2010. június 30., szerda

Max Urlacher: Rückenwind

A két főhős csodálatos utazása a gyerekkorból a felnőttek világába, ami egy pillanatra sem lesz unalmas, időnként mosolyogni, máskor hangosan nevetni kell a történéseken, vagy éppen a könnyekkel küszködni és a végén szomorkodni, h befejeződött az utazás:S. A regény hangvétele tragikomikus és időnként nagyon megérinti az embert. Nálam felkerül a kedvencek közé azt hiszem, meg az űrt maguk után hagyók közé is:S.

Hamar megszerettem a szereplőket és onnantól kezdve menthetetlenül érdekelt a sorsuk, annyira emberiek és szerethetőek a történetek, a szereplők is. A könyv alcíme Szerelmi történet (Liebesgeschichte), de nem egy hiperromantikus love storyról van szó – szerencsére;). Sokkal inkább utal ez az alcím arra a „szerelmi vallomásra”, ami egy egészen különleges férfi barátsághoz, Berlinhez és egy nőhöz szól.
Két fiatal fiú Anton és Tobias sorsszerű, irigylésre méltó barátságát kísérhetjük végig 4 éves koruktól nagyon szórakoztatóan megírva. Az egyik mindenben átlagos, tele gyarló tulajdonságokkal, a másik mindenben átlagon felüli, már-már tökéletesnek tűnik, de egymásnak többet jelentenek, mint bárki más. Testvérek. Barátok. Annyira összetartozik ez a két ember, h az mindenkinek szemet szúr.
Egyre inkább körvonalazódott, ahogy haladtam előre a könyvben, h Anton, aki mindenben középszerű, a dolgai nem jönnek úgy igazán össze, mégis a szerencsésebb, mert hiába olyan „tökéletes” Tobias, h az ember lánya, majdnem a könyvön keresztül is beleszeret;), mégis egy csomó mindennek meg kell küzdenie (elveszti a szüleit, kettétörik az áhitott karrier, meg kell küzdenie a másságával, le kell győznie a rákot…), mindezek mellett Anton problémái eltörpülnek. De aztán a szerző képes új fordulatot adni a történetnek és a végére már elmosódnak a fekete-fehér karakterek, nem várt fordulatok, események következtében. Nagyon tetszett a befejezés, ugyanúgy benne van Anton és Tobias, ahogy az elején, mégis egész másképp;).
Fontos szereplők a könyvben a nagyszülők, akik valahogy a feltétlen szeretetet demonstrálták számomra, nem hagyományos nagyszülő szerepet hoznak, de mégis. Ahogy a fiúk nőnek, úgy lesz egyre kisebb a szerepük, ahogy ez az életben is van, de amint baj van, ők azok, akikre feltétel nélkül lehet számítani.
Kedvcsinálónak ez áll a könyvhátulján:
Egy hős, aki leesik a színpadról, egy focista, aki már nem rúg labdába, egy olyan országért harcoló nő, ami nem is létezik, egy üres sír és egy here, ami repül.
Sajnos nem sok reményt látok rá, h az egyébként színész Urlacher könyve megjelenjen magyarul:(.
Persze teljesen irreleváns, de nagyon tetszik a borító;), egyrészről a színek baromira el vannak találva, másrészről Berlin mániásként nem ecsetelem, h a Brandenburger Tor és a Tv-torony mennyire nyerő nálam;).

2010. június 27., vasárnap

Tony Parsons: A kedvenc feleségem

Nagy Parsons rajongó vagyok, mindent olvastam tőle, amit lehet, többször is. Szeretem a témáit, a könnyed hangvételét, egyedül a legutóbbi könyve, a Nem lehetsz angyal volt, amiért nem voltam annyira oda, nekem az vhogy kilóg a sorból, ami persze nem baj. Ezzel a regénnyel viszont visszatért az Apa és fia, Férj és feleség, Egyetlen szerelmem és a Családban marad által alkotott „sorozathoz”, a családi témához. Könyveinek azért van némi önéletrajzi ihletése (válságba kerülő, felbomló házasság, gyermekét egyedül nevelő szülők)a feleség(ek) szerepe minden írásában meghatározó, ahogy Ázsia és az ázsiai nők is, ami nem is csoda, második felesége japán. Ezek itt is visszaköszönnek, egyrészről már a címben, másrészről kínai motívumok formájában a borítón, meg persze a tartalomban is.
A helyszín Sanghaj, ami mindenkiből a legrosszabbat hozza ki (legalábbis az egyik főszereplő szerint), ami szakmai és erkölcsi kísértések sokaságát kínálja, amiknek eleinte úgy tűnik nem is lehet ellenállni, de aztán végül mégis győz a család és a becsület.


