2013. február 28., csütörtök

Gunnar Herrmann-Susanne Schulz: Alter Schwede!

Az Elchtest: Ein Jahr in Bullerbü folytatása ez a könyv . Immáron 3 éve él a félig svéd Gunnar, barátnője, a német Susanne és kislányuk, Laura Svédországban és jön a 2. baba. Itt már felváltva írják a fejezeteket a szülők, akik egyébként mindketten újságírók.
Elég fura, h az 1. könyvben a barátnőjét végig Stefanieként emlegette, itt meg kiderül, h valójában Susannenak hívják, a gyerekekkel uez: a könyvben Laura és Alois (!), de a könyv elején van egy ajánlás Johannának és Xaviernek, ez igazi nevük, nem tudom ez miért jó. 


A második könyv sokkal személyesebb, többet megtudunk róluk, mint családról és talán kevesebbet az országról. Bizonyos szituációkat mindketten leírnak, így két szemszöget ismerhetünk meg, ami helyenként nagyon szórakoztató. Persze továbbra is esik szó a svéd tradíciókról, mindennapokról, de több a gyerekekről és egy kisgyermekes család mindennapjairól. Érdekes, ahogy a svéd dolgokat a némethez hasonlítják és akkor még hozzátenni a magyart…hát, nem mindig szívderítő.
Svédországgal és Skandináviával ezúttal inkább Gunnar munkája kapcsán konfrontálódunk: tudósít többek között a híressé vált izlandi vulkán kitöréséről, a trónörökösnő gőzerővel folyó esküvői előkészületeiről, na meg persze magáról az esküvőről is. Ezzel párhuzamosan zajlik Gunnar és Susanne esküvőjének szervezése is, így e két menyegző kapcsán alapos képet kapunk a svéd tradíciókról.  
Mindkét kötetben rengeteg szó esik az egyenlőségről és a nemi egyenjogúságról, olyannyira, h mikor Susanne Németországban van, elképed, mennyire le van maradva a hazája a svédektől ebből a szempontból, pedig aztán Németország is eléggé élen jár a dologban, hozzánk képest mindenképpen. Az egyenlőség jegyében Gunnar is otthon marad a gyerekekkel 3 hónapig. Nagy tervekkel várja ezt, h minőségi időt fog tölteni velük, mindenre lesz ideje stb., de persze kis híján belerokkan a valóságba, már pár hét után.
Egészen hajmeresztő dolgokat írnak az eü-i ellátásról: a kórházi ágyak száma jóval átlag alatti, orvosképzés nincs az országban, csak úgy, mint éjszakai ügyelet, vannak viszont hotlineok, ezeket kell hívnod, ha valami bajod van, a rendelőt, uram bocsá’ a kórházat, majdnem hogy csak külön engedéllyel szabad felkeresned, nem pont ezt várná az ember a híres jóléti államtól, de ez is mutatja, h ott sincs kolbászból a kerítés.
Kicsit bepillanthatunk az oktatási rendszerbe is, mert Susanne német, mint idegen nyelvtanárként is dolgozik, itt is egy, a miénktől eléggé különböző rendszert ismerhetünk meg. 


Összességében megint azt tudom mondani, h a könyv azoknak nagyon jó, akik a.) vagy rajonganak az országért és minden érdekli őket Svédországgal kapcsolatban (mint engem) vagy b). ott szeretnének munkát vállalni és élni.

2013. február 24., vasárnap

Gunnar Herrmann: Elchtest: Ein Jahr in Bullerbü

Karácsonyra kaptam a könyvet és annak folytatását és mivel pár nap múlva végre ismét Stockholmba utazok, nagy kedvvel kezdtem bele az olvasásába.
Az író és főszereplő Gunnar félig svéd, többek között ezért kapja meg új feladatát és lesz a Süddeutsche Zeitung c. napilap skandináviai tudósítója. A barátnője támogatja, de közben kiderül, h babát várnak, így Stefanie decemberben már az 1 hónapos Laurával költözik a sötét Stockholmba. A családról azonban inkább csak úgy szőrmentén értesülünk a könyvben leírt 1 évben, a hangsúly a svéd mindennapokon van. Ezeket persze ők élikk meg, hisz nyelvet tanulnak, házat keresnek, karácsonyoznak, költöznek, beszoktatják a bölcsibe a kislányukat, nyaralnak, utaznak, a hivatalokkal küzdenek, ismerkednek. Van persze szó az IKEÁ-ról, a királyi családról, a Volvo és a Saab közti különbségekről, a svéd konyháról, Astrid Lindgrenről stb.



