2011. december 29., csütörtök

Cecilia Ahern: Für immer vielleicht

Eleinte eléggé emlékeztetett az Egy nap-ra, itt is egy életre szóló fiú-lány barátság áll a történések középpontjában. Mégis kicsit másként, hisz főszereplőink Rosie és Alex már kisgyerekként elválaszthatatlanok: együtt járnak suliba Dublinban, együtt csibészkednek, sok-sok közös gyerekkori emlék köti össze őket. Szóval minden a gyerekes csínyekkel kezdődik, majd az első nagy lerészegedéssel folytatódik, meg persze jön az első szex és az élet más fontos történései. A barátságuk 17 éves korukban mégis átalakul, Alex családja Bostonba költözik, s bár egy kontinens választja el őket, mégsem tévesztik szem elől egymást. Majd éppen Alex meghiúsult dublini utazása változtatja meg egy csapásra Rosie életét, egyedülálló anya lesz 18 évesen, ezzel feladva álmait. Innentől kezdve egy-egy oldallal akár éveket is ugrunk: Alex az orvosira jár a Harvardra, Rosie nevelgeti a kislányát, az életük teljesen más lett, időnként úgy tűnik, alig van közös témájuk. Aztán megházasodnak, gyerekeik születnek, elválnak, sikereket érnek el, de továbbra is állandó pontot jelentenek egymás életében és ennél még sokkal többet. A gond csak az, h egymás iránti érzelmeik nem mozognak azonos skálán: hol egyikükben lobban fel a láng, hol a másikukban, de sohasem egy időben, valamint tovább bonyolítja a dolgokat, h nem akarják érzelmeikkel összekuszálni a másik életét, kapcsolatát.
3 fordulópont is lehetne a regényben, mikor legyőzik a félelmeiket és komoly lépésre szánják el magukat, h végre igazán egymásra találjanak, de mindig közbe szól a véletlen: egy meghiúsult utazás, egy elkallódott levél vagy épp egy rég elfeledett személy a múltból.


A regény különlegessége, hogy főhőseink kissé grafománok;), vagyis a történet csupa egymásnak írt levélkéből, órán írt cetliből, majd smsekből, e-mailekből, chat beszélgetésekből áll össze. Nem csak a két főszereplő egymással váltott levelezéseit/beszélgetéseit olvashatjuk, hanem - a képet és az érzéseiket jobban árnyalandó – bekapcsolódunk a családjukkal, barátaikkal folytatott diskurzusokba is. A teljes levélforma még izgalmasabbá teszi a történetet, főleg úgy, h bizonyos eseményekről több személy szemszögéből is értesülünk, másokról pedig csak közvetetten.
Muszáj kiemelnem a könyv női főszereplőjét, Rosie-t, akivel az írónő egy remek karaktert teremt, akiben ugyanúgy megvannak a modern nő jellemzői, de a hagyományos nő kép sem áll távol tőle, akit nem lehet nem szeretni, nagyon megkedveltem.
Ahol a szivárvány véget ér címmel jelent meg 2008-ban magyarul, ez volt az eredeti, angol cím is, nem is hallottam róla, eddig. Ez az írónő 2. könyve a nagysikerű U.i.: Szeretlek után, de nekem jobban tetszett, mint az. Az eredeti címnél találóbbnak és kifejezőbbnek érzem a német címet (Örökre talán), hisz a két főszereplő kapcsolatát pontosan ez jellemzi, mindig ott a lehetősége annak, h a barátságból szerelem legyen, mégis előfordulhat, h ez örökre csak lehetőség marad… A regény csodálatosan mutatja be, h mennyi kis apróságon múlik és múlhat a boldogság.
Az elején kevésbé, de a végére és összességében nagyon tetszett!

2011. december 27., kedd

Vavyan Fable: Szennyből az angyal

Évekkel ezelőtt olvastam ezt és még több könyvet Fable-től, most ismét kedvet kaptam. Emlékszem, anno kimondottan tetszett a stlíusa, a humora, most viszont túl sok(k)nak találtam.
Ismét megállapítottam, h hihetetlen mennyit változik az ember ízlése pár év alatt, h igenis az a sok-sok könyv alakít, formál, észrevétlenül, aztán nagyon is észrevehetően. Az, ami néhány éve még kimondottan szórakoztatott, most gyakran idegesített, irritált.


A sztori dióhéjban: karácsonykor egy csomó rab szabadul a dutyiból és egy nagyobb csapat volt börtönőrük háza felé veszi az irányt, h a pincében tárolt értékes tőrt megszerezzék. A lakó, a börtönőr unokahúga, Tonie mit sem sejtve engedi be az egyiküket, az ex zsaru Barettet, azt hiszi, h a karácsonyra „rendelt” pasi az. Aztán nem csak az álruhás börtöntöltelékek sora érkezik meg, hanem a lány nem kevésbé veszélyes családja: anyja, nővére, annak 3 gyereke, majd az apák is. Rajtuk kívül felbukkan egy álruhába bújt, perverz szenátor, flúgos szomszédok, szellemek stb. Persze a vége happy end a köbön, igazi népmese: a jó elnyeri jutalmát, a rosszak büntetésüket, blablabla…
A történet meglehetősen turbulens és igen fárasztó:S. Szenvedtem vele, csalódás volt, nem is kicsi.
Fable nem bír egy mondatot normálisan leírni: annyira poénos akar lenni, de mégis nálam abszolút az ellenkezőjét érte el, ez a – számomra – rendkívül erőltetetten jópofa nyelvezet volt az, ami borzasztóan idegesített.

2011. december 24., szombat

Boldog Karácsonyt!

Békés, boldog karácsonyt kívánok minden erre látogatónak, olvasónak!


Mikor felidézzük a régi karácsonyokat, rájövünk, hogy kis apróságok – nem a nagy csodák – adják a legbensőségesebb boldogságot.
Bob Hope

2011. december 23., péntek

Daniel Glattauer: Weihnachtshund

Az e-mail regényeivel (Gyógyír északi szélre, A hetedik hullám) nálunk is népszerű osztrák író egyik első regénye volt ez, 2000-ben jelent meg, magyarul nem kapható.
Ahogy a cím is mutatja (Karácsonyi kutya) igazi karácsonyi történetről van szó, „hangulat hozónak” is szántam, be is jött.


December 1-től 24-ig olvashatjuk az eseményeket 24 fejezetben. Max, a kisstílű újságíró és Katrin, a hivatalosan szemész asszisztens, de valójában a szemész munkáját végző nő érdekes módon találkoznak. Max ugyanis a karácsonyt a Maldív szigeteken akarja tölteni és a kutyáját, Kurtot egy hirdetés segítségével szeretné elpasszolni az ünnepekre. Katrin tökéletes lehetőséget lát a kutyában, h ne kelljen a szent estét, mely egyben a születésnapja is – ráadásul a 30. - a szüleivel töltenie, ahova kutya garantáltan nem tehetné be a lábát.
Nem csak a 3 főszereplőt ismerjük meg, hanem a felvillanó események által, a félelmeiket, kudarcaikat, családjukat, életüket is. Afelől nem nagyon lehet kétség, mi lesz a történet vége, de december 24-ig sok akadállyal, félreértéssel, évek óta kísértő démonokkal kell megküzdeniük a szereplőknek, mindezt Glattauer remek stílusban, számomra nagyon szórakoztató módon mesélte el.
Nagyon poénosan jellemzi Kurtot, a kutyust, aki kb. a világtörténelem, de legalábbis a világirodalom leglustább teremtése;), de még őt is felvillanyozza Katrin és az egyre szaporodó kósza szikrák.


Bizonyos szempontból újszerű szerelmi történet, egy nem mindennapi kutya, a fel-fel bukkanó Bécs, na és karácsonyi hangulat -nagyon kellemes és szórakoztató olvasmány, igazi karácsony váró volt!

2011. december 20., kedd

Várólista 2012

Ahogy idén, jövőre is részt veszek a várólista csökkentésben, amit újra Lobó szervez.


A cél, hogy 12 hónap alatt 12 olyan könyvet is elolvassunk, amik már régóta várakoznak erre. A kezdeményezés nekem nagyon bejött: sikerült teljesítenem a 2011-es várólistám, így jó néhány olyan könyvet olvastam el végre, amikre enélkül talán nem került volna sor. 2012-ben a következő könyvek kerülnek fel a várólistámra:

Alessandro Baricco: Ohne Blut
Alice Munro: Egy jóravaló nő szerelme
Bohumil Hrabal: Sörgyári capriccio
Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka
Charlotte Brontë :Villette
Daphne du Maurier: Gasthaus Jamaica
Diane Setterfield: A tizenharmadik történet
Jókai Mór: Névtelen vár
Ljudmila Ulickaja: Daniel Stein, tolmács
Martin Suter: Ein perfekter Freund
Melinda Nadj Abonji: Tauben fliegen auf
Vladimir Nabokov: Lolita

2011. december 15., csütörtök

Jodi Picoult: Házirend

Eddig két könyvet olvastam Picoulttól németül, most a legfrissebb művére került sor, magyarul.
A történet a Hunt család körül bonyolódik. Emma egyedül neveli fiait, Theot és Jacobot. Jacob Asperger-szindrómában szenved, ami egy fejlődési zavar, az autizmus egy enyhébb formája. Erre a szindrómára jellemző a normális ütemű nyelvi fejlődés, valamint az átlagos vagy annál magasabb intelligenciaszint. Az Aspergereseknek jelentős problémáik vannak a társas kapcsolatokban, jellemző rájuk az elmondottak szó szerinti értelmezése, a finom árnyalatok félreértése. Kerülik a szemkontaktust, belefeledkeznek egy korlátozott érdeklődési területbe (ez Jacobnál a kriminalisztika), ragaszkodnak speciális rutinokhoz, rituálékhoz stb.
Jacobnak az otthoni házirend a szentírás, rohamot kap, ha valaki összegyűr egy darab papírt, adott napon csak adott színű ételt eszik, csak olyan színű ruhát vesz fel, mindent szó szerint vesz, amit mondanak neki, ami bizonyos kifejezéseknél (pl. fusd át, szedd össze magad stb.) elég problematikus. Kiborul az érintéstől, új, ismeretlen ingerektől, attól, ha a napja nem a jól megszokott mederben zajlik. Elképesztő, h az egyik pillanatban átlagon felülien intelligens fiatalember, a másikban pedig nyafogó kisgyerek.


