Hans J. Massaquoi: „Neger, Neger, Schornsteinfeger!” – Meine Kindheit in Deutschland

Ez a német anyától és libériai apától Hambrugban született szerző önéletrajza. Nagyon régen megvan ez a könyv, de a BLM kapcsán jutott most eszembe és kezdtem olvasni. Valamiért azt hittem, a 60-as, 70-es évek Németországában játszódik, de nem, a kis Hans-Jürgennek a hitleri Németországban kell megküzdenie afrikai gyökereivel és kinézetével. Elképesztő, h a náci korszaknak mennyi aspektusa van, nagyon sok könyvet olvastam már a témáról, de egy német fekete szemszöge merőben új volt.

A szerző nagyapja a libériai konzul Hamburgban, így – annak ellenére, h a szülei nem házasodtak össze – a kisfiú első évei jómódban telnek és mivel családjának fehér szolgálói vannak, bőrének színét kiváltságnak éli meg. Ehhez képest elég nagy sokkot jelent, amikor magára marad német édesanyjával a formálódó hitleri Németországban. Itt meg kell jegyeznem, h talán karakán édesanyjának hála, vagy Hans-Jürgen személyes varázsának, meglepően „jól” sikerült átvészelnie azt az időszakot, szembetűnően nem árja kinézete ellenére sikerül különösebben nagy tragédiák nélkül túlélnie a náci Hamburgban. Ahhoz képest, amit a zsidók és pl. a fogyatékkal élők sorsáról tud az ember ebben az időszakban, tényleg meglepett, h a színes bőrű fiúnak nem voltak nagyobb atrocitásai. Persze viszontagságosak voltak a gyerek- és kamaszévei, megpróbáltatásokat és megaláztatásokat mért rá a sors, de ezek egy része inkább a világháborúból fakadt, nem a bőrszínéből és persze mindezek ellenére tisztában vagyok vele, milyen nehéz és hányadtatot sorsa volt feketeként a II. világháború Németországában.
A háború után apjához megy Libériába, ahol gyorsan megtapasztalja a jólét hátulütőit is és inkább két kezi munkájával boldogul. 3 év múlva teljesül a nagy álma és az Egyesült Államokba megy, ahol anyja testvérei istápolják, mígnem – nem amerikai állampolgárként – tulajdonképpen egy félreértés miatt, az amerikai hadseregnél köt ki és hirtelen GI lesz, amiről mindig ábrándozott a háború utáni Hamburgban. Mind az afrikai kontinensen töltött évei alatt, mind az USÁ-ban megtapasztalja a rasszizmust, majd talán éppen ennek – meg persze gyerekkori „élményeinek” - hatására is lesz a fekete amerikaiak magazinjának, az Ebonynak a munkatársa majd főszerkesztője. Mindezt azonban már csak a legvégén tudjuk meg, pár mondatban. A könyvben található képekből és a fülszövegből az derült ki, h további élete legalább annyira izgalmasan alakult, hisz találkozott pl. Martin Luther Kinggel és hasonló legendákkal, ez is érdekelt volna, viszont bár a németországi éveit elég részletesen írja le – időnként cél nélkül – utána eléggé elnagyoltá vált a történet mesélés, majd „félbe is szakadt”. Meglepő volt például, h az addig főként lakatosként dolgozó Hans hirtelen elvégzi az újságíró szakot és karriert fut be, érdekeltek volna ennek a részletei is és ha már ennyit megtudtunk róla, akkor az életének a további részletesebb alakulása is.
Elég nehezen értem végére a könyvnek, amire igazán reális magyarázatot nem találok, hisz alapvetően érdekes volt, jó stílusban, olvasmányosan íródott és még a szerző/főszereplő is szimpatikus volt, amit szerintem nem könnyű elérni, ha önmagáról ír az ember, de valami mégis hiányzott nekem belőle, ahhoz, h igazán tetsszen.

Rose Bloom: Zwei Wochen im Sommer

Nem vártam alapvetően sokat a regénytől, nem is kaptam sokat, egy nyári olvasmánynak jó volt, bár nem egy könnyed kis nyári limonádé, inkább egy kicsit szenvedős romantikus nyári regény.

