2012. február 27., hétfő

Jókai Mór: Névtelen vár

Rég olvastam Jókait utoljára, pedig minden könyvét szerettem. Ezt az 1877-ben született történelmi regényét, már régóta terveztem, mert annyit tudtam róla, h Napóleon egyetlen magyarországi csatájáról (is) szól, márpedig az az én szülővárosom környékén volt. Hogy végre biztosan sorra kerüljön, felvettem az idei Várólistámra is.


A regény havas, téli tájon kezdődik, pont ilyen volt itt is, mikor elkezdtem olvasni. Franciaországban vagyunk, a szereplők is franciák, meglett férfiak életüket nem kímélve szeretnének megóvni, megszöktetni egy kislányt, ami sikerül is, ám azonnal utánuk küldenek egy szép bárónőt.
Majd egy elég nagy váltással, Magyarországon, a Fertő-tó partján találjuk őket az un. Névtelen vár lakóiként, évekkel később. Immár nevük is van a szereplőknek, de vajon ez a Lajos, Marie és Katalin megegyezik a történet eleji francia személyekkel?
Az ifjú Lajos mindenesetre éjjel-nappal vigyáz a rábízott lányra, aki rajta kívül nem beszélhet senkivel, a férfi arra tette fel életét, h megvédelmezze a lányt, akiről eleinte nem nagyon derül ki, kicsoda, csak az, h mindenkinek fontos. Bezárva élnek, így elkerülhetetlen, h a felcseperedő lányban ne támadjanak gyengéd érzelmek az őt oltalmazó fiatalember iránt, akinek ő a mindene, mégis felkelti figyelmét a szomszédba költöző, ellenállhatatlan Katalin bárónő. Évek telnek el csendesen, kissé unalmasan (időnként az olvasónak is, nem csak a szereplőknek) és az író közben el tudja hitetni, h a Névtelen vár lakóira figyel titkon mindenki: nem csak a helyi pandúr és a vízi vadóc, Hany Istók, hanem álruhás franciák révén maga Napóleon is. A rejtegetett lány, nem akárki ugyanis: Marie, XVI. Lajos és Mária Antoinette egyetlen életben maradt gyermeke és a royalisták azt remélik, egyszer még felülhet újra a trónra, ami jog szerint megilleti. Jókai parádésan fűzi a szálakat, van itt minden: izgalom, árulás, romantika, intrika, ármány, na és persze szerelem. Maga a történet, a fikció nagyon tetszett, viszont az utolsó része, a csata leírása egyáltalán nem kötött le, sőt untatott, nem is kicsit, bár pont ezért akartam elolvasni, mert a győri csatáról van szó, bár, h mennyire fikció vagy mennyire van alapja, annak amit leírt, nem tudom, szóval sokkal okosabb nem lettem a témában.
A történelmet nem változtatja meg Jókai, így Franciaországból nem lesz a regényben sem újra királyság, Marie-val a trónon, de ha ebből a szempontból nem is lesz happy end, a szerelmi szál, azért csak beteljesedik.
Ami kicsit zavart, h csak nagyon bújtatva ír a történelmi eseményekről, bevallom nekem időnként nem volt teljesen egyértelmű, h mit miért, ki kicsoda. Ami viszont tagadhatatlan, h egyszerűen gyönyörűen ír, élmény volt olvasni, ez nagyon szembetűnő volt, különösen az elején. Szóval arra jutottam, h Jókai örök, ma is aktuális és közel 60 éves írói munkásságának, több, mint 140 kötetesre rúgó termése igazi kincs, melyek között nem csak a mindenki által ismert, nagy klasszikusok találhatók meg, hanem jó néhány kevésbé ismert vagy már feledésbe merült, de olvasásra érdemes regény.
Nagyon jó dolognak tartom, h a regényeit ingyenesen és legálisan lehet letölteni a mek-ről, a Névtelen várat én is elektronikus könyv formában olvastam és még jó néhány Jókait letöltöttem, szóval feltétlenül folytatása következik!

2012. február 24., péntek

Sophie Kinsella: Göttin in Gummistiefeln

Samantha a londoni city egy menő ügyvédi irodájában robotol, h 29 évesen a legfiatalabb senior partner váljon belőle. Nagyon durván nyomja: nincsenek barátai, hétvégéi, szabadideje, nincs élete, csak a munka, az ügyfelek, a mobil, a főnök, meg a karrier. Mikor egy kezdő hibát vét, mellyel oda a kinevezés, úgy érzi az életének is vége, hisz a munkája az élete. Szégyenében elmenekül, majd kissé piásan egy faluba keveredik, ahol kalandos körülmények és félreértések után házvezetőnőként kezd dolgozni.