Ebben a könyvben is más-más perspektívából olvashatjuk a történetet, érdekes Jacob szemszögéből látni a dolgokat, bepillantani az autisták világába, megismerni az ő szabályaikat, életüket. Semmit sem tudtam eddig az Asperger-szindrómáról, így nekem teljes újdonság volt ezzel kapcsolatban minden.
Persze a történet nem csak a Hunt család és a betegség bemutatásáról szól. Akkor kezdődnek komplikálódnak a dolgok, mikor kiderül, h eltűnt Jacob fejlesztő tanára, Jess. A dolog különös pikantériája, h mindkét fivér, a 18 éves Jacob és a 15 éves Theo is azt hiszi, ő látta utoljára a lányt. Mikor a Jesst holtan találják, a gyanú gyorsan és egyértelműen Jacobra terelődik, aki pillanatok alatt találja magát a sitten.15 évig fáradozott az édesanyja, h táplálék kiegészítőkkel, injekciókkal, orvosi kezeléssel, külön fejlesztő órákkal és sok-sok szeretettel, gondoskodással, törődéssel kicsalogassa Jacobot a zárt világából, ezt 3 nap alatt vágja teljesen tönkre a börtön.
Az események aránylag gyorsan pörögnek, olyannyira, h a többi mellett az a kérdés is folyamatosan foglalkoztatott, h mi minden fog még történni, de aztán lelassul a sztori, h jusson elég idő és tér a bírósági tárgyalásra, amit megint baromi hosszan leír:S. Elszomorító, h a védőügyvédje nem is akarja tudni mi történt, az igazságot, csak az érdekli hogy győzhetik meg az esküdteket, persze lehet, h nagyon is ez a reális helyzet, de akkor is szomorú, hisz a cél mindenképpen az kellene, h legyen, h kiderüljön, ki követett el bűnt. Így a 3. könyvet olvasva tőle az az érzésem egyre inkább, h Picoultnak a bíróság a heppje, de most is úgy éreztem, h bár izgalmas és érdekes, de ez a rész kissé mégis vontatott, talán itt a kevesebb több lett volna…
Nagyon érdekes Jacob testvérének, Theonak a figurája: még csak 15 éves, de az egész élete a testvére árnyékában zajlott, bár lázadozik az anyukája és a bátyja ellen, ő maga is tudja, h gondoskodni fog Jacobról és gondolkodás nélkül védi meg most is. Kicsit soknak éreztem viszont az aggódó anyuka és a fiatal ügyvéd románcát, nekem ez valahogy nem illett a képbe.
A cím találó, hisz Hunték életét a saját házirendjük határozza meg és végső soron Jacob nem is tett mást, csak követte a házirendet. A könyv vége egyértelműen csalódás volt nekem. Az eddig olvasott regényei alapján úgy gondoltam, kevéssé jellemző Picoultra, h előre ki lehessen logikázni, mi történt, itt viszont úgy tűnt, h még csak különösebb logikázás sem kell hozzá.
Tulajdonképpen egy abszolút „szokványos könyv” Picoulttól, ez nem negatív vagy pozitív megállapítás, inkább csak ténymegállapítás. Ismét más-más szemszögéből látjuk a fejezeteket, ismét egy család áll a középpontban, van benne betegség és egy bűnügyi szál is, na és a végén megint a tárgyalóteremben kötünk ki.

2011. december 11., vasárnap

Christiane Hagn: Mein Herz ist ein Idiot

Véletlenül bukkantam a könyvre, a címe (A szívem egy idióta) azonnal felkeltette a figyelmemet, meg aztán a tartalma is.
A könyv főhőse, Maja éppen most fejezte be az egyetemet és friss diplomásként Berlinbe költözik, hátrahagyva egyetemi tanár szeretőjét. A lány, h úgy mondjam elég laza erkölcsű, eleinte az volt az érzésem, h szinte minden szembejövővel kalandba bonyolódik, nem támasztott különösebb elvárásokat. Ennek megfelelően aztán időnként kizárólag nagykorúaknak való, sikamlós jeleneteket olvashatunk, hisz eléggé konkretizálja az afférjait.


De aztán becsap a villám, hirtelen beleszeret a lakótársába Benbe. A vadóc, szex éhes lány egy csapásra megváltozik, bár a srác szemmel láthatóan nem érdeklődik iránta, ettől persze csak még érdekesebb lesz Maja számára. Benben az elején az tetszett nagyon, h nem egy macsó vagy egy romantikus ficsúr, aki a nők szájáról olvassa le a kívánságaikat, hanem egy tök normális srác, normális külsővel, normális jó-rossz tulajdonságokkal, szóval abszolút el tudtam hinni, h a lány beleszeret. Végül Maja kierőszakolja a kapcsolatot, de rajta kívül mindenkinek feltűnik, h ez koránt sem az, amire vágyik. Nagyon jól érzékelteti Hagn, h mennyire egyoldalú ez a kapcsolat, mennyivel jobban szeret az egyik fél, a másik pedig kihasználja.
Miután az – időnként szívtelen – srác lapátra teszi a főhősnőt, lépésről-lépésre kell újra felépítenie, megtalálnia magát, mikor végre kiheveri a történteket, hirtelen a semmiből újra felbukkan Ben és egyetlen mondattal visszacsinál mindent. Ám a várt boldogság nem tér vissza, mert néhány hét múlva mintha mi sem történt volna élnek tovább, mire Maja végre rádöbben, h hiába várja a régi boldogságot a fiú karjai között, annak már vége, mikor ezt felismeri, végre van ereje lezárni ezt a történetet, élete „nagy szerelmével”.
Christiane Hagn remekül ír, a sztori jó és bár hétköznapi és már szinte csontig lerágott, mégis tudott újat mutatni, mert a hasonló történetek általában csak a boldog egymásra találásig jutnak el. Imádtam azt is, h Berlinben játszódik;). Szórakoztatóan ír Hagn a szülőkről, munkáról, barátokról, szerelmekről, kalandokról, érzésekről, elfilózgat komolyan és kevésbé komolyan az élet dolgairól. Semmi romantika, inkább csibészes őrültségek, amik inkább az én műfajom, nagyon jó duma, lazaság amik még jellemzik a regényt.
Az írónő jól szemléltette ezt a fura kapcsolatot, a lány tanácstalanságát aztán, igazán fenn tudta tartani az érdeklődésemet, h mi lehet az újra felmelegített dologból és végül bebizonyította, h a hősnője felnőtt, immár nem lehet kihasználni, pár odavetett szóval lekenyerezni. Ben alakja végig teljes homályba vész, nem árul el magáról semmit, mogorva, komoly, fukar szó szerint és átvitt értelemben is, de hát a szerelem időnként vak és a szív olykor idióta, tényleg:).
Nagyon tetszett a könyv, vannak ilyenek, amik lehet, h összességében nem nagy számok, szó sincs magas művészetről, mégis valamiért annyira megragadnak, h minden oldalt élvezettel olvasok és nem tud olyat írni, ami ne tetszene őrülten, hát ez most ilyen volt nekem.

2011. december 7., szerda

Tommy Jaud: Hummeldumm

A blog történetében először írok hangos könyvről:)! Ez nekem is premier volt, soha nem hallgattam még előtte könyveket, nem is nagyon izgatott a lehetőség, de aztán ajándékba kaptam meg ezt nagy lelkendezések közepette, h mennyire jó. Eleinte kicsit tartottam tőle, mert mesélték, h dialektusokban is beszélnek benne, meg nem vagyok az a típus, aki képes arra, h leheveredjen, aztán hallgasson órákon át;). De aztán megoldódott ez a probléma is, péntek délután nagy sütés-főzés várt rám, gondoltam belehallgatok. Egy huzamban meg is hallgattam 3 cd-t és nagyon élveztem! Másnap délelőtt még lezavartam a maradék 2 korongot is, abszolút kellemesen csalódtam a hangos könyvben.


Bár Jaudnak ez már 4. könyve, maga is debütált ezzel, hisz első alkalommal olvasta saját maga a regényét és zseniálisan csinálta!
A sztori lényege, h Matze és a barátnője Sina nyaralni utaznak egy turistacsoporttal. 2 hetes namíbiai nyaralás – nem hangzik rosszul: buja természet, kaland, szabadság. Az álomból mégis rémálom lesz főhőseink számára. Egyrészről a 9 fős csoport eléggé kiidegeli őket már az első pillanattól kezdve, de az igazi kegyelemdöfést az adja meg a pasinak, h az elutazásuk előtt megtalált álomlakásra nem küldte el a foglalót, így könnyen tönkre mehet az idill. Titokban próbál szervezkedni, a történet java része azzal telik, h próbálja elutalni a pénzt, de hol térerő nincs, hol lemerül a mobilja, hol internet nincs és míg ezen fáradozik jó úton halad afelé, h tönkre tegye a kapcsolatukat. Ez nem is nagy csoda, elvégre komplett idiótát csinál magából többször is a cél érdekében, hazudik, veszekszik, manipulál. Az útitársak „csak” asszisztálnak mindehhez, ráadásul a problémát nem sikerül megoldani, de hamarosan a barátnője megunja a fura viselkedését, utána pedálozhat, h visszahódítsa. Szóval a 2 hetes nyaralásból Matze Kleinnek élete 2 legszörnyűbb hete lesz. Persze az úti cél sem véletlen, elvégre az egykori német gyarmat, Namíbia sok magas labdát tartogat, amiknek lecsapását szorgalmasan végre is hajtja Jaud.
A turista csoport összetételének megfelelően különböző német ill. osztrák dialektusban is beszél, a namíbiai németet is jól nyomja a szerző, minden szereplőjének más hangot tart fenn. Szórakoztatóan jellemzi őket a hangjával: a sajátosságaikat, származásukat, az éppen aktuális kedély állapotukat, ezáltal még közelebb hozza őket.
Tele van szóviccekkel, komikus szituációkkal, és bár maga a cselekmény nem egy túl nagy durranás, mégis tetszett a hangos könyv, mert előjönnek azok a tipikus dolgok, amiket az ember egy csoportos utazás alkalmával átélhet, kuncogva könyvelheti el, h hát igen, a németek tényleg ilyenek, amint kiteszik a lábukat otthonról és hát ugye az előadás…Jaud zseniálisan olvas 5 CD-n keresztül, már-már színházi előadást kerekít a történetéből.

2011. december 4., vasárnap

Karen Joy Fowler: A Jane Austen könyvklub

Egy könyvklub, ahol az írónő mind a hat tagnak mást jelent, mindegyiküknek megvan a saját Austenja: a szerelemről csodálatos regényeket író Jane, a komikum géniusza, leány, húg, nagynéni, éles szemű-, pártatlan megfigyelő…


Minden fejezet más-más Austen regénnyel foglalkozik, amit a könyvklub tagjai éppen abban a hónapban tárgyalnak. A fejezet főszereplője mindig az adott házigazda, így ismerkedünk meg mindegyik szereplővel, egymáshoz való kapcsolatukkal. Míg a klubtagok Austen klasszikusaival, az Emmával, az Értelem és érzelemmel, A klastrom titkával, a Büszkeség és balítélettel, a Meggyőző érvekkel ismerkednek, vagy ismerkednek újra, mi az ő életükbe pillantunk bele: Az éppen válófélben lévő Syliváéba, leszbikus lányáéba, Allegráéba, Sylia barátnőjnek, Joycelynnak az élettörténetét is merismerjük csakúgy, mint a Franciaországban még sosem járt franciatanárnőét, Prudieét, a klub egyetlen férfi tagjának, a sci-fi rajongó Griggnek, és a 3 férjet fogyasztó Bernadettenek is külön fejeztet szentel a szerző.
Fura volt, nem nagyon jöttem rá, mit is akart Fowler. Mert mindenből kapunk ugyan egy kicsit: a regényekből és a szereplőkből is, de egyikből sem eleget, nem eleget ahhoz, h igazi történetté álljon össze a dolog. Megtudtunk pár dolgot a szereplőkről, a múltjukból, sőt azt is, hogyan alakult az életük közvetlenül a könyvklub után, de nem keltette fel különösebben az érdeklődésemet egyikük sem. Arról nem is beszélve, h a végére egyre kevesebb szó esik a regényekről, meg eleve is időnként még az a kevés is sután volt beleszőve. Hiányzott az a valami, ami igazi történetté szőtte volna a szereplők sorsát, esetleg összekapcsolva az Austen regényekkel.
Szóval a végén kicsit olyan érzésem volt, h megint a cím áldozata lettem, amiben Jane Austen neve van, az jöhet…megint megjártam.

2011. november 30., szerda

Melania Mazzucco: Egy tökéletes nap

A cím és a borító eleve kontrasztban van, már a borító - melyen gyülekeznek a fekete felhők a kísérteties Róma felett - sejteti, h nem szabad hinni a címnek.


