2019. január 27., vasárnap

Derek B. Miller: Ein seltsamer Ort zum Sterben

A könyv a várólistámon volt, ennek ellenére olyan nagy elvárásaim, várakozásaim nem voltak vele szemben, így alaposan meglepett. Meglepett, mert egy nagyon összetett, nagyon mély, nagyon elgondolkodtató, fantasztikus regény!


A 82 éves amerikai zsidó, Sheldon Horowitz mindenkit túlélt, feleségét, fiát, a barátait, egykori harcos társait, akikkel az amerikai tengerészgyalogosság mesterlövészeként vett részt a Koreai háborúban. Amikor megtudja, h a norvég férjével Oslóban élő unokája, Rhea kisbabát vár, enged a hívásuknak és hozzájuk költözik. Sheldon nem csak fültanúja lesz az oslói társasházban, ahol unokájával és annak férjével él, egy veszekedésnek, hanem amikor segíteni próbál anyának és fiának és beengedi őket a lakásba, már a részese is. A koszovói Enver nem kegyelmez gyermeke szerb anyjának és a Sheldonnal a szekrényben megbúvó fia füle hallatára öli meg a nőt. Innentől kezdve megkezdőik a hajsza, a rendőrség a tettest akarja, a tettes a fiát akarja, Rhea a nagyapját akarja, míg Sheldon a fiút akarja megmenteni.
Nagyon sok minden kapcsolódik össze ebben a regényben, a zsidóság, a koreai- és a vietnámi háború, a délszláv háború, a jóléti és jóhiszemű norvég társadalom. A helyszín bár a norvég főváros, de a főszereplő egy amerikai és a délszlávok, a koszovóiak, szerbek és albánok is fontos szerepet játszanak. Mindenkiről megtudunk valamit, felbukkan néhány mellbevágó emlék, soha nem múló veszteség és fájdalom, a vak bosszú. Nagyon nehéz írni erről a könyvről, de érdemes elolvasni, mert nagyon sokat meg lehet tudni belőle egyrészről ezekről a háborúkról, másrészről a háborúban részt vevő férifakról és a dolog emberi oldaláról is.
Az amerikai szerző egyébként élt Magyarországon, Izraelben és Angliában is, de már jó ideje Oslóban él. Könyve először norvégul jelent meg 2010-ben, azóta számos nyelvre lefordították, magyarra sajnos nem.

2019. január 20., vasárnap

Szabó Magda: Csigaház

Nagy kiváltság egy már halott írótól valami újat olvasni, így azonnal felkaptam a fejem Szabó Magda eddig ki nem adott Csigaház c. kisregényére. Ezt még versei előtt írta – ezzel megcáfolva, h költőként kezdte pályáját - a füzeteket azonban valószínűleg nem felejtette el, folyamatosan javítgatta őket, de kiadni soha nem akarta. Elgondolkoztató ez, ő hosszú évtizedekig nem adatta ki, halála után megtalálják a kéziratot és kiadják…nem biztos, h jó döntés volt szerintem. Mivel nem változtattak rajta és az írónő nem kiadásra szánta, persze nem lehet egy „kész” regényt várni, pláne a szárnyait próbálgató Szabó Magdától, nekem mégis kis csalódás volt.


Egy bécsi panzió, a Csigaház lakóinak életébe pillanthatunk bele 1939-ben, az Anschluss után. Ide menekül egy szerelmi négyszögből a budapesti Júlia, barátnőjéhez, Tonihoz, aki a panziót vezeti. Egy-egy epizód erejéig megismerünk néhány lakót, de csak nagyon felületesen. Nekem egy ilyen rövid könyvhöz túl sok volt a szereplő, sokáig nem is igazodtam ki, ki kicsoda és olyan érzésem volt, mintha csak egy néhány napra kukkantanánk be az életükbe, a problémáikra, kérdéseikre nem kapnak választ a dolgaik nem oldódnak meg, mire véget ér a kisregény.
Az írónő megvillantja már a rá oly jellemző stílust, a lélektani fejtegetéseket, a ki nem mondott problémákat, de a Csigaház inkább egy irodalmi kuriózum, mint remekmű. Kb. 150 oldal nagy betűkkel, sok-sok egész oldalas fotóval az eredeti kéziratról.

