2012. október 29., hétfő

Simone Elkeles: Perfect Chemistry - Tökéletes kémia

A cím és a címlap nem csábított volna olvasásra, mert rögtön egy sztereotípia jelent meg a fejemben, ahogy valószínűleg a legtöbb ember fejében, csak kinek tetszik ez, kinek nem. Viszont akárhol olvastam a könyvről szinte minden írás így kezdődött és úgy végződött, h mégis jó volt, egészen más, mint amit az ember várt. Na ja… az igazsághoz hozzátartozik, h mielőtt belekezdek egy könyvbe nem szeretek róla olvasni, általában még a fülszöveget sem olvasom végig, mert időnként tele van spoilerrel. Pont ezért nem jutottam el a könyvről olvasott írásokban a DE-ig…
Mert hogy ez a YA regény egyrészről tényleg teljesen más, mint az átlag, másrészről viszont mégis YA… A két főszereplő Brittany és Alejandro, felváltva mesélik a történetet, kicsit hasonlít Szilvási Lajos Egymás szemében c. könyvére, bár annál azért modernebb, felnőttesebb, ill. míg ott uazt olvashatjuk két szemszögből, itt folytatják egymás elbeszélését, de visszautalásokból megtudjuk, h éltek meg bizonyos fontos történéseket.


Egy középiskolába járnak, de két teljesen különböző világban élnek. Brit fehér, gazdag szülők gyermeke, apjától egy BMW-t kapott szülinapjára, azzal jár suliba – abszolút az a sztereotip menő, gazdag, amerikai középiskolás kép tárul elénk, amit pl. a Beverly Hills 90200 akárhányból ismerhetünk. Látszólag tökéletes az élete és mindent el is követ, h a látszatot fenntartsa, de közben van egy Little kóros nővére és a családja tényleg csak látszólag tökéletes (nem a nővére miatt). Olyan jól színészkedik, h minden lány őt irigyli, minden fiú pedig a pasiját, akivel a suli álompárját alkotják.
A másik főszereplőt, Alejandrot és 2 öccsét egyedül neveli anyjuk, mexikói származásúak és a fiú a Latin vér elnevezésű (bűn)szervezet tagja, ezzel akarja megvédeni a családját és el akarja kerülni, h majd az öccsei is ide kerüljenek. Menő, vagány, kemény csávó, akitől tartanak a suliban és aki bár sokat tanul és jó jegyei vannak, tudja, h nem tanulhat tovább, az ő sorsa más. A keménység, a brutalitás csak egy maszk, amit kvázi elvárnak tőle, igazából rendes srác. Hányan vannak így, h egészen más lehetne belőlük, ha nem kényszerülnének bele olyan - egyébként tőlük távol álló - szerepekbe, amiket elvárnak tőlük…
Azt, h a két fiatal ismeretsége ellenségesen kezdődik és hogy mibe torkollik, gondolom nem kell ecsetelnem;).
Nem akarom lehúzni a könyvet, mert nem volt rossz, de talán többet is ki lehetett volna hozni belőle. Ami tetszett és pozitívum, h Simone Elkeles megpróbált valami mást, megpróbálta életszagúvá tenni a könyvet, fontos problémákra felhívni fiatal olvasói figyelmét.
Az már más kérdés, h ez mennyire sikerült és máris a ’nem tetszettnél’ vagyunk… Komoly témákat vet fel, amikkel aztán nem igazán tud mit kezdeni, nem tudja kezelni őket, nem tud hihetően kijönni belőlük ill. megmarad a felszínen, ezért nagy kár. Mindezt még vastagon aláhúzza a befejezéssel is, ami tipikus, csöpögős-romantikus, de nem hinném, h a valósághoz sok köze lenne…kár érte.
Két teljesen különböző világot hozott össze, két jó embert, akikről mindenki teljesen mást gondol, mint amilyenek valójában, akik a körülmények áldozatai. Nem éreztem viszont mindig hitelesnek őket sem és ami még zavart, h Brittanyn és Alexen kívül a többi karakter nem nagyon van kidolgozva. Szóval összességében mégis azt mondom, h a cím és a borító illik a tartalomhoz és az általuk kiváltott sztereotípia nem feltétlenül hibás.
A könyvnek van még 2 további része, melyekben az írónő Alex két öccsének sorsával foglalkozik, a 2. rész, A vonzás szabályai már előrendelhető.