A regény 24 fejezetre, a nap 24 órájára van osztva. Eleinte úgy tűnik, minden órában mást ismerünk meg, majd lassan kiderül, h mindenki kapcsolatban áll mindenkivel, nehezen körvonalazódik, h is lesz ebből tökéletes nap, de aztán gyorsan világossá válik, h sehogy. A történet központjában a Buonocore család áll: az apa Antonio, tőle külön élő csinos felesége Emma és a gyerekeik Valentina és Kevin, akiket nem láthat az apa, nehezen bontakozik ki, h miért is. Antonio a ravaszdi ügyvéd,Fioravanti képviselő testőre, de az ő élete is csak látszólag fenékig tejföl csinos, fiatal felesége Maja és kislánya Camilla mellett, a fiáé a lila sörényű anarchista Arisé viszont még látszólag sem.
A szereplők élete keresztezi egymást, de nincs köztük senki, aki boldog lehetne, vagy elégedett, mindenki szorong, titkolózik, szenved. Minden út Rómába vezet, tartja a mondás, a regényben erre nincs szükség, elvégre már ott vagyunk, itt minden út a Buonocore család végzete felé vezet, az összes történet baljóslatú, valami negatív végkifejlet felé tart, de ez az egyetlen, aminek meg is tudjuk a végét, a többi egyszerűen félbe szakad, szükségszerűen, hisz csak 24 órájába pillantunk bele a szereplőknek. Mégis hány életet, mennyi sorsot ismerünk meg és hány élet, mennyi sors változik meg ez idő alatt…
Bár valóban az egész könyvet belengi valami baljós hangulat, mégis bíztam abban, h végül mégsem következik be a legrosszabb, de az írónő nem kegyelmez, beteljesíti a „tökéletes napot”. Érdekes, nem mindennapi, felkavaró olvasmány, kisiklott életekről, hétköznapi tragédiákról.

2011. november 27., vasárnap

Amelie Fried: Traumfrau mit Nebenwirkungen

Véletlenül akadtam Amelie Fried könyveire és mikor valami nagyon könnyed olvasmányra vágytam, belekezdtem ebbe. Fried tv-s műsorvezetőként kezdte, évekig volt talkshow-k valamint a Németországban nagy elismertségnek örvendő Stern-TV háziasszonya. 1995-ben váltott pályát, ez volt a 2. könyve, 1996-ban jelent meg. Azóta számos chick-litet írt, sőt néhány gyerekkönyvet is.


A főszereplő Cora, akinek egy PR cége van, meg egy se vele, se nélküle kapcsolata. A könyv 1 évet ölel fel, Cora 30. születésnapjától, mikor – akarata ellenére - szépen lassan, lépésről lépésre megváltozik az élete és a történések kényszerítik, h átgondolja a véleményét az élet fontos dolgairól. Pont ezért nagyon sok mindenről van szó a könyvben, meglepően sok mindenről: barátságról, gyerekvállalásról, másságról, túlsúlyról, szülőkkel való problémás kapcsolatról, családról, jótékonyságról, pénzről, megcsalásról, betegségről. Ilyen szempontból túltett az elvárásaimon, persze az is hozzátartozik, h egyik témába sem ment bele túl mélyen, inkább a felszínen mozgott, mégis üdítő volt, nem csak kimondottan csajos dolgokról olvasni. Tetszett az is, h nem volt nagyon kihegyezve a romantikára, az, h ezalatt az egy év alatt a szerelmi élete is jól alakult Corának, időnként mellék szálnak tűnt a down-kóros gyerekek, egy szeretet családtag halála és egy új élet születése mellett. Persze azt sem titkolhatom el, h a vége alapvetően jó lett, elrendeződnek a szálak, kinek jól, kinek rosszul, nincs óriási meglepetés. Gyorsan olvasható és gyorsan felejthető, nagyon könnyed olvasmány.
Kissé meglepődtem, mikor most utólag láttam,h ’96-ban írta…persze azért az kiderül, h nem mostani teljesen, de hogy 15 éves, az azért meglepett, alapvető dolgok nem változtak;)

2011. november 22., kedd

Palya Bea: Ribizliálom

Egész véletlenül bukkantam rá, nem is hallottam róla, h ő is – oly sokakhoz hasonlóan – könyvet írt. Hirtelen felindulásból meg is vettem a cd-s verziót, mert bár nem vagyok sem rajongója, sem különösebben ismerője a zenéjének, de abban biztos voltam, h a cd meg fogja érni azt a plusz x száz forintot, így is lett. Kellemes, dallamos, andalító, érdekes, időnként meglepő szöveg, hallgattatja magát.
Számomra Palya Bea hiteles művész, nem úgy, mint a manapság pár hónap erejéig felkapott sztárocskák, vagy celebek (még a szótól is rosszul vagyok), akik semmit sem tettek le az asztalra. Pont ezért is reméltem, h nem ül fel a „népszerű vagyok, írok egy tingli-tangli könyvet” hullámra, azt gondoltam, h ennek valami különlegesnek kell lennie, ha 35 évesen önéletrajzi könyv írására ragadtatta magát.


Ami biztos, h nem egy tucatkönyvről van szó, tele van színnel, érzelemmel, tájnyelvvel. Bejárta a világot, miközben nagykanállal fogyasztotta a pasikat, boldogság, csalódás, szenvedés, öröm váltották egymást az életében, mint mindenkiében. Sok kalandot, történetet ír le, ezek egy része számomra kevésbé volt élvezhető a sok-sok név, együttes, zenész miatt, akik többnyire a körön kívüliek számára szerintem ismeretlenek, időnként picit sok volt az ezotéria és a jóga is. Persze önéletrajzi jellegű könyv esetében nyilván badarság ilyesmibe belekötni, mert neki ez az élete. Ami kicsit zavart, h bár eleinte még lineáris az elbeszélés, aztán viszont elkezdett ide-oda csapongani, időnként nehéz volt követni.
Tetszett, h nem tökéletesnek festette le magát, időnként keresetlenül őszinte, úgy is, h nem jött ki belőle túl jól, nem szépíti a dolgokat, eddig féltve őrzött titkokat is elárul magáról, időnként megkapóan emberi, nem gondoltam, h ennyi kérdőjel van a fejében. Felmerült bennem az is, h kell-e ilyen részletesen és nyíltan írnia a szerelmeiről, szeretőiről, szüleiről, kinek jó ez, magából akarja kiírni, lezárni, vagy miért? Helyenként túl soknak éreztem, zavarba ejtően privátnak.
A cím és a borító talány számomra, bár a címre van valamiféle magyarázat a könyvben, bár nem tudom lehet-e annak nevezni a tényt, h van egy száma, aminek ez a címe. És;)?
Meglepően személyes könyv egy világgá induló, magát kereső emberről, kicsit másra számítottam, igazából nem tudom hova tenni. Nem vagyok biztos benne, h kellett ez neki, nem derült ki számomra, miért született a könyv, miért érezte szükségét.

2011. november 18., péntek

Daniel Kehlmann: Die Vermessung der Welt

A könyv kettős életrajz Alexander von Humboldtról és Carl Friedrich Gaußról, a két nagy német tudósról, melyben bravúrosan olvad össze fikció és valóság. A szerző egy évet kutatott, majd egy évig írta a 2005-ben megjelent regényt, ami aztán hónapokig vezette a német bestseller listát, azóta 50 nyelvre fordították le, többek között magyarra is (A világ fölmérése).


Párhuzamosan olvashatunk a két zseni életéről. Gaußt, akit gyakran a „matematika fejedelmé”-nek is neveznek, minden idők egyik legnagyobb matematikusaként tartják számon. Csodagyerekként már 8 évesen oktatta a tanárát, aranyos kisgyerek volt, de közben szellemóriás is, számára ismeretlen matematikai téziseket fedezett fel-, vagy gondolt újra, közben jobban érdekelte a latin, mint a matek. Egész életét szűkebb pátriájában töltötte.
A másik főszereplő, Humboldt, német természettudós és utazó, bejárta a világ addig kevéssé ismeretes vidékeit, sok hely fekvését és magasságát ő határozta meg, számos új tudományágat alapított. Utazásai során mindent megvizsgált, összegyűjtött, bejárt, kipróbált, megmászott, lemért, amit csak lehetett.
Ami közös a két tudósban, a tudás utáni olthatatlan vágy, a tudományos kíváncsiság és a zsenialitás. A két karaktert egészen másképp rajzolja meg Kehlmann: az öntörvényű Gaußból cinizmus árad, mégis egy nagyon kedves, szerethető géniuszt ismerünk meg. Hihetetlenül jól ábrázolja a zsenit és a szenvedését a körülötte lévő emberek együgyűsége (hozzá képest) kapcsán.
Humboldt egészen más, benne is ott van a zsenialitás és a makacsság, de ő sokkal simulékonyabb természetű, amolyan ’megalszik a tej a szájában’ típus, egész más karakter és bár az utazásai talán érdekesebbek kellettek volna, h legyenek, mégis Gauß részeit vártam mindig, az ő fejezetei egyértelműen jobban tetszettek.
Gauß nem tud nők nélkül élni, Humboldt csak így tud, Gauß szobájába zárkózva, a matematika által közelíti meg a világot és a problémáit, Humboldt a világot járva, empirikus úton, tapasztalással. Életük alkonyán találkoznak aztán végül, amikor a modern tudománynak hála;), röpke 15 perc kell hozzá, h Daguerre elkészítsen róluk egy dagerrotípiát.
Felbukkannak a híres kortársak is, Goethe és Kant mellett pl. Möbius is, aki Gauß egyetlen tanítványa, aki nem teljesen debil;), valamint bepillantást nyerünk a kor fontos kérdéseibe is (napóleoni háborúk, az aktuális német helyzet).
Érdekes, h egy konkrét párbeszéd sincs benne, az egész függő beszédben van írva (Indirekte Rede), ezt a mai magyarból teljesen hiányzó nyelvtani jelenséget élő beszéd visszaadására használják, a németben is aránylag ritkán.


Gauß a 10 márkáson

Az tartalmát olvasva elsőre komolynak tűnő regény remek szórakozást nyújt, olvasmányos, élvezetes, átszőve finom humorral.
Németországban a kedvencem főszereplésével most forgatnak filmet belőle 3D-ben, e kapcsán figyeltem fel a könyvre. A szuperlatívuszok jellemezik a produkciót, több, mint 10 millió euróból készül, ezzel az év legdrágább német filmje. A forgatókönyvet Kehlmann írta, mert bár sok variáció volt már, de egyikkel sem voltak megelégedve, saját bevallása szerint radikális és szokatlan lett.

2011. november 13., vasárnap

Rosemunde Pilcher: Téli napforduló

Eddig a Kagylókeresőket olvastam Pilchertől, olyan hát-hát kategória volt, de még akkortájt nagyon olcsón jutottam ehhez a könyvéhez és aránylag jókat is olvastam róla.
Először Elfriedével ismerkedünk meg, az idősödő színésznővel, ill. Blundellékkel, az Elfride számára vonzó Oscarral és nejével a nem makulátlan Gloriával, akit aztán „ki is (ny)ír” Pilcher gyorsan, ezzel utat engedve az érzelmek szabad folyásának;). Aztán jön Sam története, 6 év New Yorkban, inkluzíve egy tönkrement házassággal, majd visszatérés Angliába. A harmincas, gyönyörű Carrie Ausztriából tér vissza a szigetországba egy szerelmi csalódás után, h ott feje tetején találja a családját és a romok alatt 14 éves unokahúgát, Lucyt.