2019. január 16., szerda

Marie-Helene Steghöfer: Ein Jahr in Schweden

Olvastam már ugyanebből a sorozatból - több másik mellett - az Ein Jahr in Stockholmot, kíváncsian vártam, mi ez. A szerző ezúttal Göteborgban tölt egy évet a férjével és pár hetes kislányával, nem tudom, miért nem a város neve szerepel a címben, mint általában. Az eddigi összes általam olvasott részben a könyv írója ment ki valamilyen okból külföldre, ezúttal viszont a szerző férje dolgozik több évig a göteborgi egyetemen, mi az első évbe pillanthatunk bele.


Ahogy ebben a sorozatban mindig, itt is 12 fejezetre, vagyis az év 12 hónapjára oszlik a könyv. A szerző, Marie-Helen nagyon német és az elején nagyon szarkasztikus, ami egy kicsit fárasztó. Sok dolgot kritizál, ami elég németes;) és amik tetszenek neki, azokról meg eleinte ironikusan ír, nem nagyon tudtam hova tenni ezt a számomra elég kellemetlen stílust. Az első pár hónap után aztán jobb lett a helyzet, utal rá, h talán egy kis szülés utáni depresszióval is küzdött, ill. az állandó hideggel és sötétséggel, hisz decemberben költöznek Göteborgba és azzal, h a férje sokat dolgozik és egyedül van Alma babával. Idővel egész jól és humorosan ír, akkor már nem volt problémám a személyével.
Szimpatikus, h a kezdeti nehézségek után igyekeznek integrálódni, tanulják a nyelvet – ami nem is olyan egyszerű -, megkóstolják a specialitásokat, svédekkel ismerkednek, kirándulnak, próbálják megérteni és követni a szokásokat. Persze a németek állandó, fő problémája, a kenyér itt is előjön, bár itt nem is csodálom, a svéd édeskés kenyér tényleg határeset:S. Elég sokat ír a nyelvről, amit érdekesnek találtam, a svéd egy észak germán, a némettel tehát rokon nyelv, ennek ellenére azért sok buktatója van, sokszor ugyanannak a szónak egész más jelentése van a két nyelven. Többen is megbotránkoznak, h a svédek az átvett francia ill. angol szavakat svédül írják (pl. biljett, tajming, dejt, fajt), engem inkább megmosolyogtatott, mert ez a magyarnál is először furcsák a külföldi tanulóknak (vicc, szendvics, meccs), ebben hasonlóan járunk el a svédekkel. Talán, amit egy kicsit hiányoltam, h bár Göteborgban élnek, a városról aránylag keveset tudtam meg, pedig az érdekelt volna.

2019. január 13., vasárnap

Eva Stachniak: Der Winterpalast

A történelmi regény elbeszélője a lengyel származású Warwara, aki árva lányként küzdi fel magát az orosz cári udvarba Erzsébet cárnő komornájának, de közben a kancellár kémje is. Gyorsan megtanulja, h az udvarban semmi és senki nem az, aminek tűnik és hogy senkiben nem bízhat. Bevezet a cári udvar kulisszái mögé, ahol a kis- és nagystílű játszmák zajlanak, mindenki a másik háta mögött ármánykodik, mindenki ki akarja játszani a másikat és csak arra vár, h hátba szúrja.


