig nevelősködött, majd Brüsszelben tanult, ahol beleszeretett egyik tanárába, ennek állít emléket a Villette. Főszereplője, Lucy az írónő, Charlotte jellemvonásait viseli, akinek ez a 4. regénye és 3. még életében kiadott műve, mely az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listán is rajt van.

2012. november 8., csütörtök

E.L. James: Shades of Grey - Befreite Lust

A Shades of Grey (A szürke ötven árnyalata) 3., befejező részében Ana és Christian már házasok, épp nászúton vannak Európában. Kimaradt néhány hét, de ezek eseményelről Anastasia visszaemlékezéseiből értesülünk, pl. az esküvőről, a nászéjszakáról, a házassági szerződésről stb. Minden változatlan, Chrisitan még mindig gyönyörű, szexis és konok és Ana is ugyanolyan csökönyös és kívánatos.


Az első részben, mikor az írónő bemutatta főhősnőjét, egy intellektuális lányt festett le, majd hogy nem könyvmolyt…hát ettől elég messzire kerültünk: napjait kitölti a szex, a férje csodálata, a vele való flörtölés, a töprengés és a teljesen idióta viselkedés – ez egyre idegesítőbb lett, mert persze h ellent kell mondania időnként Christiannak, ami még oké is, de ezt legtöbbször olyan bugyután teszi, h az ember megkérdőjelezi, vajon nagyobb-e az IQ-ja a cipőméreténél. Szóval az ő figurája egyértelműen csalódás számomra, Christiannal más a helyzet, az első részben még úgy éreztem, olyan, mint egy gép, ez azóta változott, ő vagy a megjelenítése fejlődött, ill. jobban meg lehet érteni a viselkedését, mert a múltjából fel-felbukkanó sötét fejezetek sok mindent megmagyaráznak.
Az első két kötetben nem voltak időbeli ugrások, szinte az egész napot óráról órára leírta, így minden nagyon gyorsan történt, elvégre 5 nap megtöltött kb. 300 oldalt (aminek a java szex leírás volt ugyebár), itt viszont vannak ugrások, gyakran fejezeteken belül is, de csak pár nap.
Igazán nem éreztem kb. a könyv harmadától, h valamerre haladnának az események, vagy ők, úgy tűnt, akár a végtelenségig mehetnének így a dolgok – nem tudom pontosan, milyen formában írta anno a blogot, ill. ott a történetet a szerző, de azt el tudom képzelni, h ez ott működött, de szerintem így könyvként…hát nem nagyon. Fura volt, h felbukkannak újra, olyan szereplők, akiknek aztán semmi jelentőségük, így teljesen feleslegesnek éreztem őket, unalmas, sőt helyenként idegesítő volt, h Christian mindenen kiakad, h az állandó Mrs. Grey-ezésről már ne is beszéljek:S.
Aztán viszont felpezsdülnek az események, izgi lett a történet újra, amit viszont nem igazán értettem, h az izgalmakat eléggé rövidre zárta, helyette jöttek aztán megint a vontatottabb oldalak a szokásos szenvedés és ömlengés. A végén sok mindenre fény derül, olyan dolgokra, amik végig fontos szerepet játszottak a könyvben, a kapcsolatuk fejlődik, Ana tud hatni Christianra, tetszett, h nem azt akarja elhitetni, h a férfi elfelejti, vagy feladja a szenvedélyét a lányért, hanem egy ennél számomra hihetőbb és reálisabb verziót választott, így nem lett túl rózsaszínű és tökéletes a befejezés. A végén az epilógus bizonyos részeitől eltekintettem volna, a gyerek Christian szemszögéből látott egy fejezet szívszorító volt, viszont Ana és Christian első találkozása a férfi szemszögéből szerintem felesleges volt, mert mindaz, amit gondolt, nem túl meglepő, a több száz oldalt végigolvasva, újdonságot, pluszt nem adott.
A 2. részben azt írtam, kíváncsi vagyok, marad-e ezen a kicsit lapos-szerelmes nyomon, vagy vannak még igazi meglepetések a tarsolyban, végülis voltak meglepetések, de nem elementárisak és maradt a szerelmes vonal. A 3. rész jobban tetszett, mint a 2., bár ebben is voltak lapos részek, meg a szokásos idegőrlő, egyél, meg Christian ilyen szép, Anastasia olyan kívánatos stb., de ezek így a 3. kötetre, már alig tűntek fel, Ana belső istennőjét viszont sikerült nagyjából leépíteni így a befejező részre, ideje volt.
Összességében azt gondolom, h hihetetlen jó a PR munka a könyv körül, ennek megfelelően nagy a hype is, mint SM könyvet harangozzák be és adják el, de szerintem igazából nem jobb, rosszabb, vagy más, mint egy tucat szerelmes ponyvaregény, így igazán továbbra sem értem a nagy felhajtást körülötte.
A könyv magyarul a Szabadság ötven árnyalat címmel terv szerint november 30-án fog megjelenni magyarul. Ahogy már írtam róla, továbbra is terv a megfilmesítés, de még mindig csak a találgatásoknál tartanak a szereplőket illetően.

