2016. március 27., vasárnap

Micaela Jary: Das Haus am Alsterufer

Ennek a könyvnek az elolvasására leginkább a címe csábított, abból is az Alster, ami azt ígérte, h a történet Hamburgban játszódik és így is lett. Az Elba-alagút, a Jungferstieg, a kikötő, a Landungsbrücken mind csodás kulisszái a regénynek.


Az 1910-es évek Hanza városába csöppenünk, ahol a jó nevű hajózási vállalat tulajdonosának Victor Dornhainnak 3 lánya van, akiket édesanyja segítségével nevelt fel a korán megözvegyült férfi. Társadalmi rangjuknak megfelelően igazi hölgyeket faragtak a lányokból. A legidősebb Ellinor részt vesz az üzletben, okos, megfontolt, tapra esett, Nele a művészetek iránt érdeklődik, ezért Münchenben tanul, a legkisebb, hóbortos, elkényeztetett Lavinia inkább vásárol, szórakozik, élvezi az életet. Szerintem a három nővér az akkori kor 3 nőtípusát testesíti meg: az emancipált, a művész és az elkényeztetett, ezekből a skatulyákból azonban előbb-utóbb ki kell törniük. Csendes mederben csordogáló életükbe egy férfi hoz változást, az egyik lány fejébe veszi, h megszerzi magának, míg a másik halálosan beleszeret a fiatal építészbe, aki viszonozza érzéseit. Mégsem győz a szerelem, a kártyákat jobban keverő Lavinia lesz Konrad felesége, ezzel boldogtalanságba taszítva választottját, önmagát és nővérét is, persze mit sem sejtve erről. Évekig élnek titkos szerelmi háromszögben, míg körülöttük az események megállíthatatlanul robognak az I. világháború felé. Országuk – és személyes sorsuk aztán egyszerre éri el a mélypontot…
Igazán tetszett a könyv, mert számomra minden benne volt, aminek egy klasszikus családregényben benne kell lennie, de mégis modern formában. A téma és a tartalom olyan, h akár 100 éve is íródhatott volna, a stílus viszont alkalmazkodik a mai elvárásokhoz, sokkal gördülékenyebb. Jónak találtam azt is, h a történet nem évtizedeket, hanem csak néhány évet ölelt fel, így jobban megismerhettük az adott kort, a szereplőket, aktuális élethelyzetüket, anélkül, h ez túl részletes, vagy unalmas lett volna.
A végére egyértelművé vált, h el kell olvasnom a folytatást is, h megtudjam, h folytatódik a nővérek sorsa a világháború után.

2016. március 22., kedd

Grady Hendrix: Horrorstör

Kölcsönbe kaptam a könyvet egy barátnőmtől, szerintem mindkettőnket a cool ikeás kinézete ragadott meg és még az sem tántorított el tőle egyikünket sem, h kicsit „félős” könyv, amikért egyébként nem vagyunk különösebben oda.


A cselekény helyszíne az Orsk bútoráruház clevelandi üzlete, ahol nappal még a lekoppintott svéd óriásnál is olcsóbban kínálják a skandináv hatású bútorokat, éjjel viszont egyre furcsább dolgok történnek. Ezt elégeli meg az egyik lelkes vezető és két kolléganőjét maga mellé véve éjszakai megfigyelést akar tartani az áruházban. A középkorú, kedves Ruth Anne és a fiatal, kirúgástól tartó Amy kelletlenül egyezik bele az éjszakai műszakba, nem is sejtik, h vandálok helyett, egész más várja őket és elszabadul a pokol, vagyis esetünkben a horror(paródia). Szóval nem igazán félős, de azért egy kicsit helyenként nekem az volt, de dominál az önirónia és a jól felépített poénok, alaposan megspékelve ijesztegetéssel, sikoltozással és rohanással. Az első könyves amerikai szerző célkeresztjében talán leginkább a fogyasztói társadalom áll, hisz ennek egy fontos központja válik véres horrorhelyszínné. A görbe tükröt megkapja emellett még a marketing, a nagyállalati kultúra és korunk gondjai is. A véres cselekény közben Amy igazi fejlődésen megy át, az eddig a dolgokat félvállról vevő, mindig mindent abbahagyó lány ezúttal nem hátrál meg, életét is kockáztatja munkatársaiért. Érdekes és nagyon tipikus manapság a könyv lezárása, az, ahogy a cég ill. a nyilvánosság kezeli az áruházban történteket és ahogy az épület és a lány sorsa alakul a véres éjszaka után.