Szeretők, intrikusok és kémek adják egymásnak a kilincset és Warwara egyetlen barátnője a vele egy idős német Sophie hercegnő, akiből gyorsan Katharina nagyhercegnő lesz, a következő cár felesége. A regény középpontjában is ő áll, kezdetben a szende lány, aki a cárnőt buzgón támogatja, jóhiszemű, nem akar hibázni, de aztán ő is beletanul a dolgokba, 3 gyermeke születik, 3 különböző férfitól és feltehetőleg egyik sem a férjétől, a minimum hóbortos nagyhercegtől. Katharina jól keveri a kártyát és amikor oly sok elszenvedett sérelem után lehetősége nyílik rá, h ő ragadja magához a hatalmat, nem késlekedik, majd még több, mint 30 évig ül a trónon és a történelembe Nagy Katalinként vonul be.
Remekül leírja a 18. század Orosz Birodalmát és bár helyenként kicsit kacifántos lesz a történet, ennek ellenére tetszett ez az orosz törtélem kb. 20 évét felölelő történelmi olvasmány.

2019. január 9., szerda

Michelle Obama: Így lettem

Különösebben soha nem érdekelt vagy hypoltam az Obama házaspárt, mégis, amint hallottam Michelle önéletrajzáról, rögtön tudtam, h el szeretném olvasni. Az utóbbi években egyre inkább érdekelnek az életrajzok, de mégis aránylag keveset olvasok, mert kevés olyat találok, ami igazán érdekel, ahol számomra releváns személyekről van szó, de úgy éreztem, ez olyan.


Teljesen lineárisan mesél az egykori first lady az életéről, a gyerek- és fiatalkoráról, a tanulmányairól, ezek alapján Michelle Robinson egy nagyon lelkiismeretes, törekvő, belevaló lány volt, húszas évei közepére elérte, amire vágyott, egy munkahelyet, ahol jó karrierépítési lehetősége volt, jó fizetést, kocsit, de lassan rájött, h mindez, amiről mindig álmodott, amiért mindig küzdött, nem teszi boldoggá. Mind a munkáját, mind a jogász hivatását tévútnak érezte a maga számára és igyekezett valami mást találni, valamit, aminek nagyobb hasznát érzi, ami boldoggá teszi. Nagyon érdekesen és tanulságosan írja le a vívódás időszakát, a dilemmáit, mert hát mindennek van előnye és hátránya.
…utáltam jogászkodni. Nem erre a munkára termettem. Üresnek éreztem magam tőle, hiába végeztem jól a feladatomat. Nyomasztó volt mindezt beismerni, tekintve, hogy mennyit küzdöttem érte, és mennyire eladósodtam miatta. Annyira hajtott a teljesítménykényszer és a késztetés, hogy mindent tökéletesen csináljak, hogy nem vettem észre a jeleket, és rossz irányba kanyarodtam.
Az események akkor pörögnek igazán fel az életében, amikor megismerkedik Barack Obamával, ezzel a mind külsejében, mind élettörténetében, gondolkodásmódjában, mentalitásában különleges fiatalemberrel. Michelle Obama meglepően őszintén ír a kapcsolatuk alakulásáról, a férje rendhagyó leánykéréséről, közös vívódásaikról, különbözőségeikről. Aztán jönnek a gyerekek, a férje politikai ambíciói, a hétköznapi problémák egy hétköznapi család életében, majd a kampányok és aztán legnagyobb falat, az elnökválasztási kampány. Itt is a vívódását találtam nagyon érdekesnek, h bár támogatja a férjét, mégis fél, h széthullik a családjuk, h mi lesz a gyerekekkel, de nem meri a saját családját Amerika elég állítani, mert hisz benne, h a férje az, aki „megmentheti” az országot. Kíváncsi voltam – szerintem a többséggel együtt – mit ír a first ladységéről, hogy élte meg a változásokat, a szabályokat, lehetőségeket, a kritikát. Érdekes volt olvasni a Fehér Házról, mint otthonról, a családi életük alakulásáról, arról, h egy-egy váratlan vásárlás vagy vacsora nem csak a titkosszolgálat jó néhány emberének napját borította fel, hanem annak a városét is, ahol épp erre sor került. Bár ír a politikáról, de inkább csak a sarkalatos dolgokról és a saját szívügyeiről, amikkel first ladyként igyekezett hozzájárulni a férje sikeres elnökségéhez. Ezeken kívül megható-megkapó történeteket emel ki, abból a sok találkozásból, amire 8 év alatt alkalma volt, ill. két olyan híres emberrel való találkozását, akiket a legjobban csodál és tisztel: II. Erzsébet királynővel és Nelson Mandelával. Végig hangsúlyos maradt viszont az életében Amerika első asszonyaként is, h ő elsősorban anya, aki anyatigrisként védi a gyerekeit és minden helyzetben azt mérlegeli, mi lenne nekik a legjobb, de nem lóg rajtuk majomszeretettel, nem kényezteti őket a végtelenségig, hanem – legalábbis a könyvet olvasva úgy tűnik – sikerült egy jó középutat találnia, értelemmel és érzelemmel nevelni őket.
Tetszett az önéletrajza, mert nem éreztem sem álszerénynek, sem nagyképűnek, tisztában van magával, a jó tulajdonságaival, az erősségeivel, gyengeségeivel, az elkövetett hibáival, számomra ez egy őszinte vallomásnak tűnt, ami ráadásul jól van megírva és olvasása közben egy bölcs asszony képe rajzolódik ki, akiből méltán lett példakép. Fontos még, h bár az életében sokszor és sokféleképpen játszott szerepet a bőre színe, de nem csinált mártírt magából, bizonyára származott ebből kellemetlensége vagy akár hátránya is, de mindennek ellenére elérte a kitűzött céljait, előre jutott és ezt mindig, minden fórumon hangoztatta is, példakép akart lenni ilyen szempontból is, h lássák a fekete közösség tagjai is, így is lehet, ezt is el lehet érni, nem kell és nem is szabad harc nélkül feladni. Csak ajánlani tudom az utóbbi évek egyik legkarizmatikusabb nőjének könyvét, nem csak nőknek.

