2015. szeptember 30., szerda

Kristina Steffan: Nicht die Bohne!

Paula élete – ahogy az ilyen chick-litekben általában – egy csapásra minden fronton csődbe jut. Véget ér a kapcsolata Olaffal, majd kiderül, h tervei ellenére babát is vár tőle, ráadásul a várva-várt előléptetés helyett még a munkahelyéről is kirúgják.


Úgy dönt, egyedül is belevág és megtartja a babát, ezzel a döntéssel nem marad egyedül - bár az apa, Olaf anyagilag támogatja, de máris új nője van - de számíthat a tesóira, barátaira és a szüleire. Nem lesz a történetből tipikus babavárós sztori, hisz ez az időszak nem csak a „babról” szól, ahogy magzatát becézi (erre utal a cím is+egyben egy szójáték is), rendesen felpörögnek az események. Talál új munkát, részmunkaidőben lesz marketingese és könyvelője egy öko társulásnak, a kollégák közösen vezetnek egy farmot, ahol állatokat tartanak, mindenfélét termelnek, ebből készítenek is ezt-azt és együtt laknak a farmon lévő lakásokban. Hamar kiderül, h némi meglepetésre az addig meglehetősen karrierista Paula megtalálta a neki való környezetet és embereket, sőt még egy épp ideális csilli-villi lakásba is beköltözet és persze a szerelem sem várat magára sokáig. Eddig a szokásos rózsaszín lányregény, de mivel valaki más babáját várja és Simon, az asztalos szívszerelem sincs éppen könnyű helyzetben, mégis több ennél és túlmutat ezen.
Laza, ironikus, vicces hangvétel jellemzi végig, tetszett és még több és jobb is volt, mint amire számítottam. Persze azért az is igaz, h bár érint komoly témákat, ezeknek inkább csak a felszínén marad és felvetésük után visszasüpped a rózsaszín ködbe, de legalább próbálkozik valamivel.

2015. szeptember 26., szombat

Papp Diána: Kerek perec

Alapvetően – szinte – soha nem hagyjok abba könyvet, ha már belekezdtem, végig is olvasom, megadom az esélyt. Itt is inkább az történt, h még nem is kezdtem el igazán, mikor rájöttem, h nekem ehhez most nincs kedvem. Petárdamanó (?) meg valami flúgos, de persze nagyon „jópofa csaj”, ezt inkább majd máskor, mondjuk most;). De azért a könyv – jobb híján – bekerült a 2015-ös nagy olvasási kihívásomba is (egy könyv, amit többször elkezdtem, de sosem olvastam végig).


A lassan 30 éves Dóri (kb. egy héttel a könyv befejezése után már gugliznom kellett a nevét, mély nyomot hagyott bennem;)) petárdamanókat (?) varr és jógát oktat, miközben egyik napról a másikra él. Se pénze, se pasija, még mindig a szüleitől függ, bár külön él tőlük, de nem nőtt még fel. A manókat vásárokban árulják a barátnőjével, itt ismerkedik meg a jóképű-jómódú, svájci és nála idősebb Guillaumemal (pláne gugliznom kellett a nevét;)). Amolyan szerelem első látásra lesz a dologból, kétségekkel, titkokkal, külön töltött hetetekkel és együt töltött napokkal. Az, h a férfi még házas, bár már nem él együtt a feleségével és a fiával, nem sokat könnyít a helyzeten. Guillaume hatása gyorsan érződik Dórin, aki hirtelen háziasabb lesz és igényesebb is a környezetére, elindul végre a felnőtté válás útján. Szeretne hinni benne, h lehetnek egy pár, felhőtlenül, boldogan, de az olvasó azért érzi, h valami nem stimmel, fals a sztori, ettől persze a szerző még bőven ráerőltethetne egy happy endet, nem ez lenne az első eset, itt mégsem teszi. Túl nagy a különbség a két szereplő között, minden szinten – földrajzilag, érzelmileg, anyagilag, korban is – ez először fáj, de szíve mélyén Dóri is tudja, h ez az igazság. A szerelmesek útjai elválnak, az első látásra szerelem kalandként zárul, aminek ebben az esetben szerintem jóval nagyobb a realitása.
A cím kapcsán jegyezném meg, h szerintem a szerző némileg tévedésben él „perec témában”, Svájcban ez nem különösebben jellemző, pláne úgy nem, ’magyarosan’, ahogy Guillaume készíti a regényben. Ja, mert hogy ez maradt: továbbra is elmesél egy csomó receptet Papp Diána. Annyi változott csak, h míg ez először még tetszett, már kezd idegesíteni:S. Egyébként viszon a könyv összességében egy szórakoztató, könnyed olvasmány.