Előjöttek azonban bőven az ezeken a sztereotípiákon túlmutató jelenségek is, amiket nagyon érdekesnek tartottam. Részletesen ír pl. arról, h a svédek nagyon buknak a sorszámokra, időnként igazán meglepő helyeken, pl. a pékségben vagy a zöldségesnél is sorszámot kell húzni, ezt személyesen is tapasztaltam. Ez számunkra azt szimbolizálja, h mindenki egyenlő, senki sincs kivételezett helyzetben, ez az igazságosság jele. Németországban ezzel ellentétben teljesen másként néznek az ilyen sorokra, ha egy német egy ilyen sort lát egy hivatalban azt gondolja a rendszer elavult, míg egy svéd ugyanilyen szituációban úgy látja, a rendszer működik. Mi mit gondolunk;)?
Nekem új volt a Jante törvény is, pedig egész Skandináviában tipikus, viselkedési kódex kvázi. 10 pontja van, az első, h nehogy azt hidd,h vagy valaki/valami, a többi 9 ehhez nagyon hasonló. A Jante törvény egy tipikusan északi viselkedési szabály, ami megtiltja, h az ember saját magát bármilyen módon mások fölé/elé helyezze. A skandináv hétköznapokban mindenhol jelen van ez a törvény: ezért nem használják az ajtókon, névjegyeken, vagy a telefonkönyvben az akadémiai és doktori címeket. Az is ezzel függ össze, h nem nagyon szokás arrafelé panaszkodni: kisgyerekként megtanulják, h nem illik magukat előtérbe tolni. Valamennyire ezzel függenek össze a sorok is, jaj annak, aki tolakszik, mert azt gondolja, neki sietősebb, mint másoknak, ő fontosabb, mint a többiek.
Érdekesnek találtam a „Bullerbü kérdést” is, a könyv alcíme is ez – Egy év Bullerbüben. Ez a híres svéd gyermekkönyv szerző, Astrid Lindgren által teremtett mesevilág, sajnos semmit nem találtam róla, magyarul hogy fordították, ha egyáltalán megjelentek azok a könyvei, amiben szerepel. Németországban viszont mindenki által ismert ez az idillikus hely, sőt létezik az un. Bullerbü-szindróma is. Ez alatt Svédország idealizálását, sztereotipizálását értik pozitív asszociációk sorával: faházak, tiszta tavak, zöld erdők, rénszarvasok, szőke haj, boldog emberek stb. A stockholmi Goethe Intézet vezetője írt a témáról egy értekezést, szerinte ez a szindróma a németek azon nézetéből fakad, h Svédországban egy jobb Németországot látnak ép társadalommal és érintetlen természettel. Sokan vannak egyébként hasonló véleményen pl. h Svédország Németország a világháborúk és annak következményei nélkül.
Nagy érdeklődéssel olvastam arról is, h van egy ’svéd nyelv bevándorlóknak’ elnevezésű, nagy állami program, ami bombabiztos befektetés: ha a bevándorlók az országban maradnak a nyelvtudásuk révén gyorsabban fognak beilleszkedni, ha nem, akkor is magukkal viszik a tanultakat, ami szintén jó az országnak, ez a dolog egy nagyon szimpatikus és okos megközelítése szerintem.



Hosszú oldalakon lehet olvasni a németek jellemző vesszőparipájáról, a kenyér kérdésről, h sehol nincs olyan jó, de még csak megközelítőleg sem, mint náluk, na meg a nem csak húst, kolbászt és felvágott féléket, hanem sok húskészítményt, pácolt, töltött, előkészített különlegességeket is kínáló hentesekről ill. azok hiányáról. Ezek külföldön élő németeknél mindig neuralgikus pontok.
Ez a könyv inkább tényleg olyanoknak való, mint én, akiket minden érdekel Svédországgal kapcsolatban, mert tényleg mindenről szó van, szóval nem insider tippek tömkelege turistáknak, de pl. ha valaki azon gondolkozik, h kiköltözne, kaphat pár hasznos infót. De mindenképpen jó, h nem áltat senkit azzal, h ott „kolbászból van a kerítés”, hisz ott sem minden tökéletes, törekszik egy reális kép megrajzolására.