2019. január 4., péntek

Karen Swan: Winterglücksmomente

Főhősünk, Nettie ezúttal kicsit eltér a szokásos Swan főszereplőktől, akik gyönyörűek, okosak, sikeresek és jet set életet élnek. Nettie inkább tesze-tosza, nem jut előre a munkájában és a magánéletében sem. Ám amikor egy véletlen folytán egy hatalmas nyuszi jelmezben csúszik le egy szó szerint nyaktörő, jeges pályán és ezt megússza néhány kék-zöld folttal, egy csapásra ismert lesz – na nem ő, hanem a #bluebunnygirl - bár erre a legkevésbé sem vágyott.


Ráadásul azért, h megtarthassa állását és még nagyobb hírverést csináljanak a jó ügynek, a karácsonyig hátralévő tizenvalahány nap mindegyikén vállalkoznia kell valami hajmeresztőre a kék nyuszi kosztümben. Az egyetlen jó dolog az egészben, h az őrjítő rocksztár, Jamie Westlake is felfigyel rá és követi twitteren, aztán személyesen is összefutnak. Bár az őrült és vakmerő kék nyuszi mögött megbújó lány kiléte szigorúan titkos, Jamie rájön és Nettie hamarosan azon kapja magát, h lépten-nyomon egymásba botlanak, nem is annyira véletlenül. Úgy tűnik, megállíthatatlanul robognak a happy endjük felé, de rá kell jönniük, h két teljesen különböző világban élnek. Ráadásul Nettie életében van egy sötét folt, ami miatt úgy érzi, sosem lesz már boldog, de karácsony előtt egyre sűrűsödnek az események és végül minden némileg csöpögős és giccses véget ér.
Kis csalódás volt ez a könyv, talán az első a szerzőtől, amire nem ismertem volna rá. Ez lehetne pozitív megjegyzés is akár, de ez esetben nem az. Swan a gazdagok és szépek csillogó életét képes volt eddig tartalommal, érzelmekkel, barátságokkal és olyan személyiségekkel megtölteni, hogy az ember zsebében nem nyílt ki a bicska. Ezúttal viszont egy sokkal hétköznapibb világba kalauzol, ami még nem lett volna probléma, az már sokkal inkább, h ezúttal nem tudta élettel és tartalommal megtölteni se a történetet, se a szereplőket, akik tőle szokatlan módon nagyon „jól fésültek”. Bár több témát és problémát igyekszik tematizálni, inkább csak felszínes próbálkozások ezek, amik ellenére a történet meglehetősen lyukas marad. Ráadásul - bár karácsonykor játszódik – de ennek sincs túl nagy szerepe, ellentétben az eddigi karácsonyi Swan regényekkel.

