2011. április 28., csütörtök

Szilágyi Andor: El nem küldött levelek

Még egyszer régen hallottam erről a könyvről és felkeltette az érdeklődésemet, sokszor kerestem, de nem találtam, majd tavaly egész véletlenül bukkantam rá és már csak arra emlékeztem, h érdekelt. Nem pont erre számítottam…


3 drámát tartalmaz a vékony kis könyv, az első az El nem küldött levelek, a leghíresebb, nagyon sok színházban is játszottak már. Nekem eléggé kesze-kuszának tűnt, de aztán a végére úgy-ahogy összeállt a kép.
A 2 szereplős darab - amelynek a szerző a játék az élettel műfaji megjelölést adta - nagyjából így foglalható össze: az I. világháború idején, egy kihalt vasútállomáson összetalálkozik a Férfi, Angelus kapitány, a háborúba induló fess fiatalember, és a Nő, Angelina, a kislánykorból épp kinőtt fiatal lány. Azonnal felszikrázik közöttük az örökre szóló szerelem... Persze nem ilyen egyszerű, minden fejezetben különböző korban, életszituációkban találkoznak, hol az egyikük fiatal, a másik öreg, hol fordítva. Szóval az egyszerűség csak látszólagos, bár olvasás közben még az sem.
A második írásra (Aula) nem is találok szavakat, mindenki jobban jár, ha nem is keresek.
A harmadikban (Rettenetes anya) egy madár család életébe pillanthatunk bele, de olvasás közben ez teljesen el is felejtődik, az író emberi tulajdonságokkal ruházza fel őket, úgy élnek, viselkednek, mint az emberek. Épp meghalt az egyik családtag, az anya, de ez mind a gyerekeinek, mind az anyjának, testvérének hatalmas megkönnyebbülés és öröm, mert a rettenetes anya mindannyiukat terrorizálta. Innentől kezdve aztán elég követhetetlen lett a dolog számomra és nagyon morbid, időnként perverz is. Nyomasztó emlékek, méltánytalanságok, kínos családi titkok, lelkeket mérgező bűnök kerülnek napvilágra. Az anya alakja egyre nagyobbá, szinte démonivá nő, mígnem az egyik gyermek anyja szerepével együtt a hatalmat is átveszi a család fölött.
Ez is rajta volt a Várólistámon, de őszintén szólva nekem ez már túl sok volt, nem szeretem az ennyire „lila” írásokat.

2011. április 24., vasárnap

Christine Neder: 90 Nächte, 90 Betten

Kedvenc műsoromban, a Tv totalban (pro7) volt a csaj vendégként és rögtön érdekelni kezdett a könyv, merthogy: a 90 éjszaka, 90 ágy cím arra utal, h a 25 éves Christine zsinórban 90 éjszakát töltött a couchsurfing ill. a facebook segítségével Berlinben, idegeneknél, ebből született az Egy kanapészörfös naplója (Das Tagebuch einer Couchsurferin).
Néhány szó a couchsurfingről: ingyenes, internetalapú „vendégszeretet” hálózat:). A tagok az oldal segítségével a világ bármely pontján ingyen juthatnak szálláshoz, a többi couchsurfing felhasználónál. 2010 végén az oldalnak 2,2 millió tagja volt 241 országban. Az egyik fontos kikötés, h pénzforgalom nem történhet, elvégre pont a vendégszeretet a Couchsurfing filozófiájának lényege.