2013. február 20., szerda

Jókai Mór: Mire megvénülünk

Mindig is szerettem Jókait, de sok év után tavaly olvastam tőle megint és bár tetszett a Névtelen vár, nem lett folytatása. Ismét felvettem azonban a várólistámra egy regényét és nagy kedvvel álltam neki a Mire megvénülünknek, amiről egy ismerősöm mesélt elragadtatottan és az ilyesmit én mindig megjegyzem;).



Az eleje, kb. a negyedéig nem tetszett, nagyon vontatottnak, h azt ne mondjam unalmasnak találtam, ez már nem az első Jókai könyv, aminél ezt állapítottam meg. Fejezetenként bemutatja az összes később előforduló szereplőt, de sorsuk csak elég sokára keresztezi egymást.
Az Áronffy család férfi tagjainak tragikus sorsa, h öngyilkosként végzik. Mikor ez történik a két főszereplő - Lóránd és Dezső - apjával is, a fivérek elszakadnak anyjuktól és egymástól is. Lóránd, az idősebbik fiú 17 éves, mikor élete hirtelen teljesen megváltozik: nem csak családját, nevét és szerelmét hagyja el, hanem a sorsát is megpecsételi egy amerikai párbajjal. Én erről még nem hallottam soha, de nagyon érdekesnek találtam, főleg a regényben persze, a való életben kegyetlen, mint minden ilyesmi.

Az amerikai párbaj két személy kölcsönös megegyezése arról, hogy a sorstól tegyék függővé, melyikük legyen öngyilkos. Mivel a felek nem vívnak harcot, az amerikai párbajt a büntetőjog nem vonhatta a párbaj, párviadal fogalma alá, sőt a szándékos emberölés fogalma alá sem.

10 éve maradt az életéből, melyet álnéven rokonánál tölt, a szép cigánylány Cipra társaságában, majd később a gyerekként vele nevelkedő Melanie-val, akivel kölcsönösen egymásba szeretnek. Már-már úgy tűnik, a 10 év olyan nagy idő, h mindenki elfelejt mindent, senki sem emlékszik az egykori Lórándra, de pillanatok alatt fordul meg a sorsa ismét. Ekkor már minden szál összeér és Jókai fantasztikusan olvasmányos történetet kerekít. Már itt véget érhetne a regény és nincs kétségem afelől, h nagyon sok írónál ez is történne, de nem Jókainál! Izgalmasan szövi tovább a szálakat, a könyv 2. fele nagyon pörgő, tele meglepetésekkel, rafinált fordulatokkal és a feszültséget, valamint az olvasó kíváncsiságát is végig fenn tudja tartani.
És a nyelvezete megint! Csodás. Előjön egy csomó olyan szó is, amiket az ember bár megért, de nem használ ma már, meg olyanok, amiket már meg sem ért, csak a kontextusból tudja kiolvasni, miről is van szó, nekem ez nagyon tetszett, mert nem nehezítette meg az olvasás, inkább valamiféle plusz érdekességet jelentett számomra. Hiába elröppent a megírása óta 148 év, ez ilyen szempontból érződik, de mégsem hatott porosként, ósdiként vagy elavultként, mert egy remekmű, mindig remekmű marad. Bár, mivel annyi fantasztikus regényt írt, ezt nem tartják a legjobbak között számon, de Jókai tényleg olyan nagyság, akinek még egy kevésbé ismert és sikerült műve is remekmű. Szóval, csak ajánlani tudom ismét ennek, vagy más Jókai regénynek a letöltését, legálisan a mek oldaláról.
A regény 1865-ben jelent meg, már 1872-ben kiadták németül is. Ahogy szinte minden művét, ezt is filmre vitték, 1978-ban készült belőle 6 részes tv sorozat.

2013. február 17., vasárnap

Brunonia Barry: A csipkeolvasó

Azt hiszem valamelyik könyves blogban olvastam róla, csupa jót és nekem is felkeltette az érdeklődésemet. A többséggel ellentétben nekem annyira nem tetszett.