Minden fejezet főszereplője más-más szereplő, lassan bontakozik ki, hogy hogyan is állnak összefüggésben egymással. Aztán ez az 5 ember verődik össze egy skóciai házban a karácsonyt megelőző időszakban. Az már az első pillanatban kiderül, h szerelem várható minden szinten.
Tele van olyan párbeszédekkel, amik enyhén szólva is idilliek, nem tudom ki beszél így, abszolút életidegen volt számomra, a tökéletes figuráiról nem is beszélve, ezek idővel egyre idegesítőbbek voltak. Szóval tökéletes(en semmitmondó) párbeszédek tökéletes emberek között, hát…
Nagyon hosszú…nyújtja, mint a rétestésztát, időnként teljes fejezetek nem szólnak másról, mint hogy hideg van, ezért mit vett fel az adott szereplő, teát tett fel, hol itta meg, boah…a hosszú-hosszú leírások persze előfordulnak más könyvekben is, de Pilchernél olyanok, h akár én is írhattam volna, vagy bárki, teljesen hétköznapi. Időnként uazokat a jelentéktelen eseményeket - ráadásul több szereplő szemszögéből is - olvashatjuk, ami még rendben is lenne, ha volna bármi jelentőségük, de nincs. Gyakran jelentéktelen apróságoknak szentel oldalakat, máskor igazán komoly problémákat 2 mondattal elintéz.
Az egész tényleg fárasztóan idilli, de egy idő után kimondottan szórakoztató lett, jókat röhögtem az idill hegyeken és az olyan szófordulatokon, amiket szerintem élő ember – legalábbis ilyen mennyiségben biztos - nem használ. Szép lenne, ha az életben is ilyen egyszerűen menne minden, halál-, gyász-, fájdalom feldolgozása, örökség, ölbe hullott pénz, szerelem, kicsit olyan mesevilágot fest Pilcher. Persze az is igaz, h nem lenne rossz, ha legalább a dolgok fele így működne, az emberek fele ilyen lenne, de ez inkább ideál, illuzió. Amolyan tündérmese ez, ahol mindenki jó és minden jól sül el, sőt még annál is jobban, de az élethez nem sok köze van, sokan szeretik, nekem ez már túl sok, nem az én világom.A borítónak semmi köze a könyvhöz, pont ez a korcsoport az, ami egyáltalán nem szerepel a történetben, fogalmam sincs milyen megfontolásból választották az elejére ezt a fotót.
A Kagylókeresők után is egyértelmű volt, h nem fogok túl sokat olvasni tőle, most már az is, h ennyi bőven elég volt Pilchertől, időnként még sok is.

2011. november 9., szerda

Kerstin Gier: Smaragdgrün

Az Időtlen szerelem trilógia 3., utolsó része. A könyvek teljesen illeszkednek egymáshoz, ott folytatódik az egyik, ahol véget ért a másik, valójában a történet teljesen összefüggő, akár egyben is megjelenhetett volna, maga a téma is ugyanaz marad. Összesen bő 2 hét alatt történnek az események. (Itt sok érdekes infó mellett egy napi lebontás is található az eseményekről).


Nekem ez a 3. tetszett bizonyos szempontból a legkevésbé, egyrészről jó volt, mert teljesen jelentéktelennek tűnő dolgok nyertek értelmet, viszont kicsit sok is volt már a bonyolítás, időnként nehéz volt követni, az időben ide-oda ugrálásokat – mármint szó szerint;). Az 1. rész tetszett a legjobban, a 2. is jó volt, engem legkevésbé a 3. kötött le, szóval felülmúlni nem sikerült Giernek a Rubinrotot szerintem.
Végre tisztázódnak a viszonyok, a barátok és ellenségek, így a 3. könyvre épp ideje is volt. Időnként nehézségekhez vezet, h 2011-ben az időutazókat a 18. századból irányítja valaki, persze nem akárki, hanem Saint German grófja, aki a legvitatottabb figura, a szálak agyafúrt irányítója, de Gwendolyanban és Gideonban végre emberére akad. Bonyolódnak a dolgok, hőseink találkoznak mit sem sejtő énjükkel a múltban többször is, megoldhatatlannak látszó gordiuszi csomókat bogoznak ki, időutazásaik során tudatosan megváltoztatnak néhány dolgot – bár ez szigorúan tilos - ezzel (pozitívan) befolyásolva mások életét. Na és persze nem utolsó sorban továbbra is tombol köztük a szerelem, helyenként nekem már „túl” romantikus lett, de hát ifjúsági regény…
Mire kiderül a „nagy titok”, amit már az első rész óta kerülgetett az írónő, szerintem már minden olvasónak világossá vált, viszont a végére is jutott még egy nagyobbacska meglepetés, legalábbis én nem számítottam arra a fordulatra.
Jó nagyon az alapötlet szerintem és remek a megvalósítás is, amiért igazán tetszett, az a humor és néhány szereplő, akik a szívemhez nőttek. Xemerius, Gwendolyn házi démona lassan, de biztosan az egyik kedvenc figurámmá nőtte ki magát, amit az elején nem gondoltam volna, akkor kimondottan idegesített. Néhány beszólásán fetrengtem a röhögéstől. Rajta kívül még Maddy néni, Caroline, Leslie nagyon helyes szereplők, a kedvenceimmé váltak, persze Gwendolyn mellett, akinek még mindig odavagyok a nevéért;), nagyon tetszik, zseniális. Azt hittem, ez a név csak kitaláció, annyira viccesnek, de egyben aranyosnak is tűnik, meg soha nem is hallottam még, de utánanézve kiderült, h kelta eredetű. A gwyn (szép) és a dolen (kör) szavakból áll össze, valamint kedvelt női- ill. tündér név a walesi mondákban, a dolin szó walesiül virágot is jelent a nevet ezen a nyelven fehér vagy szép virágnak fordítják.


Az ígérethez híven ma nyilvánosságra hozták a regénysorozat filmváltozatának főszereplőit, ők fogják játszani Gwendolynt és Gidit(by Xemerius:)).
Összességében nagyon kellemes, szórakoztató olvasmánynak találtam, számomra a 3. kötetre kicsit vesztett a lendületből, de az egész történet tetszett, gyorsan beszippantott és még az árát is megérte volna:), ha megvettem volna, így meg pláne jó volt;).
Gier a 3 könyves ifjúsági regényes barangolás után visszatért a chick-lithez, holnapután, vagyis nov. 11-én jelenik meg Németországban az új könyve (Auf der anderen Seite ist das Gras viel grüner) tartalom alapján nem tűnik rossznak.

2011. november 5., szombat

Kerstin Gier: Saphirblau

A Saphirblau ugyanott folytatódik, ahol a Rubinrot befejeződött, nem is nagyon érzékeltem, h új könyvet kezdtem. A cím itt is a 12. időutazó egyikére utal (mindegyikükhöz egy drágakövet rendeltek), de nem ő a főszereplő, továbbra is Gwendolyn és Gideon történetet követjük nyomon hála az égnek, igazán megkedveltem őket, így örültem, h nem más szemszögből látjuk az eseményeket.


A szereplők véleménye eléggé megoszlik az ellenség személyéről és arról, h mi a cél: h bezáruljon a kör, vagyis mind a 12 időutazó vére bekerüljön a kronográfba, aminek segítségével az időutazásokat végrehajtják vagy pont ennek elkerülésére kellene törekedni. Persze az igazi kérdés – amiről szintén megoszlanak a vélemények – hogy mi történik, ha mindenki vérét sikerül összegyűjteni?
Főszereplőink további izgalmas kalandokba sodródnak, itt azért időnként már aránylag nehéz volt követni a sok időutazást, ki, mikor, hol, hogy kit informált… Gwendolyn már nem csak a saját nagyapjával beszélget, aki akkor még nem is nős;), hanem egy szellemmel, és egy démonnal is, ez utóbbi először eléggé idegesített, de meg kell hagyni volt néhány igencsak jó beszólása, a nem mindennapi eseményeket kommentálva. Mert hogy azokból van bőven: pár nap alatt felkészülés egy 1782-es bálra, menüett (tánc) gyakorlása egy pincében, valahol a 19. században, ahol a zenét iPod-ról Mozart szolgáltatja, a 18. századi szoaré közönségének a kissé spicces Gwendolyn a Macskákból énekel és és és… nagyon gyorsan olvasható, olvasmányos, élvezetes, humoros, remek szórakozást, kikapcsolódást nyújt a 2. rész is. Persze azért vannak benne olyan részek, amik miatt tényleg ifjúsági regény, de ez persze nem baj. A vége ismét izgalmas volt, alig vártam, h belekezdjek a 3. részbe.

2011. október 31., hétfő

Kerstin Gier: Rubinrot

Mivel ifjúsági regénynek aposztrofálják Kerstin Gier fantasy trilógiáját – és az is:) - meg mivel az eddigi egyetlen olvasott könyvem az írónőtől (Für jede Lösung ein Problem – Halálom után felbontandó) nem tetszett annyira, nem terveztem az olvasását, de mikor mégis hozzájutottam németül mindhárom kötethez, nem utasítottam vissza és milyen jól tettem;)! Szóval jelenleg 2. tini koromat élem, de élvezem;).
Londonban vagyunk, napjainkban, egy kicsit különös családnál, akiknél öröklődik egy időugrásért, időutazásért felelős gén. Csakhogy mindenki azt hiszi, immáron több, mint 16 éve, h Charlotte a kiválasztott, ám mégis vele egyidős unokatestvére, Gwendolyn kezd ide-oda ugrálni az időben, ezzel nem kevés abszurd szituációba kerülve.


Lassan bontakozik ki egy varázslattal, misztikummal teli világ és benne a Montrose család élete, de fokozatosan azért elég jól képbe kerülünk. A főhősnő Gwendolyn, akinek a neve nagyon tetszett, lett a kedvenc szereplőm, nagyon aranyos, okos, talpraesett, jó dumás tini. Az élete egy csapásra megváltozik, mikor kiderül, ő a rubin – rá utal tehát a cím is -, vagyis a 12. időutazó és hirtelen Erdélyről és a kurucokról kellene csevegnie, délutánonként visszaugrik 1956-ba házi feladatot írni, meglátogatja 1912-ben az ükanyját vagy épp a 18. században karddal menti meg időutazó társa, Gideon életét.
Ebben a történetben is fontos a vér, ill. egymás vérét akarják többen is, de mégis másként, mint a vámpírregényekben;). Hála az álompasi Gideonnak megvan benne a romantika is, de a sziporkázó párbeszédeknek és az iróniának köszönhetően egy pillanatra sem éreztem csöpögősnek.
A nem mindennapi történet kedvéért néhány új kifejezés is született, például az elapszálni (nem tudom magyarra így fordították-e), így hívja Gier, mikor a szereplői tudatos időutazásokat tesznek, de csak azért, h ne ugráljanak teljesen véletlenszerűen és kiszolgáltatottan az időben. A kifejezést a lektora találta ki, Gier pedig zseniálisnak találta, mert úgy hangzik, mintha már sokszor hallotta volna az ember.
A stílusa nagyon tetszett, könnyed, humoros, ironikus. Frissesség, báj, humor, sodró lendület és izgalom jellemzi, emellett nemcsak aranyos és vicces, hanem még izgalmas is, nagyon tetszett.