2012. november 4., vasárnap

Janet Evanovich: Einmal ist keinmal (Stephani Plum 1.)

Ez is egy olyan könyv, amiről már sokszor hallottam, de sem a fülszövegek, sem a borítók nem győztek meg, h ezt el kellene olvasnom. Aztán valahogy megváltozott a véleményem, valószínűleg attól, h jártamban-keltemben mindig mindenhol jót olvastam róla. Persze ez mindig veszélyes, mert rendesen feltuningolja az elvárásokat.


Stephanienek nincs állása és pasija sem, 30 évesen mindent elölről kell kezdenie, ezt meg is teszi, beáll az unokatesójához Vinniehez, óvadékbehajtó ügynöknek. Mivel addig beszerző volt, egy fehérneműkkel foglalkozó cégnél, ez elég éles váltás. Ráadásul az első ügy, mindjárt nem piskóta: az ex-zsaru Jospeh Morellit kellene felhajtania, akit gyilkosságért keresnek és akit gyerekkora óta ismer, közelebbről is;), elvégre a fickó nagy Don Juan. A felhajtás sikerül is, Steph senkivel nem fut össze olyan gyakran a könyvben, mint épp vele, de az elfogása már más tészta. Főhősünk az a fajta nő, akivel mindig történik valami, de aki mindig nagyon frappánsan tudja kivágni magát a slamasztikából, hála nagy szájának, na meg magyar génjeinek, amiknek köszönhetően szívós és izmos, de vékony:). Egyik kalandból a másikba csöppen, csupa akció az élete, mióta az új melóját csinálja, időnként kicsit sok is volt a jóból, minden és mindenki összefügg mindennel és mindenkivel és mivel sok szereplő van, helyenként nem is volt olyan egyszerű követni.
Bár haláli jó stílusban megírt könyv, azért a krimi szál sem gyenge benne, legalábbis nekem izgalmas volt, lévén nem szoktam ilyet olvasni és megint rájöttem, h nem is igazán szeretem. Mégis a kegyetlen jó duma, amit Stephanie nyom, meg Mazur nagyi és Joe Morelli figurája, a Steph és Joe között végig pattogó szikrák, a sok helyzetkomikum és a történet végén a csavar elfeledtette velem, h tulajdonképpen nem szeretem ezt a műfajt.
A könyv a Stephanie Plum széria 1. része, amit az írónő még 1994-ben írt, a krimisorozat azóta a világ első számú szórakoztató női sorozata, sokmilliós rajongótábora van. A 19. rész november 20-án fog megjelenni angolul, magyarul az első néhány kötet jelent meg A szingli fejvadász címmel. Nekem kb. a 17-ig van meg németül, szóval feltétlenül folytatása következik itt a blogon is.