Salemben vagyunk, Amerikában. A városka a 17. századi boszorkánypereiről ismert, ezekben csúcsosodott ki a kor puritanizmusa, hiedelmei és félelmei által keltett tömeghisztéria.
Sophya, aki egy ideje már Townernek hívatja magát azért tér vissza egy súlyos operáció után Salembe, mert riasztják, h nagyanyjának testvére, aki olyan, a családban, mintha mindenki nagyanyja lenne, eltűnt. Előre bocsátja, h „Egy szavamat se higgyék, mert én mindig hazudok”, de aztán erről én elég gyorsan feledkeztem és készpénznek vettem mindent. Towner tehát visszatér gyerekkora színhelyére, a boszorkányok, csipkeverők és calvinisták közé. Lassan megismerjük a fura családját, melynek nő tagjai a csipkéből tudnak jósolni.
Érdekesen felépített könyv, eleinte kuszának találtam, de reménykedtem, h majd csak sikerül kibogozni a szálakat, aztán viszont az utalások, az elejtett félmondatok a főhősnőről, a fura dolgok csak szaporodtak, de ezek egy idő után csak érdekesebbé tették a könyvet.
Boszorkányok és elvakult hívők, ámítás, erőszak, sötét múlt, vészjósló jóslatok és egy kibontakozó kapcsolat tartják a különös, helyenként már-már misztikus történetet állandó feszültség alatt.
A végén kiderül, h sokkal több dolog volt, olyan homályos folt, amit Towner képzelete töltött ki, tisztázódott ill. egészen más megvilágításba került néhány ember szerepe a könyvben.


Tetszett az állandó feszültség, az izgalom, de összességében nekem mégis hiányzott belőle valami, amivel úgy igazán magával ragadott volna, vagy az is lehet, h túl sok volt az a valami, nem tudom.
Maga a cím is kicsit félre visz szerintem, mert annak ellenére, h minden fejezet egy-egy résszel kezdődik A csipkeolvasó útmutatójából, ez a motívum aránylag elhanyagolható a történetben, mármint nem tudunk meg igazán sokat erről, pedig talán érdekes lehetne.

2013. február 14., csütörtök

Timur Vermes: Er ist wieder da

Nem tudom ki hogy van vele, de nekem a borítót látva rögtön világos volt, h ki az, aki újra itt van, pedig a még tipikusabb bajusz nincs is ott.


Mi történne, ha a történelem egyik legismertebb, leggyűlöltebb és legkegyetlenebb figurája, Hitler újra élne? Mit kezdene a technikai újítások-, a modern kor-, az internet világában? Tudna újra olyan hatást gyakorolni az emberekre, mint anno? Tanult a nép az immár 70 éve történtekből, vagy újra bedőlnének neki? Ezzel a gondolattal játszik el Timur Vermes, méghozzá nagyon szórakoztató módon.
Az egykori diktátor 66 évvel a halála után felébred a „törökök által megszállt” Berlinben, azt hiszi, csak aludt egyet és Sztálin, meg a vörös hadsereg betoppanása minden percben várható, majd meglepődve tapasztalja, h nincs teljesen képben.
Vermes rendkívül szórakoztatóan ír Hitler szemszögéből, aki mindenre rácsodálkozik, először nem ismeri fel a tv-t, azt hiszi a taxi körbe-körbe viszi, mert mindenhol Starbuck úr kávézóját látja;), majd betéved Müller ill. Rossmann úr drogériájába;)). Majd az internecc, a jutyúb és a wikipédia segítségével tájékozódik az elmulasztott évekről, a háború lezárásáról, az azóta eltelt időről, kommentálja is ezeket, majd megállapítja, h mivel nincs említésre méltó politikai ellenfél a színen, itt az idő, h ismét jöjjön ő! Mindenki fergeteges Hitler imitátornak tartja, aki remekül improvizál, egy pillanatra sem esik ki a szerepéből és minden apró részletre figyel. Leszerződtetik egy tv showba, mindenki parodistának hiszi, ő viszont nagyon is komolyan veszi magát és a céljait és pont a tv-be akar eljutni és azon keresztül minél több némethez. Így aztán viccfigura lesz belőle 2011-ben, amit ő észre sem vesz.
Vermes Hitlere nem a lágerekre, a zsidóüldözésre, meg az árjaságra koncentrál, hanem sokkal inkább a háborúra, a területszerzésre, na meg a csodálkozásra. Nyilván nem jelenhetett volna meg a könyv, ha a náci propagandát terjeszti vagy népszerűsíti, de borotvaélen kell egyensúlyoznia, hisz kevéssé valószínű, h Hitler ne azokat az elveket vallja, amiket mindig.