Őszintén szólva annyira nem tetszett ez a könyve, kicsit olyan, mintha összeturmixolta volna az előzőeket, meg valahogy a szereplők sem nőttek a szívemhez, csak néhány alkalommal tudott magával ragadni, vagy épp kíváncsivá tenni 1-1 fordulattal. Aki még nem olvasott Parsonst, tegye meg mielőbb:), de szerintem ne ezzel kezdje;).
Nem igazán értem egyébként, h nincs Tony Parsons szócikk a wikipédián sem magyarul, sem németül, továbbá tiszta röhej, h évek óta nem lehet kapni magyarul az Apa és fiát és a Férj és feleséget, de szerintem lassan a többi regényét sem, egyszerűen nem értem, h ilyen könyveket miért nem lehet újra kiadni, amikor olyan sok könyv él meg x kiadást, ezek miért nem? Az én baráti-, ismeretségi körömben, sokan szeretik, olvassák, de úgy néztem, itthon eléggé alulértékelt, nem tudom miért… Bár ehhez képest a könyv hátulján az áll, h a nálunk is méltán népszerű Tony Parsons…, de akkor miért nem adja ki a régebbi könyveit újra az Európa kiadó?

2010. június 19., szombat

David Safier: Jesus liebt mich

Kicsit ódzkodtam a címétől, meg a tartalmát elolvasva sem fogott meg különösebben, de mégis felkeltette az érdeklődésemet. Ehhez képest, kb. az első 100 oldal elképesztően tetszett. Olyan, mintha Jézus találkozna Bridget Jonesszal, a bonyodalmakat mindenki elképzelheti, ha azt mondom, egymásba is szeretnek;). Marie-ban, a főszereplőben, szerintem minden nő magára ismer, vagy legalábbis azok, akik nem tökéletesek;).


Annyira helyesen van megírva, h időnként tényleg meglepődtem, h ezt egy pasi írta, olyan csajos:). Az első oldalaktól kezdve nagyon tetszett, mégsem haladtam vele gyorsan, mert a legtöbb bekezdést többször is el kellett olvasnom, dőlve a röhögéstől:), szóval azért nem bántam különösebben;).
Zseniális könyv. – gondoltam ekkor. Később azért egy picit megváltozott a véleményem, továbbra is tetszett, de egyre bonyolultabb lett, egyre több Bibliai dolog jött elő benne, a kezdeti könnyedséget a végére egy kis nehézkesség váltotta fel.
Biztos van olyan, akit bánt a ’vallásosságában’ ez a könyv és Jézus ilyen módon való megjelenítése (pizzát eszik, salsázik, karaokézik stb.), valamint az, h Isten Emma Thompsonként, a sátán meg George Clooney és Alicia Keys alakjában jelenik meg. A szerző maga nem tartja istenkáromlásnak a könyvét, beszélgetett egyházi emberekkel is, akik szintén nem és ahogy kicsit utána olvastam, nem is nagyon találtam olyasmit, h gond lett volna, ami szerintem pozitív, mert egy nagyon is szerethető könyvről van szó, ami olyan módon kezel bizonyos Bibliai témákat, ami időnként elég meglepő és újszerű, de talán így emészthető marad azoknak is, akiket egyébként nem érdekel ez a téma.
Alapvetően a könyv a „hitetlen” Marie megtérését mutatja be, ami lehet, h nem hangzik túl izgalmasan, pedig nagyon is az. A befejezés is nagyon jóra sikerült szerintem, nem lesz hagyományos értelemben vett „happy end”, de ez ebben a Jézus - Marie/Bridget Jones felállásban nem is nagyon elvárható;), ugyanakkor mégis jó vége lesz. Sok-sok humorral, fergeteges poénokkal szórakoztat, gyorsan olvasható, többnyire könnyen emészthető, végig ott van vmiféle vallásosság, elvégre sokx idéz a Bibliából is, mégsem lesz az egész zavaró, vagy erőltetett.
Szóval, ha valaki szereti a valóságtól némileg;) elrugaszkodott, nem mindennapi történeteket, szeret sokat nevetni, de ugyanakkor hajlandó egy kicsit elgondolkodni is egy-egy könyv kapcsán, annak szerintem jó szórakozás lesz. Ja, ami még különleges, h tele van képregényekkel, mert az egyik szereplő ilyeneket rajzol egy újságnak, kvázi a saját életéből ihletet merítve, így mi is megkapjuk;).


A szerző – aki Németország egyik legjobb forgatókönyvírója, többek között Emmy díjas is - első műve már megjelent magyarul is (Mieses Karma - Pocsék karma), harmadik könyve, nemrég jelent meg Németországban (Plötzlich Shakespeare), a tartalmukat elolvasva mindkettővel úgy vagyok, h annyira meredek, h már csak jó lehet;), szóval valószínű el fogom olvasni őket, jókat is olvastam róluk és Safier stílusa nagyon tetszett, ráadásul ami biztos, h egyik könyve sem nevezhető mindennapinak;).
A végére még a vesszőparipáim: A borító rajz egyszerűen zseniális;) és a nyáron ebből is film készül, ha minden igaz akkor nagy-nagy kedvencemmel, Florian David Fitz-el a főszerepben, szóval nagyon várom:).