2012. október 25., csütörtök

Anonyma: Eine Frau in Berlin

Kivételesen nem azzal fogott meg a könyv, h egyik kedvenc városom neve szerepel benne, hanem az egyik barátnőm ajánlotta figyelmembe és adta kölcsön.
A könyv tulajdonképpen napló, amit egy német újságírónő 1945 április 20- tól június 22-ig vezetett Berlinben a II. Világháború végén, a város szovjet megszállásának idején. Amiért különösen érdekes, h annyi könyvet írtak a háborúkról, erről és arról az oldalról, de szinte valamennyit férfiak, itt viszont egy anonim nő feljegyzései által olyan világba pillanthatunk be, amit a férfiszerzők eddig nagyvonalúan, igen gyorsan elintéztek.


A bombázások miatt a pincében összegyűlt lakók együtt szenvedtek az élelmiszerhiánytól, a rémhírektől, a bombázásoktól, majd jöttek az oroszok – a könyvben egyszer sem titulálja őket szovjeteknek, ezért én sem. Az emberek addigra már rájöttek, h a rádió, meg a technika egyéb más vívmányai mennyit is érnek ínséges időkben. Ellenben a kenyérnek, szénnek, aranynak mindig, mindenhol megvan az értéke, nem úgy a gáztűzhelynek, a központi fűtésnek, a rádiónak, melyek azonnal értéküket és értelmüket vesztik, ha porszem csúszik a gépezetbe – ez mind a mai napig így van szerintem, a legmodernebb technikai eszközöknél is.
A háború végére, mikor a német vereség már egyértelmű lett, megváltozott a nők véleménye a férfiakról, a legtöbben hadirokkantak, sebesültek, árnyékuk önmaguknak: a ’gyengébb nem’. A férfiak által uralt náci világ megingott és vele együtt a férfi mítosza is, ennek a háborúnak a végén, sok más vereség mellett a férfi nem is vereséget szenvedett.
Ahogy a Vörös Hadsereg bemasírozott a városba, jött az erőszak, a brutalitás, a félelem, az éhezés, a trükkök a túléléshez. Sok történet volt „ismerős”, amiket a nagymamám elbeszéléséből ismertem: pl. a szovjet katonák karóra imádata, amiből legszívesebben többet hordtak és amit büszkén mutogattak vagy épp az öregnek maszkírozott asszonyok. Mert a katonák persze nőt akartak, először a testesebbeket, akik minél jobban különböztek a férfiaktól, de a háborúban csak kevesen tudtak némi felesleget megőrizni. A napló anonim, 30 év körüli elbeszélőjét, akinek a kedvese maga is harcolt a háborúban és már hetek óta eltűnt, napjában többször erőszakolták meg, ami ellen sem ő, sem a körülötte élő emberek nem tudtak tenni.Mindenki tudta mi zajlott, de nem tehettek ellene, a katonák kiéhezettek voltak, náluk volt a fegyver, a hatalom és hát nyilván, ahogy el is mondták, a németek ugyanezt csinálták az ő asszonyaikkal. Az okos, művelt, kicsit oroszul is beszélő nő hamar rájött, h egy falkavezérre van szüksége, egy magas rangú tisztre, akinek – jobb híján – az ágyasa lesz, de ezzel legalább a falka többi tagját távol tarthatja magától és nem kell napjában, vagy akár óránként más és más férfinak engednie. Így is lett, meglepően könnyen talált egy tisztet, de így sem volt mindig minden elől védve, ill. ez csak néhány nap viszonylagos nyugalmat jelentett. A megerőszakolások kollektív élményt jelentettek a nőknek, amit kollektíven is kellett átvészelniük, segíteni egymáson. Mindenki másként reagálta le ezt, a napló írója, mintegy kívülről figyelte magát, teljesen közönyösen írt minderről, ennek oka, h ha közel engedte volna magához az eseményeket, abba belebolondult volna. Valószínűleg ilyen esetekben ez a helyes hozzáállás, de nyilván nem mindenki képes hasonló szörnyűségeket „könnyedén” kezelni.
Mindezt a Führernek köszönhetjük – hallotta a német nép éveken keresztül dicsőségesen, az ínséges időben is igaz a mondás, mikor már az oroszok az urak, sőt talán igazabb, mint bármikor…
Az orosz katonák kezdetben teljesen arc és személyiség nélküliek voltak a nő számára, csak a barbárokat látta bennük, de idővel néhányat megismert, tudta a nevüket, beszélgetett velük, rájött, h ők is emberek, családjuk van, akiket évek óta nem láttak, nekik sem könnyű, de a körülmények kihozták néhányukból az állatot.
Néhány nap fejetlenség után megzabolázták a katonákat, így viszonylagosan helyreállt a rend, megkezdődött az élet, az ország újraszervezése, a romok eltakarítása, visszatért a naplóíró nő kedvese, Gerd is, de semmi sem volt már olyan, mint egykor, túl sok minden történt mindkettőjükkel. A házban is gyorsan megváltoztak a viszonyok, a lakókat összekovácsolta a túlélés ösztöne, de amint nem volt közvetlen veszély folytatódtak az intrikák, visszaállt a régi rend.