2012. október 29., hétfő

Simone Elkeles: Perfect Chemistry - Tökéletes kémia

A cím és a címlap nem csábított volna olvasásra, mert rögtön egy sztereotípia jelent meg a fejemben, ahogy valószínűleg a legtöbb ember fejében, csak kinek tetszik ez, kinek nem. Viszont akárhol olvastam a könyvről szinte minden írás így kezdődött és úgy végződött, h mégis jó volt, egészen más, mint amit az ember várt. Na ja… az igazsághoz hozzátartozik, h mielőtt belekezdek egy könyvbe nem szeretek róla olvasni, általában még a fülszöveget sem olvasom végig, mert időnként tele van spoilerrel. Pont ezért nem jutottam el a könyvről olvasott írásokban a DE-ig…
Mert hogy ez a YA regény egyrészről tényleg teljesen más, mint az átlag, másrészről viszont mégis YA… A két főszereplő Brittany és Alejandro, felváltva mesélik a történetet, kicsit hasonlít Szilvási Lajos Egymás szemében c. könyvére, bár annál azért modernebb, felnőttesebb, ill. míg ott uazt olvashatjuk két szemszögből, itt folytatják egymás elbeszélését, de visszautalásokból megtudjuk, h éltek meg bizonyos fontos történéseket.


Egy középiskolába járnak, de két teljesen különböző világban élnek. Brit fehér, gazdag szülők gyermeke, apjától egy BMW-t kapott szülinapjára, azzal jár suliba – abszolút az a sztereotip menő, gazdag, amerikai középiskolás kép tárul elénk, amit pl. a Beverly Hills 90200 akárhányból ismerhetünk. Látszólag tökéletes az élete és mindent el is követ, h a látszatot fenntartsa, de közben van egy Little kóros nővére és a családja tényleg csak látszólag tökéletes (nem a nővére miatt). Olyan jól színészkedik, h minden lány őt irigyli, minden fiú pedig a pasiját, akivel a suli álompárját alkotják.
A másik főszereplőt, Alejandrot és 2 öccsét egyedül neveli anyjuk, mexikói származásúak és a fiú a Latin vér elnevezésű (bűn)szervezet tagja, ezzel akarja megvédeni a családját és el akarja kerülni, h majd az öccsei is ide kerüljenek. Menő, vagány, kemény csávó, akitől tartanak a suliban és aki bár sokat tanul és jó jegyei vannak, tudja, h nem tanulhat tovább, az ő sorsa más. A keménység, a brutalitás csak egy maszk, amit kvázi elvárnak tőle, igazából rendes srác. Hányan vannak így, h egészen más lehetne belőlük, ha nem kényszerülnének bele olyan - egyébként tőlük távol álló - szerepekbe, amiket elvárnak tőlük…
Azt, h a két fiatal ismeretsége ellenségesen kezdődik és hogy mibe torkollik, gondolom nem kell ecsetelnem;).
Nem akarom lehúzni a könyvet, mert nem volt rossz, de talán többet is ki lehetett volna hozni belőle. Ami tetszett és pozitívum, h Simone Elkeles megpróbált valami mást, megpróbálta életszagúvá tenni a könyvet, fontos problémákra felhívni fiatal olvasói figyelmét.
Az már más kérdés, h ez mennyire sikerült és máris a ’nem tetszettnél’ vagyunk… Komoly témákat vet fel, amikkel aztán nem igazán tud mit kezdeni, nem tudja kezelni őket, nem tud hihetően kijönni belőlük ill. megmarad a felszínen, ezért nagy kár. Mindezt még vastagon aláhúzza a befejezéssel is, ami tipikus, csöpögős-romantikus, de nem hinném, h a valósághoz sok köze lenne…kár érte.
Két teljesen különböző világot hozott össze, két jó embert, akikről mindenki teljesen mást gondol, mint amilyenek valójában, akik a körülmények áldozatai. Nem éreztem viszont mindig hitelesnek őket sem és ami még zavart, h Brittanyn és Alexen kívül a többi karakter nem nagyon van kidolgozva. Szóval összességében mégis azt mondom, h a cím és a borító illik a tartalomhoz és az általuk kiváltott sztereotípia nem feltétlenül hibás.
A könyvnek van még 2 további része, melyekben az írónő Alex két öccsének sorsával foglalkozik, a 2. rész, A vonzás szabályai már előrendelhető.