A könyv dizájn teljesen hozza az IKEÁ-tól megszokottat, konkrétan kivülről úgy néz ki, mint a katalógus, amit minden évben a postaládánkban találunk. Ezen kívül a termékek nevei és az illusztrációk is a skandináv stílust képviselik.
Sokszor félrevisz a könyvválasztásnál a borító, itt viszont a tartalom meg tud felelni az elvárásoknak és egy szórakoztató, izgalmas, eredeti ötletekkel teletömött olvasmányt kapunk.

2016. március 17., csütörtök

Jennifer E. Smith: Die statistische Wahrscheinlichkeit von Liebe auf den ersten Blick

Leginkább a címe fogott meg, talán mert már az maga valamiféle paradoxont hordoz (Az első látásra szerelem statisztikai valószínűsége). Legnagyobb meglepetésemre most fedeztem fel, h 2012-ben már magyarul is megjelent Vajon létezik szerelem első látásra? címmel.


A 17 éves Hadley New Yorkból repül Londonba, h részt vegyen apja esküvőjén. Mióta az Oxfordban tanító professzor elhagyta a családját, alig találkoztak és a lány még nem is ismeri személyesen jövőbeni mostoháját, így nem túl lelkes, ami az esküvőt illeti, ehhez jön még, h 4 perccel lekési a gépét és kénytelen órákat várni a következőre. Ez alatt az idő alatt ismerkedik meg az USÁ-ban tanuló angol sráccal, Oliverrel, aki szintén Londonba igyekszik. A szerencsének köszönhetően a gépen is egymás mellett ülnek és óráról órára egyre közelebb kerülnek egymáshoz: bohóckodnak, ugratják egymást, apró csínyeket követnek el. Hadley elmeséli a történetét, h miért és hova repül, de a fiú családjáról és úticéljáról keveset tud meg. Elterelik egymás figyelmét az őket nyomasztó dolgokról, új reményt adnak egymásnak és mindketten érzik, valami nagy dolog kezdődhet el kettőjük között. Ám mindettől búcsút kell venniük a londoni reptéren, a lány robog az esküvőre, ami minden várakozása ellenére egész jól sül el.
A sors úgy irányítja őket, h a több, mint 8 milliós metropoliszban még délután és este is találkozzanak, nem kerülhetik el egymást és a végzetüket. 24 óra alatt sok mindent megértenek önmagukkal és a szüleikkel kapcsolatban és ez az idő arra is elég, h bimbózni kezdjen az első szerelem. Bár az ő esetükben nem túl nagy a statisztikai valószínűsége a szerelemnek, olyan sokszor meghiúsulhatott volna, a végzet fordulatai mégis egymás karjaiba terelik egymást.
Annak ellenére, h tizenévesek első szerelméről – is – szól a regény, kimondottan tetszett, mert ennél sokkal több és úgy igazán talán nem is erről szól, sokkal inkább a szülőkkel való kapcsolatról és a második esélyekről. Jó stílusban megírt, időnként poénos, máskor elgondolkodtató, kellemes kis olvasmány.

2016. március 13., vasárnap

Anna McPartlin: So was wie Liebe

Egy ír kisvárosban sodor a sors egymás mellé két embert, a jóképű, sikeres, jómódú amerikai Samet és Maryt, aki az életét kísérő hihetetlen tragédiák sora miatt kiérdemelte a városka lakóitól a pech Marie nevet.


