Matt Haig: Ich und die Menschen

Amikor egy cambridge-i matematikus, Andrew Martin megoldja a világ legbonyolultabb matematikai rejtélyét, egy távoli, a Földnél sokkal fejlettebb civilizációban úgy ítélik meg, h ennek nincs itt az ideje, ezért küldenek valakit, aki gondoskodik arról, h a rejtély továbbra is az maradjon.

Név nélküli főszereplőnk, aki Andrew Martin bőrében találja magát, egyáltalán nem akarta ezt az utazásos melót a Földre, inkább büntetésként kapta. Nincs nagy véleménnyel a visszamaradott emberiséggel kapcsolatban, látványukat visszataszítónak találja, szokásaikat pedig minimum furcsának. Nem túl tehetséges a nyelvekben, ezért legalább 100 szóra van szüksége, mielőtt a teljes nyelvtani puzzle-t össze tudta rakni (LOL), ez aztán a Cosmopolitan gyorsolvasásával meg is oldódik, ennél nehezebben barátkozik meg a ruhák viselésével, ami révén gyorsan a figyelem középpontjába is kerül.

A Föld – ahogy később világosság vált számomra – a csomagolt dolgok bolygója volt. Étel fóliában. Test ruhában. Megvetés mosolyban. Minden be volt csomagolva.

A feladata, h mindenkit likvidáljon, aki tudhat a forradalmi matematikai felfedezésről, de ez a vártnál sokkal nehezebbnek bizonyul. Persze nem technikailag, sokkal inkább „érzelmileg”. Mert bármennyire is gonoszak, buták, érthetetlenek is az emberek, mégiscsak csinálnak jó fehérborokat, mogyoróvajat, olyan zenét, ami megérinti, családban élnek és párkapcsolatban, ami bár a legnagyobb abszurditás, de rávilágít az eleinte számára teljesen érhetetlen „szeretet” fogalmára. Az eleje nagyon tetszett, amikor megpróbálja a Földet és az emberiséget, a mindenki által jól ismert dolgokat egy „kivülálló” szemével nézni és értékelni, itt rengeteg a komikus helyzet, meg az elgondolkodtató gondolat is. Aztán a könyv második felében kicsit elcsúszik a szentimentális irányba, ami szerintem annyira nem passzolt a regény elejéhez. Nagyon tetszett a szerzőtől a Mitternachtsbibliothek, ezért is kezdtem bele ebbe. Ez is eredeti, a nyelvezete zseniális, olvastatja magát, különösen az elején, de összességében nem tetszett mégsem annyira.

Az autópályák voltak a Földön a legfejlettebb utak, ami - ahogy az emberiség legtöbb modern vívmányánál - többé kevésbé azt jelentette, hogy az életveszély itt nagyobb volt, mint máshol.

Minden új technológia a Földön öt éven belül nevetségesen elavult. Azokhoz a dolgokhoz tartsd magad, amik öt év múlva sem lesznek nevetségesek. Egy jó vers. Egy dal. Az ég.

Marnie Schaefers : A New Season. My London Dream - My-London-Series, Band 2

Meglepve konstatáltam, amikor elkezdtem hallgatni, h nem sok köze van az első kötethez, persze a címet megnézve – ami hasonló, mégis más – ez nem túl nagy meglepetés. Ugyanabban a londoni milliőben vagyunk, az első rész főszereplői is fel-felbukkannak, de a történet középpontjában egy teljesen új szereplő Victoria-Vincent áll, ill. az első kötetben már epiződszerepet kapó Tracey.

A csinos tinédzser Victoria már régóta sejti, h más, mint a kortársai, akik különcek tartják, de ő tudja, transzszexuális, hiába született női testbe, férfinak érzi magát és jön az elhatározás, h férfiként is akar élni. Tracey egy véletlen folytán Vincentet ismeri meg és számára, azután is férfi marad, h kiderül, valójában még nem az. Mostanában egyre többet hallani erről a témáról, én nem érdeklődtem különösebben iránta, nem is tudtam róla sokat, azt sem, h ez a rész erről szól, így nekem összességében érdekesek voltak az ezzel kapcsolatos gondolatok, problémák, dilemmák, a folyamatok. Végigkövethetjük a főszereplő „átalakulását”, az ő történetét, ami azért nekem sokszor túl „egyszerűnek” tűnt, annak ellenére is, h a szerző érzékelteti a problémákat is, de főleg az a pont, amikor Victoria végleg Vincent akar lenni, nekem kissé elnagyoltnak tűnt. A felolvasó ugyanaz és ugyanolyan idegesítő, de azt kell mondjam, a végére megszoktam, bár a hangsúlyai – főleg azokon a helyeken, amikor nincs mit hangsúlyozni - megszokhatatlanok. Nagyon-nagyon, túlságosan is hosszúnak tartottam ezt, bár most legalább sikerült többnyire tartalommal megtölteni, nem csak az unalomig ismételt szólamokkal.