2010. június 14., hétfő

Evelyn Grill: A gyűjtő

Őszintén szólva elborzadva, mégis valamiféle kíváncsisággal olvastam a főszereplő Alfred Tähweig gyűjtési szenvedélyéről, beteges ragaszkodásáról mindenhez, amit talál, az ablakokat, ajtókat, egész szobákat eltorlaszoló, idegen és bérelt pincéket megtöltő kincseiről és igen „egyedi” életstílusáról. Minden amit tesz, mond, gondol ütközik az általános normákkal, azzal, amit elfogadottnak és normálisnak tartunk. Egyetlen kapcsolata a „külvilággal” a törzsasztal, ahova rendszeresen eljár, mégis ezeknek az embereknek, a barátainak a hozzá való viszonyulását sem éreztem normálisnak vhogy…
Mindenki szörnyülködik az életén, a szokásain, meg akarja menteni, az eszükbe sem jut, h attól, h valami szerintük nem normális, még lehet jó a másiknak, bármennyire is más életet él, mint ők, semmi nem kényszeríti erre, azért él így, mert így szeret élni, mert így érzi jól magát. Erőszakkal akarják boldogítani, ők akarják meghatározni, hogyan kellene élnie Alfrednak, de az első perctől kezdve nyilvánvaló, h nem fogják tudni elérni a céljukat.
Persze az önös érdek sem áll távol a barátaitól, Uta magának akarja megmenteni Alfredet, Georg inkább a birtokában lévő műkincseket akarja megmenteni, Dora regényt akar írni életéről, Kyra és a barátja művészi ambíciók kiélésére akarják felhasználni, a többieknek nem fűződik hozzá különösebb érdekük, ennek megfelelően kevésbé lelkesek is. Szóval igazából mindenkinek megvan a maga célja a „mentő akcióval”, de mindenki számára kényelmes megoldás azzal takarózni, h a barátjukon akarnak segíteni.
Nem meglepő módon a dolog rosszul sül el és bár a regény tragikus befejezését közvetlenül nem ők idézik elő, de azért hozzájárulnak.


Az írónő beszélő neveket adott szereplőinek, plusz különlegesség és nagyon jó ötlet volt, h a fordító (Murányi Beatrix) megváltoztatta ezeket a neveket, maradtak németnek tűnők, de ha az ember kiejti őket, máris viselőjük egy jellemző tulajdonságával találja szembe magát. A főszereplő eredetileg Alfred Irgang, a magyar verzióban Tähweig (tévelyg), aztán Uta Aufbau, magyarul Uta Jobbit, vagyis jobbít, Dora Stein, nálunk Dora Jägh – jég, de a kedvencem Hugo Bosart a magyar fordításban Roßartz – rosszarc;).

2010. június 9., szerda

Sara Gruen: Vizet az elefántnak


Régóta várt már elolvasásra ez a könyv is, most végre sorra került.
Igen hatásosan indul, Prológus címszó alatt kissé elébe vágunk az eseményeknek, bár itt elvileg a történet előzményeiről, esetleg céljáról, mondanivalójáról, alapgondolatáról szoktak értekezni, itt viszont konkrétan rögtön a végkifejletet olvashatjuk, persze a szereplők és a cselekmény ismerete nélkül, mégis a célt tökéletesen elérte, igen csak felkeltette a figyelmemet és kíváncsivá tett.
Nagyon érdekes volt bepillantani a cirkusz kulisszái mögé, olvasni a hatalmas gépezet működéséről, a „kasztokról”, az állatokról, a cirkusz vezetéséről, ami már-már a maffiához hasonlít. A történet a főszereplő Jacob szemszögéből bontakozik ki és két szálon fut, egyrészről a fiatal fiú tragédiájáról, majd cirkuszba kerüléséről és ottani életéről olvashatunk ill. az idős Jacob öregek otthonában töltött napjairól. Ami közös, h a férfi életében mindkét alkalommal – így vagy úgy – fontos szerepet játszik a cirkusz.
Nagyon magával ragadó, kellemes olvasmány, a sztori mondhatni szokványos, mégis a cirkusz különleges kulisszája eredetivé és még érdekesebbé tette számomra, főleg úgy, h abban a korban játszódik amikor a cirkusz nem egy lehetősége volt a sok közül a szórakozásra, hanem maga volt ’a’ szórakozás, valódi esemény. Nagyon-nagyon bírtam Rosie-t, az elefántot, akinek az írónő igazi egyéniséget varázsolt, nagyon szerethetővé téve ezzel, majd a végén az ő kezébe – ormányába;) – adta a dolgok „megoldásának” kulcsát.

Az egész sztori valahogy meghökkentő, szívszorító és mulatságos. A vége pedig szívmelengető, ahogy helyükre kerülnek a dolgok, minden úgy van, ahogy lennie kell.
Most készül a film a regényből, a szereposztás ígéretesnek tűnik, különösen Christoph Waltz Augustjára leszek nagyon kíváncsi, szerintem igen jónak ígérkezik:).