Első blikkre nem lehetnének különbözőbbek, az egyiknek minden bejött, a másiknak semmi. Nem is szimpatizálnak egymással különösebben, amíg nincsenek egy véletlen folytán egymásra utalva és meg nem ismerik egymást. Ahogy egyre jobban bontakozik ki a történet és megismerjük a szereplőketé és múltjukat, kiderül, h Sam és Mary nem is olyan különbözőek, sőt. Az írónő nem kíméli szereplőit, hihetetlen sorscsapásokat mért rájuk a múltban, de lehetnek ezek után még boldogok? Pláne egymással, két sebzett lélek? A legtöbb ember rávágná, h igen, de Anna McPartlin mást tartogat hőseinek, időt ad nekik, h magukra találjanak, feldolgozzák a történteket és újra éljenek.
Megismerjük még Mary legjobb barátnőjének drámáját és unokatestvérének szintén nem túl vidám életét, de számomra Sam és Mary voltak a főszereplők ebben az érzelmes és a sablonoktól mentes történetben, ami egészen magával ragadott. A szerelemnek egy olyan formáját mutatja be, amival manapság alig-alig találkozunk, ami nem a testi vágyak hajszolásáról szól az „élj a mának” mottója alatt, hanem valami egészen másról, szebbről, többről. Ez volt az első könyvem az írónőtől, de biztosan nem az utolsó. Regényei egyelőre nem jelentek meg magyarul.

2016. március 9., szerda

Marlene Hofmann: Ein Jahr in Kopenhagen

Egy újabb könyv és egy újabb város az Ein Jahr in… sorozatból számomra Stockholm, New York és Rio de Janeiro után a negyedik. Skandinávia a heppem, Stockholm után Koppenhága varázsolt el leginkább, nagyon szerettem.


Valahogy ez a sorozat nagyon egy kaptafa nekem…persze ez nem csoda, hisz a koncepció mindig ugyanaz: egy német – általában nő, általában újságíró – tudósít egy éven át hónapokra lebontva egy külföldi városból az életéről. Mindig érdekesnek találom az adott városról, országról, népről az új infókat, hogyan élik az életüket, mit gondolnak dolgokról stb., de maga az elbeszélő sosem kerül közel hozzám, pedig az ő életéről van szó, sok személyes dolgot ír le, mert valahogy az egész olyan sótlan. Például itt is, ahhoz képest, h az egyetemmel éppen végzett újságírónő gyereket vár és most költözik össze a barátjával, nem túl lelkes, inkább szenvetelenül veszi tudomásul a dolgokat – legalábbis a könyv alapján úgy tűnik.
A német újságírónő, Marlene dán barátjával együtt költözik Koppenhágába novemberben. Karácsonyra kiderül, h babát várnak, a legkevésbé sem így tervezték, hisz a lány állást szeretne találni a dán fővárosban és szeretnék kipróbálni, működik-e a kapcsolatuk együttélésként is. A különös körülmények ellenére a szereplők életében lezajló változásokról, kétségekről csak ritkán tudósít, fegyelmezetten igyekszik csak Koppenhágára és a dán sajátosságokra koncentrálni, ami persze jól is van így, mert én is ezért vettem meg a könyvet;).
Sok-sok érdekességről olvashatunk, például eltolódott étkezésekről – az egykori reggeli (frokost) most már az ebédet jelöli, a Middag (ebéd) már az esti étkezés, a legtöbb dán, délben csak egy szendvicset eszik ugyanis és csak ha este a család összegyűlik, esznek meleget. A sokak által ismert dán „specialitást” a Smørrebrødet – ami kvázi szendvics - már csak otthon eszik a dánok, elkészítésének komoly „szabályai” vannak, amik kivülállók számára érthetetlenek , persze a túristákra úton-útfélen éttermekben – nem is akármilyenekben tukmálják;).
Koppenhágában több a bicikli, mint a lakos, a lakók fele minden nap biciklivel közelekedik és még a lámpák is úgy vannak a városban belőve, h ha a brinágsok 20 km/h-s sebességgel tekernek, zöldhullámuk van. Mindenki, még a parlamenti képviselők 60%-a is biciklizik, ráadásul a dánok olyan gyorsak két keréken, hogy az embernek az az érzése, az evolúció során speciális lábizmokat kaptak, először még a terhesek és a nyugdíjasok is lehagyták Marlenet.
Szintén érdekes és talán előremutató, h Dániában pár éve gyakorlatilag már minden ügyet lehet online intézni, sőt a legtöbbet személyesen már nem is lehetséges, olyannyira digitalizált minden, h a hivatalok live-chattel is a polgárok rendelkezésére állnak, ha kérdésük vagy problémájuk van:O.
A könyv végén, augusztusban megszületik a lányuk, így bepillantást kapunk a terhes anyák életébe és ellátásába is és a kórházi rendszerbe is egy kicsit. Az 1 év után Marlene marad Koppenhágában és a kezdeti bizonytalankodás után megtalálta a helyét, Nielsszel később össze is házasodtak.
Nagyobbak az interkulturális különbségek két olyan ország között, amik földrajzi- és kulturális értelemben is távol vannak egymástól, persze kisebbek Németország és Magyaroroszág, vagy mint itt Németország és Dánia között, de nem kevésbé fontosak. A sokszor csak nüansznyi eltérések is tudnak időnként igazán nagy kalamajkát okozni, én ezeket valahogy mindig izgalmasabbnak találom, mint a hatalmas különbségeket, most megint megismertem párat.

