2014. április 27., vasárnap

Paolo Giordano: Der menschliche Körper

A szerzőtől az első könyvét olvastam, a Prímszámok magányát, tetszett, bár talán nem annyira, mint a többségnek. Új könyve elolvasására végülis inkább annak tartalma késztetett.
Fiatal olasz katonák érkeznek Afganisztánba, a Gulistan völgyben vannak, nem messze attól a tartománytól, ahol az amerikaik naponta tisztogatják a falvakat a felkelőktől.


Mindegyiküknek vannak személyes problémái, amiket magukkal visznek az ismeretlen országba: a katonai orvos Egitto gyógyszerekkel nyugtatja magát, Ietri számára ez a külföldi bevetés a rég várt elszakadást jelenti az anyjától, Zampieri, az egyetlen nő, szeretné ha végre elfogadnák a férfi bajtársai. Különös életet élnek a háború és a messzi család között, amit egy gombnyomás hoz közel. Mindenki keresi a modern technika nyújtotta előnyöket a közelségre: van aki ismeretlen nővel chatel, van aki a saját feleségével e-mailezik, telefonál. Nincs privát szféra, de a helyzetből adódóan teljes bizalomra van szükség a másik iránt, de mégis idegenek maradnak egymás számára. Kicsit saját maguk elől is menekülnek és a külföldi bevetés alatt olyan szituációkat és konfliktusokat élnek át, amik alapjaiban rengetik meg őket. Nem csak az életben keresik a helyüket, hanem a bajtársak között is.
Próbálnak orientálódni, belenőni a feladatba, megszokni a helyzetet, de aztán ki kell jönniük a biztonsági zónájukból, az első bevetésükkor afgán teherautókat kísérnek egy talibánok által ellenőrzött völgyben és innentől kezdve minden megváltozik. Senki nem gondol a halálra, elvégre békés szándékkal jönnek, de aztán az olasz katonák számára rémálommá változik az első bevetés Afganisztánban. A 27 tagú egység 5 tagja meghal szörnyű körülmények között egy robbanásban, csak a darabjaikat találják meg a katonáknak, nem tudják melyik kihez tartozott. Ez a tragikus esemény mindannyiuk életét örökre megváltoztatja.
A regény a felnőtté válásról is szól, a fiatalság végéről egy egészen különleges környezetben, a háborúban. Képet fest egy zárt világról, amiben az egyének döntései sokak sorsát befolyásolják és aminek következményeit mindannyian egy életen át viselik. Giordano olyan karaktereket választott főszereplőinek, amik valószínűleg szinte minden csapatban megtalálhatóak.
Összességében bár a téma érdekes és érdekelt, maga a könyv, a stílusa engem nem igazán talált el. Ami végig zavart, h elég nehezen tudtam a szereplőket megkülönböztetni egymástól, nagyon zavarónak bizonyult számomra, h végig a vezetéknevükön emlegeti őket, magam sem értem, de ezzel a végéig gondjaim voltak 1-2 kivételtől eltekintve. Az író első könyve nekem sokkal jobban tetszett.
Talán a címet (Az emberi test) még meg lehet magyarázni, a borítót már nehezebb, az alapján talán inkább valami love storyt várna az ember, tévesen.
Magyarul még nem jelent meg, de mivel nagyon jó kritikákat kapott külföldön és a szerző első regénye Magyarországon is nagy siker volt, feltételezem, h meg fog.

2014. április 21., hétfő

Solomon Northup: Zwölf Jahre ein Sklave

Az Oscar-díj kapcsán hallottam a filmről és arról, h egy regény az alapja, így mindjárt érdekelni kezdett.
Ismét már az első mondat nagyon árulkodó, tulajdonképpen a regény összefoglalása:
Solomon Northup, New York állam polgárának története, akit elfogtak 1841-ben Washingtonban és 1853-ban egy gyapotültetvényről mentettek meg.