A napló először 1954-ben jelent meg angolul, 1955-ben hollandul, majd 1959-ben németül és rögtön nagy felháborodást váltott ki, mert bizonyos vélemények szerint „beszennyezi a német nő becsületét” ill. „szégyen a német nőkre nézve”. Az írónőt meglepték a felháborodott vélemények és az ellenséges reakciók, így haláláig megtiltotta a könyv további kiadását ill. a neve használatát egy esetleges – halála utáni – újra kiadás esetén. Így 2003-ben, 2 évvel a halála után név nélkül adták ki újra, majd 2008-ban megfilmesítették. A történetet olvasva felháborítónak tartom, h egyesek szerint az írónő szennyezte be a német nőt, azzal, h leírta a történteket, kissé másként látom a dolgokat… Mindenesetre fontosnak tartom még megjegyezni, h nincsenek illúzióim: ezek a történetek sokszor, sok helyen játszódtak le, csak épp más volt a megszállók és a megszálltak nemzetisége, mégis sokkoló volt először ilyen nyers őszinteséggel olvasni a dolgokról.

2012. október 21., vasárnap

Gabriel García Márquez: Söpredék

Nem sok mindent tudtam erről a könyvről, csak rám jött, h olvasnék egy kis Márquezt. Kacérkodtam az újraolvasással is, de végül mégis valami újat, valami rövidet szerettem volna. Végülis, amit akartam megkaptam: a hamisítatlan, semmivel össze nem keverhető márquezi stílust. Persze azért ez még 1955-ben írt első regényében nem olyan kiforrott, mégis már tele van a tőle megszokott mitikus történésekkel, hiedelmekkel.
Ebben a könyvben teremti az író Macondót, én - és azok, akik már olvasták a Száz év magányt - paradox módon nem ismerkednek a faluval, hanem visszatérnek oda;). Mindenki a különös doktor halálát várta, aki anno Aureliano Buendía ezredes, a 100 év magány kultikus figurájának ajánlólevelével érkezett és aki most a „kedvükben járt” öngyilkosságával, ez sarkall három generációt arra, h visszaemlékezzen, meséljen. Igazából nincs nagy cselekménye a kisregénynek, Isabel saját- ill. apja- és fia- visszaemlékezéséből, elbeszéléséből áll össze a történet és általuk megelevenedik a múlt, a jelen és a jövő Macondója. Egyrészről szerintem nagy ötlet, h három különböző személy szemszögéből ismerjük meg az eseményeket, másrészről időnként nehéz volt követni és számomra lassan, elég körülményesen állt csak össze a kép. Ezenkívül, bár részben érdekes, h hárman mesélik el kvázi ugyanazt, helyenként fárasztó is, csak úgy, mint az a nyomasztó hangulat, ami belengi a történetet. Szóval osztom azt a véleményt, amit most olvastam valahol, h aki Márquezt szeretne olvasni, ne ezzel kezdje, csak haladóknak;)!