Lena kamaszkora óta együtt van Erickel és végre a családjaik örömére – és nyomására – rászánták magukat az esküvőre. Viszont, ahogy közeleg az időpont, úgy bizonytalanodik el a lány. Néhány éve ugyanis a fiú faképnél hagyta, élni akart, más lányokkal találkozni, de amikor ez megtörtént visszajött hozzá, rájött, h Lena számára az igazi és a lány boldogan fogadta vissza. Annak ellenére, h egy kéthetes nyaralás alatt a legjobb barátnőjével megismert egy fiút, Dominikot, akibe bele is habarodott és aki a szerelem egészen új dimenzióját mutatta meg neki, viszont mindketten tisztába voltak vele az elejétől kezdve, h ez egy nyári kaland és nem több. Persze aztán hirtelen felbukkan az életében Dominik, aki még mindig ugyanazt képes kiváltani belőle és innentől kezdve végig követjük a lány vívódását, időnként ámokfutását, a pasik harcát érte. Alapvetően érdekes volt, nem feltétlenül egy felszínes valami csak, viszont a végére kicsit besokalltam a lány „szenvedéseitől”, azzal együtt, h egy ilyen szituáció, tényleg az ember további életéről dönt. Ebben a könyvben olyan nagy kérdések azért nem voltak, kit fog választani a főszereplőnő, talán ezért is tűnt túl soknak a történet elhúzása.

Poppy J. Anderson: Zart verführt (Taste of Love 3.)

Spontán bele is vágtam a sorozat 3. részébe és egy délelőtt alatt a végére is értem. Egyre kevesebbet tudok viszont írni a részekről, mert kísértetiesen hasonlítanak egymásra és be kell vallanom, h egyre kevésbé is kötnek le, ennek ellenére a maradék két részt még biztosan meghallgatom a nyár folyamán.

Ezúttal a 2. részben megismert Claire barátnője, Liz a főszereplőnk. A nő most nyitott egy Chocolaterie-t, ahol mindenféle pralinékat és más egyéb csokis finomságokat készít, ennek apropóján kerül egy reggeli műsorba, h népszerűsítse az üzletét. Itt találkozik az ex-modell, jelenleg fitness guru Adammal, aki, amolyan munkahelyi ártalomként igazi Adonisz és élő adásban rögtön fel is hívja a figyelmet Liz kisebb úszógumiira. Erre nyilván egy nő sem reagál jól, Liz is besértődik, nem indul jól az ismeretség. Aztán persze gyorsan kiderül, h a látszólagos különbözőségük ellenére nagyon is bejönnek egymásnak. Itt is ugyanaz a séma: egymásra találás, majd egy kis dráma, aztán a szokásos happy end, mindez megspékelve kis gasztrozással.

Melvin Burgess: Billy Elliot

Egyáltalán nem volt tervben, h belekezdek ebbe, de sikerült törölnöm az aktuálisan olvasott könyvemet véletlenül a Kindlről és mivel épp utaztam és volt kb. 2 órám olvasni, muszáj volt belekezdenem valamibe, erre esett a választásom. A feléig el is jutottam még aznap, de aztán pihentettem – bár tetszett! – mert ugyan mindig két könyvet olvasok párhuzamosan, annál többet nem nagyon szeretek, így először a másik(ak)nak akartam a végére érni.

Magának a könyvnek is érdekes a története, mert 2000-ben született meg először Billy Elliot sztorija forgatókönyvként Lee Hall tollából, amiből még abban az évben film készült. 2001-ben aztán, kissé rendhagyó módon a filmből készült ez a könyv.
Írországban vagyunk, a 80-as évek közepén, a 12 éves Billyt az apja neveli, aki a bátyjához hasonlóan bányász, vagyis kemény férfi. Anyja halála után az érzékeny Billy kissé magára marad. Bokszol, mert az ő családjukban és ezen a környéken így szokás, ezt várják el a fiúktól. Véletlenül keveredik a balett órára, ami ugyanott van, mint a boksz, beáll, persze csak azért, h megmutassa a lányoknak, h ő jobban tudja, csak azért, h ezzel a pörgéssel a boxringben arasson sikert stb. mindig van valami magyarázat a saját maga számára is, elvégre ez kell is, hisz a balett nem férfiaknak való dolog, különösen ott, ahol Billy él. De a tánc mindent megváltoztat a kisfiú életében: új értelmet ad, tartalommal tölti meg, örömforrást jelent. Ráadásul Billy igazi nagy tehetség, ezért tanára javaslatára megpróbál bekerülni a Királyi Baletthez. Azonban mindennek ára van és a sztrájk közepén a bányászoknak pont a pénz az, ami leginkább hiányzik, ráadásul balettre…elég reménytelen eset. Végül az emberség, az összefogás mindent legyőz és Billy álma valóra válik, kiteljesítheti a tehetségét.
Nagyon tetszett a könyv, ami akár meglepő is lehetne, hisz nincs benne sem különösebb flikk-flakk, nagy fordulatok és izgalmak sem, mégis. Sallangmentes, érzelmes, őszinte, tele fontos témákkal és szerethető, esendő emberekkel, az utóbbi időben ez tette rám a legnagyobb hatást, szerettem.