A divattervezést tanult lány gyakornokként érkezett Berlinbe, kevés keresettel, innen jött az ötlet, na meg onnan, h nem akarta kitenni magát az idegőrlő albérlet keresésnek, emellett arra is kíváncsi volt, kik rejtőznek az internetes profilok mögött. Persze ijesztgették a barátai és ő is tartott attól (a szüleiről nem is beszélve), h egyszer csak rossz helyre kerül, elvégre 90 éjszakát tölteni vadidegeneknél elég merész vállalkozás, mégis belevágott és a 2010. augusztus 17. és november 15. közötti 90 nap, pontosabban éjszaka;) krónikája a könyv.
Mindenhova magával vitt egy hálózsákot, lepedőt és párnát, valamint egy gyerekeknek szánt barátság könyvszerűséget, ezt töltette ki a szállásadóival, h mindenkit az emlékezetében tartson. Az autója a ruháival, cipőivel, egyéb dolgaival egy parkolóházban állt, oda ment minden reggel és onnan indult munka után az aktuális szálláshelyre.
Fura volt számára, h belecsöppent vkinek az életébe a semmiből, majd ugyanúgy el is tűnt, miközben emberi tragédiákat, sorsokat ismert meg, fel kellett dolgoznia a hallottakat, az átélteket, ebben segített neki az írás. Már régóta írt blogjában minden reggel posztolta az előző éjszaka történetét, tulajdonképpen ezekből a bejegyzésekből született meg a könyv.
Nem volt otthona ezalatt az idő alatt, hiányzott neki egy konyha, ahol főzhet, egy kanapé, amire felkucorodhat, a vasárnap volt a depis nap, ezt kávézókban töltötte, sokszor pl. a Starbucks-ban, ahol tudott netezni, a blogján, különböző írásain bütykölt és alig várta, h este legyen és mehessen az épp aktuális vendéglátójához.
A 90 nap kb. 1/3-tól kezdve nem csak a saját blogját vezette az élményeiről, hanem a Spiegel online-on is kapott egy kolumnát, ezzel ugrásszerűen megnőtt az ismertsége és az iránta való érdeklődés – pl. az RTL kísérte egy napig, volt akihez tv/rádió stábbal érkezett, egyik éjszaka annál az újságírónőnél aludt, aki interjút akart készíteni vele stb. A 27. éjszaka egy rádióműsor révén - ahol szállást kínáló hallgatók közül választhatott - egy 57 éves hölgyhöz került, Berlintől 35 km-re, nagyon szép, csendes, nyugodt helyre. Nagyon jól esett neki a törődés, az anyáskodás és az a bölcsesség és szeretet, ami a vendéglátójából áradt, legszívesebben maradt volna még, ez egy nagyon szépen megírt fejezet lett.
A nagy publicitás után, sokan a blogjában, vagy a facebookon keresztül ajánlottak neki szállást, ezek az esték mindig kicsit mások voltak: itt ő volt a fő attrakció, főztek neki, vendégül látták, esetleg valamilyen programmal is készültek, előkészített hely, gyakran külön szoba várta. A couchsurfing-es esték mások voltak: nem volt szenzáció a jelenléte, a vendéglátók hozzászoktak, h időnként náluk alszik 1-1 idegen, nem csaptak nagy felhajtást.
Volt néhány extrém szálláshelye is: egy éjszakát a vonaton töltött, egy másikat egy kisbuszban, de aludt egy hindu templomban is, Berlin közepén. A legfurább a kisbuszos történet volt, áram alig volt, fűtés, víz, wc egyáltalán nem, viszont a berlini kormányzati negyedben parkoltak, nem mindenki mondhatja el magáról, h a Reichstag mellett aludt;) – bár majdnem „megfutamodott”, de végülis pont ezt akarta: átélni a lehetetlent, tesztelni önmagát, konfrontálódni az előítéleteivel, legyőzni a rossz tulajdonságait és ez sikerült is.
Fél távnál nem találta már fárasztónak az állandó utazgatást, az új emberek megismerését, az alkalmazkodást, mert valamikor egyszerűen felhagyott az alkalmazkodással, egyre inkább úgy kezdett viselkedni, amilyen valójában, megmondta, ha fáradt volt, ha rossz kedve volt valami miatt, nem akart azért más lenni, mint amilyen, h kellemes vendég legyen, ami 90 napig zsinórban, nehéz ügy is lett volna.
Minden este izgalmas, egyedi és felejthetetlen. Sok tapasztalatot viszek magammal, egy szép történetet, egy más gondolkodásmódot, bolondos pillanatokat, maradandó emlékeket. Ez erőt ad. Akaratot ad ahhoz, h tovább csináljam és még több mindent éljek át. Valahogy az egész kicsit függőséggé vált.

