2014. október 23., csütörtök

Chuck Palahniuk: Harcosok klubja

Láttam anno a David Fincher által rendezett kultikus filmet Brad Pittel és Edward Nortonnal, amiből kb. egy mozzanatra emlékszem, pont a „lényegre”, az nagyon megmaradt bennem. Meglepődve láttam, h rajta van az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listán is és mivel, ha sokkal többre nem is, de arra mindenképp emlékeztem még, h a film és a könyv is kultstátuszba került, erről nem maradhattam le;). Ráadásul egy másik olvasmányomban is ódákat zengtek róla, szóval már tényleg el kellett olvasnom.


A névtelen elbeszélő, kissé kesze-kuszán mesélget, zagyva volt nekem az eleje nagyon, nem igazán tudtam összerakni, ki kivel van…Tyler nevű haverjával harci klubokat szerveznek, amiről igazából nem nagyon írhatok, elvégre:
a harci klub első szabálya: senkinek egy szót sem a harci klubról

a harci klub második szabálya: senkinek egy szót sem a harci klubról
Az egyszerű átlagembereknek biztosítanak itt kitörési lehetőséget vasárnap hajnali 2 és 7 között önpusztító párharcokkal, itt nem kell felelősségteljesen viselkedni. Ahogy a főszereplő egyszer megfogalmazta: szeretnének többet megtudni magukról, az önpusztításról, semmi kedvük sebek nélkül leélni az életüket, ki akarnak vetkőzni magukból. A dolog azonban gyorsan túlnő önmagán és egyre inkább a köz elleni támadásba-, ámokfutásba megy át. Egyre több klub van és Tyler egyre többet akar, hadsereget szervez, terrorakciókat, az események őrült módon hömpölyögnek.
Mikor a mesélő ki akar törni az őrületből lassan kristályosodni kezdenek a dolgok, súlyos álmatlansága következtében tudathasadásos állapotba kerül, lehet, h Tyler nem is a legjobb barátja, hanem ő maga? Kinek hihet, kiben bízhat? És egyáltalán, meglehet még állítani ezt az őrületet?
Egy agyondícsért , nagyon nagy sikerű könyvről van szó, nekem viszont sajnos nem tetszett annyira, túlságosan csapongó, túlságosan őrült, túlságosan agresszív. Szinte biztos voltam benne, h így lesz, ennek ellenére örülök, h elolvastam.

2014. október 19., vasárnap

Kiera Cass: Selection Storys - Liebe oder Pflicht

Hát ezzel a könyvvel eléggé befürödtem:S. Olvastam Kiera Cass párválasztós-hercegnős-castingshows regényeit és vártam a befejező részt, ami németül még nem jelent meg. Mikor ezt megláttam, biztos voltam benne, h a 3. részről van szó, bele is kezdtem. Elég fura volt, rövidnek tűnt, meg nem értettem, miért kezdődik minden elölről…


Aztán véletlenül fedeztem fel, h a 3. rész majd csak 2015 februárjában fog németül megjelenni, ez csak amolyan kis köztes pénzkereseti lehetőség az illetékeseknek…Mivel már belekezdtem, folytattam, hát örültem, h nem volt hosszú.
Nem is tudok róla sokat írni, kis háttér infót ad a történésekhez, ill. a két férfi főszereplőt engedi szóhoz jutni, hisz a „fő részeket” America meséli. A castingshow előtt és annak legelején kalauzol minket Maxon, majd Aspen veszi át a szót, de szerencsére tovább megy a történetben és bár újat tőle sem tudunk meg persze, de nem ugyanazt meséli, mint Maxon. Persze mindkét szemszögből leginkább azt tudjuk meg, milyen csodálatos is America.
Ahogy néztem, több ilyen elbeszélés gyűjtemény is megjelent a sorozathoz, én nem nagyon szeretem az ilyet, számomra ennek mindig olyan „húzzunk le még egy bőrt” a dologról szaga van, nem is érzem azt, h különösebben hozzátett volna valamit ez a regényhez. Ennek ellenére, azért várom a 3. részt és biztosan el fogom olvasni.