Leginkább szerintem azért lehet kritizálni a könyvet ill. a szerzőt, mert rokonszenves embert csinál Hitlerből. Persze, h elítéli az ember, de ezt a könyvet olvasva, mégis egy szerethető figurát ismer meg (ami persze nem jelenti azt, h valóban az volt). Az író görbe tükröt állít a mai Németország, a német társadalom elé is, nem kevés kritikával, a fiatalok, a bevándorlók tekintetében, na meg az egykori diktátor szájába adott megállapításaival, a megfogalmazott észrevételekkel, kritikával a politikusokról, közszereplőkről, médiáról. A véleményeket olvasgatva a német olvasók többsége pont azt találta a legfélelmetesebbnek, h legtöbbször egyetértettek Hitler észrevételeivel a mai Németországot illetően, illetve, h vele nevettek és nem rajta.
Feltűnő, h mennyivel másabb a nyelvhasználata a főszereplőnek, régies, körülményes, az író alaposan tanulmányozta Hitler nem éppen bravúrosan könnyed írói stílusát és ezt konzekvensen végig is viszi. Elég nagy a kontraszt a viselkedésében is: udvarias és előzékeny, ami a mai német férfiakra nem igazán mondható el általában.
A történet egyébként kicsit cliffhanger-szerűen fejeződik be, így már mentek a találgatások egy esetleges második részről, de a szerző egyelőre nem látja szükségesnek a folytatást, de el tudom képzelni, h pár év múlva esetleg meggondolja magát.
Az író egyébként félig magyar, apja révén, édesanyja német. Eddig szabadúszó újságíróként ill. Ghostwriterként dolgozott, 4 könyve jelent meg így. A regény már a 2012-es évben az Amazon bestseller listáján az első 10-ben volt, jelenleg pedig vezeti azt. A BBC szerint a könyv 2014 végére jelenik meg angolul (csodálkoznék, ha a nagy sikeren felbuzdulva nem jelenne meg előbb), és előkészületben van a fordítása 16 másik nyelvre is. Azért ez a fordítás nem lesz sétagalopp szerintem, mert rengeteg olyan poén van benne, amit nehéz lefordítani, mert egyszerűen elveszik belőle a vicc, vagy nagyon magyarázni kellene – pl. lábjegyzetekkel - ami poénoknak szintén ritkán szokott jót tenni.
Szinte minden írásban megemlítik a regény hangoskönyv változatát, amiben Christoph Maria Herbst remekül utánozza a főszereplő nem mindennapos orgánumát.

update: szeptember 1-jétől magyarul is olvasható Nézd, ki van itt címmel.

2013. február 10., vasárnap

Jodi Picoult:Und dennoch ist es Liebe

Rögtön az első mondatok megfogtak, ami elég ritkán esik meg. Persze Picoult egy finom szólva is bizarr szituációval indít, majd kicsit visszavesz: megismerjük a szereplőket, a történetüket, de a könyv elég lassan csordogál, nem túl izgalmas eleinte.
Nicolas orvos 28 éves, mikor megismerkedik, Paigedzsel, aki 18 és leginkább gyereklánynak néz ki. A srác nagyon előkelő családból származik, akik nincsenek elragadtatva attól, h a lány pincérnő, a férfi mégis őt választja, szakítva a családjával és elveszi a lányt. A házaspár Paige és Nicolas szemszögére bomlik a könyv, az elbeszélés nem lineáris. A nő része számomra érdekesebb volt, mert a múltjában van néhány homályos folt, amiket az írónő remekül kerülget és használ, fokozza velük a várakozást és a feszültséget. Nicolas részében mindig aránylag sok szó van a munkájáról, a betegeiről, esetekről, ez eleinte engem annyira nem kötöttek le.