Lilli Beck: Glück und Glas

Bár nagyon sokáig olvastam ezt a könyvet – mondjuk több, mint 500 oldalas is – de nem azért, mert nem tetszett, inkább az utóbbi időben szokásos „semmire nincs időm” volt a ludas.

Két barátnő Marion und Hannelore, vagyis Moon és Lore a főszereplők, akik majdnem, h ikrek, egy napon születtek a II. világháború végén 1945-ben. Sorsukat, ami egy életen át összefonódott, 2015-ig, 70. születésnapjukig követjük a regényben. Bár szinte testvérekként nőnek fel és őszinte, elválaszthatalan barátnők lesznek, családi és anyagi hátterük nem is lehetne különbözőbb. Lorenek jut a szerető és tehetős család, Moonnak a szegénység és az állandó küzdelem. Mégis, vagy talán pont ezért, felnőttként ő lesz sikeres, keresett fotómodell, a saját lábára áll, a saját döntéseit hozza meg és a saját életét éli, míg barátnője mindenben alárendeli magát a szerelemnek és a férjének. Megingathatatlannak hitt barátsáukat évtizedekre megsebzi a tény, h ugyanazt a férfit szeretik és ez a férfi – a maga módján – mindkettőjüket szereti. A lineárisan elmesélt történetben, hol az egyik, hol a másik barátnő életébe kapcsolódunk be néhány év kihagyás után és nem csak az ő személyes sorsukat követhetjük nyomon, hanem általa a Világ-, Európa- és Németország történéseit is az évtizedek alatt, bár néha ez kissé erőltetett. A végét, a két barátnő 70. születésnapját, megkönnyeztem, a helyzetüket, a terveiket, a vágyaikat. Nagyon tetszett a történet, a bemutatott női sorsok, a nehézségek, az előítéletek, amivel egy nőnek meg kellett és meg kell küzdenie, szerintem a regény megvalósítása is jól sikerült, olvasmányos, szerethető karakterekkel, akik az ember szívéhez nőnek.

Marnie Schaefers : A New Chapter. My London Bookshop

A cím ellenére németül hallgattam ezt is a spotify-n. Megint sikerült egy tini love storyba belefutni. A szuperérzékeny Lia egyedül próbál boldogulni az életben, fiatal kora ellenére. A New Chapter a lány könyvesboltjának a neve, amit imádott apukájától örökölt, aki nemrég halt meg. A lány nála nevelkedett, karrierista anyjával alig van kapcsolata, a nő utálja a könyvesboltot, már az apja idején is ellenezte, most pedig hallani sem akar róla, h a lánya megtartsa.

A kissé zűrös életű Drewnak szintén szülők nélkül kell boldogulnia bátyjáva és öccsével és pont az egyik „balhés ügyük” miatt keveredeik a könyvesboltba. Eleinte érdekből jár oda, de egyre inkább megismeri és megkedveli Liát és a két látszólag teljesen különböző fiatal között szerelem szövődik. Persze a happy end nem lehet teljes, amíg meg nem ismerik a saját- ill. egymás múltját, ami okoz némi nehézséget, de boldogságukat csak elódázni tudja. Eszméletlen idegesító az olvasó, különösen, ha pasikat „játszik”, nagyon fura, időnként nevetséges. Maga a történet nem rossz, bár sok meglepetés nincs benne.

Julia Lorenzer: Ein Jahr am Gardasee

Julia elégedettlen az életével, a munkájával, a párkapcsolatával és mivel mindig az volt az álma, h egy ideig egyszer majd Olaszországban fog élni, mikor besokall, elhatározza, most lesz az az egyszer. Mindent felad és a Garda-tóhoz költözik (az nem nagyon derül ki, miért pont ide).