A színesbőrű Solomon szabadnak született és akként is él New York államban, feleségével és 3 gyerekével. A felesége keresett szakácsnő, ő jól hegedül, ezenkívül gazdálkodik, aránylag jómódúak. Az 1800-as évek középén járunk, mikor egy nap tőrbe csalják, elkábítják, majd keresztül-kasul hurcolják az országon és eladják rabszolgának, lábbal tiporva jogait. Gyakran gazdát cserél, korbácsolják, verik, embertelenül kezelik, majd 10 évig dolgozik ugyanannál a szadista ültetvényesnél, akiből minden jóság és gazságosság hiányzik. Embertelen körülmények között küzd több száz társával az életben maradásért éveken át. Helyzete kilátástalan: nem tud papírhoz és íróeszközhöz jutni, engedély nélkül sehova sem mehet, senkivel sem beszélhet, így saját maga kísérletezik tinta előállításával és figyel, vár, míg a megfelelő ember felbukkan az életében, aki segítségére lehet. Ez az ember végül egy kanadai ács lesz, aki újra megérdemelt szabadságához segíti a sokat szenvedett Solomont.
Történetét még kiszabadulásának évében írta meg, minek köszönhetően nagy ismertségre tett szert. Később szónokolt az abolicionizmus (a rabszolgaság eltörléséért küzdő mozgalom) rendezvényein a rabszolgaság ellen. Northups története nem csak az elsők közé tartozott a témában, hanem az egyik legmeghatározóbb, informatívabb és eredetibb is volt. A téma természetesen érdekes és megrázó, de a stílusával nem tudtam megbarátkozni sajnos, nekem nagyon szájbarágós és monoton volt. Egy regényt vártam, ez az inkább „tudósító” elbeszélőforma engem eléggé fárasztott. A nyelvi ill. stílusbeli gyengeségek mellett még a túl sok túl részletes leírást találtam időnként zavarónak.
2013-ben készült film a könyből és 2014-ben a legjobb film lett és 2 további Oscart nyert még, valamint 6 jelölést zsebelt be. Magyarul egyelőre nem jelent meg, gondolom az Oscar eső után ez csak idő kérdése.

2014. április 17., csütörtök

Natalie Rabengut: Die zweite Nacht

Egy újabb, régóta olvasásra váró könyv volt ez. Beváltotta a hozzá fűzött reményeimet: könnyed, gyorsan olvasható és emészthető.



Helen krimiket ír, nem is sikertelenül, de fiatal kora ellenére teljese magányosan él, elmar maga mellől mindenkit, kéretlen, morcos sítlusával és mindig feketében jár.
Frederik az új szomszédja, akivel bemutatkozás helyett rögtön az ágyban kötnek ki, ezzel alaposan meglepi saját magát is az írónő, de a magában már évek óta elnyomott szexualitás a férfi láttán felszínre tör. Bár Helennek nagyon is tetszik a pasi és mindaz, amit ő nyújt, továbbra sem akar senkit közel engedni magához, így kapcsolatukat csak a kölcsönös fizikai előnyökre korlátozza. Kb. minden fejezet úgy ér véget, h Helen és Frederik egymásnak esik, időnként nem is csak a fejezetek végén. Gyorsan észrevehető, h amolyan fordított felállásról van itt szó, hisz általában a férfiak ódzkodnak inkább egy kapcsolattól, itt Frederik bár látszólag beleegyezik a kapcsolatuk jellegébe és ráhagy mindent a makacs és szarkasztikus lányra, miközben ügyesen irányítja és persze magába is bolondítja. Hamar családi kalamajkáknál találjuk magunkat és egyre inkább megismerjük Helen igazi énjét, nála is igaz a mondás, h a zord külső érző belsőt takar. Aztán szinte minden átmenet nélkül olyannyira megváltozik a nő véleménye a kapcsolatukról, h másra sem vágyik, minthogy hozzámenjen Frederikhez feleségül, ez aztán a pálfordulás…amit számomra semmi nem magyarázott, így minimum furának találtam.
Összességében viszont tetszett a történet, egyrészről meg van spékelve jópofa testvérekkel, másrészről egy őrült computerfreak tesóval, egy ocsmány ex baráttal és erotikus leírásokkal.
Most fedeztem csak fel, h a regény egy háromkötetes sorozat 2. (!) része, de ez olvasás közben egyáltalán nem tűnt fel, mert igazából nem függenek össze a könyvek, inkább csak a „családban” maradnak, más-más szereplőket és történeteiket emelik ki.

2014. április 13., vasárnap

D. Tóth Kriszta: Jöttem, hadd lássalak

Olvastam D. Tóth Kriszta eddigi két könyvét, amikben a lányáról a Nők Lapjában megjelent írásait gyűjtötte össze ill. egészítette ki és nagyon tetszettek: a stílusa, a humora, minden. Így aztán persze, h kíváncsi voltam az első regényére, ami az édesanyja története.