2016. március 6., vasárnap

Cheryl Strayed: Vadon

A könyv a várólistámon volt, először a filmről hallottam, majd csak utána tudtam meg, h egy könyv alapján készült.
A szerző saját igaz történetét meséli el, ez eléggé meglepett. A beszédes nevű Strayed (aki érdekesen jutott a nevéhez) lába alól a ’90-es években akkor csúszik ki a talaj, amikor az édesanyja meghal. Eleinte a házasságát elhanyagolva próbálja összetartani a családot, átvenni édesanyja helyét, folytatni a hagyományokat, de rá kell jönnie, h ez nem megy, ő nem az anyja és család nélkül nehéz azt összetartani, erre ugyanis se a testvérei, se a nevelőapja nem nagyon vevők.


Mire erre rájön, már romokban hever a házassága, de még szeretik egymást és próbálkoznak. Évekig keresi a helyét és önmagát, állandóan új munka, új város, futó kalandok, szex, kábítószer, abortusz, válás – rájön, h ez nem mehet így tovább, nem süllyedhet mélyebbre. Meg kell változnia, ez hajszolja végig a tervezés hónapjain, vissza akar változni azzá, aki volt és azt reméli, h a Pacifikus Túraösvény (PTÖ) – amire véletlenül bukkan - majd segít ebben. Szó szerint mindent erre tesz fel: sok mindent elad, spórol és minden pénzét az útra költi, az élelmiszerekre, amiket elküldet magának az egyes állomásokra és a felszerelésre. Azon kívül, amit Szörnyetegbe, a hatalmas hátizsákjába pakol és a dobozokba, amiket majd az út során kap meg, semmije sincs. Időnként meggondolatlannak éreztem, azt sem tudta, mikor elindult, hol fog majd a túra után élni. Máskor megértettem, mert rájött, az élete nem mehet úgy tovább, ahogy van, ki akart szabadulni a mókuskerékből és megvívni önmagával.
Útja során időnként találkozik más túrázókkal, de eleinte csak férfiakkal, kevés nő vág neki a PTÖ-nek, pláne egyedül. Lenne rá lehetősége, h csatlakozzon pár szakasz erejéig másokhoz, nagyobb biztonságban lenne, de nem akar, mert pont arról szól az út számára, h egyedül néz szembe a dolgokkal.
Rengeteg tortúrán megy keresztül, először a sivatagban szenved, majd a rekord hó miatt kell módosítania az útvonalat, de mivel nem akar előbb célba érni és csak „fél munkát végezni” bevállal ehelyett egy másik, hosszabb szakaszt. Az időjárás végig komoly szerepet játszik, hol izzad és a kiszáradász határán áll a hőségtől, hol fagyoskodik és a hóval viaskodik. Eleinte a fáradtsággal küzd, de teste gyorsan alkalmazkodik a megváltozott követelményekhez, megizmosodik, de tele van horzsolásokkal és folyamatosan szenved a vízhólyagok és sebek miatt. A normális életben hétköznapinak számító ételekről és italokról álmodozik egy-egy erőltetett menet alatt és kevéske pénzét finom falatokra és tisztálkodásra költi, ha nagy ritkán lehetőség adódik erre. Helyenként lélegzetelállítóan szép helyekre viszi a zarándoklata, a háborítatlan természetben többször találkozik medvével, kígyóval és más vadon élő állatokkal. Esténként általában magányosan veri fel a sátrát és már alig várja, h a megerőltető kilométerek után olvashasson. Majd reggel - h könnyítsen a csomagján - elégeti az este elolvasott könyvlapokat.