Egyértelműen a meghittség az, ami leginkább hiányzott neki, egy baráti ölelés, mert bár mindennap új emberekkel ismerkedett meg, többségükkel jól is érezte magát, de ezek az új és felületes ismeretségek nem pótolhatták a régi, baráti kapcsolatokat, nem mélyültek el, nem is mélyülhettek, egy este nem elég erre, de együtt gitároztak, beszélgettek, kajálni vagy bulizni mentek, társasoztak, pizzát, sushit készítettek vagy a Christine-féle standard tésztát főzték meg. Legtöbbször egyedülálló fiataloknál couchsurfingelt, akik albérletben laktak lakótársakkal, családoknál egyáltalán nem (ez nem igazán nekik való műfaj), 4 pár látta vendégül – 3 idősebb és egy fiatalabb.
Szállásadói között volt divattervező, tanár, művész, fotós, újságírónő, állatorvos, ápolónő, reklámszövegíró, üzletember – nagyon sokféle emberrel találkozott, Berlin szinte minden városrészében volt. A 90 nap után annyi vendéglátóját szerette volna újra viszontlátni, h így már megvolt a programja a következő 60 estére is;).
Jó érzéssel töltötte el és nekem is többször megfordult a fejemben olvasás közben, h az emberek bebizonyították, h a világ nem olyan rossz, gonosz: a 90 éjszaka alatt 2 kisebb incidense volt, de azok sem voltak vészesek, egyébként barátságos, segítőkész, kedves emberekkel hozta össze a sors.


Nagyon szimpatikus volt a csaj, segédkezett a vendéglátóinál, nem ítélkezett, meghallgatta őket, belement a közös programokba, nem támasztott igényeket, elfogadta azt, amit kínáltak, ahogy kínálták. Egyedi és igazán érdekes volt számomra ez a könyv, egy izgalmas „kísérletbe” avatott be.
Beleolvasgattam a blogjába is, a bejegyzések a 90 napos couch surfing tripről már nincsenek fent, gondolom a könyv miatt, viszont minden naphoz csomó kép van, meg egyébként is jó kis blog, sok fotóval, így felkerült a bloglistámra is.

2011. április 23., szombat

A könyv napja & Húsvét

Ma van A könyv napja.

…az embert semmi nem jellemzi olyan jól, mint az a könyv, amely először rabul ejti a lelkét.

Carlos Ruiz Zafrón


Fotó: Adele Enersen


Kellemes Húsvétot!


Fotó: Adele Enersen

2011. április 19., kedd

Sonia Rossi: Fucking Berlin

Ahogy azt már egyszer régebben írtam, egyik heppem, h nagyon szeretem azokat a könyveket, amiknek a címében városok, különösen kedvenc városaim szerepelnek. A listát Berlin vezeti, jelenleg 7 könyvvel és a kedvenc városok versenyében is előkelő helyen van. Ebből adódóan aztán, erre a könyvre már akkor felfigyeltem, mikor még meg sem jelent, de elolvasva a tartalmát, nem igazán éreztem késztetést az elolvasására. Azóta is többször találkoztam vele a kedvenc online könyváruházamban, de továbbra sem kaptam kedvet. Aztán, mikor pár száz forintért akarták utánam dobni, nem tiltakoztam, legyen.