2012. október 25., csütörtök

Anonyma: Eine Frau in Berlin

Kivételesen nem azzal fogott meg a könyv, h egyik kedvenc városom neve szerepel benne, hanem az egyik barátnőm ajánlotta figyelmembe és adta kölcsön.
A könyv tulajdonképpen napló, amit egy német újságírónő 1945 április 20- tól június 22-ig vezetett Berlinben a II. Világháború végén, a város szovjet megszállásának idején. Amiért különösen érdekes, h annyi könyvet írtak a háborúkról, erről és arról az oldalról, de szinte valamennyit férfiak, itt viszont egy anonim nő feljegyzései által olyan világba pillanthatunk be, amit a férfiszerzők eddig nagyvonalúan, igen gyorsan elintéztek.


A bombázások miatt a pincében összegyűlt lakók együtt szenvedtek az élelmiszerhiánytól, a rémhírektől, a bombázásoktól, majd jöttek az oroszok – a könyvben egyszer sem titulálja őket szovjeteknek, ezért én sem. Az emberek addigra már rájöttek, h a rádió, meg a technika egyéb más vívmányai mennyit is érnek ínséges időkben. Ellenben a kenyérnek, szénnek, aranynak mindig, mindenhol megvan az értéke, nem úgy a gáztűzhelynek, a központi fűtésnek, a rádiónak, melyek azonnal értéküket és értelmüket vesztik, ha porszem csúszik a gépezetbe – ez mind a mai napig így van szerintem, a legmodernebb technikai eszközöknél is.
A háború végére, mikor a német vereség már egyértelmű lett, megváltozott a nők véleménye a férfiakról, a legtöbben hadirokkantak, sebesültek, árnyékuk önmaguknak: a ’gyengébb nem’. A férfiak által uralt náci világ megingott és vele együtt a férfi mítosza is, ennek a háborúnak a végén, sok más vereség mellett a férfi nem is vereséget szenvedett.
Ahogy a Vörös Hadsereg bemasírozott a városba, jött az erőszak, a brutalitás, a félelem, az éhezés, a trükkök a túléléshez. Sok történet volt „ismerős”, amiket a nagymamám elbeszéléséből ismertem: pl. a szovjet katonák karóra imádata, amiből legszívesebben többet hordtak és amit büszkén mutogattak vagy épp az öregnek maszkírozott asszonyok. Mert a katonák persze nőt akartak, először a testesebbeket, akik minél jobban különböztek a férfiaktól, de a háborúban csak kevesen tudtak némi felesleget megőrizni. A napló anonim, 30 év körüli elbeszélőjét, akinek a kedvese maga is harcolt a háborúban és már hetek óta eltűnt, napjában többször erőszakolták meg, ami ellen sem ő, sem a körülötte élő emberek nem tudtak tenni.Mindenki tudta mi zajlott, de nem tehettek ellene, a katonák kiéhezettek voltak, náluk volt a fegyver, a hatalom és hát nyilván, ahogy el is mondták, a németek ugyanezt csinálták az ő asszonyaikkal. Az okos, művelt, kicsit oroszul is beszélő nő hamar rájött, h egy falkavezérre van szüksége, egy magas rangú tisztre, akinek – jobb híján – az ágyasa lesz, de ezzel legalább a falka többi tagját távol tarthatja magától és nem kell napjában, vagy akár óránként más és más férfinak engednie. Így is lett, meglepően könnyen talált egy tisztet, de így sem volt mindig minden elől védve, ill. ez csak néhány nap viszonylagos nyugalmat jelentett. A megerőszakolások kollektív élményt jelentettek a nőknek, amit kollektíven is kellett átvészelniük, segíteni egymáson. Mindenki másként reagálta le ezt, a napló írója, mintegy kívülről figyelte magát, teljesen közönyösen írt minderről, ennek oka, h ha közel engedte volna magához az eseményeket, abba belebolondult volna. Valószínűleg ilyen esetekben ez a helyes hozzáállás, de nyilván nem mindenki képes hasonló szörnyűségeket „könnyedén” kezelni.
Mindezt a Führernek köszönhetjük – hallotta a német nép éveken keresztül dicsőségesen, az ínséges időben is igaz a mondás, mikor már az oroszok az urak, sőt talán igazabb, mint bármikor…
Az orosz katonák kezdetben teljesen arc és személyiség nélküliek voltak a nő számára, csak a barbárokat látta bennük, de idővel néhányat megismert, tudta a nevüket, beszélgetett velük, rájött, h ők is emberek, családjuk van, akiket évek óta nem láttak, nekik sem könnyű, de a körülmények kihozták néhányukból az állatot.
Néhány nap fejetlenség után megzabolázták a katonákat, így viszonylagosan helyreállt a rend, megkezdődött az élet, az ország újraszervezése, a romok eltakarítása, visszatért a naplóíró nő kedvese, Gerd is, de semmi sem volt már olyan, mint egykor, túl sok minden történt mindkettőjükkel. A házban is gyorsan megváltoztak a viszonyok, a lakókat összekovácsolta a túlélés ösztöne, de amint nem volt közvetlen veszély folytatódtak az intrikák, visszaállt a régi rend.