A trilógia első részéből jövőre készül a film és 9 nap múlva kiderül, kik játsszák a főszerepeket, több oldalon is megy már a visszaszámlálás:). Például itt és itt is, ezeken az oldalakon még rengeteg információ, érdekesség van a történettel kapcsolatban.
Őszintén szólva a könyv német és magyar borítója (ugyanaz) engem nem győzött meg, bár el kell ismerni, h mindenben – szín, figurák, részletek – passzol a tartalomhoz. Eddig 19 nyelvre fordították le, Nagy-Britanniában és az Egyesül Államokban is megjelent, ami német szerzők esetében aránylag ritka.
Nagy kitolás, mikor ilyen sorozatoknál éveket, vagy jobb esetben hónapokat kell várni a folytatásra, most olvastam, h november végén fog megjelenni csak magyarul a 2. rész, így különösen örültem, h máris kezdhettem a Saphirblaut, szóval folyt. köv. nemsokára itt a blogon is:).

2011. október 27., csütörtök

Hevesi András: Párizsi eső


A szerző a Nyugat második nemzedékéhez tartozik, ez első regénye. Műve erősen életrajzi jellegű: ő is, akárcsak főhőse Párizsban tanult és a francia drámatörténet magyar vonatkozású utalásait gyűjtötte össze, közben párizsi bisztrókban és lebujokban kódorgott. Idegen és magányos abban a világban, de mohón igyekszik belevetni magát, keresi a helyét, szeretne beilleszkedni, jó benyomást tenni, feltűnni, jópofa lenni…nem sikerül. Története tragikomikusba hajlik: találkozása a litván Turauskassal, szerelme Mela iránt, a könyvtárak félhomálya, olcsó kis szállodák és az eső áztatta Párizs.
Az eső sehol sem gyönyörűség, de Párizsban szívet marcangoló, megalázó, méltatlan szenvedés, amely a legellenállóbb idegzetet is felőrli, a legszilárdabb önérzetet is porba tapossa.

A párizsi eső csúfondáros és tébolyítóan mozgékony, ugratja, kergeti, hajszolja az utca népét, mint a legénységet a gonosz tiszt. Eláll, megered, eláll, megered, valami őrjítő, kibetűzhetetlen ritmus szerint, hol hosszú esőstráfok veszik célba a járókelőt, hol bolondos kis cseppek okvetetlenkednek.

Nagyon kellemes stílusban íródott könyv, olvastatta magát, még úgy is, h számomra a tartalma inkább a felejthető kategóriába tartozott. A regény rajta volt a Várólistámon, egész pontosan ez volt az utolsó rajta, így ezzel elolvastam mind a 12 könyvet, ami a Várólistán volt.

2011. október 23., vasárnap

Jack Kerouac: Úton

Előre kell bocsátanom, h a szerzőről olvasottak és a könyvet övező történetek szinte jobban tetszettek, mint maga a kultkönyv. Merthogy arról van szó.
Kerouac a „beat-nemzedék” egyik fontos alakja, maga az elnevezés is tőle származik, többfajta jelentéssel bír. A beat szó egyrészről megfáradt, semmirekellő embert jelent, de használják az üdvözült, boldog szinonimájaként is. Az író olyan legendákra gyakorolt hatást, mint a Beatles, Bob Dylan vagy Jim Morrison.


A szerző jó barátjával és egyik fő inspirátorával Neal Cassadyvel New Yorkból Kalifornián át egészen Mexikóig utazott, majd újra vissza NY-ba, ahol aztán rekord gyorsasággal megírta az Úton c. könyvét, élményei ihletésére egy 36 m hosszú, összeragasztott papírcsíkra, h az írást még papírcserével se kelljen megszakítania. A nagy sietségben még bekezdésekre és vesszőkre sem jutott ideje, műve mégis csak 6 évvel később, 1957-ben jelent meg. A könyvben az ismert szereplők (pl. Cassady vagy Allen Ginsberg) csak álnéven szerepelhettek, cenzúrázták a regény helyenként erősen szexuális tartalmát is és újszerű elbeszélő stílusán is „csiszoltak”.
A könyv sokkal inkább egy életérzést ír le, mintsem egy konkrét történetet. Több éven át tartó kalandozás tanúi lehetünk, keresztbe- kasul az Egyesült Államokon és Mexikón. A két főszereplő, Paradicsom Sal és az őrült nőfaló Dean, a habókos, 3 feleséggel, csomó gyerekkel, vadabbnál vadabb ötletekkel. Soha véget nem érő történetet olvashatunk, konkrét történet nélkül: stoppolás, fű, futó kalandok, nagy szerelmek, heves érzelmek, alkalmi munkák, állandóan úton, mindig pénz szűkében, de mindig körülvéve ismerősökkel, barátokkal, cimborákkal. Képet kapunk a háború utáni Amerikáról, a fiatalok lázadásáról, hajmeresztő történetek által.
Kerouac saját magáról mintázta a főszereplő Sal-t, Deant pedig Neal Cassadyról, aki szintén a „Beat generáció” irodalmi csoportjához tartozott, de nem elsősorban, mint író, hanem, mint inspirációs forrás;). Bejárta Kerouac-kal az USÁ-t, és bár Allen Ginsberggel és William S. Burroughs-szal is szoros kapcsolatban volt, Kerouac-ra gyakorolta a legnagyobb hatást. Az ő beszédstílusa szolgált alapul az író prózastílusa számára és barátja több könyvének szereplője lett. Cassady egyetlen könyvet írt, azt is posztumusz adták csak ki.


Én is épp úton voltam, mikor olvastam, nem kevés kilométert tettem meg földön, vízen, levegőben, de kicsit konszolidáltabb körülmények között, mint Paradicsom Sal, és országos cimborája, Dean. Arra jutottam, h ez azért inkább pasis könyv, nekik általában jobban tetszik, jobban „meg tudják érteni”;), én kevéssé tudtam azonosulni, de örülök, h elolvastam.
Tavaly készült a műből film, Sam Riley-vel, Garrett Hedlunddal, Kristen Stewarttal és Kirsten Dunsttal.

2011. október 20., csütörtök

Carole Martinez: Összevarrt szívek

Carole Martinez neve és hősei származásának ellenére francia, – Párizs közelében él a családjával és francia tanárnő – de ibériai gyökerekkel rendelkezik, nagy hatással volt rá spanyol nagymamája, aki unokája kisebb horzsolásait telefonon keresztül, varázsigékkel gyógyította;). Ez az írónő első regénye, amivel 8 díjat nyert el.


Frasquita, a főszereplőnő, misztikus körülmények között jut egy varródobozhoz és a benne rejlő fonalakkal csodákat visz végbe. Gyerekei is különleges képességekkel, tulajdonságokkal vannak megáldva, a boldogság – elsősorban rögeszmés férje miatt – mégis elkerüli. Csendes, magányos évek és 5 gyerek után faluja elhagyására kényszerül, gyerekeit felpakolva indul útnak, keresztül a száraz Dél-Spanyolországon a tenger irányába. Vándorlásuk alatt születik legkisebb gyermeke, Soledad, akinek neve spanyolul magányt jelent és aki nevében hordozza a sorsát, ő a történet mesélője.
Történelmi- család- és szerelmes regény, de mese is egyben, megspékelve misztikummal, érzelmekkel. Mindez mégis egy kerek egészet alkot, ami nagy hatást gyakorolt rám. Még a fülszövegben olvastam, h kissé Marquezes, abszolút egyetértek. Nehéz megmagyarázni miért, de ugyanúgy benne vannak a hiedelmek, az a latin világ, hasonló stílus, de tényleg inkább csak emlékeztet rá, szerintem nem másolja. Nekem nagyon tetszett, mégsem tudok sokat írni róla, mert ami igazán megfogott, az nem a történet (bár az is jó), sokkal inkább az egész hangulata, az írónő stílusa. Élmény volt, biztosan újra fogom még olvasni.

2011. október 16., vasárnap

Dan Brown: Angyalok és démonok

Anno láttam a Da Vinci kódot is, majd ezt is filmen, előbbi nem igazán, ez viszont nagyon tetszett, így már akkor elhatároztam , h el szeretném olvasni, ez viszont évekig váratott magára, a Várólistámra is felkerült és most végre eljött az idő:)! Persze nem emlékszem a filmre már hajszálpontosan, de a főszereplő Robert Langdon szerepét a fejemben is Tom Hanks játszotta:), nem is rosszul;).


Az események láncolatának kiindulópontját ez a felfedezés jelenti:
Anyag születik a semmiből. És egy hihetetlen szubatomikus tűzijátéknak lehetünk tanúi. Életre kel egy miniatűr világegyetem. Nemcsak azt bizonyította, h lehetséges anyagot teremteni a semmiből, hanem azt is, h az ősrobbanás és a genezis egyszerűen megmagyarázható, ha elfogadjuk egy hatalmas energiaforrás jelenlétét. Lehet Isten, Buddha, az Erő, Jehova...nevezheti aminek akarja, a végeredmény ugyanaz. A tudomány és a vallás ugyanazt az igazságot támasztja alá: a teremtés anyja a tiszta energia.

A feladat adott: néhány óra alatt megtalálni a Vatikán területén elrejtett, pusztító antianyagot, mielőtt még megsemmisítené a miniállamot és Róma egy részét, közben meg kellene találni a pápa tisztségére legesélyesebb 4 bíborost, akiket elrabolt az ellenség és óránként kivégeznek egyet. Versenyfutás az idővel és egy rég elfeledettnek hitt sátáni gyülekezettel, az illuminátusokkal. Közben bejárjuk Rómát és a Vatikánt, megismerkedünk Bernini műveivel, a hátborzongatóan agyafúrt illuminátusokkal. Ami már az elején feltűnt és nagyon tetszett, h érthetően írja le a filmben időnként nehezebben követhető misztikus dolgokat, pl. hogy mit is kell tudni az illuminátusokról.
Langdon, akit a sátáni szekta szakértőjeként rendelnek Rómába és szemrevaló Dr. Vittoria Vetra mindig egy picivel korábban érkezik a gyilkosságok helyszínére, mégis mindig egy kicsivel később, mint kellene, már csak a megbélyegzett bíborosok haláltusájának lehetnek szemtanúi. Az egész helyzetet súlyosbítja, h a 4 bíboros, a 4 preferiti, vagyis a pápai címre legesélyesebb jelölt, merthogy a pápa nemrég vesztette életét, míg nincs új vezetője a Vatikánnak a camerlengo irányítja a miniállamot, az elhunyt egyházfő fiatal kamarása. Ewan McGregor játszotta a filmben, ő is rögtön beugrott, szóval a másik főszerep a fejemben is neki jutott olvasás közben. A camerlengo szájába igen komoly társadalom kritikát ad az író, leginkább a mindent felülíró és irányító tudományt kritizálja. És egy másik tanulságos idézet tőle:
Semmi sem egyesíti úgy a szíveket, mint a gonosz jelenléte. Gyújts föl egy templomot, és a közösség felkel, összekapaszkodik és dacos himnuszokat énekelve újjáépíti. Nézzétek, hogy idegyűltek ma este. A félelem hazahozta őket. Alkoss modern démonokat a modern embernek. Elmúlt az apátia. Mutasd meg nekik a gonosz arcát…

Van a történetben persze néhány finoman szólva is csodaszámba menő esemény, meg aztán belegondolva kissé fura, h Langdonnak kell mindent csinálnia, a Vatikánt védő szuper svájci gárda konkrétan semmire sem jó – a könyv tanulsága szerint. Az is elgondolkodtató, h a végén kiderül 2 ember kelti életre az illuminátusokat és járatja a bolondját a világgal, két ember keze ér el mindenhova…
Bár alapvetően nem szeretem az ilyen vallásos-misztikus-krimis könyveket, külön-külön sem, nemhogy egyben, de ez mégis nagyon tetszett, bár efelől a film után nem sok kétségem volt.