2012. október 17., szerda

Sofie Cramer: SMS für dich

Eljött az ideje a szokásos kis laza olvasmánynak, ezúttal erre esett a választásom. A forgatókönyvíróként dolgozó szerzőnek ez volt az első regénye, amit azóta 3 további követett. Érdekesség, h a Sofie Cramer csak egy pszeudonim, mert a történetekben részben saját élményekről, tapasztalatokról ír.
Claire barátja, Ben, akivel nagyon szerették egymást öngyilkos lett, a lány épp a traumát heveri ki, újra munkába áll, próbálja ’az élet megy tovább’ örök érvényű nagy igazságot a gyakorlatban kivitelezni, mikor úgy dönt, minden nap küld egy sms-t immár halott szerelmének. A bonyodalmak azzal kezdődnek, h ezeket egy másik férfi kapja meg, az újságíró Sven, aki már jó ideje magányos, az előző barátnője, akivel el tudta volna képzelni az életét, végül megcsalta. Két szálon fut tehát a történet, az SMS-ek feladójának és olvasójának életébe és lelkivilágába pillanthatunk bele. Az egész egyrészről őrületesen giccses, másrészről viszont helyenként vicces. Nem kell hozzá nagy képzelőerő hova fog kifutni a történet, ennek ellenére engem is meglepett, h a kissé lapos közepe után a végkifejletet szívesen olvastam, az írónő nem könnyítette meg a szereplői helyzetét és végül is egész frappáns kis cuccot dobott össze. Chick-lithez képest az öngyilkosság azért elég durva, de az írónő megtalálja a módját, h felmentse a lányt a történtek alól, hisz ahogy lassan kiderül, a fű, az alkohol, a drogok szinte a mindennapjaihoz tartoztak a még mindig tanuló és csak néha napján a bandájával pár eurot kereső Bennek. A cím nagyon találó, mert hosszú idő után végül eljutnak odáig, h Clara mikor arra a bizonyos számra küld sms-t, nem Bennek szánja már, hanem Svennek.