Az első napok igazi kihívást jelentenek, ámokfutása nem mindennapi a konyhában: jóval több pénzt ad ki, mint amennyit keres: az összemosott ruhákat titokban újra megveszi, az ingeket mással vasaltatja, ételfutároktól rendel, de kissé együgyű sznobék nem fognak gyanút, hisz fogalmuk sincs, h egy 158-as IQ-val rendelkező, Cambridge-diplomás sztár jogászt vettek fel. Aki számára lassan körvonalazódik, h milyen élete is volt eddig: nem voltak emberi kapcsolatai, tulajdonképpen a normális életet újra kell tanulnia. Nem lesz egyik napról a másikra konyhatündér, de amint felfedez magában egy másik Samathát, akit érdekelnek a háztartás dolgai, aki igen is tud főzni, mosni, vasalni, aki házias és csinos és akinek gyerekkora óta nem volt egy szabad hétvégéje összeáll a kép. Rácsodálkozik a világ legegyszerűbb dolgaira, a jól végzett fizikai munka örömére, egyszerűségére, rádöbben az egyszerű hétköznapi dolgok szépségére, az emberi kapcsolatok fontosságára. Persze meg van a szerelmi szál is, elég gyorsan egymásba habarodnak Nathaniellel, a kertésszel. A főnökei is nagyon kedvesek, egyszerű, nem túl iskolázott emberek, kissé sznobok, de jóindulatúak és Samantha őszinte meglepetésére bebizonyítják, h érdek nélkül akarnak jót neki, ilyet nem nagyon tapasztalt a londoni cityben. Végül még a becsületét is visszaszerzi és képes arra, h meglássa, mennyivel jobb az élete házvezetőnőként, egyszerűen, boldogan.
A vége persze happy end, ennek ellenére is meglepett Kinsella, abszolút pozitív értelemben, mert nem egy bugyuta lányregényt kaptam, bár talán kicsit azt vártam, persze időnként romantikus, meg rózsaszín és idilli, de összességében nagyon szerethető, szórakoztató és helyenként túlmutat önmagán.
A kérdés, amit a történet boncolgat abszolút aktuális, mi ér többet? A karrier, siker, pénz triója, vagy esetleg a nyugalom, a szabadság, az emberi kapcsolatok? Szerintem mindenkinek saját magának kell kisakkoznia, mi az, ami neki jó, melyik az a kombináció, ami leginkább boldoggá teszi. Szerintem kicsit fejlődésregénynek is értékelhető a történet, bár persze nem biztos, h automatikusan ezt gondolná az ember, ha egy menő jogászból hirtelen házvezetőnő lesz, itt mégis ezt történt szerintem.
Magyarul Kétbalkezes Istennő címmel jelent meg, jobb címnek tűnik, mint a német (Istennő gumicsizmában), már csak azért is, mert emlékeim szerint Sam egyszer sem húzott gumicsizmát. Bár már olvastam az írónőtől (Madeleine Wickham: Die Tennisparty ), ez volt az első Sohpie Kinsella könyvem, nem csalódtam benne, szóval biztos nem az utolsó.

2012. február 19., vasárnap

Jorge Bucay: Nyitott szemmel szeretni

Párkapcsolati tanácsadó egy regénybe rejtve. Gondolom ez lett volna cél, nekem viszont szinte végig az volt az érzésem, h inkább egy tanácsadó könyvet olvasok, telis-tele nagy igazságokkal, amik viszont nekem megfekszik a gyomrom egy idő után, főleg mikor inkább egy regényt akartam volna olvasni. Erőlködött, h történetet építsen a tanácsok köré, szerintem annyira nem sikerült.