2014. október 15., szerda

J.M. Coetzee: Schande

Régóta szerettem volna olvasni valamit a Nobel-díjas írótól, akinek az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listán is 10 könyve van fent, ami kortárs szerzőről lévén szó, elég meglepő és megtisztelő. Választásom végül erre a regényére esett, ami szintén a listán található és amivel Coetzee 1999-ben második alkalommal nyerte el a Booker- díjat.


Fokvárosban vagyunk, az egyetemi tanár 52 éves David életébe pillantunk bele, aki – miután eltűnik az életéből az az örömlány, akinél heti egyszer megtalálta a gyönyört – egy 20 éves diákjával szűri össze a levet. Melanie nem csábítja el, de nem is ellenkezik, nyugodtan tűri a tanár hódítását, aki élvezi a fiatal test által nyújtott örömöket. Mikor a lány barátja és családja számára kiderül az affér, felelősségre vonják a profot, aki semmit sem tagad, nem magyarázkodik, helyette inkább önként távozik és meglátogatja a lányát, a dél-afrikai vidéken. Lucy egyedül él egy tanyán, veszélyes élet ez, amiről aztán apa és lánya meg is bizonyosodhatnak, mikor 3 férfi elviszi mindenüket, a nőt megerőszakolják, az apját megverik, petróleummal leöntik és felgyújtják. Apa és lánya, akik átélik a tragédiát, egész másként reagálják le azt: az egyik az igazát hajtja és büntetést akar, a másik csak nyugalomra vágyik és beletörődik a helyzetbe.
Az apa mindenáron biztonságban akarja tudni a lányát, azt akarja, h elmenjen a farmról, de a nő hallani sem akar erről, nem tudja és nem is akarja az életét aszerint élni, h az apja azt jónak találja-e,– minden szülő-gyerek kapcsolat sarkalatos pontja ez, szerintem. Mikor kiderül, h Lucy terhes lett a megerőszakolójától, még nagyobb űr keletkezik köztük és kívülállóként szinte érthetetlen, h anyagi- és személyes szabadságát is feladja, belemenve egy bizarr alkuba, csakhogy biztonságban tudja magát és a gyermekét. Talán itt ütközött ki a legjobban, mennyire más világ, más kultúra Dél-Afrika, mennyire keveset is tudunk (tudok) róla, ami által nehéz is a megértés.
Az Apartheid rendszer után a fehéreknek kell súlyos atrocitásokat átélniük az országban, a regény a politikai rendszer változását, a hatalom különböző formáit is feldolgozza, de fókuszban vannak a nők, a melegek, az állatok jogai is. Ezenkívül egy életkrízis története, ennek tudatosodása és az új orientáció, az apartheid által örökül hagyott gyűlölet és a bosszúvágy közepette.
Magyarul Szégyen címmel jelent meg, a rendkívül komor, borús hangulatú, sokkoló regény. A szégyen sok mindenre utalhat, a professzor esetére a tanítványával, a feketék és a fehérek között lévő helyzetre, az igazságszolgáltatás hiányára, az emberi jogok lábbal tiprására.
A német borító talán egy kicsit teátrálisra sikeredett, de végülis jól érzékelteti a történet egyik fontos probléma felvetését.
2012-ben Munduczó Kornél rendezésében színházi előadás is készült a regényből Magyarországon.

2014. október 8., szerda

Guillaume Musso:Vielleicht morgen

A harvardi professzor Matthew 1 éve elvesztette a feleségét, így most leszbikus lakótársával, Aprillel neveli 4 és fél éves lányát. Egy ócskapiacon bukkan egy még egész jó laptopra, ami az eladó húgáé volt. Mikor legnagyobb meglepetésére a gépen a volt tulaj képeit találja, rajta az e-mail címével, felveszi vele kapcsolatot. A nő egy menő new yorki étterem sommeliere, Emma, aki kissé labilis, miután volt egy kalandja egy nős francia családapával, aki mégsem hagyta ott érte a családját, még öngyilkosságot is megkísérelt.