2012. október 13., szombat

Salamon Pál:A Sorel-ház

A blog kapcsán keresett meg valaki, aki figyelmembe ajánlotta ezt a könyvet és kicsit utána olvasva érdekelni kezdett, így meg is vettem. Jól kezdődött számomra a történet, mert az első jelenet Stockholmban játszódik, mikor is Sorel Mihályt fogadja a svéd király, V. Gusztáv (Svédország királya 1907 és 1950 között). Megtudjuk, h bár nem zsidó, de egy zsidó anyát és gyereket bújtatott, ezért került koncentrációs táborba, majd onnan Svédországba, a királyhoz pedig azért, h kérje, hazamehessen Budapestre.
A regény nem véletlenül viseli a Sorel-ház címet, 3 generáció sorsát követjük végig a XX. század Magyarországán. Megismerjük az apa, Sorel József történetét, aki először katonaként harcolt a Monarchia szinte minden frontján az I. Világháborúban, majd ácsmesterként dolgozott, végül 60 évesen felhagyott a munkával és egy véletlen folytán az emberek segítője lett, gyógyította őket józan paraszti ésszel, népi praktikákkal. Fia, Mihály gimnáziumba járt a városba, lovon, ami még abban az időben is feltűnést keltett, jóképű fiú lett és érettségi után kitanulta apjától az ácsmesterséget, majd összegyűjtött annyi pénzt, h Budapesten legyen egyetemista. Végül tanár lett belőle, ugyanolyan kivételes emberré vált, mint apja, túlélte a koncentrációs tábort, a megpróbáltatásokat, egyik hatalom sem tudta megtörni. Majd hirtelen felbukkant az életében svéd szerelme, Lulu, aki aztán haláláig méltó társa maradt és akit feleségül is vett. A nő magával hozta fiukat, harmadik Sorelt, Sorel Jánost. Persze Sorelnek akadt bőven baja, a 60-as, 70-es évek Magyarországán, hisz:
Ha egyszer a hatóság államosította a gondolkodást, akkor egy szál ember ne tüntessen azzal, hogy használja a fejét, amikor világosan meg lett mondva, hogy az alattvalók ne törjék a fejüket, mert az élet megoldásait az állam eszeli ki.
Ráadásul házukban megnyitott az un. Ábrándok iskolája, ahol Sorel tisztelői, munkatársai gyűltek össze, beszélgettek, persze a rendszer ezt sem nézte jó szemmel hóhéron, síráson és az egyetlen uralkodó pár aktív vezérein kívül szinte minden foglalkozás képviseltette magát. A történet 3 könyvre oszlik, az elsőben azt tudjuk meg, hogy került Sorel Mihály Svédországba, ill. megismerjük első Sorel, Sorel József, az apa történetét. A 2.-ban, leírja mi történt a koncentrációs táborban és Svédországban második Sorellel, Sorel Mihállyal ill. utána, a 3. már leginkább Sorel János története, harmadik Sorelé. Az első 100 oldal nem nagyon tetszett, ill. nem hozott lázba, talán ez a legjobb kifejezés, majd ez egyik oldalról a másikra teljesen váratlanul és hirtelen változott meg, igazából még csak azt sem mondhatnám, h annyira megváltozott volna a történet. A következő kb. 200-250 oldalt nagyon gyorsan elolvastam, de aztán ismét jött egy váltás és megint nehezemre esett kicsit az olvasás, nem kötött le annyira.
Az egész könyv központi gondolata, h a Sorelek, különlegesek – bár az elég nehezen megfogható, h miért. Talán, mert lóval járnak, rangrejtett királyok és nem csak ők, mindenki így érzi, ill. tudja ezt, daliás termetűek és romantikusan jóképűek, egyesítik magukban a fizikai, lelki és szellemi erőt, hozzájuk rangrejtett királynők illenek, a Kinyilatkoztatás tisztására járnak, ami igazi családi legenda helyszíne, ahol rátalálnak "az értelmetlen létezés értelmére". A regény bár igazán nagyszabású, olvasmányos és végig vezet a XX. századi magyar történelmen, valamiért mégsem vált igazán a kedvencemmé, számomra helyenként túl népmesei volt a Sorelek vonatkozásában. Amit még nehezményeztem, h bizonyos szereplők nagyon hirtelen tűntek el az írónál a süllyesztőben, vagy nagyon hanyagolta őket (pl. Zsófi, Teréz, Ágnes). Háborúkon, diktatúrákon és a szerelem útvesztőjén át követjük a Soreleket, legendákkal és misztikummal átszőtt sorsukat, de a történet nem ér véget a Kinyilatkoztatás tisztásán Sorel Jánossal, csak a könyv. A regénynek van ugyanis folytatása is, ami Sorsolvasó címmel jelent meg, amelyben harmadik Sorel, vagyis Sorel János emigrációba kényszerül, először Bécsbe, majd Amerikába, csak úgy, mint az író, Salamon Pál. Ő végül Izraelben telepedett le, ahol szakított az írással és főleg fizikai munkát végzett. 1992-ben fogott ismét tollat, a Sorel-házat másfél év alatt írta meg, a folytatás 2002-ben jelent meg.

2012. október 10., szerda

Alan Bennett: Cosí fan tutte

Nagyon tetszett az író eddig magyarul egyedüliként megjelent regénye, A királynő olvas, így persze kíváncsi voltam más írásaira is.
A Ransome házaspár épp Mozart Cosí fan tutte-ján volt, mikor hazaérve konstatálniuk kell, h teljesen kirabolták a lakásukat. Mindent elvittek: a wc kefétől a szekrényekig bezárólag. A teljesen üres otthon új kihívások elé állítja a 32 éve házas középosztálybeli angol párt, de míg ezeket az ügyvéd Mr. Ransome többnyire sztoikus nyugalommal veszi tudomásul, felesége rájön, h a hirtelen megválás a jól megszokott dolgaiktól előnyökkel is járhat, hisz el kellett, h gondolkozzanak arról, hogyan is éltek eddig. Mrs. Ransome az új szituációban a jól megszokott és szükséges tárgyakat pótlandó olyan üzletekbe, helyekre jut el, ahol még sosem járt, új embereket ismer meg, élete ezzel új színt nyer. Bár már önmagában a kiinduló szituáció rendkívül bizarr és sok poént rejteget magában, Bennett még megfejeli néhány nem kevésbé különös fejleménnyel a meglehetősen sótlan Ransomeék kálváriáját. A történet nem marad tanulság nélkül a házaspár számára, különösen Mrs. Ransome számára, aki a sors különös fintorának hála újra felfedezi az életet és talán még az újrakezdésre is lehetőséget kap. Bennett stílusa, finom angol humora, hősei szájába adott mondatai, megint lenyűgöztek ebben a rövid, meglehetősen egyedi és érdekes történetben.