Alapvetően 2 párterapeuta közös könyvének születésének lennénk tanúi, ha a technika ördöge nem szólna közbe. Véletlenül Robertohoz kerül Laura, egy pszihológusnő e-mailje párkapcsolati problémákról. Először el sem olvassa a leveleket, de aztán kíváncsiságból mégis beleolvas és egyre jobban érdeklik, annál is inkább, mert magára ill. a kapcsolatára ismer a fejtegetésekben, amik nem csak komolyan elgondolkodtatják, hanem fel is nyitják a szemét. Lassan megszállottjává válik a nő leveleinek és mikor az azt írja, nem küld több levelet, mert (az eredeti címzett, a kollágája) Fredy nem is válaszol, h ezt megakadályozza levelezni kezd a nővel, a másik férfi nevében. Lassan a technika segítségével már nem csak Laura, hanem a másik pszichológus levei is Robertohoz futnak be és a másik nevében mindkettőjüknek ő válaszol, zavartalanul űzheti kisded játékait. Levelezésükön keresztül a férfi beleszeret Laurába és mikor páciensként felkeresi , érzései csak erősödnek és viszonzásra is találnak. A végén kiderül az igazság és megjelenik a könyv, ami Robertonak hála, még jobb lett mert felbukkanásával más irányt vettek a gondolatiak.
Ha vki szereti a párkapcsolatokat boncolgató (ízekre szedő) könyveket, neki biztosan tetszeni fog, nekem annyira nem, szerintem ráadásul időnként kissé szájbarágós is.
Végül 2 idézett, ami megfogott:
Amikor beleszeretünk valakibe, a hasonlóságát szeretjük, amikor pedig szeretjük, beleszeretünk a különbözőségébe.

A szenvedély öncélú őrület, szinte törvényszerűen bekövetkező esztelen, zavart állapot, rögeszmés rajongással tetézve.
A szeretet viszont józan végeredmény, amelyet nem adnak ingyen. Tartósabb, kevésbé viharos, és keményen meg kell dolgozni azért, hogy megmaradjon.

2012. február 15., szerda

Katja Maybach: Melodie der Erinnerung

Ezt is kölcsönbe kaptam, megbízható könyvdealer barátnőmtől;), akivel eléggé egyezik az ízlésünk, most sem csalódtam benne.
A kerettörténet a 80-as évek elején Argentínában játszódik, ahol épp 6 éves börtönbüntetése után szabadul a német felmenőkkel rendelkező Carlos, egy amerikai újságírónő segítségével. A szintén német gyökerekkel büszkélkedő nő igazi nagy sztorit remél a rezsim ellenes tettei miatt lecsukott férfitól, mégis másként alakul minden.


A kis ’bevezetés’ után visszacsöppenünk az 1923-as Münchenbe, ahol Hitler épp akkor akarja magához ragadni a hatalmat, de ez még csak a sörpuccs, ami után 5 éves börtönbüntetésre ítélik hazaárulásért, de már akkor mindenki róla beszél, ki így, ki úgy. A von Stetten család életét meséli el az írónő kisebb-nagyobb ugrásokkal az ’50-es évekig a forrongó, formálódó Németországban, melynek történései időnként az ő életükbe is durván beleszólnak. A család csupa nőből áll, az anyából és 3 lányából, mindannyian szerencsétlenek a szerelemben: az egyiket évekig hitegetik, majd elhagyják, a másikat megerőszakolják, ezzel örökre megpecsételve férfiakkal való kapcsolatát, a harmadik szerelme az esküvő előtt lesz öngyilkos. A 3 nővér mégis átvészeli a vérzivataros időket gyermekeivel, férfiak nélkül és meg is állják a helyüket, bár alaposan megnehezíti a sors az életüket, de Fee átveszi a családi porcelángyárat, Stella pedig valóra váltja az álmát és divattervező lesz először Münchenben, majd Párizsban nyit szalont – igazi emancipált nővé válik. A 3 testvér közül a legszebb, Tatjana nem dicsekedhet karrierrel, mégis leginkább az ő története áll a középpontban, reménytelen, élethosszig tartó szerelme, majd érdekkapcsolata egy náci tiszttel, akihez aztán Argentínába költözik. A sors iróniája, h élete mindkét fontos férfija ott kezd új életet a 2. Világháború után, az is, aki küzdött Hitler ellen és azért hagyta el Németországot, mert nem akart ott élni, ahol ez az ember került hatalomra és az is, aki szolgálta ezt az embert és a rendszert. Argentínában pedig mindketten a társadalom elismert, megbecsült, tisztelt és igen jómódú tagjai lesznek.
Az eleje nagyon, a 2. fele vhogy kevésbé kötött le és tetszett, nem nagyon tudnám megmondani miért. Összességében viszont egy izgalmas, szórakoztató és fordulatos családregény, többnyire ügyesen bonyolított cselekménnyel.
A vége tetszett és összeállt a kép, végigmeséli a főszereplők sorsát és értelmet nyert számomra is a két idősík, vagyis a kerettörténet, ami időnként fel-felbukkant az elbeszélésben, de nekem sokszor értelmetlennek tűnt.
A borító és a cím (Az emlék(ek) dallama) elég giccses, azért a regény nem ilyen;). Az eredetileg divatújságíró Maybach könyvei, melyek igen sikeresek Németországban, magyar fordításban nem jelentek meg.