A napló először 1954-ben jelent meg angolul, 1955-ben hollandul, majd 1959-ben németül és rögtön nagy felháborodást váltott ki, mert bizonyos vélemények szerint „beszennyezi a német nő becsületét” ill. „szégyen a német nőkre nézve”. Az írónőt meglepték a felháborodott vélemények és az ellenséges reakciók, így haláláig megtiltotta a könyv további kiadását ill. a neve használatát egy esetleges – halála utáni – újra kiadás esetén. Így 2003-ben, 2 évvel a halála után név nélkül adták ki újra, majd 2008-ban megfilmesítették. A történetet olvasva felháborítónak tartom, h egyesek szerint az írónő szennyezte be a német nőt, azzal, h leírta a történteket, kissé másként látom a dolgokat… Mindenesetre fontosnak tartom még megjegyezni, h nincsenek illúzióim: ezek a történetek sokszor, sok helyen játszódtak le, csak épp más volt a megszállók és a megszálltak nemzetisége, mégis sokkoló volt először ilyen nyers őszinteséggel olvasni a dolgokról.

2012. október 21., vasárnap

Gabriel García Márquez: Söpredék

Nem sok mindent tudtam erről a könyvről, csak rám jött, h olvasnék egy kis Márquezt. Kacérkodtam az újraolvasással is, de végül mégis valami újat, valami rövidet szerettem volna. Végülis, amit akartam megkaptam: a hamisítatlan, semmivel össze nem keverhető márquezi stílust. Persze azért ez még 1955-ben írt első regényében nem olyan kiforrott, mégis már tele van a tőle megszokott mitikus történésekkel, hiedelmekkel.
Ebben a könyvben teremti az író Macondót, én - és azok, akik már olvasták a Száz év magányt - paradox módon nem ismerkednek a faluval, hanem visszatérnek oda;). Mindenki a különös doktor halálát várta, aki anno Aureliano Buendía ezredes, a 100 év magány kultikus figurájának ajánlólevelével érkezett és aki most a „kedvükben járt” öngyilkosságával, ez sarkall három generációt arra, h visszaemlékezzen, meséljen. Igazából nincs nagy cselekménye a kisregénynek, Isabel saját- ill. apja- és fia- visszaemlékezéséből, elbeszéléséből áll össze a történet és általuk megelevenedik a múlt, a jelen és a jövő Macondója. Egyrészről szerintem nagy ötlet, h három különböző személy szemszögéből ismerjük meg az eseményeket, másrészről időnként nehéz volt követni és számomra lassan, elég körülményesen állt csak össze a kép. Ezenkívül, bár részben érdekes, h hárman mesélik el kvázi ugyanazt, helyenként fárasztó is, csak úgy, mint az a nyomasztó hangulat, ami belengi a történetet. Szóval osztom azt a véleményt, amit most olvastam valahol, h aki Márquezt szeretne olvasni, ne ezzel kezdje, csak haladóknak;)!