Sonia Rossi saját történetét írta meg. A fiatal, csinos, olasz lány ki akar törni megszokott életéből, Berlinben matematikát szeretne tanulni. Néhány alkalmi, rosszul fizető munka után világossá válik számára, h prostitúcióval tudna megfelelő mennyiségű pénzt keresni úgy, h közben egyetemre is tudjon járni. Web kamerás „műsorral” kezdi, majd jön a masszázs, végül pedig egyik szalonból a másikba kerül immáron örömlányként. Közben férjhez megy egy „mit sem sejtő” lengyel sráchoz, de a pasit igazából nem is érdekli, h miből élnek, így kényelmesebb neki, „nem tud semmiről”, a lényeg, h – bár ő nem dolgozik – pénzhez jut.

Tudom, közhely, h mindig van más út, más lehetőség, de Sonia esetében igaz. Szerintem lett volna más lehetősége, senki nem kényszerítette Berlinbe, ő akart kiszabadulni az olasz kisvárosból. Soha senki nem kényszerítette prostitucióra, az ő döntése volt minden, amibe belement. Kicsit fura is ez egyébként, mert az van talán inkább a köztudatban, h ezeket a lányokat kényszerítik, futtatják, itt szó sincs erről.
Ő maga is leírta, h lett volna lehetősége más munkára, lehetett volna takarítónő, felszolgáló, ahogy dolgozott is ezekben a munkakörökben, de a fizetése semmire sem lett volna elég – ami persze külföldiként képesítés, szakma, gyakorlat nélkül nem túl nagy csoda - arra viszont hamar rájött, h a szexben nagy és gyors pénz van, így bár többször feladta a dolgot, az első nehézségek után rögtön, gondolkozás nélkül tért vissza az iparba. Ahhoz képest, h jól keresett, mindig anyagi gondjai voltak, a prostitúció és persze főleg az ezzel megkereshető pénz rabja lett, képtelen volt abbahagyni, lemondani az erről a pénzről. Elég kurtán, furcsán ért véget a történet, kíváncsi lennék, h mi lett vele: befejezte-e az egyetemet, kapott-e rendes munkát, elégnek tartotta-e azt a pénzt, amit így keresett?
A fülszövegben az áll, h megrázó vallomás, hát nem tudom, szerintem nem. Persze vannak benne durva dolgok, de én az igazi tragédiákat inkább az időnként felbukkanó mellékszereplők sorsában láttam, pl. az észt Veráéban, akit 15 éves kora óta kényszerítettek prostitucióra és ebből egy fillért sem látott hosszú ideig ill. azoknak a több gyerekes anyáknak a sorsában, akik gyerekeik eltartása érdekében kényszerültek a legősibb mesterség űzésére.
Sonia Rossinak tavaly a 2. könyve is megjelent Dating Berlin címmel, amiben már randizással keresi az igazit, magyarul nem kapható. Őszintén szólva annyira nem tetszett, h beszerezzem ezt is, könnyen, gyorsan olvasható, de valahogy nem nagyon tetszett a csaj stílusa, semmilyen szempontból, olyan nyegle, flegma…fura.

2011. április 16., szombat

Alfred Döblin: Berlin, Alexanderplatz

Alfred Döblin 1929-ben megjelent expresszionista nagyvárosi regénye a 20. századi német irodalom egyik legismertebb regénye. Régóta szerepelt a saját ’kötelezőim’ között, majd felvettem a Várólistára és most végre elolvastam!