Az igazi történet a jelenben akkor indul, mikor 8 évnyi házasság után Paige babát vár, de a reakciója egészen más, mint általában a legtöbb nőnek. Ellenérzései egyrészről a saját- és anyja múltjából táplálkoznak, ill. a tudatból, h eddig férje tanulmányai és karrierje miatt kellett feladnia a saját álmait, céljait, most pedig egy baba miatt, akit nem nagyon akar. Fura volt olvasni Paige érzéseit az anyasággal kapcsolatban, a benne növekvő, majd megszülető gyermekével kapcsolatban.
Eleinte teljesen értetlenül álltam a viselkedésével szemben, de aztán lassan észre kellett vennem, h próbálkozik ő, de mégsem megy, kapja a pofonokat és egy idő után elege lett abból, h mindig ő adja fel magát és semmi segítséget nem kap. Szóval bár azonosulni nem tudtam Paiggel, megérteni sem nagyon, de voltak ha csak pillanatok is, amikor együtt éreztem vele, a feladott álmai miatt és azért mert egy darabig mindent megtett a családjáért, próbálkozott, de ez mindössze 3 hónap volt. Max, a kisfiúk 3 hónapos, amikor hirtelen ötlettől vezérelve az anyja elhagyja őket. Nem gondol ő igazán semmit, csak aludni szeretne végre, majd úgy dönt megkeresi az anyját, aki gyerekkorában elhagyta. Egyszerűen nem értettem meg, mit miért csinál Paige, miért annyira fontos, h megtalálja az anyját, mit várt tőle, min fog az változtatni….? Elképesztett, h elhagyja a családját, tudja, h valószínűleg nincs visszaút hozzájuk, azt mondja szereti a férjét és a fiát, de képes folytatni az anyja keresését, majd vele maradni, lovagolni, a lovak gondozásában részt venni stb., nálam ez kiütötte a biztosítékot. Aztán visszatér, de kérdés, h helyre lehet-e még hozni a dolgokat? Picoult nekem tetsző választ adott, ami nem egy rózsaszín maszlag, hanem a realitás is lehet.
A probléma, amit a könyv tematizál olyan, amit szerintem a legtöbb nő elítél, akár anyaként, akár még gyermektelenül. A szereplők sok mindenen keresztülmennek, mind Nicolasnak, mind Paignek vannak elítélhető húzásai, emberi gyarlóságai, mind mindannyiunknak. Viselkedésük, tetteik szokatlanul erős reakciót váltottak ki belőlem – mérgelődtem, folytak a könnyeim, ezt azért nem éri el nálam minden könyv, Jodi Picoult szereplői iránt nem tudtam közömbös maradni, sorsuk nem csak akkor foglalkoztatott, mikor olvastam, hanem még utána is. Nem csak érzelmes, hanem nagyon izgalmas és meglepő is volt számomra a regény pl. abban, h a fontos dolgok Paige múltjában egész másként történnek, mint ahogy eredetileg gondoltam volna, ahogy esetleg sejtette Picoult, de mégsem átverve éreztem magam.
Ami számomra szintén pozitívum volt, h nem volt benne betegség, haláleset, bírósági tárgyalás, így számomra az írónő új arcát villantotta fel, mert lehet, h a véletlen műve, de a tőle olvasott eddigi 3 könyvben mindig felbukkantak ezek a dolgok. Ráadásul a téma is hétköznapibb a tőle megszokottaknál, de egyszerűbbnek mégsem mondanám, hisz sok fontos erkölcsi kérdést vet fel.
Az igazi meglepetés most, a bejegyzés írásakor ért, most derült ki számomra, h Jodi Picoult a könyvet pontosan 20 éve írta;). Mivel a német kiadás 2013. január 11-én jelent meg, meg voltam győződve, h az írónő legújabb könyvéről van szó;), hát nem éppen.

2013. február 7., csütörtök

Pergel Zsolt: Apácabordély

A minőségellenőrként dolgozó első könyves szerző, Pergel Zsolt 2011 szeptemberében beszélgetett egy idős férfivel, aki az 50-es években látta, mik történtek a Bácsalmási zárdában. Ez jelentette a kiindulási pontot a könyvhöz.
Az 50-es évek elején, egy kisvárosi tanácselnök lányát, Borit rajta kapja az ÁVÓ egy arisztokrata fiúval, és bár a dolog egyelőre befejeződött a csókoknál a lányt egy évre a közeli zárdába viszik. Vele együtt nyerünk bepillantást az apácák és kispapok korántsem önmegtartóztató életébe. Persze, ahogy általában mindig mindenre, erre is van magyarázata az illetékeseknek.

Azt is tudnod kell, nem mindenki a hit miatt van itt. Akadnak, akik álarcot viselnek, mert az élet erre kényszerítette őket. Én sem önszántamból vagyok ebben a jelmezben…

…gondold el, mit éreznél, ha örökre, életed végéig itt kellene raboskodnod, bármiféle mélyebb vallásos elhivatottság nélkül.


Ma már talán ezt nehezebb megérteni, mint akkor, amikor valóban hajtóvadászat folyt emberek ellen, mikor az ÁVÓ látogatásai mindennaposak voltak. Persze a zárda falai sem jelentettek biztonságot, hisz az egyház sem volt éppen biztonságban azokban az időkben.