A regény E/1-ben íródott és Patakhegyi Bora lánykorában kezdődik, mikor is egyetemistaként egy angol grófnak tolmácsol, ami olyan jól sikerül, h férfi már a 2. találkozásuknál azt mondja a lánynak, h őt kereste mindig mindenhol és néhány nap után kvázi eljegyzi, majd ott hagyja neki a fehér bmw-jét és lelép. Igen ám, de Bora életében ekkor már ott van Miki (Kriszta édesapja), aki miatt némi töprengés után visszaadja a kulcsot, hisz nem szereti a grófot, a szíve Mikié. A főiskola utolsó évében házasság, majd költözés Kaposvárra és jönnek a gyerekek Borcsa és Peti, minden szép, családi boldogság a köbön, legalábbis látszólag. Mert miközben mindenki azt hiszi, Takácsék házassága maga az idill, repedezik minden. Bora képtelen elfelejteni az angol grófot, helyesebben nem is őt, sokkal inkább az általa ígért izgalmas külföldi életet, az utazgatást. Nagyvilági életre, de legalábbis kultúrára, utazgatásra vágyik, egyre kevésbé találja ezt meg kaposvári életében. Epizódok által ismerjük meg az életüket: nyaralás a Balatonon és Jugóban, karácsonyok – a tipikus magyar családok élete a 70-es, 80-as években. Ám az „álom” szertefoszlik a szülők válásával, majd mikor Bora túl van a sokkon és élvezi a független, szabad életét, közbeszól a tüdőrák. Nem akar kemót és sugarazást, mert csak heteket nyerhetne, a halálos kór szorításában újra megbánja az egykori gyávaságát, sokat gondol a fiatalkorában eltékozolt lehetőségre.

Meg is érdemeltem volna. Igen. A jobb életet. És a szabadságot. De gyáva voltam hozzá. A kalandhoz, az ismeretlenhez, ahhoz, hogy befejezetlenül hagyjak egy történetet – és elkezdjek helyette egy ismeretlen másikat. Csakis magamnak köszönhetem. Megkaptam, amit akartam. A befejezést. Ha tudtam volna, hogy ez lesz belőle… Ha lett volna erőm lépni. Akkor menni, amikor mehettem volna.

Nagyon jó dramaturgiai húzás, h miközben Bora állandóan az elszalasztott lehetőséget bánja az angollal, sorra olvashatjuk az újságcikkeket róla, h dehogyis gróf, hanem csaló szélhámos, aki ugyanazzal a dumával etetett világszerte nőket, ezzel kicsalva a pénzüket.
Bár a könyv összességében tetszett, de Bora karakterével nem tudtam megbarátkozni. Állandóan az köszön vissza, h nem mert elmenni, kihagyta élete nagy lehetőségét,…nem szerette a grófot, Mikit szerette, akkor? Elmúlt? Igen, de ami nincs, hogy ne múlt volna el…Szakításról ír, miközben néhány napot töltött ezzel az emberrel. Nem tetszett ez a „jobbat érdemlek” szöveg sem, hozott egy döntést, amit aztán megbánt, de nekem kicsit úgy tűnt, h a saját lelkét, saját magát is megmérgezte ezzel az állandó „mi lett volna, ha” merengéssel.
A könyv jó néhány kérdést felvetett bennem: mit szólt a családja, mi a helyzet az angollal? És hát persze mindig izgalmas az ilyen jellegű könyveknél, h mi az igazság, meddig tart és hol csap át fikcióba? Mindezekre interjúkban mások is rákérdeztek, a szerző azt mondta, h a könyv egy regény, amit egy valóságos nő ihletett, de nagyrészt fikció. Nehéz volt számára E/1-ben megírni ezt a történetet, skizofrén állapot volt az anyja haldoklását a sajátjaként leírni, magáról pedig egyes szám harmadik személyben írni. Guiy, az angol széltoló sármőr valóban létező személy és az idézett cikkek is valódiak, de az édesanyja sohasem tudta meg az igazságot róla, ami Kriszta szerint jobb is, mert így megmaradhatott számára egy álomképnek.
Érdekes, de kissé fura könyvnek találtam, valahogy ez volt az érzésem mindig a regénnyel kapcsolatban, mikor megláttam a borítót és a címet. Ez utóbbi egyébként az Omega Ha én szél lehetnék c. slágeréből való, ami az édesanyja kedvenc száma volt, a borító miértjére még nem jöttem rá;).