A főhős, Franz Biberkopf a történet elején épp a börtönből szabadul azzal az elhatározással, h rendesen fog élni. Ennek ellenére újra és újra bonyodalmakba keveredik, mert lehetőség bármire is, csak a berlini alvilágon keresztül mutatkozik. Ágyában egymást váltó nők, nem megfelelő barátok, a nyüzsgő nagyváros, a kezdődő náci uralom, a vágy valami jobbra, valami többre, de ugyanakkor vágy a rendes élet után – ezek a tényezők és gondolatok alakítják sorsát. A főszereplő sok rossz tulajdonsága ellenére sem egy elvetemült figura, inkább a ’rosszkor rossz helyen’ tipikus esete, a balek, akivel bármit meglehet csinálni, vagy mégsem?
Szokatlan stílusú könyv, keverednek a történettel a benyomások, a gondolatok, reklámszövegek, idézetek, dalszövegek, újsághírek, minden átmenet nélkül. Számomra koncentrációt igényelt, h kihámozzam a történettel összefüggő sorokat az oldalakból. Ha csak a főhős Franz Biberkopf történetét mesélte volna el – ami szintén csak az első 100 oldal után kezd körvonalazódni -, még érdekes is lett volna számomra, de így a végtelen leírásokkal, időnként azt sem tudtam mit olvastam 10 oldallal azelőtt. Szóval nekem pont ezek az expressziók nem tetszettek, pont az, ami a kiemelkedő alkotások közé emelte, ez van.
Tudom, h a világ- ill. a német irodalom egy kiemelkedő alkotása, de ettől még nem tetszett jobban. Szerepel az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz c. listán is.

2011. április 12., kedd

Martin Amis: Siker

Már néhány mondat után visszaköszönt Amis, kicsit alpári, de annál szórakoztatóbb stílusa, amit a Pénzben már megismertem és megszerettem. Nagyon olvasmányos ez is és bár 1978-ban jelent meg, még ma is abszolút friss.
A regény 1 évet ölel fel, minden hónapról először Terry, majd Gregory szempontjából olvashatunk. Ők ketten mostohatestvérek, Gregory előkelő családja 9 éves korában örökbe fogadta a kis Terrence-t, akinek az apja megölte az anyját, majd a húgát. Az immáron felnőtt férfiak egy közös legénylakáson osztoznak Londonban, bár a két karakter különbözőbb már nem is lehetne.
Gregory a túl szép, h igaz legyen kategória, a tökéletes pasi és bár meleg, elég gyakran „megesik a szíve” az érte epekedő nőkön. Művelt, gazdag és végtelen narcisztikus. Számára unalmas, h mindig csak hajtanak rá és veszekednek érte. Munkaadói – egy kis galéria tulajdonosai – is rajonganak érte (a házaspár mindkét tagja;)), örökösükké akarják megtenni.
Terrence viszont átlagos pasi, vagy talán még inkább szerencsétlen flótás, az ő problémái pont ellentétesek Gregével: rendszeresen buszmegállókban beszél meg randit, hogy ha esetleg nem jönnek a lányok, rögtön felszállhasson az első buszra. Nem elég a sikertelensége a nőknél, még vacak állásából is ki akarják rúgni, iszik, állandóan bizonytalankodik magában, frusztrált, igazi vesztes.


Nem újdonság, h ketten mesélik a történetet párhuzamosan, egyes szám első személyben, az viszont annál inkább csavar a dologban, h egy idő után gyanakodni kezd az olvasó, h hogy is van ez, mert mintha nem is uazt mesélnék… Lassanként kiderül, h amit Gregory mond, érdemes elosztani kettővel és hogy Terry sem sokkal jobb a mostohafivérénél, mindenesetre a könyv végére fordul a kocka, újraosztják a lapokat.
Időnként ellenszenves-, (nem csak időnként) hazudozó, neuorotikus hősök, osztálykülönbségek, aberrált szexualitás, vérfertőző kapcsolat – üdv Amis zseniálisan groteszk világában.
A címet és a könyv borítóját nem nagyon tudtam értelmezni, bár bele lehetne magyarázni sok mindent, persze lehet, h jó is, h többféleképpen értelmezhető. Mindenesetre, ha nem tudtam volna, h miről szól engem a cím és a borító lehet, h elvittek volna vmi sikerkalauz irányába, a szerző ismeretében viszont tudtam, h ez kizárt;).
Martin Amis abszolút nagy felfedezés számomra, van benne és a könyveiben valami, ami mágnesként vonz, ami nem hagyja ellaposodni a történeteit egy pillanatra sem, hihetetlen stílusban ír, sokszor annyira idétlen (amit különösen bírok:)), megvan benne az a valami, ami olyan sokakból hiányzik, szóval szeretem. Aki még nem olvasott tőle, annak hajrá! Szerintem a Pénzzel érdemes kezdeni, az még ennél is lököttebb, de ennek ellenére mélyebb is.

