2017. május 30., kedd

Colleen Hoover: Weil ich Will liebe

1 évvel az első kötet befejezése után kezdődik a második. Layken és Will immáron teljesen egyedül maradtak a testvéreikkel, csak magukra és egymásra számíthatnak. Ezúttal Will a mesélő, ami különösen az elején egyáltalán nem tetszett, töketlen, lányos, szépelgő volt az elbeszélés ugyanis.


Most is az volt az érzésem, h a két szerelmes kapcsolata rögtön révbe ér, ezt elkerülendő és az „izgalmat” fenntartandó beleszőtt a szerző persze azért néhány bonyodalmat a történetükbe. Időnként már olyan érzésem volt, h a barátaikkal kommunában élnek, de az pl. – h anyagias énemet újra szóhoz juttassam – nem derült ki, miből élnek, vagy tartanak fenn két házat, hisz mindketten egyeteimsták, akiknek még kiskorú öccsükről is gondoskodniuk kell. A regény utolsó fele elég érzelmesre sikeredett, egy baleset újra rádöbbenti a szereplőket, h csak ők vannak egymásnak és mivel Lake és Will kapcsolatában már egyébként is felborult a sorrendiség, egy nem hagyományos ceremónia keretében összekötik életüket is.
A második fele jobban tetszett, ennek ellenére úgy döntöttem, egyelőre hagyom a harmadik részt, most inkább valami másra van szükségem, de előbb utóbb sorra kerítem.

2017. május 26., péntek

Colleen Hoover: Weil ich Layken liebe

Sok könyvem van a szerzőtől, ezért úgy gondoltam, ideje lenne végre olvasni is tőle valamit, ezért került fel ez a várólistámra.


A 18 éves Layken idilli élete véget ér, amikor apja hirtelen meghal, majd anyjával és öccsével Michiganbe költöznek Texasból. Itt szó szerint rögtön belebotlik Willbe, a helyes szomszéd fiúba és a fiatalok kapcsolata az első néhány fejezetben meglepően gyorsan halad, egészen addig, amíg kiderül, h Will Layken egyik tanár a suliban, ez mindennek véget vet kettőjük között. Innentől kezdve jön a szenvedés, a lopott percek, a tiltott csókok. Azért közben többször éreztem, h már nagyon kinőttem ebből a 18-21 éves szerelemből, néhány dolog, amin problémáztak közel sem tűnt nekem olyan drámainak, mint amilyen ennyi idősen lehet. A két fiatal élete a szerelmi kalamajka nélkül is tele van tragédiákkal és drámákkal, amiket számomra a szerző időnként kicsit furán kezelt. Vannak benne jó, elgondolkodtató, sőt könnyfakasztó részek is, meg elég gyengék is sajnos. Bár több fontos témát érint, mégis az egész elég felszínes. Miközben olvastam derült ki számomra, h ez egy 3 kötetes sorozat, ilyeneket mostanában már nagyon nem szívesen kezdek el. Az eleje kimondottan tetszett, mire a végére értem, már nem voltam biztos benne, h jó ötlet belekezdeni a 2. részbe, most azt olvasom, még bizonytalan vagyok, sorra kerül-e nálam a harmadik kötet is.

2017. május 20., szombat

Michael Lüders: Aminas Restaurant

Hirtelen felindulásból kezdtem olvasni a könyvet, aztán minél gyorsabban túl akartam lenni rajta. Másra számítottam, a fülszövegbe beleolvasva, nem tudom megmagyarázni, de valahogy a stílusától kiráz a hideg, a nyelvezete, a szereplők tőlem távol álltak. Magyarázat lehet erre a szerző, aki politika- és iszlámtudós és ez tényleg illik az elbeszéléséhez, ami sokszor nehézkes, sete-suta, ez számomra nagyon rányomta a bélyegét a történetre. Ezenkívül én a cím alapján inkább egy kis gasztro kalandozást vártam, vagy legalábbis azt, h többet megtudok Marokkóról és a konyhaművészetéről.


Brémában egy marokkói család éttermet nyit és gyorsan elvarázsolják a vendégeket. Az anya, Amina készíti el a marokkói konyha specialitásait, az apa, Sid Mohamed történeteket mesél a vendégeknek az ifjú korából és mindenki odavan, a rádióban közvetítik, holott a történetek nagyon gázak szerintem…Lányuk, Jasmina is segédkezik az étteremben, ahogy a német egyetemista, Alexander is, aki fülig szerelmes a különleges lányba. Az étterem sikere csúcsán hirtelen muszlim férfiak tömkelege bukkan fel, akiknek nem tetszik ez a jól menő étterem, ami a vallástól függetlenül működik és mindenfélét számon kérnének a családon, fenyegetnek, el lehetetlenítik őket. Bár a könyv 2006-ban íródott, a problémafelvetés, aktuálisabb, mint valaha, viszont a történetbeli megoldása inkább bohózatba illő, amiért kár.