Egy kis szobát bérel egy fiatal házaspártól, akikkel gyorsan jóban lesz. Februárban érkezik, akar adni magának egy kis időt, rendezni a sorait, de alapvetően azt tervezi cikkeket fog írni a környékről és ezeket adja el majd német újságoknak, magazinoknak, majd a jó idő beálltával pincérkedéssel egészítené ki a keresetét, de aztán másként alakulnak a dolgai. A cikkekre nem igazán mutatkozik kereslet eleinte, viszont egy családi barát megtalálja egy idegenvezető munkával és mivel foglalkozott már ilyesmivel Németországban elvállalja. Itt külön öröm volt számomra, h – ha értelemszerűen nem is hosszan – megemlíti, h a munka előtt tanult, konkrétan magolt, mert sokan azt hiszik, az a sok-sok adat, évszám, történet egyebek csak úgy beleszállnak az ember fejébe egy olvasás után és ott is maradnak egy életen át, hja, szép is lenne. Számomra szimpatikus volt a szerző, talán mert nem volt „nagyon német”, nyitott volt, kedves, jófej általában. Ebben az Ein Jahr in… sorozatban általában egy-egy hónapban egy-egy konkrét témát targyalnak az adott helyen, itt ez nem így volt, inkább amolyan napló volt ez inkább, ahol az adott hónapban történteket írta le, már-már regényszerűen. Közben persze itt is sok mindent megtudunk Olaszországról és főleg a Garda-tó környékéről, a mentalitásról, emberekről, történelemről, látnivalókról stb. Julia végül pontosan egy évet tölt itt és utána felkerekedik a vőlegényével – az ő kapcsolatuknak végül jót tett a távolság úgy tűnik – h fél évig együtt bejárják Olaszországot Déltől Északig. Ennél a pontnál is előjött a szokásos realitás érzékem, mégis miből járjátok be Olaszországot fél évig??? Főleg úgy, h a lány bár dolgozott a könyvben leírt egy évben, de inkább alkalomszerűen és nem hiszem, h túl sokat keresett. Összességében is egyrészről tökre csodálom, másrészről nem értem / irigylem, h vki feladja az életét, a munkáját, más országba költözik, nem tudja, mit fog csinálni ott, egyszerűen csak belevág. Ennek ellenére összességében tetszett a könyv, ami nagyban a szerzőnek köszönhető, mert bár a Garda-tó nyilván szép és magával ragadó, de annyira nem az én világom – pár nap erejéig mindenképpen, hosszabb időre nem hiszem, de nem is fenyeget a veszély;).

John Steinbeck: A kék öböl

Most megdöbbenve láttam a blogon, h több, mint 10 éve nem olvastam már Steinbecktől, pedig igazán tetszttek, főleg a nagy ívű regényei, de igazából azokat, amik igazán érdekeltek már elolvastam. A kék öböl viszont már régóta fent volt az elolvasandók listáján, ezért került fel az idei várólistámra és egyébként az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listán is szerepel.

Ahogy az Steinbecknél többször előfordul, ezúttal sem a történet a lényeg, sokkal inkább a szereplők érdekesek. Igaz szerintem itt nem is nagyon van igazi történet, ami miatt nekem ez a könyve nem is tetszett annyira. Ismét az író szülőföldjén, Kaliforniában vagyunk, méghozzá a Konzervgyár utcában;). Az itt élők, főszereplőink, első ránézésre csavargók, ingyenélők, örömlányok, de Steinbeck számára nem azok: szerethető figurákat csinál belőlük zseniális karakterábrázolással. Olyan figurákat, akik persze gyarlók és bár nem is mindig jók, de erre törekednek, emberiek, esendőek, őszinték, ezáltal olyan szerethetőek. A mai világra nem jellemző módon ők nem akarnak másnak, többnek, jobbnak látszódni, mint amik, elfogadják – nem túl rózsás - helyzetüket és igyekeznek ebből a legtöbbet kihozni. Az események középpontjában Doki áll, akire egyszerű szereplőink felnéznek és aki önzetlen jóságával a történet „jótündére” is. Humoros, optimista – néha talán idealizált – társadalomrajz, szórakoztatóan megírva.