Poppy J. Anderson: Küsse zum Nachtisch (Taste of Love 2.)

A bostoni szakácsok sorozat 2. része, ezt is a spotifyn hallgattam. Kapcsolódik az első részhez, annyiban, h az 1. részben megismert Andrew bostoni éttermének séfje a főszereplő ezúttal.

Nick, a fiatal, ambiciózus szakács nem kicsit pipul be, amikor egy nem túl hízelgő kritikát olvas saját főzőtudományáról a helyi lapban. Mikor kiderül, h a cikk szerzője a vörös hajú, gyönyörű, angol étterem kritikus, Claire, nagyon meglepődik. Azonnal megtetszenek egymásnak, de ahhoz persze túl büszkék és sértettek, h ezt be is vallják, helyette inkább heves szócsatákat vívnak és lépten-nyomon egymásba botlanak. A történet kimenetele nem kérdéses itt sem persze, hasonlóan az első részhez, ez is szórakoztató volt, nagy izgalmak és meglepetések nélkül, de jó szövegekkel és gasztro témával megspékelve.

Eithne Shortall: Szerelem a huszonhetedik sorban

Nagyon cuki könyvnek tűnt az elején, lelkes is voltam, aztán kicsit megszenvedtem vele.

Cora a Heathrow repülőtéren dolgozik, ahol meghibásodik az online utasfelvevő rendszer, ezért mindenkinek Coránál, a pultnál kell elvégezni a check-in-t, mint a régi szép időkben. Egy idő után a lány rászokik arra, h az utasokból párokat verbuvál, megnézi, viselnek-e gyűrűt, csekkolja őket gyorsan a facebookon és ha akad egy másik egyedülálló utas, akiről úgy gondolja pont passzolna, a huszonhetedik sorba, egymás mellé ülteti őket. A fedélzeten pedig ott van Nancy, aki besegít a Cupidot játszó lánynak és kicsit rásegít, ha a két kiválasztott nem veszi észre, h összeillenének…
Az alapötlet tetszett is, de aztán igazából ennyi…sorra jönnek a párok, Cora összepasszítja őket, Nancy körülöttük serte-pertél, de aztán általában semmi nem sül ki a dologból, legalábbis nem nagyon derül ki számunkra. Imitt-amott megtudunk néhány részletet Cora múltjából, az édesanyja betegségéről és a lány ezzel kapcsolatos érzéseiről, de úgy láttam, egy aranyos alapötlet után kifogyott a szufla gyorsan a történetből. Némileg váratlanul azért Cupidora is rátalál a végére a szerelem és a boldogság, de nekem ez kicsit váratlan/nehezen hihető volt.

Lucy Clark: Die Landkarte der Liebe

Valami egész mást vártam volna a cím (A szerelem térképe) és a borító alapján, valami könnyed nyári limonádét, de ez nagyon nem az, szerencsére.
A fegyelmezett, kötelességtudó Katie-t sokként éri, h a húga, aki épp világ körüli úton volt, meghalt. Ráadásul, amikor kiderül, Mia nem Ausztráliában volt éppen, ahogy ő hitte, hanem Balin és ott leugrott egy szikláról, vagyis öngyilkos lett, végképp nem tudja megemészteni a tragédiát. Pont ezért dönt úgy, h ő is végigjárja a húga által tervezett útvonalat, annak ellenére is, h egyáltalán nem szeret utazni, a kalandok, különösen egyedül pedig szintén távol állnak tőle, erre a vőlegénye is figyelmezteti h előre nézzen, ne hátara, mégis belevág.

A húga naplóját olvasva járja végig a helyszíneket, ahol Mia életének utolsó hónapjaiban megfordult, így próbálja kideríteni, mi vezetett a tragédiához. Katie legnagyobb meglepetésére nem csak a húgához és a történtekhez kerül közelebb, hanem a saját életére is megváltoztathatatlan hatással van az utazása és mindaz, ami kiderül.
Felváltva olvassuk Mia és Katie élményeit az adott helyszíneken, ill. sokszor ugyanazt az eseményt mindkettőjük szemszögéből.
Az elején annyira nem tűnt jónak, de végül tetszett, kb. a negyedétől nagyon „berántott”, izgalmas volt, amolyan érzelmi nyomozás a húga és Katie saját életében. A végére összeáll a kép, nem csak Miával és a halálával kapcsolatban, hanem Katie saját magát és az életét illetően is.