A mesélőt elhagyja a barátnője, a letargiában véletlenül fordul a figyelme nagymamája életírására, amit már rég el kellett volna olvasnia. Most viszont teljesen belefeledkezik, sokszor elolvassa, sokat gondol rá, ír egy kerületi lapba is a családjukról, ami meg is jelenik. Felkeresi a nagymamáját, aki már 90 múlt és Parkinson kórban szenved, érdekli, h mi is történt valójában, mert a cikk kapcsán újabb információkhoz jut a családról.
Majd miután kivesézte apja családját, következik az anyjáé, saját magánélete elég szánalmas, némi kis örömöt prostiknál keres, az egyikbe bele is zúg. Nincs saját élete, teljesen elveszik a múltban, a felmenői sorsa, élete foglalkoztatja, róluk akar már-már mániákusan mindent megtudni, keresi saját magát, az identitását, a múlton keresztül.
Igazából szerintem nem is annyira regény, inkább történet füzér ez, általában csak lazán kapcsolódnak egymáshoz a sztorik. Semmi extra nincs a könyvben, mégis tetszett, mert egy igazi történet, őszinte, nem mesterkélt, tipikus is, mert jellemző, h kezelik a családi „szennyest”, amire véletlenül rábukkan. Visszahozza a nagyszüleink világát, amiben bár már nem tudnánk élni, de mégis nosztalgiával, gondolunk vissza rá.
3 generáció elevenedik meg előttünk: nagyszülők, szülők, nagynénik és – bácsik, unokatestvérek, elfeledett történetek, csúsztatások és hazugságok.
Itt is ugyanúgy visszaköszönnek Magyarország elmúlt 70-80 évének történései, de mégis másként, mint Fábián Janka Emma trilógiájában, vagy a Tövispusztában, valahogy személyesebben, elhittem Grecsó Krisztiánnak, h az ő családjáról olvasok, h az író személyes emlékeivel szembesülök. Bár, mint kiderült ez azért nem teljesen így van. Ő maga úgy fogalmazott, a 3 év alatt írt könyvben sok a fikció, boldog és büszke lenne, ha ennyi emléket őrizne a családjáról.