A Vizsgálati Osztály leleményessége nem ismert határt, ha a cél eléréséről volt szót. A cél pedig egy beismerő vallomás volt államellenes tevékenységről.

Több száz testvérünket találták bűnösnek összeesküvés és kormányellenes tevékenység vádjában hosszú, csoportos perekben. Én úgy látom, az uralkodó hatalom nem tűr meg maga mellett egy másik, széles néprétegeket összefogó, és esetleg, ha úgy alakul, megmozgató szervezetet. Jól kigondolták ezt az egész elnyomó folyamatot. A háború után pár évvel elvették földjeinket, iskoláinkat, árvaházainkat, kórházainkat.

Alapvetően a témát érdekesnek találtam, bár szerintem a cím megtévesztő (talán a szenzációhajhász sem lenne túlzás), mert ugyan a zárda falai közötti szexuális élet a történet egy részét képezi, de a könyv nem erről szól, sokkal inkább a 17 éves Borbála kálváriájáról.
Nehezen tudok mit írni az egészről, mert számomra a nyelvezet egyszerűsége, sutasága zavaró volt, a párbeszédek semmitmondóak, bárgyúk, a stílus bulváros, bár erőlködik, de… a párbeszédek olyan butácskák, h egy tininek is becsületére válna, nem hogy egy pasinak:S. Másrészről szerintem kicsit össze lett csapva, jobban ki lehetett volna dolgozni néhány szálat, így elolvastam, de nem sok reakciót, vagy érzelmet váltott ki belőlem, pedig maga az alaptörténet ki kellene váltson valamit az olvasóból, de számomra ezt nem tette lehetővé a megvalósítás.
A szerző első könyve sikerén felbuzdulva állítólag két újabb regény kéziratán dolgozik és szívesen lenne főállású író, hát nem tudom…
Persze a siker valahol érthető, egyrészről van egy figyelemfelkeltő cím, ráadásul a könyv gyorsan olvasható és emészthető, vannak benne erotikusnak szánt leírások, szóval kétségtelenül széles réteget céloz meg és ezek szerint széles réteget el is ért. Az én "elvárásaim" egy könyvvel szemben ennél kicsit nagyobbak.

2013. február 4., hétfő

Blogszülinap!

Ma 3 éves a blog, szinte hihetetlen! A lelkesedésem egyáltalán nem csökkent, sőt! Továbbra is imádok olvasni és egyre inkább azon veszem észre magam, h egyre gyorsabban falom a könyveket, pedig a szabadidőm eléggé limitált, de ha jut egy pici olvasásra, annak minden másodpercét kihasználom:).


Ez alatt a 3 év alatt 259 könyvről írtam és még legalább ennyiről szeretnék, de benne vagyok kicsit többen is;). Közelítjük a 65 ezres oldalmegjelenítést, ami számomra egészen elképesztően nagy szám (persze tudom, h szinte minden hasonló blognak nagyobb a látogatottsága, de mivel én teljesen amatőr módon, csak a saját magam „szórakoztatására” csinálom, így nekem ez nagyon nagy szám!)
A legnépszerűbb poszt – ez nem is lehetett kérdés – az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz, ami szinte mindig az aktuális legolvasottabb bejegyzés is, a bal oldali oldalsávban. Az első helyről legtöbbször Kerstin Giernek és a Smaragdgrünnek sikerült letaszítania, erre az írásra kattintottak második legtöbben a 3 év alatt. Ezeket Agassi Openje és Ugron Zsolna első könyve követi, de míg Az úrilányok Erdélyben körül inkább a megjelenése után alakult ki hype, addig Agassi önéletrajzi könyve iránt folyamatos az érdeklődés. Az 5. a top 5 legfrissebb bejegyzése, E.L. James Shades of Grey trilógiájának első része. Számomra talán a legmeglepőbb az volt, h a 7. helyen David Safier Jesus liebt mich-je tanyázik.

Továbbra sem tervezek igazán mást, mint eddig. Úgy érzem ezután is recenziók írásához van kedvem, szóval úgy néz ki nálam továbbra sem lesznek borítók, meg beszerzéseim, meg játék, miegymás, csak a könyvek, hahh, már alig várom:)! Remélem a blog rendszeres- és alkalmi olvasói továbbra is velem tartanak!