2017. május 14., vasárnap

Andreas Brendt: Boarderlines – Fuck You Happiness

Az első rész azzal zárult, h a szörfös srác rájött, az állandó utazgatás és hullámlovaglás is mókuskerékké válik egy idő után, amibe bele lehet fásulni és elkezdett vágyni a teljesen átlagos, hétköznapi életre.


Bele is kezdett, menő közgazdász diplomájával azt vette a fejébe, h tanítani fog. Ehhez abszolválnia kell még egy két éves képzést és gyakorlatot, ami alatt azért sokszor felmerül benne, h tényleg ezért adta-e fel a szabadságát, a kalandos életét. Alig várja a szüneteket, amikor végre újra a habokba vetheti magát. Úgy tűnik, az élete sínen van, amikor elnyeri szíve hölgyét, akiről rögtön tudja, h ő élete szerelme. A lánnyal együtt vívják csatáikat a hétköznapokban és az egzotikus helyeket is együtt élvezik. De aztán 5 év után minden felfordul Andi életében, amikor a nagy szerelem hirtelen szertefoszlik. Évekig nem találja önmagát, az élete valódi értelmét Paula nélkül, mert még mindig meg van győződve arról, h az a lány. A történtek feldolgozásában végül a spiritualitás segít neki, ebben a könyvben ír a kegyetlen meditációs táborokban átélt élményeiről is, amiknek segítségével végül visszatalál önmagához.
A hangsúlyok itt már picit eltolódnak, bár továbbra is nagyon sok szó esik a szörfözésről, de emellett sok minden másról is, hisz Andi élete már sokkal több mindenről szól. Ismét sok kalandot olvashatunk Mexikóból, Marokkóból, Szenegálból, El Salvadorból, Sri Lankából, Hawaiiról stb., ami azért jót tett a könyvnek, mert szerintem ezek érdekelték a legtöbb olvasót az első könyvben is és a 2. rész tanárképzős történetei, legyünk őszinték, azért annyira nem izgik…

2017. május 5., péntek

Maik Wiking: Hygge

Amikor először hallottam a könyvről, még magyarul és németül sem tudtam hozzájutni, de aztán amikor láttam, h megjelent itthon, rögtön lecsaptam rá és olvasni is kezdtem.


Szinte minden évben jön a hír, h Dánia a világ legboldogabb országa. De mégis miért? Erre keresi a választ a koppenhágai Boldogságkutató Intézet:) is, aminek igazgatója, a könyv szerzője, Maik Wiking (mennyire menő név már ez;)). Arra jutottak, h a boldogság „oka”, a hygge. Mivel azonban a dánokon kívül ez nem sok mindenkinek mond bármit is, megszületett a könyv a hygge jelenségről. Mert mi is pontosan ez a lefordíthatatlan szó, amire szinte egyik nyelvnek sincs igazán jó szava? Hygge lehet tulajdonképpen minden, ami meghitt, kényelmes, bensőséges, az új helyett a régi, a drága helyett az egyszerű, az izgalom helyett a hangulat. A legfontosabb, élvezni az élet egyszerű örömeit, az együttlétet, a hangulatot, kikapcsolt telefonnal, harmóniában. Növelhetjük a hygge faktort, vagyis hyggeliggé tehetjük a helyzeteket pl. gyertyákkal, egy kandallóval, könyvekkel, meleg italokkal, édességgel, párnákkal, takarókkal. Szó szerint útmutatót kapunk, hogyan érhetjük el ezt a dánok szerint igen boldog állapotot: tippeket filléres hyggeelfoglaltságokhoz, mint pl. cserebere buli, szánkózás, társasjátékozás, bemutatja Koppenhága hygge helyeit, beavat minket az év leghyggeligebb időszakának, a karácsonynak részleteibe. De van itt hyggekészlet vészhelyzetre, hygge receptek, hygge öltözködési- és lakberendezési tippek, megtudjuk azt is, mi lehet nagyon hyggelig az év minden hónapjában pl. áprilisban túra és főzés a szabadban, júliusban nyári piknik, novemberben levesfőzőverseny;) és olvashatunk a hygge öt dimenziójáról is.
Valószínűleg nem való ez a dán életérzés mindenkinek, de nekem igen. Valahol említette is azt hiszem, az introvertáltakat, hát nekik/nekünk:) a hygge a kánaán szerintem. Szóval nekem naggggyon szimpatikus a hygge és tudat alatt egy csomó mindent csinálok, ami nagyon hyggelig;), pont azért, mert nem találja fel a spanyolviaszt, hanem marad az egyszerű, kényelmes, kellemes dolgoknál. Ez számomra egy sokkal élhetőbb és szimpatikusabb irány, mint a minden luxus, minden mű rongyrázás felszínessége, ami manapság annyira „menő”, remélem sokan, akik csak a divathullámra felülve álltak be ebbe a sorba, rájönnek, h más is lehet „menő”.
Szerintem a könyv legnagyobb dicsérete, h nagyon hyggelig olvasmány, ráadásul külcsín és belbecs is teljes harmóniában, a könyvespolc dísze lesz, minden tekintetben:).