2012. február 12., vasárnap

Pascal Mercier: Éjféli gyors Lisszabonba

Az 50-es évei végén járó, klasszikus nyelveket tanító tanárnak, Raimund Gregoriusnak egy különös találkozás megváltoztatja az életét: először egy portugál nővel találkozik fura körülmények között, majd egy portugál könyv ragadja meg még ugyanazon a napon a figyelmét. Ez a két dolog elég ahhoz, h csapot-papot otthagyva elhagyja Bernt és vonattal Lisszabonba utazzon. Akar még valamit kezdeni az életével a magának való, otthonülő könyvmoly, fogy az ideje, itt az alkalom, h kiszabaduljon a jól megszokott, kényelmes mókuskerékből, így habozás nélkül vág bele élete kalandjába.


Rabul ejti és Lisszabonba vezeti egy könyv, minél többet akar megtudni az írójáról, akinek története beszippantja, megszállottan keresi a portugál orvos-költőhöz vezető utat és meglepő módon lépten nyomon bele is botlik a luzitán fővárosban. Egyik tanár, barát, rokon vezet a másikhoz, miközben lassan összeáll a kép a fejében Amadeu de Pradoról. Két történetet olvashatunk tehát párhuzamosan a regényben: az egyik a jelen, Gregorius élete, a másik a múltba viszi vissza az olvasót és elbeszélések, visszaemlékezések révén ismertet meg a portugál orvos sorsával.
Számomra kissé érthetetlen, h mi az, ami ennyire megragadta Gregoriust, miért ejtette rabul Prado könyve, élete, személyisége, miért lett a már rég halott orvos és költő megszállottja, miért adta fel a saját életét, csak azért, h megismerje az övét. Tagadhatatlanul egy egészen különleges ember elevenedik meg a család, barátok, ismerősök elbeszéléseiből, de Gregorius semmit sem tudott róla, mikor útnak indult. A történet végére viszont többet tud Amadeuról mint bárki más, holott nem ismerte, sohasem találkozott vele, megszállottsága tehát eredményre vezetett, összeállt a különleges ember élete, küzdelmei a becsületért, igazságért, küzdelmei saját magával, mind-mind fontos szerepet nyernek a könyvben és megelevenedik benne a Salazar-diktatúra Portugáliája is.
Nem mondhatom, h nem volt érdekes, nem kötött le, mert nem lenne igaz, de ugyanakkor fura is, már eleve ez a teljesen irracionális utazás, egy olyan ember fordítja ki 4 sarkából saját életét, akitől a legkevésbé várná ezt bárki is és ehhez számomra hiányzott az igazi indok, amiért ezt teszi. Időnként számomra túl filozofikus és idealista volt, de ami jobban zavart, h a főszereplő pár óra alatt úgy megtanult portugálul, h rögtön nem éppen könnyű szövegek fordítására vállalkozik. Azt is kicsit röhejesnek találtam, h mindenkinek van valami irománya Amadeutól, amit aztán oda is ad a hivatalosan portugálul nem beszélő Gregoriusnak, aki persze simán lefordítja a nem mindennapi eszmefuttatásokat.
Érdekes egyébként, h rövid időn belül már második alkalommal bukkanok erre, h valaki úgy tanul portugálul, h elkezd egy könyvet olvasni és előbb-utóbb megérti…(Portugálul olvasok)nem igazán tudom ezt mire vélni, de gyanítom, h nem a nyelv könnyű tanulhatóságáról, inkább véletlenről van szó.
A 15 nyelvre lefordított, 2,5 millió példányban elkelt regényből idén film is készül, eleinte arról volt szó, h Geoffrey Rush fogja Gregoriust alakítani, a legújabb hírek szerint viszont Jeremy Irons vette át a szerepet. Eredeti helyszíneken, tehát Bernben és Lisszabonban, német-svájci koprodukcióban készül majd az adaptáció, a munkákat február végén, március elején kezdik.