2012. október 17., szerda

Sofie Cramer: SMS für dich

Eljött az ideje a szokásos kis laza olvasmánynak, ezúttal erre esett a választásom. A forgatókönyvíróként dolgozó szerzőnek ez volt az első regénye, amit azóta 3 további követett. Érdekesség, h a Sofie Cramer csak egy pszeudonim, mert a történetekben részben saját élményekről, tapasztalatokról ír.
Claire barátja, Ben, akivel nagyon szerették egymást öngyilkos lett, a lány épp a traumát heveri ki, újra munkába áll, próbálja ’az élet megy tovább’ örök érvényű nagy igazságot a gyakorlatban kivitelezni, mikor úgy dönt, minden nap küld egy sms-t immár halott szerelmének. A bonyodalmak azzal kezdődnek, h ezeket egy másik férfi kapja meg, az újságíró Sven, aki már jó ideje magányos, az előző barátnője, akivel el tudta volna képzelni az életét, végül megcsalta. Két szálon fut tehát a történet, az SMS-ek feladójának és olvasójának életébe és lelkivilágába pillanthatunk bele. Az egész egyrészről őrületesen giccses, másrészről viszont helyenként vicces. Nem kell hozzá nagy képzelőerő hova fog kifutni a történet, ennek ellenére engem is meglepett, h a kissé lapos közepe után a végkifejletet szívesen olvastam, az írónő nem könnyítette meg a szereplői helyzetét és végül is egész frappáns kis cuccot dobott össze. Chick-lithez képest az öngyilkosság azért elég durva, de az írónő megtalálja a módját, h felmentse a lányt a történtek alól, hisz ahogy lassan kiderül, a fű, az alkohol, a drogok szinte a mindennapjaihoz tartoztak a még mindig tanuló és csak néha napján a bandájával pár eurot kereső Bennek. A cím nagyon találó, mert hosszú idő után végül eljutnak odáig, h Clara mikor arra a bizonyos számra küld sms-t, nem Bennek szánja már, hanem Svennek.