2013. február 2., szombat

Lisa See: Hóvirág és a titkos legyező

A regény két női sors története, melyet az immáron 80 éves Liliom mesél el. Hóvirág és Liliom 8 éves koruktól titkos levelezőtársak – laoíungok, egy legyezőre íjrák üzeneteiket, költői képekben, a nu su titkosírással, ami fontos pillére a nők egymás közti kommunikációjának. A 2 lány 8 száma megegyezik, így alkalmasak a laotung kapcsolatra, ami életük végéig tart és ami miatt sorsuk örökre összefonódik.


A lineáris az elbeszélésből egy helyenként brutális és meghökkentő történet bontakozik ki a 19. századi Kínában, ahol a családban csak az apa, a fiúk és az anyós, az férfi anyja számít, ahol a kislányoknak elkötik a lábát. Ezt 10-ből egy lány nem éli túl és a legfontosabb vele a kapcsolatban a hossz – Hét centiméter, vagyis a hüvelykujj hossza az eszményi méret – döbbenet. Ezt a hatalmas Kínai Birodalomban minden lánynak el kell szenvednie, csak így válhatnak becsületes nővé, feleséggé, anyává.

A lábfejem mérete dönti el, hogy tudnak férjhez adni. Apró lábfejem tanúskodik majd férjem családjának a fegyelemről és arról, hogy képes leszek elviselni a szülés gyötrelmeit és az esetleges sorscsapásokat. Apró lábfejem mesél a világnak saját családom és legfőképpen anyám iránti engedelmességemről, amely jövendőbeli anyósomra is jó benyomást tesz majd.

Kezdetben Hóvirág az előkelő, ebben a hitben nevelkednek, Liliom mindig szégyenkezik is egy kicsit emiatt, de aztán kiderül, h a családja, valóban előkelő volt, de apja miatt lecsúsztak és mikor Liliom tökéletes lótuszlába miatt jobban is megy férjhez, mint a tisztátalan mészároshoz hozzákényszerített Hóvirág, végképp fordul a kocka.


Épp csak annyira biccentettem oldalra a fejem, hogy szétnyíljanak a rojtjaim, és a férjem szüleit láttam, akik a násztakaróimat rendezték halomba az asztalon, és két csésze bort raktak a tetejére. Az egyik csésze zöld, a másik piros fonállal volt átkötve és összekötötték a két fonalat.
A férjem az előszobába lépett. Mindenki ujjongott. Ezúttal nem mertem kukucskálni. A lehet leghagyományosabb akartam lenni ezen az első találkozón. Ő az asztal túloldalán meghúzta a piros fonalat. Én a magam oldalán a zöldet. Aztán ő felpattant az asztalra, egyenesen a takarókra, majd beugrott a szobába. Ezennel hivatalosan összeházasodtunk.


Fiaik és lányaik születnek, Hóvirágnak 3 lánya is halva. A gyermekáldás is egy olyan pont, amiről megdöbbenéssel olvastam.

A fiúgyermek a nő énjének alapja. A fiúgyermek elismertté teszi a nőt, emeli méltóságát, megvédelmezi, és anyagilag értékessé teszi. A fiú a kapocs a nő férje és annak ősei között.
A halvaszülést csak fiúgyermeknél tartották szörnyűnek. Ha a halvaszületett lány volt, a szülők többnyire örültek. Senkinek nem kellett még egy éhes száj.

Nagyon érdekesnek találtam a számunkra Európai szemmel különös szokásokat, hagyományokat, ezt a kis kirándulást egy teljesen más, számomra ismeretlen és sokszor érthetetlen kultúrába egy könyv erejéig. Rengeteg hagyománnyal ismertet meg az írónő, amik közül néhányat épp ésszel alig lehet felfogni. A lineáris elbeszélés középpontjában női sorsok állnak egy egészen más kultúrában, ahol minden a hagyomány, az elvárás, a társadalmi pozíció, persze ez ugyanúgy igaz volt a 19. századi Európára is, mégis egészen másként.
A szerző, Lisa See Párizsban született amerikai-kínai származású írónő. A könyv 2005-ben jelent meg, 2011-ben megfilmesítették. Nem rémlik egyetlen európai kinézetű szereplő sem, így mondjuk Hugh Jackmant nem nagyon értettem elsőre, de aztán olvastam, h belekombináltak egy, a könyvben nem szereplő jelenkori szálat.