Kevesebb mint egy nap sűrű és izgalmas eseményeit írja le a több, mint 700 oldalas regény, aminek vége hatalmas csavar, pont ezért derengett még a filmből, de így is nagyon nagy. Jól ötvözi a tudományt a vallással és Róma csodás kulisszáit használva hihető és agyafúrt történetet kreál, sok-sok akcióval és egy csepp romantikával is, nagyon élvezetes olvasmány volt!

2011. október 8., szombat

Szabó Magda: Pilátus

Már olvastam, rajta van régóta a kedvenc könyveim listáján is, mégis most gyakorolta rám a legnagyobb hatást, talán most értem meg erre a könyvre. Szíven ütött az, ahogy a (felnőtt)gyerek-szülő kapcsolatról írt, azt hiszem sok dolgot a csak most értettem meg ezzel a gyönyörű, de időnként konfliktusokkal terhelt kapcsolatról, Szabó Magdának hála. Évek óta változatlanul rajongok az írónő könyveiért, nagyon szeretem a stílusát, a történeteit, a szereplőit, a gyönyörű nyelvezetét, egyedi kifejezéseit.


A regény Szőcs Izának és szüleinek története. A szegény, nélkülözéshez szokott szülők és a remek orvossá váló, a fővárosban élő lányuk kapcsolatát mutatja be a könyv. Mindenki irigyli Szőcséket a lányuk miatt, vele példálóznak, hisz mindent megtesz a szüleiért, elhalmozza őket ajándékokkal, figyel az egészségükre, sőt apja halála után anyját magához költözteti Pestre. Ám az együttélés nem könnyű, hiába akar mindenki jót a maga módján, mégsem jó igazán senkinek.
Nagyon sokszor jutott eszembe a nagymamám, az ő takarékossága, az ő világfelfogása, amit mi már igazán nem értettünk, amihez át kellett élni mindazt, amit ő átélt, és amit átélt Szabó Magda és a szereplői is, itt például Szőcsné. De eszembe jutottak sokszor a szüleim is, h mennyire más a mi világunk is, mint az övék, h ők sem értenek sok mindent a mi életünkben, ahogy mi is így vagyunk néhány dologgal az övékben. Más generáció, más igények, más elvárások, más normák és mindezek ütköznek itt.
Minden eltűnt, amit a hajdani szegénységtől oly elmésen, oly ki nem fogyó leleményességgel megmentett, nem maradt tanúja, milyen könnyedén, mennyi fantáziával ellenállt a pusztító időnek. Szobája szép volt, s ha reálisan mérlegelte, éreznie kellett, nincs szüksége többre, mint amit ott talált, Iza pótolta is, amit kidobott, vadonatúj törölközők tarkálltak a polcon, új fehérnemű, nejlontasakban. Iszonyú élmény volt.

Szívba markoló olvasni Szőcsné vágyáról, amivel meg akarja könnyíteni Iza életét, le akarja venni a terheket a válláról, mégis bármibe fog, mellényúl. Szőcs Iza hideg-rideg teremtés, aki szereti a maga módján a szüleit, de aki sokkal inkább pénzzel, racionalitással intézi az ügyeit, sem mint egy-egy emberi gesztussal, öleléssel, őszinte szóval.
A címre a magyarázat, h a főszereplőnő felismeri az igazságot saját magával kapcsolatban, mégsem vállalja azt, innen a párhuzam Pilátussal.
Nagyon ritka, h még a fülszöveget is az író írta, de itt ez történt, némileg magyarázatul is szolgál, az írónő személyes véleményét is megtudhatjuk belőle. Legszívesebben ide másolnám az egészet, mert nagyon tanulságos, de maradok néhány részletnél, amik itt kell, hogy álljanak, mert Szabó Magdánál jobban senki sem tudná megfogalmazni ezeket a gondolatokat.
(A főszereplő Szőcs Izát)Elmarasztalnám, mert bűnösnek találnám naiv szeretet hiányában – a szó azt jelenti: alázatos és feltétel nélküli.

…a szülői szeretet valutája csak a gyermeki szeretet valutájával egyenlíthető, ami nem váltható sem öregek otthonára, sem luxuskörülmények közt biztosított magányélményre, szeretetre csak szeretet felelhet, s ha nem teszi, a gyermek karrierestül megbukott mint ember.

Azt hiszem azt akartam a könyvvel üzenni, hogy eszméljen fel, akire a történet ráillik, és valutát valutával egyenlítsen. Szőcs Iza sikerre született, nem differenciált érzelmi életre, az olvasó majd meglátja, mire megy vele.

…csak élőnek adható, visszafizethető, megköszönhető bármi, mert a temetők hallgatása egyértelmű és feloldhatatlan: a halottak nem felelnek.

Azt hiszem, szinte minden felnőtt gyerek magára ismer egy kicsit, vagy a nagyszüleire, szüleire és a velük való kapcsolatára. Nagyon tanulságos, mély történet.

2011. október 2., vasárnap

Madeleine Wickham: Die Tennisparty

Madeleine Wickhamet talán ezen a nevén (az eredetin) kevesen ismerik, pedig lehet, h már olvastak is tőle. Merthogy ő a Sophie Kinsella néven igen sikeresen írogató hölgyemény. Már beszereztem tőle a Boltkóros sorozat első 3 könyvét, de még nem kerültek sorra, helyettük inkább első könyvével kezdtem, ami nem jelent meg magyarul.
Most már életem nagyobbik részét töltöttem tenisz rajongó státuszban, nem idegen számomra az éjszakázás 1-1 meccs miatt, voltam több nagy versenyen, vannak értékes relikviáim, aláírásaim, így persze, hogy rögtön lecsaptam erre a könyvre, a címe nagyon sokat ígérő volt nekem:), és nem is okozott csalódást a könyv, bár a tartalmának nem sok köze van a teniszhez.


3 baráti házaspár találkozik egy hétvégi teniszparti alkalmával. Anno egy helyen, egy nem különösebben előkelő környéken laktak, azóta viszont sok minden változott. Az egyik ffinek új partnere lett, ikreik születtek és a felesége vagyona által luxus életet biztosított magának. Egy másik házaspárnak is jobban megy a sora, elköltöztek egy elegáns vidéki házba, csak az egyik család maradt ugyanott, ráadásul a kislányukat szélütés érte.
A teniszparti megrendezésének nem a szórakozás, vagy a baráti együttlét az oka, sokkal inkább az érdekek, össze akarják kapcsolni a kellemeset a hasznossal: rongyrázás a szegények előtt, segítség kérése a gazdagoktól. Eleinte nagyon is élesek a kontrasztok a családok között, ki a szegény és ki a gazdag, a reakcióik a vendéglátóik vidéki házára jellemzőek.
Igazából elég egyszerű történetnek tűnt eleinte, de mégsem az, nagyon nem. Remekül bonyolítja a szálakat az írónő, az egész 2 nap alatt játszódik, a szereplők száma is limitált, csak a teniszpartin részt vevők között bonyolódnak az események, de van itt minden: átverés, lenézés, megcsalás, pletyka, irigység, törtetés, becsvágy, de van megértés, emberség, barátság, szeretet és őszinte segíteni akarás is.
Nagyon tetszett, h a szereplőkből sokkal többet hoz ki, mint amit az ember első blikkre beléjük lát, nem marad meg a felszínen, a sablonoknál, hanem igazi karaktereket rajzol, igazi jó-rossz tulajdonságokkal ruházza fel őket, ezáltal egy valóban olvasmányos és az olvasót foglalkoztató történetet alkotva.
Barátság vagy üzlet? Becsület vagy pénz? Erkölcsi kérdések sorát veti fel és egy hétvége alatt mindhárom család életét fenekestül felforgatja, holott csak egy ártatlan kis teniszpartin vesznek részt.
Egy kimondottan élvezetes, jó regény volt, ami csak még inkább kíváncsibbá tett a Sophie Kinsella könyvekre, amikre hamarosan sort is kerítek!

2011. szeptember 25., vasárnap

Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…

Kazuo Ishiguro japán származású angol író 2005-ben megjelent regényét a Time az év legjobb regényének választotta és felvette az 1923 és 2005 között íródott 100 legjobb angol nyelvű regény listájára. A szerző eddig legismertebb műve a Napok romjai voltak.


Három főszereplő életét követi nyomon a regény, 3 nagy részre osztva. Az első részben megismerjük Kathet, aki a történetet meséli, kissé önfejű barátnőjét Ruthot és a dührohamairól híres Tommyt – Halisham diákjait. Elég nehezen kezd kibontakozni a sztori, kicsit nehezen állt össze a kép, h tulajdonképpen mi is folyik itt. El van rejtve néhány utalás: donorok, adományozás, gondviselők és az azért már az elején kiderül, h nem az Angliában szokásos internátusban vagyunk, itt valami másról van szó. A 2. rész az intézetet elhagyva mutatja a fiatalokat, közben Ruth és Tommy egy pár lettek, készülnek az igazi életre, ami náluk némileg másként fog kinézni, mint a többi embernél. Keresik az utukat, saját magukat, a lehetőségeiket és a lehetségeseiket. Mindegyiküket valós személyről másolták ugyanis, mindenkinek volt egy modellje, aki élte a maga életét, elméletben tehát megtalálhatták azt, akiről mintázták őket. De kit keressenek? Maguknál 20-30 évvel idősebbeket, normális szülő korabelieket? Vagy saját korabelieket? Esetleg időseket? Elvégre használhattak akár csecsemőket vagy öregeket is, de erről ők semmit sem tudtak, tudhattak. Kb. a könyv felénél kerül elő először a klónozás szó, bár addigra már összeáll a kép, de még így is kissé letaglózó miről is van szó: Azért hozták létre ezeket a gyerekeket, h felnőjenek és szervdonorokká váljanak. A 3. részre ez Ruth és Tommy esetében meg is történik, Kathyből viszont remek gondviselő lesz, aki barátait is segíti, először egykori barátnője mellett van, akivel újraéled a barátságuk, majd Tommy gondviselője lesz, akivel tinivonzalmuk szerelemmé érik. De ezeket az életeket nem azért hozták létre, h boldogok legyenek, hanem azért, h másokat boldoggá tegyenek, feláldozva saját életüket, így baráti és szerelmi kapcsolataik percei is meg vannak számlálva.
Ishiguro nagyon a 3 szereplőre koncentrál, aránylag keveset tudunk meg a világukról, ami azért kár, mert amit felvillant, az engem nagyon is érdekelt volna részletesebben, de a részletek kidolgozásával nem nagyon foglalkozott. Szinte úgy kezeli ezt a lehetséges világot, mintha természetes lenne, mindenki tudná miről van szó, szót sem érdemes pazarolni rá. A klónokat nem klónként, hanem diákként mutatja be, érző embereket ismerünk meg, akiknek lelkük van és ezt be is bizonyítják.


Bár a legelején az áll, h a 1990-es évek végi Angliában játszódik, számomra inkább olyan ’időn kívülinek’ tűnt, abszolút semmi jelentősége annak hol és mikor játszódik. Kicsit meg is lepett, h Halisham valóban létezik, egy Dél-angliai 20 ezres kisváros.
Nagyon tetszett, bár ez nem is a megfelelő szó, a szívembe markolt időnként a történet, úgy, ahogy a 11 éves Kath szívébe markolt Judy Bridgewater dala a Never let me go, (innen a könyv címe) mikor Halishamben hallgatta, hogy miért? Azt el kell olvasni, érdemes.
Nem az a fajta könyv, amit becsuk az ember, aztán rögtön utána máris belekezd egy másikba. Fogva tartott, foglalkoztatott, amit nagyon szeretek, még most napokkal azután, h végeztem vele is fel-fel bukkan a gondolataim között a történet, a szereplők. Mégis valami hiányzott nekem a végéről, vártam vmit, magam sem tudom mit.
Már megfilmesítették, Carey Mulligen játssza Kathyt, Keira Knightley Ruhtot, Andrew Garfield pedig Tommyt.