2014. április 10., csütörtök

Ken Follett: Winter der Welt: Die Jahrhundert-Saga 2.

Az évszázad trilógia 2. része a 2 világháború krónikája. 1933-ban, Hitler hatalomra jutása után kezdődik, 9 év telt el az első könyv befejezése óta.


Sorra veszi a történelmi eseményeket és tovább követjük a már megismert szereplők sorsát Angliában, Németországban, Oroszországban és az Egyesült Államokban. Ahogy az első kötetben, úgy itt is a valós történelmi eseményekre fűzi fel néhány család életét. Nagyon tetszett, ahogy a szálak keresztezik egymást, ahogy a szereplők ill. gyerekeik egymásba botlanak. Érdekes látni, mivé lesznek a gyerekek, ”akiknek ott voltunk születésénél, ismerjük a szüleiket”. Itt is van persze szerelem és olyan ügyesen keveri a kártyát Follett, h időnként immáron jól ismert szereplőink gyerekei között lobban lángra. Valahogy itt inkább volt az az érzésem, mint az 1. résznél, h nagyon sok szereplős, nagyon összetett, tudtam követni, de időnként idegesített, h már megint egy másik szereplőre és országra nyargalunk át a fejezeten belül már ötödször:S. Ráadásul helyenként már nem tudja olyan jól kézben tartani ezt a rengeteg szereplőt, a több generációt, sokak sorsa egyszerűen – érthető módon – elsikkad. Szerintem nagyobbak az ugrások is benne, mivel sok helyszínen játszódnak az események alig-alig tudunk meg valamit a háborúról, a szokásos koncentrációs táboros históriákról, ami egyrészről nem baj, mert nagyon sok könyv szó erről, de talán kicsit furcsa, h szinte meg sem említi a zsidóüldözést. Csak néhány epizódot emel ki az eseményekből, pl. a Reichstag leégését, az Aktion T4 –t, a fogyatékosok kiirtását Hitler Németországából, kis epizódokkal nagyon jól érzékelteti a nácik növekvő uralmát. Persze van néhány szereplő is, akiket kezdetben magukkal ragadnak ezek az eszmék, másokat meg a sztálini kommunizmus, de többségük hamar rádöbben a rendszerek kegyetlenségére.


A hadi eseményekről ezúttal sokkal kevesebbet ír, az volt az érzésem egyébként is, h kevesebbet tudtam meg a II. világháborúról, de ez olyan szempontból nem gond, h erről mindenkinek több információja van, úgy általában szerintem. Csak bizonyos eseményeket emel ki és azokkal foglalkozik részletesen, pl. Pearl Harbort ill. Japán és Amerika harcát Hawaiion, valamint a partraszállást.
Follett nem bánik kesztyűs kézzel a szereplőivel, néhányat be is áldoz, ezzel is hitelesebbé téve a történetet. Néhány fiatal szereplőjéből igazi hőst farag, talán időnként túl is lő a célon, a jók túl jók, a rosszak túl rosszak. Sokkal megrázóbb egy-egy ismert történelmi tény, emberek sorsán keresztül bemutatva: a pearl harbori bombázás, ha egy fiatal menyasszony leli halálát benne, a szovjet hadsereg berlini tartózkodása, ha erőszaktevésük után sosem látott gyermekeket hagynak maguk után, ázsiai vonásokkal.
Eléggé elhúztam ill. elhúzódott a monumentális regény olvasása (közben 7 másik könyvnek értem a végére;)), érdekelt, de valahogy a két kötet egybe nekem túl hosszú lett. Izgalmas és fordulatos regény így nem tűnik fel, h az ember egy történelem könyvet olvas.
Magyarul A megfagyott világ címmel jelent meg. A trilógia harmadik része – ami a hidegháború korszakát öleli fel – a tervek szerint még idén megjelenik angolul.

2014. április 5., szombat

Helen Fielding: Bridget Jones - Verrückt nach ihm

Ritkán fordul elő velem, h tudnám egy könyv magyar ill. német megjelenésének a dátumát, általában annyira el vagyok foglalva az olvasnivaló heggyel;), de ennél a könyvnél nagyon képben voltam, mert többször is olvastam az első két részt és nem lehetett kérdés, h érdekel, hogyan folytatódik a történet, hát kissé meglepett.