2012. október 3., szerda

Melinda Nadj Abonji: Tauben fliegen auf

A vajdasági magyar, de Svájcban élő és svájci állampolgár Nagy Abonyi Melinda 2010-ben megkapta ezért a művéért a Német Könyvdíjat, első svájciként, majd a Svájci Könyvdíjat is. Még akkor hallottam a hírt és azóta tervben volt a könyv elolvasása, a Várólistámra is felkerült idén. A magyar anyanyelvű írónő, akinek ez harmadik regénye, 5 éves koráig élt családjával a Vajdaságban, mikor 1973-ban kiköltöztek előbb illeszkedett be az új környezetébe és tanult meg németül, mint a szülei és gyakran tolmácsolnia kellett neki.


A könyvben a Kocsis családról olvashatunk, akiknek sorsa nagyon hasonlít Nagy Abonyi sorsához, bár a mesélőt Ildikónak hívják, nem Melindának. Olyan mintha novelláskötet lenne, nem egészen az, de külön címmel ellátott történeteket mesél el az életéből, amiknek nem sok köze van egymáshoz, hipp hopp éveket és ezer km-ket ugrunk, az állandóságot a szereplők jelentik, ő és a testvére, szüleik, valamint a rokonaik, barátaik ismerőseik. Bepillanthatunk a Kocsis család svájci mindennapjaiba, ahol bár befogadták őket, de mégis mindenki számára ők a „balkániak” vagy „jugók”, nagy ritkán magyarok, ők sem érzik magukat svájcinak persze. Sok történet foglakozik vajdasági látogatásaikkal, ahol bár örömmel fogadják őket, de ott meg ők a svájciak, így szembesülnek – szerintem – sok külföldön élő sorsával, h sehol sincsenek igazán otthon, sehova sem tartoznak igazán. Ezen történetek segítségével érzékelteti a két ország, a két világ közötti hatalmas különbséget. A könyv sokkal inkább szól a délszláv háborúról, Jugoszlávia sorsáról, a magyar kisebbségről, a magyar szokásokról, mint Svájcról. Mindez így főleg a nyugatiaknak szól, nekik nagyobb újdonság, nekünk szerintem több elképzelésünk van ezekről a dolgokról, pont ezért nem találtam annyira érdekesnek a témát. A történet svájci fele fogott meg talán inkább, h kemény, szorgalmas, becsületes munkával (mosás, vasalás) elérték Kocsisék, h ők bérelhessék ki a Mondialt, a falu kávézóját. A szülőknél végig az volt az érzésem, h némi – tipikusan magyar – kisebbségi komplexussal rendelkeznek, „papírsvájcinak” érzik magukat, hisz nem tudták tökéletesen megtanulni a nyelvet, így nem sikerülhetett teljesen az integráció sem, míg lányaik teljesen asszimilálódtak, de megőrizték anyanyelvüket és hazájuk szokásait is, viszont a társadalom teljes értékű tagjának érzik magukat. Az az igazság, h sokszor elkalandoztam olvasás közben, volt, amikor megfogott és magával sodort, de nem ez volt a jellemző sajnos:S. Az írónő borzasztóan hosszú mondatokban ír (még rajtam is túltesz;)), ez mondjuk engem nem zavart, de szokatlanok és feltűnőek voltak az időnként oldalakon átívelő mondatok;). Ami még furcsaság volt: ritkán találkozik az ember németül írt regényben ennyi magyar szóval, kifejezéssel, mint itt, a téma miatt érthető lenne, de mégsem éreztem igazán indokoltnak ezeket, talán színesíteni, feldobni akarta vele a történeteket, nem tudom. Nekem persze ez nem okozott problémát, de kíváncsi lennék mennyire nyerte el a német nyelvű olvasók tetszését. Magyarul Galambok röppennek föl címmel jelent meg.