2012. február 8., szerda

Charlotte Roche: Schoßgebete

Charlotte Roche első könyvének sikere után nagy csinadratta volt a 2. megjelenésénél, de hamar kiderült, h ez nem lett olyan ütős, így a siker is mérsékelt maradt – ezt szűrtem le legalábbis előzetesen. Elolvasva szerintem nézőpont kérdése, h melyik könyve „jobb”. Nyilván, aki olvasta a Nedves tájakat, annak nem túl meglepő a helyenként ’lényegre törő’ és igencsak szexuális fogalmazás, így persze, h nem üt akkorát, mert eleve ezt várja az ember.


Kicsit az az érzésem, h megírta a Feuchtgebietét, azzal berobbant a köztudatba, mert pikáns, merész, erotikus és tabudöntögető volt. Majd jött a 2. könyve, amiben az 1. után nem lehetett elszakadni ettől a vonaltól, van is benne néhány hasonlóan szexuális tartalmú dolog, de sokkal kevesebb, mint emlékeim szerint a másikban. Persze a könyvet most is a szex témával akarták eladni, a TV Totalban is volt vendég Roche a megjelenéskor, akkor hallottam a könyvről, persze ott is egy szex részletet olvasott fel, pedig az itt abszolút mellékszál, amit az 1. könyvénél nem lehetett elmondani. A szexleírások csak mintegy keretbe foglalják a történetet.
Egyébként elég könnyen össze lehet foglalni a regényben leírt 3 nap történéseit a 33 éves Elizabeth életében: Kedd-szex, szerda-orvos, csütörtök- bordélyház. Na meg persze a napi foglalkozások a terapeutájánál.
Mert hogy ez a történet csak első blikkre játszódik a jelenben, ahol a főszereplőnek van egy nálánál jóval idősebb férje, egy lánya egy másik pasitól és amiben ő akar lenni a legjobb anya, a legjobb feleség, a legjobb szerető és a terapeutájának a legjobb páciense is.
A másik szál a terápia alatt kúszik be a történetbe és lassan, de biztosan háttérbe szorítja a jelen eseményeit, mert az élete története a múltban játszódik, a múltban történt események határozzák meg őt, az életét. Egy 8 évvel ezelőtti baleset teljesen megváltoztatott mindent. Elizabeth az esküvőjére készült Londonban és egy autóbalesetben életét vesztette a 3 oda tartó testvére, akik közül kettő még gyerek volt. Természetesen az esküvő elmaradt, a kapcsolat nem bírta ki ezt a csapást, de „vigaszként” megszületett belőle a kislányuk. De vajon jól van az, h mikor a lányára gondol, a 3 halott testvére és szörnyű tragédiájuk is mindig eszébe jut? Ezek a történések, amiknek a feldolgozásába pillantunk bele, adnak a könyvnek egy egy komoly, mély árnyalatot.
Van Charlotte Roche könyveiben és magában is valami fura, valami bárgyúság, valami kis bugyutaság, nem tudom jobban kifejezni. Érdekes, talán egy másik írónál sem tapasztaltam, amit nála, h a főhősnőit 1 az 1-ben úgy képezelem el, mint amilyen ő, pedig kb. ha 3x láttam ill. hallottam. Mert az írónő és a főszereplői is egy nagyon érdekes keveréket adnak: egyrészről van bennük egy nagyon frivol ’dög’, másrészről viszont egy abszolút szende, naiv kislány.
Vannak természetesen hasonlóságok az első könyvével, itt is kendőzetlenül ír a szexualitásról, bár jóval kevesebbet és másként, mint az 1. könyvben, más generációról van szó itt már. Itt is fellelhető helyenként, h polgárpukkasztásra utazik és a higiéniát, mint olyat itt is elég nagyvonalúan kezelik a szereplők.
Arra magamtól is rájöttem, h bizonyos részei önéletrajzi ihletésűek, de mikor olvastam, h a 3 testvére tényleg akkor veszítette éltét, mikor az ő esküvőjére mentek, kirázott a hideg…és kicsit jobban utána olvasva Charlotte Roche életének, kiderült, h a könyvnek nagyon sok eleme önéletrajzi, így a regény valós tényeken alapuló fikció. Ezen infók birtokában másként néztem már az írónőre is, mert mindezt olvasni is szörnyű, de átélni...nagyon durva.


Előzetesen nem vártam a könyvtől, h felkavar, mégis ez történt. Komplexebb, érettebb, időnként ez is undorító, máskor vicces, helyenként durva és szexista, sokszor szomorú, de mindenekelőtt őszinte, brutálisan.
Magyarul még nem jelent meg, kíváncsian várom meg fog-e, a címe Ölimák-at jelent. És bár, ahogy az elején említettem, nem lett akkora siker, mint az első könyv, máris megszerezte a Constantin Film a filmjogokat.