Emmának fogalma sincs miről ír Matt, de levelezni kezdenek és pár órán belül mindketten biztosak abban, egymás lelki társaira találtak. Meg is beszélnek másnapra egy randit New Yorkban, amire mindketten izgatottan készülnek, majd mindketten nagyot csalódnak, mert a másik nem ment el…Az est végére kiderül: Emma 2010-ben, Matt viszont már 2011-ben él…ez meg mégis hogy lehet? Mindegyik bolondnak nézi a másikat, nem akarnak és tudnak hinni a tényeknek. Mikor Matt visszamegy a férfihez, akitől a notebookot kapta, meg akarja tudni a húga elérhetőségét…de az lehetetlen, Emma már halott.
Eddig a pontig nagyon tetszett és nagyon reméltem, h most nem járok úgy, mint Musso előző könyvével, amit olvastam…de pont ez lett megint:S. Mivel Matt nem tudja felvenni a kapcsolatot 2011-ben a nővel, mivel az már halott, Emma keresi fel a férfit akkor, amikor még él a felesége. Először egy boldog, szerető családot lát, akik nem is sejtik, h már csak pár napjuk maradt az anya haláláig. A nő beleássa magát Matthew életébe és lassan kiderül, semmi nem az, aminek látszik és aminek hitte éveken át. A látszólag egyszerű család múltjába olyan dolgokat interpretál bele az író, amik egy idő után már nagyon nonszenszként hatnak, megint átesik a ló túloldalára, egyszerűen túl sok(k) lesz.
Ugyanaz a séma most is: egy banálisan induló történet, ami egy szuperagyonkonstruált valamiben köt ki. Sokáig megint csak egy hajszál választott el attól, h feltegyem a kedvencek közé, kb. a háromnegyedéig ott is volt, de aztán…egyszerűen túl sokk lett megint, szerintem ennél a regénynél is igaz lett volna, h a kevesebb több…elvesztette a hitelességét számomra, a hihetőségét, ráadásul a könyv legnagyobb – kezdeti talányára – nincs magyarázat.

2014. október 5., vasárnap

Michaela Karl: Noch ein Martini und ich lieg unterm Gastgeber

Egy barátnőm olvasta a könyvet még régebben, ő mesélt róla, már akkor felkeltette az érdeklődésemet, így most lecsaptam rá.
Szerintem Magyarországon elég keveset tudunk az 1920-as, 30-as, 40-es évek new yorki it-girljéről, aki csípős vicceivel, szellemességével és finom gúnnyal hívta fel magára a figyelmet.
Mrs. Parkert idézni a város legkedveltebb beltéri sportja lett



Állandó rovata volt a Vogueban, a Vanity Fairben, a New Yorkerben, az Esquireben. Eleinte színházi kritikákat írt, ekkor a rádió és tv még gyerekcipőben járnak, az egész estés hangosfilmek is a jövő zenéi, így a színház jelenti a szórakozást és a színházi kritikusok, mint Dorothy komoly befolyással bírnak a közízlésre. Később főleg elbeszéléseket írt, majd több kevesebb sikerrel Hoollywoodban is megpróbákozik, forgatókönyvírással. Közben barátai közé sorolhatja Somerset Maughamt, Scott Fizteraldot, Ernest Hemingwayt, túl van számtalan kalandon, két házasságon, több öngyilkosságon, abortuszon, vetélésen. Mindezen sorscsapások nem múltak el nyomtalanul, Dorothy évtizedeken át süpped alkoholmámorba. Az idő előrehaladtával egyra polikiusabbá is válik, a kommunizmus mellé teszi le voksát és felemeli szavát a rasszizmus ellen. Ez utóbbi olyannyira szívügye, h hagyatékát és szerzői jogait Martin Luther Kingre hagyta, akivel személyesen sosem találkozott.
Bár érkekesnek találtam és sok újdonság volt benne számomra, de azrét azt meg kell jegyeznem, h egy meglehetősen dokumentarista és száraz Dorothy Parker életrajz, több, mint 600 hivatkozással. Nagyon sok olyan személyről van szó, akiket innen és ma már, nem lehet és kell ismerni, szóval túl sok ismeretlen, túl sok név, ami kissé zavaró.
Nagyon-nagyon aprólékos munka, ehhez kétség sem fér, de a dokumentarizmus mellett teljesen elvész szinte a dolog szórakoztató része, erre nem nagyon fektetett hangsúlyt. Egyébként pont az jutott eszembe erről, h bár ez annyira nem tetszett, de szívesen olvasnék egy ilyen részletes életrajzot egy olyan személyről, akit ismerek és kedvelek…