2015. szeptember 20., vasárnap

Penelope Fitzgerald: Die Buchhandlung

A középkorú özvegy, Florence Green fejébe veszi, h könyvesboltot nyit Hardborough-ban, egy kis településen valahol Angliában az ötvenes évek végén. Ezzel alaposan felkavarja az állóvizet az álmos falucskában, mindenkinek van véleménye a dologról, van aki ellenzi, van aki támogatja az ötletet. Sem a nehézségek, sem a régi házban kószáló „szellem”, sem a vizes falak és a dohos helységek, sem tudatlansága a pénzügyi dolgokban nem rettentik vissza Florencet, terve megvalósításától. Lelkesen veti bele magát a munkába és aranyos boltocskát rendez be.


A szkeptikusok mellett azonban az első törzsvásárlók is gyorsan megjelennek. Kisegítőre is szüksége lesz, akit a 11 éves Christine személyében meg is talál. A precíz, talpraesett lány és Florence között bensőgésges, de különös kapcsolat alakul ki közöttük. Továbbra is folyik az ármánykodás a köynvesbolt ellen Mrs. Gamar részéről, de befolyásos támogatóra is talál az ügy Mr. Brundish veszi pártfogásába. Amikor azonban Florence egy addig ismeretlen szerző új művét, Vladimir Nabokov Lolitáját kezdi árulni botrány tör ki. Végül elveszti nem csak a boltot, hanem a házat is, kigolyózták és 1960-ban – mindössze egy év után - már el is hagyta a települést, ahol nem akartak könyvesboltot.
Bár a címe könyvesbolt, pont a könyvek hiányoznak, vagyis a költészet és az irodalom, Hardborough lakóit nem érdeklik ezek, inkább a királyi családról, háborús hősökről keresnek könyveket (Építse meg saját versenyhajóját, Hétköznapok a régi Angliában). Érdekes az is, h egy csomó „miért?”-re nem derül fény. Nem derül ki, miért igyekszik segíteni Mr. Brundish a köynvesboltot és mi hajtja Mrs. Gamart gyűlöletét, Florence múltjs éa jövője is homályban marad.
Az írónő a BBC munkatársa volt a II. Világháborúban, majd az Italia Conti Academy docense, de néhány évik egy könyvesboltban is dolgozott, felthetően ezen tapasztalatából merített 1978-ban megjelent könyvében. A Times szerint az 1945-ös angol irodalom legfontosabb szerzői közé tartozik, 1979-ben Booker díjat is kapott.

2015. szeptember 16., szerda

Wass Albert: Adjátok vissza a hegyeimet!

Soha semmit nem olvastam még Wass Alberttől, de sokszor hallottam róla lelkes olvasóitól, de olyan igazán nem tudtam hova tenni őt. Az megvolt, h Erdély…de más nem nagyon. Utána olvasva gyorsan kiderül, miért. Magyarországon csak halála után fedezték fel és máig a magyar irodalom egyik legellenmondásos alakja, az irodalomtörténet alig vesz róla tudomást, mások a legnagyobbak között emlegetik és igazi – politaikai felhangoktól sem mentes – kultuszt építettek személye köré. Az író egyébként – a kissé mesebeli nevű – erdélyi Válaszúton született Erdély egyik legrégebbi nemesi családjában. A Wass család eredete az Árpád-korig vezethető vissza, Mária Teréziától grófi címet is kaptak. Az író 1944-ben Németrországba, majd az Egyesült Államokba emigrált, majd ott is halt meg. Művei Ceausescu idejében be voltak tiltva Romániában, Magyarországon is csak a rendszerváltás után jelenhettek meg.