2011. szeptember 21., szerda

Nicolas Rutschmann: Magic Hotel

Nagyon sokszor választok úgy könyvet, h igazán kevés elég hozzá (akitől hallok róla, ahol hallok róla), h rögtön megrendeljek valamit, utána sem olvasok bővebben, h ne eleve valamiféle elképzeléssel kezdjek neki az olvasásnak, vagy egyenesen elvárásokkal, h ezt vagy azt olvastam róla. A Magic Hotel is egy ilyen hirtelen felindulásból elkövetett vásárlás alkalmával vándorolt a virtuális kosaramba és ismét bebizonyosodott, h hát igen…ez azért hordoz magában némi kockázatot;). Nem mondom, h nem tetszett, de mindenesetre nem ájultam el tőle, mint a német többség, aki olvasta.


Az alcíme: Szerencselovagok a Hollywoodba vezető úton (Glücksritter auf dem Weg nach Hollywood), nagyjából vázolja is a témát, a címe pedig egy hotelre utal a film fővárosában, ahol többször is vendégek voltak a történet főszereplői, maga a szerző és Elliot nevű cimborája, akiknek minden vágyuk, h meghódítsák Hollywoodot, méghozzá a saját játékfilmjükkel. Az egyikük még idejében észreveszi, h ez még annál is nehezebb, mint amire számítottak, képes feladni az álmát és visszatérni a normális életbe, de Elliot makacsul hajszolja Hollywoodot: barátokon, ismerősökön és a családján gázol át, saját magát sem kímélve, de képtelen megvalósítani az álmait, élete már-már törvényszerűen torkollik ezek után tragédiába.
Ami kicsit visszatetsző volt nekem, h a könyv szerint minden nagy rendező gazdag, vagy valami nagy hátszele volt azért futott be, bizonyára van ebben valami, de azért nem elegáns ilyeneket írni pl. George Lucasról, vagy a német és hollywoodban is igen sikeres, tavaly elhunyt Bernd Eichingerről.
Összességében nagyjából megerősíti az ember fejében élő kliséket, a film fővárosában hatványozottan igaz az, mint nagyjából manapság mindenhol: kapcsolatok, kapcsolatok, kapcsolatok. Tipikus Hoollywoodot fest: vagy sikerül a csúcsra törni, vagy örökre lent marad az ember, a kettő között nem nagyon van alternatíva.
Eléggé zavart, h nem időrendben mesélte el az eseményeket, hanem minden „fejezet” máskor játszódott, teljesen össze-vissza ugrált az időben, így időnként nem volt egyszerű követni. Egyébként sem állt össze történetté, sokkal inkább egymáshoz inkább lazán kapcsolódó sztorik halmaza maradt, szerintem kár ezért.

2011. szeptember 16., péntek

Paolo Giordano: A prímszámok magánya

Paolo Giordano, fiatal olasz fizikus doktorandusz, a 2008-ban megjelent első könyve, világszerte hatalmas siker lett. A matek sosem tartozott a kedvenceim közé, így nem mondhatnám, h a címe azonnal megfogott a könyvnek, inkább a tartalma.
1-1 epizóddal indul a regény a 2 főszereplő gyermekkorából, ami aztán egész életükre rányomja bélyegét. Felváltva olvashatunk Alice-ről, aki egy síbaleset után sánta marad, ez megpecsételi gyerek és tinikorát, majd Mattiáról, a zseniről, aki fogyatékos ikertestvérét tudatosan „elhagyja” egy szülinapi bulira tartva, aztán viszont ettől szenved éveken át, bünteti magát.


A két nem mindennapi sors egy szülinapi bulin forr össze, ahol a házigazda Viola kegyetlenkedései elleni érdekszövetségbe tömörül a két gyerek és „úgy is maradnak” éveken át.
A gimnáziumi évek mély, begyógyulni sohasem képes nyílt sebként éltek Alice és Mattia emlékezetében. Lélegzet- visszafojtva vészelték át őket, Mattia úgy, h kirekesztette a világot, Alice viszont azt érezte, a világ rekeszti ki őt, s végül ráeszméltek, nincs túl sok különbség a kettő között. Tökéletlen, aszimmetrikus, hosszú kihagyásokkal és sok csönddel felépített barátság fűzte őket össze, egy tiszta, üres tér, melyben mindketten újra levegőhöz jutottak, ha fullasztóan összeszűkültek az iskola falai.

…amikor Alicével volt, úgy érezte, hogy érdemes mindazokat a normális dolgokat csinálni, amiket a normális emberek csinálnak.

Mert közte és Mattia között mindenféle jelentéktelen dolgok mögött egy rugalmas és láthatatlan szál feszül, amely csakis két olyan embert köthet össze, mint ők: egymásban ismernek rá a saját magányukra.

Barátságuknak, épp akkor, amikor talán többé válhatna, egy levél vet véget, ami elszakítja Mattiát Olaszországból és ezzel egy másik férfi karjaiba löki a kórosan sovány Alice-t. 9 évvel később egy hátborzongató találkozás generálta újabb levél hozza össze őket újra. A gyerekkori sebek viszont mélyek, az akkor szerzett kereszteket egész életükben cipelik, képtelenek az érzelmeik kimutatására, arra, hogy megnyíljanak egymásnak.
Mattia úgy vélte, hogy Alice meg ő éppen olyan, mint két ikerprím, magányosak és elveszettek, közel egymáshoz, de nem annyira, h tényleg összeérjenek.

Ikerprímnek két olyan prímszám együttesét nevezzük, amelyek 2-vel térnek el egymástól: például 5 és 7. A cím és a főszereplők, mint prímszámok (azok a természetes számok, melyeknek pontosan két osztójuk van a természetes számok között - maga a szám és az 1), szerintem zseniális ötlet, nagyon találó.
Felkavaró, elgondolkodtató, lenyűgözött a nyelvezete. A befejezés is reális, nem nyúl sablonokhoz, nyitva hagy sok mindent, ránk bíz sok mindent. Más, mint a legtöbb regény mostanság, egyedi, ami nekem nagyon tetszett, felüdülést jelentett, bár azért valami mégis hiányzott ahhoz, h a kedvencek közé kerüljön, de mindenképpen érdemes elolvasni, nálam újraolvasandó lesz:).

2011. szeptember 10., szombat

Christopher Priest: A tökéletes trükk

Christopher Priest regénye 1996-ban World Fantasy díjat kapott, de azért nem egy fantasy könyvről van szó. Összességében érdekes, de egész más kerekedett ki belőle, mint amire az elején számítottam. 4 fejezetből áll a regény, a páros részek két nagy bűvész elbeszélései: a 2. Alfred Borden bűvészkönyve (A mágia titkos módszerei), a 4. pedig Rupert Angier naplója. Az 1. és a 3. fejezet pedig már a jelenben játszódik, amikor a két bűvész leszármazottai találkoznak egymással, érdekes körülmények között és próbálják megfejteni az elődeik által generált titkokat.
Az első 3 fejezet aránylag rövid, a feszültség egyre nő, a kérdőjelek szaporodtak a fejemben, majd jött a 4. rész, Angier naplója, ez teszi ki a regény nagy részét. Ez olyannyira hosszú, h teljesen elnyomta a fejemben az első 3 fejezetet, valószínűleg ezekben volt egy csomó minden, ami a 4. fejezetben nyert értelmet, vagy került más megvilágításba, de gyanítom ezeknek csak a töredéke esett le nekem. Egyébként őszintén szólva szerintem felesleges szinte a jelenkori rész, engem legalábbis inkább zavart.


Szóval, vissza a 4. részhez, Angier naplójához. Sok szó esik a trükkökről, de főleg a két nagy bűvész egymással való konkurálásáról egy életen át: intrikák, sértések, bosszú, nők és közben kirajzolódik a két férfi teljesen különböző jelleme, világa. Érdekes bepillantást enged a kulisszák mögé, miközben végig megőrzi a titkot, ami belengi az egész történetet és amiben kulcsszerephez jut Tesla, a világ egyik legjelentősebb és leghíresebb feltalálója, aki tevékenységét elsősorban az elektromosság területén fejtette ki, itt is e kapcsán kerül képbe és viszi el a sztorit a „csoda” irányába.
A végére nekem már kicsit sok lett a flikk-flakk, kinek az ikertestvére, kivetülése, halála…
Tulajdonképpen a végén bezárul a kör, de igazán nem tetszett a befejezés és szerintem a címmel sincs szinkronban, nem gondolnám, h ez lenne a tökéletes trükk, ami tönkretette direkt vagy indirekt módon több ember életét…
Mostanság egy csomó olyan könyvet olvasok, amikről közben derül ki számomra, h már meg is filmesítették őket, ilyen ez is. 2007-ben vitték vászonra Hugh Jackmannel (Angier) és Christian Bale-lel (Borden), nagyon jókat olvastam róla, bár első blikkre azért van jócskán különbség a könyvhöz képest, de nem láttam sajna, pótolandó!

2011. szeptember 7., szerda

Ingo Schulze: Adam und Evelyn

Német szerző könyve, ami Magyarországon játszódik, pont akkor, mikor a két ország ’újkori történelme’ összefonódik, ez rögtön érdekelt. Ennek ellenére elég sokáig húztam az elolvasását, de most, hála a Várólistának, végre sikerült!


Adam a sikeres női szabó a 80-as évek végi NDK-jában tengeti Evelyn oldalán az életét. Egy kiderült félrelépése után a lány Magyarországra utazik, a már régóta tervezgetett vakációra, Adam pedig kétségbeesésében öreg Wartburgjával utána, még a ’89-es határnyitás előtt.
A férfi felvesz egy stoppost, majd kalandok sorát éli át Katjával, bebarangolják Budapestet, míg végül kikötnek a Balatonnál, ott, ahol Evelynje épp összejön a nyugatnémet, 2x annyi idős Michaellel, akinek elvileg az őt az utazásra elkísérő barátnőjét kellene kiházasítania az NDK-ból. Mindeközben Adam a kertben sátorozik és unaloműzőként varr a magyar asszonyságoknak, akik valósággal körüldongják, mert h Adam, érdekes pasi: nem nyomul, nem sármőr, mégis megbolondítja a nőket, na jó, főleg a kicsit idősebb, dundi kuncsaftokat, akiknek új külsőt varázsol remekbe szabott ruháival, de azért a fiatal fruskákra is hatással van, ő pedig nem nagyon áll ellent.
Hőseinkkel nem csak kapcsolatuk krízisét élhetjük végig, hanem a történelem alakulását is: Magyarország szerepvállalását a német újraegyesítésben. A szögesdrót átvágásával, a keletnémet menekültek Nyugat felé hagyhatták el az országot, ahogy Adamék is, de a Nyugat valóban a Kánaán? Evelyn szerint egyértelműen igen, modern kori Évaként csábítja Adamját békülésük után a Nyugatra, a kevésbé paradicsomi NDK helyett, a következményeket előre nem láthatja. A cím és ez a jelenet is a Bibliára utal.
Az is megfordult a fejemben olvasás közben, h kb. az én generációm az utolsó a fiatalabbak közül, aki tud még mindezzel valamit kezdeni. Oké, én is kicsi voltam még, mikor ezek az események történtek, de nekem azért még mond valamit az, h Wartburg, NDK, határ stb. és nem valami sci-fi-re gondolok, ezeket a szavakat meghallva.
Ennek ellenére sem nagyon tetszett, helyenként nehézkesnek találtam, időnként az is zavart, h a párbeszédek már-már a drámákhoz hasonlítottak, semmi kommentár, csak a beszélgetéseket olvashattuk, időnként olyannyira elveszettem a fonalat, h még abba is belezavarodtam, h ki mit mondott:O. Nálam inkább csalódás kategória volt a könyv:(.
Ja és a borító...míg ezúttal a magyar kimondottan tetszik, a német, khm, khm...hát, érdekes:S.