2012. október 13., szombat

Salamon Pál:A Sorel-ház

A blog kapcsán keresett meg valaki, aki figyelmembe ajánlotta ezt a könyvet és kicsit utána olvasva érdekelni kezdett, így meg is vettem. Jól kezdődött számomra a történet, mert az első jelenet Stockholmban játszódik, mikor is Sorel Mihályt fogadja a svéd király, V. Gusztáv (Svédország királya 1907 és 1950 között). Megtudjuk, h bár nem zsidó, de egy zsidó anyát és gyereket bújtatott, ezért került koncentrációs táborba, majd onnan Svédországba, a királyhoz pedig azért, h kérje, hazamehessen Budapestre.
A regény nem véletlenül viseli a Sorel-ház címet, 3 generáció sorsát követjük végig a XX. század Magyarországán. Megismerjük az apa, Sorel József történetét, aki először katonaként harcolt a Monarchia szinte minden frontján az I. Világháborúban, majd ácsmesterként dolgozott, végül 60 évesen felhagyott a munkával és egy véletlen folytán az emberek segítője lett, gyógyította őket józan paraszti ésszel, népi praktikákkal. Fia, Mihály gimnáziumba járt a városba, lovon, ami még abban az időben is feltűnést keltett, jóképű fiú lett és érettségi után kitanulta apjától az ácsmesterséget, majd összegyűjtött annyi pénzt, h Budapesten legyen egyetemista. Végül tanár lett belőle, ugyanolyan kivételes emberré vált, mint apja, túlélte a koncentrációs tábort, a megpróbáltatásokat, egyik hatalom sem tudta megtörni. Majd hirtelen felbukkant az életében svéd szerelme, Lulu, aki aztán haláláig méltó társa maradt és akit feleségül is vett. A nő magával hozta fiukat, harmadik Sorelt, Sorel Jánost. Persze Sorelnek akadt bőven baja, a 60-as, 70-es évek Magyarországán, hisz:
Ha egyszer a hatóság államosította a gondolkodást, akkor egy szál ember ne tüntessen azzal, hogy használja a fejét, amikor világosan meg lett mondva, hogy az alattvalók ne törjék a fejüket, mert az élet megoldásait az állam eszeli ki.
Ráadásul házukban megnyitott az un. Ábrándok iskolája, ahol Sorel tisztelői, munkatársai gyűltek össze, beszélgettek, persze a rendszer ezt sem nézte jó szemmel hóhéron, síráson és az egyetlen uralkodó pár aktív vezérein kívül szinte minden foglalkozás képviseltette magát. A történet 3 könyvre oszlik, az elsőben azt tudjuk meg, hogy került Sorel Mihály Svédországba, ill. megismerjük első Sorel, Sorel József, az apa történetét. A 2.-ban, leírja mi történt a koncentrációs táborban és Svédországban második Sorellel, Sorel Mihállyal ill. utána, a 3. már leginkább Sorel János története, harmadik Sorelé. Az első 100 oldal nem nagyon tetszett, ill. nem hozott lázba, talán ez a legjobb kifejezés, majd ez egyik oldalról a másikra teljesen váratlanul és hirtelen változott meg, igazából még csak azt sem mondhatnám, h annyira megváltozott volna a történet. A következő kb. 200-250 oldalt nagyon gyorsan elolvastam, de aztán ismét jött egy váltás és megint nehezemre esett kicsit az olvasás, nem kötött le annyira.
Az egész könyv központi gondolata, h a Sorelek, különlegesek – bár az elég nehezen megfogható, h miért. Talán, mert lóval járnak, rangrejtett királyok és nem csak ők, mindenki így érzi, ill. tudja ezt, daliás termetűek és romantikusan jóképűek, egyesítik magukban a fizikai, lelki és szellemi erőt, hozzájuk rangrejtett királynők illenek, a Kinyilatkoztatás tisztására járnak, ami igazi családi legenda helyszíne, ahol rátalálnak "az értelmetlen létezés értelmére". A regény bár igazán nagyszabású, olvasmányos és végig vezet a XX. századi magyar történelmen, valamiért mégsem vált igazán a kedvencemmé, számomra helyenként túl népmesei volt a Sorelek vonatkozásában. Amit még nehezményeztem, h bizonyos szereplők nagyon hirtelen tűntek el az írónál a süllyesztőben, vagy nagyon hanyagolta őket (pl. Zsófi, Teréz, Ágnes). Háborúkon, diktatúrákon és a szerelem útvesztőjén át követjük a Soreleket, legendákkal és misztikummal átszőtt sorsukat, de a történet nem ér véget a Kinyilatkoztatás tisztásán Sorel Jánossal, csak a könyv. A regénynek van ugyanis folytatása is, ami Sorsolvasó címmel jelent meg, amelyben harmadik Sorel, vagyis Sorel János emigrációba kényszerül, először Bécsbe, majd Amerikába, csak úgy, mint az író, Salamon Pál. Ő végül Izraelben telepedett le, ahol szakított az írással és főleg fizikai munkát végzett. 1992-ben fogott ismét tollat, a Sorel-házat másfél év alatt írta meg, a folytatás 2002-ben jelent meg.

2012. október 10., szerda

Alan Bennett: Cosí fan tutte

Nagyon tetszett az író eddig magyarul egyedüliként megjelent regénye, A királynő olvas, így persze kíváncsi voltam más írásaira is.
A Ransome házaspár épp Mozart Cosí fan tutte-ján volt, mikor hazaérve konstatálniuk kell, h teljesen kirabolták a lakásukat. Mindent elvittek: a wc kefétől a szekrényekig bezárólag. A teljesen üres otthon új kihívások elé állítja a 32 éve házas középosztálybeli angol párt, de míg ezeket az ügyvéd Mr. Ransome többnyire sztoikus nyugalommal veszi tudomásul, felesége rájön, h a hirtelen megválás a jól megszokott dolgaiktól előnyökkel is járhat, hisz el kellett, h gondolkozzanak arról, hogyan is éltek eddig. Mrs. Ransome az új szituációban a jól megszokott és szükséges tárgyakat pótlandó olyan üzletekbe, helyekre jut el, ahol még sosem járt, új embereket ismer meg, élete ezzel új színt nyer. Bár már önmagában a kiinduló szituáció rendkívül bizarr és sok poént rejteget magában, Bennett még megfejeli néhány nem kevésbé különös fejleménnyel a meglehetősen sótlan Ransomeék kálváriáját. A történet nem marad tanulság nélkül a házaspár számára, különösen Mrs. Ransome számára, aki a sors különös fintorának hála újra felfedezi az életet és talán még az újrakezdésre is lehetőséget kap. Bennett stílusa, finom angol humora, hősei szájába adott mondatai, megint lenyűgöztek ebben a rövid, meglehetősen egyedi és érdekes történetben.