2011. április 8., péntek

Hilary Liftin-Kate Montgomery: Liebe Kate

Évekkel ezelőtt vettem kb. 2 euroért ezt a könyvet, ami nagyon kecsegtetőnek tűnt: két barátnő az egyetem elvégzése után elszakad egymástól, az egyik Kenyába megy, h tanárként segítsen az ott élőknek, a másik marad New Yorkban. Leveleznek egymással, ezekből az írásokból áll a könyv. Ez csak jó lehet, gondoltam…de nem így volt, az egyetlen, ami megmaradt bennem, h nagyon megszenvedtem vele. Most viszont kedvet kaptam, h újraolvassam, mert nem igaz, h egy ilyen téma ne tetsszen. Emlékeztem, h nem találtam könnyű olvasmánynak, így most az is érdekelt, ez változott-e, gondoltam, mindjárt a nyelvtudásomat is tesztelem. Másodjára sokkal jobban tetszett és persze az is hozzátartozik, h most egyáltalán nem találtam már nehéznek a nyelvezetét.


Az alcíme: 2 barátnő és 1000 levél – ez azért kicsit túlzás persze, de tény, h több, mint 1 év levelezését szedték könyvbe. Hatalmas a kontraszt a két barátnő élete között, nagyobb aligha lehetne.
Kate a férjével Dave-el Kenyába megy, ahol angolt tanítanak egy iskolában, embertelen körülmények között. Szenvednek az elviselhetetlen hőségtől és a számukra szokatlan világtól is egy idő után. A tanárok durván verik a gyerekeket, mert szerintük, ők afrikaiak nem kényszeríthetők tanulásra másképp, az amerikai házaspár viszont úgy érzi, mindaz, ami történik körülöttük, a gyerekekkel az szörnyű, de a bennszülöttek úgy tesznek, mintha minden rendben lenne. Hajmeresztő, hihetetlen tények, történetek sokasága: szellemek által megszállt lányok, a Colgate, mint gyógyszer, kenőcs és fertőtlenítő egyben, gémkapocs helyett tüskék, áram csak azért van, h a faluban egyedül tv-vel rendelkező megtudjon nézni időnként 1-1 műsort, a „tiszta” víz úgy néz ki, mint a tea, majd hivatalosan is megállapítják, h emberi fogyasztásra nem alkalmas. Az elviselhetetlen körülmények miatt egy másik helyre kerülnek, ahol szintén nem sokkal jobb a helyzet, sőt…lázadás, utcai harcok törnek ki és a kissé idealista pár feladni kényszerül idő előtt a küldetését, visszatérnek a hazájukba. Mikor hazaérve Amerikába, Kate ivóvizet látott, könnyekben tört ki, h milyen tiszta – ez elég sokat mond… Persze ezalatt a több, mint egy év alatt pozitív dolgok is történtek velük, megismertek remek embereket, klassz gyerekeket, szokásokat, az afrikai mindennapokat, de a mérleg mégis szörnyűségek irányába billent el.
A könyv egyik fele tehát róluk szól, a másik pedig Hilaryről, a barátnőről, aki maradt New Yorkban, berendezi kis lakását, chaten flörtölget, randizgat, szórakozik, éli az amerikai szingli nők életét. Az ő problémái is valósak persze, mégis egész másként hatnak a kenyai szörnyűségek mellett.
Kicsit olyan érzésem van egyébként, h a két sors, a két történet kiegészíti egymást, mert bár Kate-nek nagyon sok mindenen kell keresztülmennie, nincs egyedül, ott van a férje, akire számíthat, aki mindig mellette áll, akivel megosztják a problémákat és a közös megpróbáltatások, élmények csak még közelebb hozzák őket egymáshoz. Hilary viszont bár egyre sikeresebb a munkájában, rendelkezésére áll minden „földi jó”, vele van a családja, a barátai, mégsem találja igazán a helyét, keresi, de nem nagyon találja azt, akivel megoszthatná az életét, aki társa lehetne egy életre.
Megdöbbentő afrikai sorsok és tragédiák és ismét egy kis bepillantás a new yorki hétköznapokba, egy érdekes egyveleg két teljesen különböző kultúráról.