2011. szeptember 4., vasárnap

Kate Furnivall: Szentpétervár ékköve

Rögtön az események közepébe vág az írónő, ehhez képest, a következő néhány fejezet nem túl eseménydús.
1910-ben járunk, a cári Oroszországban, Szentpéterváron. A jómódú miniszter lánya, Valentina épp a felnőtté válás küszöbére jut, amit a bolsevikok merénylete a családja ellen egy csapásra felgyorsít. Szülei házasságot sürgetnek, h ő legyen Szentpétervár ékköve a jóvágású és igen jó családból való Csernov kapitány mellett, de neki már 15 éves korában elrabolta a szívét a dán viking, a mérnök Jens Friis és vasmarokkal fogja.


Kalandok sora, lépten-nyomon érezzük a pétervári feszültséget, az osztálykülönbséget, a kisemberek dühét a jómódú arisztokráciával szemben. Tulajdonképpen a cári Oroszrország átmenetét követhetjük figyelemmel az Ivanov család életén keresztül, egészen addig, míg Lenin nem kerül hatalomra. Valentinának nem sokat jelent a származása, untatják a társasági események, több akar lenni, mint egy kis szépség és ebben Jens támogatja, segít, h ápolónő lehessen, h hasznosság tegye magát, miközben meg kell küzdeniük konvzenciókkal, osztálykülönbséggel, szülői akarattal, kötelességgel és egy mindenhol felbukkanó bolsevikkel, aki végigkíséri életüket.
Nagyon tetszett a szerelmi szál Valentina és Jens között, az, h nem kárhoztatta őket az írónő a tragikus hős szerepkörbe, nem csinált mártírt belőlük, sem romantikus hősöket, az, h Valentinából egy nem tipikus 1910-es évekbeli lánykát kreált, hanem egy tűzrőlpattant, karakán nőt, aki tűzön-vízen át harcol az övéiért, a szerelemért.
Vhogy kicsit fura a stílus, engem pl. eléggé irritált, h bizonyos orosz szavakat nem fordítottak, a sok nyet, meg szpaszibo stb., ezt nem is értettem, ez pont olyan, mintha minden könyv tele lenne no-val, nein-nel, thank you-val, meg danke-val…még nem sok ilyet olvastam:S. Ez végig megmaradt, borzasztóan idegesített. Van benne néhány elég fura megfogalmazás, szóhasználat is, pl. 1911.ben nightclub – hmm, érdekes;). A témához a nyelvezet, a megfogalmazás időnként idegesítően pongyola, nem tudom, h ez a fordító, vagy az író hibája-e.
Az a fura helyzet állt elő, h bár tisztában vagyok a hibáival és az „egyszerűségével”, mégis lekötött, érdekelt és foglalkoztatott, magával ragadott és az utolsó mondatokig kitartott az izgalom is, így végül igazán tetszett.
Utólag olvastam, h a könyv tulajdonképpen az írónő Lydia titka c. könyvének előzménye, de annak tartalmát elolvasva, mintha nem lenne a két történet teljesen szinkronban, szóval nem hiszem, h a „folytatást” olvasni fogom.

2011. augusztus 29., hétfő

Matthias Sachau: Wir tun es für Geld

Hmm. Az íróról és a könyveiről mindenhol csak annyira jókat olvastam, h igazából gyanakodnom kellett volna…mégsem tettem. A borítón például az virít, h csúcskönyv, ezt maga a szerző állítja róla, érdekes:O. Kerstin Giernek kétszer kellett megvennie, mert az elsőt a kádba ejtette, annyira nevetett – áll a fülszövegben, mondjuk tőle sem voltam annyira elájulva, szóval…


Ines és Lukas együtt laknak, mint kvázi lakótársak, de mindketten valaki mással vannak együtt, már jó ideje, ezen a kényelmes felálláson viszont ennek ellenére sem akarnak változtatni. Mígnem Ines és a barátja rájönnek, h ha a jól kereső lány hozzámenne a ffi alsónemű eladóként elég gyengén kereső lakótársához, az adózás szempontjából maga lenne a paradicsom. Így is lesz.
Aztán viszont új lakó költözik a házba, a szerencsétlen, tesze-tosza, de igen jónevű Ekkehard Stöckelein-Grummler, aki nem más, mint az adóhivatalban az ő ügyintézőjük. A feladat tehát adott: úgy kell tenni előtte, mintha…mivel azonban ő is érzékeli, h ezzel a házassággal nincs minden rendben, hálája jeléül, amiért olyan sokat segítettek neki, közbeavatkozik. Romantikus vacsorát szervez a párnak, beíratja őket egy tangó tanfolyamra stb. és közben a maga szerencsétlen módján tényleg közelebb sodorja a két barátot – papíron házastársakat – egymáshoz.
De hát a férfiak köztudottan tudnak vakságban szenvedni, így Lukas ’boldog’ a nyafka és igen csak egyszerű Vanessa mellett, aki végre újra hajlanó kegyeiben részesíteni, főleg miután feltűnik neki, h a ’papíron feleség’ Ines akár még gondot is jelenthet.
Ami nagyon poén, h elhatározzák, elválnak, de csak akkor, ha Ekkehardot megfelelően felkészítették a sokkra, na és az önálló életre;), teljesen úgy kezelik, mint egy gyereket (ami olyan szempontból nem is csoda, h mennyire kis szerencsétlen).
Az egész könyvben nagyon fontos szerepet kap a zene, azonbelül is a jazz, mert Lukas igazi fanatikus és Ekkehard személyében végre egy értő fülbe botlik, így elég sok szó esik a zenészekről, albumokról, számokról, felszerelésről.
A végére még jut néhány félreértés és persze a happy end, amihez mondjuk – az író erőlködése ellenére – nem túl sok kétségünk férhetett.
Nem nagyon tetszett, erőltetettnek tűnt sok helyen és ami még rosszabb, általában nekem is erőlködnöm kellett, h olvassam. Most megnéztem újra, az amazonon elég jó értékeléseket kapott, bár hideget és meleget is bőven, még egy könyve megvan, az jobbakat, de most már kicsit tartok tőle…

2011. augusztus 26., péntek

Jon Krakauer: Út a vadonba

Elég régen volt, h először olvastam a könyvről, máris utánanéztem, majd csalódottan tapasztaltam, h nem kapható. Nagy örömömre hozzájutottam e-könyvként, így végre elolvashattam, hogy is volt ez.
Tulajdonképpen úgy áll a dolog, h végig sem kell olvasni a fülszövegét és máris le van lőve a „poén”, mégis annyira ledöbbentett a sztori, h nemhogy érdektelenné vált a könyv, épp az ellenkező hatást érte el a végkifejlet ismerete.
Szóval az a bizonyos előre elárult végkifejlet:
1992 áprilisában egy jómódú, keleti-parti családból származó, amerikai fiatalember autóstoppal Alaszkába utazott, és a Mount McKinleytől északra gyalog nekivágott a vadonnak. Négy hónappal később jávorszarvasvadászok fedezték fel oszlásnak indult tetemét.


A szerző, Jon Krakauer cikket írt a különös esetről, de az utána sem hagyta nyugodni, valamiféle nyugtalanító párhuzamot érzett a kettejük élete között és több, mint egy évig járt a fiú és az eset nyomában. Eközben kiderült, h Chris McCandless rengeteg emberrel került kapcsolatba több, mint 2 éves vándorútja során, a többség nagyon megkedvelte és igen jó véleménnyel volt róla. Fura, h nem akart része lenni a társadalomnak, mégsem mondható, h aszociális lett volna, sőt. Szerintem kellett, h legyen valami a személyiségben, ami elvarázsolta az embereket, akikkel kapcsoltba került és rám is egészen különös hatást gyakorolt, minden érdekelt róla, szinte beszippantott a könyv.
Időnként zavaró volt, h az író elég részletesen írt mindenkiről, aki kapcsolatba került Alexszel (ezt a nevet használta kalandozásai közben), majd utalgatott rájuk, volt, h nem nagyon ismertem ki magam, mert időnként nem lineáris az elbeszélés.
Chris McCandless lemondott egy csinos kis vagyonról, elhagyta a családját, megvált a kocsijától, az órájától, térképétől és elégette a maradék pénzét majd szándékosan felkészületlenül csavarogni indult a vadonba. Még mielőtt Alaszkába, a végső cél felé indult is jó pár izgalmas kalandban volt része pl. kenuval leevezett Mexikóig, idénymunkákat végzett, állandóan stoppolt, miközben gondosan ügyelt rá, h a családja ne bukkanhasson rá.
Aztán nekivágott a nagy kalandnak, Alaszkának! Ott 4 hónapig bírta, vadászott, gyűjtögetett, ki akart szakadni a civilizációból, valószínűleg megmenekülhetett volna, ha nem szándékosan felkészületlenül érkezik: mindössze 5 kg rizs és egy olcsó, nem vízálló bakancs volt nála, a nagyvad elejtésére alkalmatlan fegyver, és pl. a fejsze és az iránytű hiánya is elég kalandos utazást ígért.
Nagyon szerette Jack Londontól A vadon szavát. London magával ragadó leírása az alaszkai életről megbabonázta, újra és újra elolvasta írásait, közben elfelejtve, h ezek kitalálta történetek, amiknek nem sok köze van a sarkvidéki vadonhoz.
A sors fura fintora, h már kamaszként az éhezés ellen küzdött, az egyik legfontosabb célnak tekintette, h ne kelljen millióknak éhen halniuk, végül vele is ez végzett.
Minden bizonnyal elegendőnek tartotta az időt, amit egyedül töltött a vadonba, több jel is erre utalt, de nem tudott átkelni a folyón, ami érkezésekor, áprilisban az olvadás előtt még szelíd kis patakocska (Teklnakika) volt, de júliusra sebes, mély, veszélyes folyammá duzzadt, így foglyul esett.
Nem lehet pontosan tudni, h mi történt vele, találgatások vannak, a legvalószínűbb, h fokozatosan azok a bogyók vezettek halálához, amiket – jobb híján – életének utolsó heteiben fogyasztott.


Egy fiú érdekes világszemlélettel, gondolatokkal, nagy adag vagánysággal, és valami megmagyarázhatatlan sármmal, ami még akkor is rabul ejti az embert, ha „csak” a történetét olvassa. Ami miatt egyszerűen nem érdekelt más - az író hegymászós kalandja ill. más kalandorok esetei sem igazán, akikkel Krakauer néhány fejezet erejéig foglalkozik, ők McCandlesshez hasonlóan rejtélyes módon tűntek el, haltak meg - csak az, h mi történt ezzel a különös sráccal. Mindenképpen újraolvasós lesz a könyv, nagyon magával ragadott. Itt lehet Chris McCandlesről egy kicsit még olvasgatni, sok-sok kép is van róla: http://www.christophermccandless.info/
2007-ben Sean Penn filmet írt és rendezett a könyvből, még nem láttam, de mindenképpen szeretném.