2012. október 3., szerda

Melinda Nadj Abonji: Tauben fliegen auf

A vajdasági magyar, de Svájcban élő és svájci állampolgár Nagy Abonyi Melinda 2010-ben megkapta ezért a művéért a Német Könyvdíjat, első svájciként, majd a Svájci Könyvdíjat is. Még akkor hallottam a hírt és azóta tervben volt a könyv elolvasása, a Várólistámra is felkerült idén. A magyar anyanyelvű írónő, akinek ez harmadik regénye, 5 éves koráig élt családjával a Vajdaságban, mikor 1973-ban kiköltöztek előbb illeszkedett be az új környezetébe és tanult meg németül, mint a szülei és gyakran tolmácsolnia kellett neki.


A könyvben a Kocsis családról olvashatunk, akiknek sorsa nagyon hasonlít Nagy Abonyi sorsához, bár a mesélőt Ildikónak hívják, nem Melindának. Olyan mintha novelláskötet lenne, nem egészen az, de külön címmel ellátott történeteket mesél el az életéből, amiknek nem sok köze van egymáshoz, hipp hopp éveket és ezer km-ket ugrunk, az állandóságot a szereplők jelentik, ő és a testvére, szüleik, valamint a rokonaik, barátaik ismerőseik. Bepillanthatunk a Kocsis család svájci mindennapjaiba, ahol bár befogadták őket, de mégis mindenki számára ők a „balkániak” vagy „jugók”, nagy ritkán magyarok, ők sem érzik magukat svájcinak persze. Sok történet foglakozik vajdasági látogatásaikkal, ahol bár örömmel fogadják őket, de ott meg ők a svájciak, így szembesülnek – szerintem – sok külföldön élő sorsával, h sehol sincsenek igazán otthon, sehova sem tartoznak igazán. Ezen történetek segítségével érzékelteti a két ország, a két világ közötti hatalmas különbséget. A könyv sokkal inkább szól a délszláv háborúról, Jugoszlávia sorsáról, a magyar kisebbségről, a magyar szokásokról, mint Svájcról. Mindez így főleg a nyugatiaknak szól, nekik nagyobb újdonság, nekünk szerintem több elképzelésünk van ezekről a dolgokról, pont ezért nem találtam annyira érdekesnek a témát. A történet svájci fele fogott meg talán inkább, h kemény, szorgalmas, becsületes munkával (mosás, vasalás) elérték Kocsisék, h ők bérelhessék ki a Mondialt, a falu kávézóját. A szülőknél végig az volt az érzésem, h némi – tipikusan magyar – kisebbségi komplexussal rendelkeznek, „papírsvájcinak” érzik magukat, hisz nem tudták tökéletesen megtanulni a nyelvet, így nem sikerülhetett teljesen az integráció sem, míg lányaik teljesen asszimilálódtak, de megőrizték anyanyelvüket és hazájuk szokásait is, viszont a társadalom teljes értékű tagjának érzik magukat. Az az igazság, h sokszor elkalandoztam olvasás közben, volt, amikor megfogott és magával sodort, de nem ez volt a jellemző sajnos:S. Az írónő borzasztóan hosszú mondatokban ír (még rajtam is túltesz;)), ez mondjuk engem nem zavart, de szokatlanok és feltűnőek voltak az időnként oldalakon átívelő mondatok;). Ami még furcsaság volt: ritkán találkozik az ember németül írt regényben ennyi magyar szóval, kifejezéssel, mint itt, a téma miatt érthető lenne, de mégsem éreztem igazán indokoltnak ezeket, talán színesíteni, feldobni akarta vele a történeteket, nem tudom. Nekem persze ez nem okozott problémát, de kíváncsi lennék mennyire nyerte el a német nyelvű olvasók tetszését. Magyarul Galambok röppennek föl címmel jelent meg.