2011. április 3., vasárnap

Jasper Fforde: A Jane Eyre eset

Több helyen olvastam már a könyvről, csupa jót, így én is hozzáláttam, nem is csalódtam.


Az író egy alternatív világot épít fel, ami minden furcsaságával együtt, a könyvolvasóknak sok szempontból mégis igazán vonzó. Ebben a világban divatban van a kihalt fajok feltámasztása - csináld-magad klonozókészlettel:), repülő helyett léghajóval közlekednek, bizonyos emberekbe vészmegsemmisítő van építve, még mindig dúl a krími háború (igazából 1853-1856 között), nem lehet tudni a francia forradalom kimenetelét és senki nem hallott Churchillről. Viszont a lakosság lankadatlanul lelkesedik az irodalomért és a képzőművészetért, az egyik fő kérdés, ami újra és újra felmerül, h ki írta Shakespeare műveit, az egyetlen, amiben mindenki egyetértet, h nem ő maga. Ez az Anglia tele van Különleges Szolgálatokkal, a Külszol 27-nél dolgozik főhősünk, Thursday Next, irodalmi ügynök.
Napi rutin feladatai közé tartozik azon palimadarak kezelése, akik megvették az alkalmi áron kínált pl. Byron-verseket, aztán jajgatnak, mikor kiderült, h hamisítványt sóztak rájuk. Egy csapásra a feje tetejére áll azonban az élete Acheron Hades - a nem gonosz, csak alternatív erkölcsű;) - bűnöző zseni felbukkanásával. Acheron látomásokat vetít, nem hagy nyomot a filmszalagon, kacagva gyilkol, gondolatokat lop, na meg eredeti kéziratokat is, első körben Dickenstől a Martin Chuzzlewit c. művét, majd jön egy nagyobb falat, a Jane Eyre. Jane Eyre eset igazából csak az utolsó 100 oldalra kerekedik a sztoriból, amikor Hades Acheron a 107. oldalról elrabolja Jane-t, így az egyes szám első személyben mesélt történet itt be is fejeződik. Az irodalmi mesterdetektív Thursday persze megoldja a problémát, mert:
A kormányok és a divatok múlandóak, de a Jane Eyre örök. Nekem semmi sem drága, ha annak a regénynek a megmentéséről van szó.

Jane-nel karöltve visszatér a regénybe és neki köszönhetjük a történet boldog befejezését, a szerelmesek egymásra találását is, Charlotte Brontë egyébként Indiába küldte Jane-t;).
A történetet még színesíti pár vámpír, az Időrendőrség és időőrei, némi kis időutazás és időtorzulás, egy szórakozott, de zseniális professzor és könyvmoly lárvái;), akik szellemi táplálékként toldalékokat kapnak (LOL). Na meg a regény további remek, beszélő nevekkel ellátott szereplői pl. Lydia Letchup a sztárriporter, Pruslick, LaPozz, Ida Red és Franz Backer:).
Azzal együtt, h nagyon tetszett, időnként kicsit túl sok volt a szereplő nekem, meg az összefüggések, helyenként már nem is nagyon strapáltam magam, h mindent megértsek, mert reménytelennek tűnt. Mégis jól szórakoztam, nagyon sokat mosolyogtam és nevettem.
A könyv a Thursday Next-sorozat része, további 5 regény tartozik ebbe, remélhetőleg hamarosan magyarul is olvashatjuk őket.