3 hónapon és 1100 mérföldön át tartó zarándoklata alatt egyszer akarja feladni, még az első napok után, de végül vasakarattal valósítja meg a zarándoklatot közben sok mindent látva, tapasztalva, sok embert megismerve. Bőven jut ideje a múltján merengeni, szembenéz a hibáival, feldolgozza és lezárja az elmúlt évek történéseit. Tetszett, h nem filozofálgat, legalábbis nem normális földi halandóknak érthetetlen módon.
Nagyon őszinte, megindító történet egy nő útkereséséről és egy külső-belső útról, aminek bejárásával végül rátalál a boldogság.

2016. március 2., szerda

Daniel Glattauer: Geschenkt

Sok mindent olvastam már a szerzőtől, de most is újra elképesztett, hogy tud írni, csak úgy repültek az oldalak.
Gerold 43 éves, elvált, újságíró. Az alkoholt és a nőket mindig is jobban szerette bármi másnál, ez rá is nyomta bélyegét az életére. Egy lecsúszott kis ingyenes újságnál dolgozik, lányát alig látja és legjobb cimborája továbbra is az alkohol. Nem kicsit lepődik meg, amikor egy 14 évvel ezelőtti szeretője felbukkan és rábízza délutánonként 14 éves fiát, Manuelt, aki, mint kiderül Gerold fia is.


Ezzel párhuzamosan érdekes dolgok történnek a munkájában is. Először egy hajléktalan szálló-, majd egy bezárandó óvodáról szóló rövid kis jelentése után nagyvonalú, 10 ezer eurós adomány érkezik, mellette pedig ott van Gerold szösszenetnyi írása a kis ingyenes lapból. Így megy ez tovább egy darabig, míg Manuel megkéri, írjon kosaras csapattársáról és barátjáról, Machmutról, bár az afgán család már évek óta Ausztriában él, most ki akarják utasítani őket, így bujkálni kényszerülnek. Megszületik a cikk, és a 10 ezer eurós adomány – ezúttal az afgán családnak ügyvédre - most sem marad el, ahogy Geri többi, szociálisan érzékeny írása után sem. Miközben egyre közelebb kerül a fiához és annak fogorvosához, a szép Rebeccához, egyre nyilvánvalóbb mindenki számára, h az adományozó csak az ő cikkeit tünteti ki figyelmével. Egyre inkább felmerül a kérdés, a szereplőkben és az olvasóban is: ki a titokzatos jótevő, mit akar és miért éppen Geri a kiszemelt?
Kicsit féltem, h Glattauer majd a végén semmilyen magyarázatot nem ad, vagy valami inkább megmagyarázhatatlant, esetleg hihetetlent, de szerencsére nem így lett. A végén elvarr minden szálat, nagyon emberi és szép megfejtése van a feladványnak, ráadásul mi magyarok is nagyon jól jövünk ki a dologból;).
Nagyon tetszett az egyes szám első személyben, humorosan, jó svádával, élvezetesen mesélt regény. Szórakoztató stílus, remek tartalom, az egész nagyon kerek, szerettem! A könyv egyelőre nem jelent meg magyarul, de mivel az újabb regényeit nagy sikerrel adták ki magyarul is, talán van remény.