Ez talán az egyik leghíresebb műve, ezzel kezdtem és beválasztottam a várólistámba és a 2015-ös nagy olvasási kihívásomba is (egy könyvet az „Ezeket egyszer el kell olvasnom!” listám aljáról).
Történetünk – nem meglepő módon – Erdélyben játszódik, a magyar család azonban az I. világháború vége óta immáron Romániában él, mindenféle költözés nélkül, Trianonnak hála lettek egy másik ország állampolgárai. Ki vannak szolgáltatva a románok kényének-kedvének, kevesebb jár nekik, mint nekik, hisz csak magyarok. Hirtelen azonban fordul a kocka, – a második bécsi döntés következtében (1940. augusztus 30.) - a terület újra Magyarországhoz kerül, ekkor sok román igyekszik behízelegni magát a magyaroknál. Az elbeszélő sorsa jól alakul, megnősül, fia születik, de az újabb történelmi fordulat, a II. világháború, az ő életében is változást hoz. Mire katonaszökevényként visszatér otthonába, a ház felégetve, a családja halott. Nincs már semmije és senkije, sodródik az eseményekkel, mindent elveszít, végül a hazáját is – újra.
Nagyjából azt kaptam, amire számítottam. Nagyon hazafias érzelmű és hangvételű. Megrázóan mutatja be az erdélyi helyzetet ezúttal nem magyarországi nézőpontból, hanem testközelből, h milyen is mikor a nagyhatalmak hol itt, hol ott húzzák meg a határt. Bár tetszett és megérintett, de momentán nem érzek késztetést további könyveket olvasni az írótól.
Wass Albert a regényt 1949-ben írta, már ebben az évben megjelent németül, 1970-ben angolul is.

2015. szeptember 12., szombat

Lawrence Grobel: Al Pacino – Életem

Elég rég – ezért került fel végül a várólistámra - rendeltem még meg az általam igen kedvelt színészről ezt a könyvet, most belelapozva meglepett, h egy ill. több interjút olvashatunk vele. Sajnos elég régi, 2006-os, azóta meg akárhogy is nézem majdnem 10 év telt el:(, de ezt is csak most konstatáltam.


1979-ben találkozott először a színész és az újságíró (a könyv szerzője), ez volt egyben Al Pacino első interjúja, ráadásul a Playboynak, később a két férfi jó barátságba került. Ezt az első és egyben leghosszabb interjút még sok hosszabb-rövidebb követte, amik között akadt telefonbeszélgetés és egy közös projekt is az egyik amerikai egyetemen. Annak ellenére, h nem a szokásos biográfiáról van szó, nagyon sok mindent megtudunk a színészről, „első kézből”. Jócskán akad meglepetés is, például, h eleinte komikus színésznek képzelte magát, de mivel a közönség, komoly szerepekben akarta látni, ilyeneket osztottak rá, kínáltak neki. Nem tudtam azt sem, h közelebb érzi magához a színházat, mint a filmet, sokat játszott a Brodwayn, Shakespeart és Brechtet és rendezett is, kötődése a színházhoz és a klasszikus szépirodalomhoz alaposan meglepett.Beszél az idősebb, a saját- és a fiatal generáció kiemelkedő színészeiről és rendezőiről is. Az interjúkon kimondva-kimondatlanul végigvonul egy gondolat:

Hollywood elismerte rendkívüli tehetségét, ő azonban mindig is kívülálló maradt

Talán tősgyökeres new yorkisága- és a színházhoz való vonzódása miatt is, nagyon elgondolkodó, színpadi-, színházi ember.
Mivel a könyv sok interjúból, beszélgetésből készült, sok filmre, témára többször is visszatérnek, bizonyos dolgokról változik Al Pacino véleménye az évek során (pl. a Keresztapa 3. hibái), más dolgokról ugyanazt tartja és mondja el 3x-4x (pl. a családja). Bizonyos projektjeiről, amiket nem a nagyközönségnek szánt, nagyon sok szó esik, ez pl. engem untatott, mert nem láttam az adott filmet, jobban érdekeltek azok, amiket én is láttam. Meglepően kevés szó esett a számára Oscart hozó Egy asszony illatáról.


Végülis összességében tetszett ez az inkább interjúfüzér, mint memoár. Pacino igazi egyéniség, bohém, vagány, időnként polágrpokkasztó, de válaszai mögött valódi gondolatok vannak és igazi intellektus.

2015. szeptember 8., kedd

Graeme Simsion: Der Rosie-Effekt

Kissé csalódás az első rész után a folytatás, mert Don számomra már nem szerethető és vicces, hanem idegesítő volt. Nagyon nehezen jutottam végül dülőre a könyvvel, ami engem is meglepett.


Az első részben megismert ausztrál főhősök, Rosie és Don immáron házasok és New Yorkban élnek, ahol a pasi genetika professzroként dolgozik, felesége pedig a doktorijára készül pszihológiából ill. emellett az orvosit végzi. Don továbbra is habókos és kevéssé emocionális, de kettősük ennek ellenére is jól működik, boldogok együtt. Aztán bombaként robban be a hír az életükbe, h Rosie babát vár! Ezzel úgy általában is rengeteg minden megváltozik egy pár életében, ha pedig professzor Tillmannról van szó, ez hatványozottan igaz. Don könyvekből, tudományos úton próbálja kivenni a részét a babavárásból és készül az apa szerepre, de annyira idegesítően teszi, h nem csodáltam, h a feleségének is az agyára ment. Nagyon körmönfont problémáik vannak és a kapcsolatuk nekem nagyon fura volt, túl elméleti vitákat és beszégletéseket folytatnak, titkolóznak egymás előtt. A házasságuk – nem túl meglepő módon – zátonyra is fut és bár Rosie már az Ausztrália felé tartó gépen ül, végül mégiscsak happy end lesz, ráadásul ezt Don az emberi, érzelmes oldalának köszönheti.
Persze lehet, h az volt a problémám, h az első részben megismertük a nem egyszerű, de nagyon is szerethető Dont, akibe az olvasókon kívül;) Rosie is beleszeretett, ezek után úgy végződött a történet, h boldogan éltek, míg meg nem haltak. Majd a második részben szembesülnünk kellett azzal – amivel a szürke hétköznapokban szinte mindenkinek – h a Donnal való együttélés korántsem problémamentes, egy olyan speciális esetben, mint a babavárás pedig ez hatványozottan kijön. Engem mégis irritált a hozzáállása, amin persze nem tud változatatni és minden igyekezete a tudományos vonalon nyilvánul meg, ami egy ilyen érzelmes téma esetében, minimum fura, de egyébként szerintem Rosie sem nagyon erőlteti meg magát, szóval komplett kiábrándultam az első rész cuki párjából.
Az írónak sikerül úgy leírnia a kapcsolatukat a könyv nagy részében, h abból szinte minden érzelmet kiöl és egy idő után az volt az érzésem, ennek a két embernek semmi köze egymáshoz. Persze valószínűleg mindennek sokkal több köze van a való élethez, mint a habkönnyű chick-liteknek, talán pont ezért is volt furcsa és szokatlan egy regényben olvasni ezt így.
Míg az első rész engem abszolút szórakoztatott és mulattatott, addig a második inkább komolyra és – számomra- helyenként irritálóra sikerült.