Bridget immáron 51 éves, két gyermekes anya, ráadásul özvegy, de nem kevésbé bohókás, szeleburdi és szeretnivaló, mint anno harmincas szingliként. Mark Darcy - élete szerelme - hirtelen hal meg és Bridget magára marad a gyerekekkel. Hű barátai Tom és Jude továbbra is ott vannak vele és persze Daniel Clever sem marad ki a történetből.
Mark már 4-5 éve halott és bár anyagilag bebiztosította a családját, mégis hatalmas űrt hagyott maga mögött. Igazából a történetben elég gyorsan oda jutunk, h az ember elfelejti az eltelt kb. 15 évet, mert főhősnőnk ismét a súlyával, a kalóriákkal, az alkoholegységekkel, na meg a pasivadászattal van elfoglalva, ami újdonság és legtöbbször elég megmosolyogtató, immáron a twitteren is nyomul;).
Az események hasonlóan alakulnak, mint az előző könyvekben: ott is ment az állandó nyavalygás, de azért két jó pasi állt sorba érte, itt is ez lesz, a nála 20 évvel fiatalabb Roxsterrel nagyon is jól megértik egymást – az ágyban mindenképpen - és egy idő után nem lehet nem észrevenni, h az állandóan felbukkanó Mr. Wallakernek is szerepe lesz a szerelmi bonyodalmakban. Őt először csak a felületes Bridget szemével látjuk, ill. nem is látjuk, de mikor igazán feltűnik neki, kiderül, h álompasiról van szó, ráadásul – ez csak szerintem - kicsit olyan Markos.
Persze a gyereknevelés és a pasivadászat mellett más egyéb, komoly dolgok is foglalkoztatják Bridgetet, forgatókönyvének írása és az azt megfilmesíteni akaró céggel való huzavona is színesíti a történetet, amolyan Jonesysan persze;). Hisz eredetileg tragédiának szánta, de lassan komédiává változik, ami el is gondolkoztatja, h még a tragédia is nevetségessé válik általa.
Bridget egyrészről ugyanolyan, ugyanakkor időnként igazán megejtő az özvegy, aki még mindig szereti a férjét és szeretné visszakapni a maga és a gyerekei számára.


Az írónő anno igazi kultfigurát és műfajt teremtett, azóta is virágzik a harmincas nők életét bemutató iparág, most viszont újra valami forradalmit hozott, bemerte vállalni, h Bridget számára is múltak az évek. Kíváncsi vagyok, h ezzel is képes lesz-e követőkre találni, jön-e egy ilyen hullám, ami immáron idősebb nőkkel foglalkozik. Ami viszont szintén hozzá tartozik a dologhoz, h bár a főszereplő papíron már 50 fölött van, de a karakter nem nagyon fejlődött tovább, így a forradalmi lépés csak félig-meddig sikerült. Ezen felül anyaként és felelősségteljes felnőtt nőként is van néhány eléggé megkérdőjelezhető döntése, tette. Másrészről elég kockázatos volt a mindneki kedvence Markot kiírni a történetből, biztosan sokaknak jelentett ez nagy csalódást, de nem gondoltam volna, h az egyik legcsalódottabb Colin Firth volt;). A TIME magazin szerint, az írónő telefonon közölte vele a hírt, megkérdezte, h van-e vele valaki és ül-e, olyan volt, mintha tényleg meghalt volna valaki, fel kellett dolgoznia a színésznek, Fielding meg majdnem részvétet nyilvánított;). Ennek ellenére a szereplése nincs kizárva az esletleges harmadik filmben, hisz jelenléte a könyvben is érezhető. Bármi lehetséges tehát, főleg, h a forgatókönyv Hugh Grant szerint még nincs kész és senki nem írt még alá a filmre, de már dolgoznak a skripten, ő is látta. Kíváncsian várom.
Gondolom nem fognak ekkora ziccereket kihagyni (megfilmesítés, Colin Firth szereplése). Szerintem a filmek nagyon jót tettek a könyveknek, nem is tudnám másként elképzelni Bridgetet, mint Renée Zellwegerként, Mark Colin Firth, Daniel pedig Hugh Grant volt most is olvasás közben.
Magyarul Bolondulásig - Bridget Jones naplója 3. címmel kapható.