2019. január 1., kedd

Boldog új évet!

Újra vége egy évnek, így jöhet a szokásos összegzés! 2018-ban 80 könyvet olvastam, hárommal többet, mint előző évben. Ebből 63 volt németül és 17 magyarul, egy picit csökkent tehát a német dominancia a tavalyihoz képest (64-13). A megoszlás idén úgy nézett ki, h ebből a 80 könyvből 61 volt ekönyv, 9 hagyományos- és 10 hangoskönyv, ez utóbbi biztos, hogy rekord nálam és szerintem fenn is fog állni pár évig;). Szintén rekordgyanús, hogy 2018-ban 7 különböző magyar szerzőtől olvastam, elmarad viszont az előző évektől azon könyvek száma, amiket az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listáról olvastam, ezúttal csak kettőnek értem a végére, így tartok 106-nál:-), nem hiszem, h a következő évben itt változást érnék el.


Ahogy az elmúlt években, úgy 2018-ban is több sorozatot olvastam, kezdve Elena Ferrante immáron 4 részből álló ciklusával, ebből egyelőre még csak a trilógiát olvastam, de abszolút tervben van a záró rész is. 4 részt hallgattam meg Erin Watt Paper Princess sorozatából, bár ennek még vannak további részei, számomra ennyi elég volt. Nem úgy, Sophie Kinsella boltkóros regénysorozatából, amiből szintén 4 rész került sorra, az akkor elég is volt, de a maradék részek is tervben vannak. Az előző évhez hasonlóan 2018-at ismét Sarah Morgan egy trilógiájával zártam, ezúttal Puffin Islandra „utaztam” a 3 rész erejéig. 2018-ban egy abszolút kedvencem lett, Kristin Hannahtól a Wie Blüten im Wind ragadott nagyon magával, de emellett persze több olyan olvasmányom volt, ami tetszett ill. nagy hatást tett rám, mint pl. a jövőbe tekintő Qualityland, Stepheine Meyer Vegyésze, Mhairi McFarlene és Petra Hülsmann egy-egy könnyed regénye és Linda Schipp elgondolkodtató emlékezetvesztős könyve a Memories to do.
2018-ban is akadt bőven utazós olvasmány, újabb két rész az Ein Jahr in… sorozatból (Lissabon, Tokio), Verne 80 nap alatt a Föld körülje és annak modern kori változata a Hoepner fivérekkel, akiknek egy másik nagy kalandját is olvastam, csakúgy, mint Bettina Pohlmann családi világ körüli útjának krónikáját. Amiben elmaradtam a várakozásaimtól, azok az életrajzok voltak, amiket bár szívesen olvasok, 2018-ban nem nagyon találtam kedvemre valót, csak egyet olvastam (Coco Chanel), de már betáraztam 2019-re, így ez biztosan másként lesz az új évben.
2018 legolvasottabb bejegyzése éppen a Coco Chanelről szóló könyv, ezt Náray Tamás első regénye követte, a Paper Princess sorozat 4. része lett a 3. legolvasottabb - feltételezem, mert még nem jelent meg magyarul - ezt pedig a 2018-as kedvenc Wie Blüten im Wind ill. Mhairi McFarlene regénye követte.