2017. május 1., hétfő

Mhairi McFarlane: Irgendwie hatte ich mir das anders vorgestellt

Nem tudtam ellenállni a csábításnak, máris nekiálltam a friss szerzeménynek, mert a legutóbbi könyv a szerzőtől nagyon tetszett
Edie (Edith) 35 éves, csinos, jófej csaj, mégis régóta szingli már, Londonban él és egy reklámügynökségnél szövegíró. A történet egy kolleganőjének az esküvőjén kezdődik, ahol a vőlegény megcsókolja a kertben, míg a násznép a saját esküvőjén mulat, persze felfedezik őket, kitör a botrány. Ez manapság már egyet jelent az online hadviseléssel, mindenki Edie-t hibáztatja, az ifjú pár pár nap után ki is békül. Pikáns még a helyzetben, h mindhárman ugyanannál a cégnél dolgoznak. A főnök Notthinghambe küldi Edie-t, ami egyébként is a szülővárosa, h legyen szellemírója egy híres fiatal színészről készülő könyvnek, aki szintén onnan származik és épp ott forgat. Ez elvileg kapóra jön a lehetetlen helyzetben, de 35 évesen visszatérni a feszültségektől, elhallgatott szörnyűségektől zsúfolt családi fészekbe az 5 évvel fiatalabb, alternatív húgához és apjához, nem egy leányálom. Ráadásul persze Elliot Owen, az ünnepelt, jóképű sztár sem a legjobb oldaláról mutatkozik be, de Edienek nincs más választása, valahogy ki kell bírnia az egészet.


Szépen lassan rendeződnek a sorok, sok mindenre fény derül a múltból és a nő rájön, h az általa mindig lenézett Notthingham nem is olyan rossz, h az élete itt sokkal igazibb, kívülről látja londoni énjét, aki csak az instagram képeknek, a látszatnak élt, tele látszatbarátságokkal, felszínességgel. Az egyéb eseményekkel párhuzamosan bimbózóban van egy szerelmi szál is, ami sok félreértés után szárba is szökken és még a happy endből is kóstolót kapunk, amikor aztán jön a realitás. Tekintve, h ez egy könnyed olvasmány, meglepett Mhairi McFarlane realitásérzéke, ami a kapcsolat jövőjét illeti. Nem akarta elhitetni velünk, h boldogan éltek, míg meg nem haltak, nem akarta egyik karakterét sem feláldozni a másikért, mert az örökre a gátja lett volna a boldogságuknak. Nem tudom, hányan képesek ilyen döntést meghozni, ha megtalálták a tökéletes szerelmi boldogságot és inkább önmagukat választani. Ez nagyon elgondolkodtatott, ha csak fiktíven is… Talán az írónő sem volt benne egészen biztos, h ez jó befejezés, mert mielőtt nagyon hirtelen véget ér a regény, még hagy egy kiskaput, ami azért (sajnos) zárójelbe teszi kissé a dolgokat. Igazából valószínűleg erre mondják azt, h ránk és a fantáziánkra bízza a folytatást, de ez számomra kissé „olcsó” megoldásnak tűnt, nagyon örülnék egy folytatásnak.
Eddig is nagyon szerettem McFarlane könyveit, ezt is, hiányzik is, amióta befejeztem:S. Így, h már 3 regényét olvastam, azért kezd kikristályosodni számomra, h mi az, ami egyedivé teszi és miért is szeretem a műveit. Minden regényében komplex szereplőket fest, akik távolról sem tökéletesek. A nők soha nem felelnek meg a trendi szépségideáloknak, küzdenek is rendesen ezért magukkal, mint oly sokan. Mégis mind fantasztikus, erős, okos nők, akik jóval többek az üres fejű, tökéletes szépségeknél. Talán inkább a pasik képviselik a szépségideálokat, általában talán inkább ők „kevésbé egyéniségek”. Imádom a fergeteges párbeszédeket, a vicces leírásokat, ezek az én humoromat nagyon eltalálják. Fontos még, h a regényei soha nem csak egy szerelemről szólnak, hanem más, fontos, komoly témákat is boncolgatnak, ezáltal nekem túlmutatnak a rózsaszín limonádékon és elgondolkodásra késztetnek. Szintén megfigyeltem, h valószínűleg pont azért, mert sok témával foglalkozik, több szál van, elég hosszúak a könyvei, az elején picit döcögnek, de aztán a végén már letehetetlenek. Igazi élmény volt most is, a szereplők a szívemhez nőttek, szórakoztattak, megleptek, nagyon tetszett, alig várom a következő könyvét!