2012. február 4., szombat

Lomb Kató: Nyelvekről jut eszembe

A könyv szerzője, Lomb Kató tolmács, fordító, a világ első szinkrontolmácsainak egyike. Bár fizikából és kémiából doktorált, érdeklődése hamar a nyelvek felé fordult, összesen 16 nyelvet beszélt (angol, bolgár, dán, francia, héber, japán, kínai, latin, lengyel, német, olasz, orosz, román, spanyol, szlovák, ukrán) és ami szerintem a legnagyobb: java részüket autodidakta módon tanulta meg. Kilenc-tíz nyelven tolmácsolt (négyen felkészülés nélkül is), illetve hat nyelven fordított szakirodalmat és olvasott szépirodalmat.
Lomb Katóval úgy kerültem először igazán kapcsolatba (bár előtte is hallottam róla), mikor a munkahelyem Lomb Kató termében ülve átfutottam az életrajzát és nagyon is megakadt a szemem egy tőle származó idézeten:
A nyelv az egyetlen, amit rosszul is érdemes tudni.

Lehet, h ez elsőre furán hangzik, mégis nagyon egyetértek vele. Mert nem az apró nyelvtani hibákon múlik a dolog, hanem azon, h meg mersz-e szólalni, ki tudod-e fejezni magad, akár kisebb hibákkal is.


Ez az első könyv, amit olvastam tőle, de biztosan nem az utolsó. Teljesen egyetértek mindazzal, amit leírt, a nélkül, h tudtam volna ezekről a teóriáiról, ugyanezeket harsogom én is évek óta:
Nézz tv-t azon az idegen nyelven, amit tanulsz, de keress valami olyan műsort, filmet, sorozatot, amit szívesen nézel, ami érdekel, ami közben ki tudod kapcsolni, h ez egy „feladat”, nézd azért, mert élvezed és mert érdekel.
Könyvolvasással kapcsolatban szintén megegyezik a véleményünk.
Ne nyúljunk rögtön szótárhoz, ha egy-egy szót nem értünk. Ha fontos a kifejezés, újra felbukkan majd és megmagyarázza önmagát, ha nem fontos, nem volt kár elsiklani felette.

Nem hagyta, hogy a ritka, bonyolult kifejezések elriasszák, ezeket átugrotta, mondván: ami fontos, az előbb-utóbb úgyis felmerül újból, ha kell, megmagyarázza magát.
Kulcsszava mindenekelőtt az érdeklődés volt, a másik pedig a kontextus, a szövegkörnyezet.
Az egyik kolleganőm szokta kérdezni, hogyhogy nem szótározok, mikor németül olvasok, őszintén: meg is őrülnék… Az már nem lenne szórakozás, az munka lenne és ki szeret dolgozni a szabadidejében? Azon kívül a modern nyelvoktatásnak pont ez a lényege, amit Lomb Kató korát megelőzve ismert fel: nem a szótár kell, hanem a kontextus és az érdeklődés! Saját bőrömön évek óta tapasztalom, mennyire igaz ez, mégis olyan kevés embert tudok meggyőzni erről, így különösen örültem, h ebben az írásban –is-megerősítést találtam. Természetesen az is hozzátartozik mindehhez, h először el kell érnie az embernek (legalábbis a nagy többségnek, a kivétel pl. pont Lomb Kató) egy szintet adott nyelven, de ha megvan az érdeklődés hatalmas előrelépést lehet elérni tv, internet, olvasmányok segítségével.
A nyelvi jelenségekkel sűrűn kell találkozni ahhoz, hogy a szövevényükben utat találjunk.

Egy másik felmérés szerint egészen pontosan 16-szor kell hallani, leírni, használni valamit, míg az úgy beépül, h aktívan tudjuk használni, már csak ezért is érdemes idegen nyelven tv-t nézni, vagy olvasgatni, mert ezek pl. ezt a folyamatot is nagyon meg tudja gyorsítani.
A motiváció fontos szerepéről is írt, amit sokszor alábecsülnek, pedig borzasztó fontos: ha megvan, képes arra, h megduplázza egy nyelvtanuló teljesítményét, hiánya, nagyon vissza tudja vetni az embert.
Fontos szerepet kap az anyanyelvünk is a könyvben, aminek szintén nagyon örültem, mert a téma különösen érdekel és „érint”. Majd leesett a fejem a nagy bólogatásban olvasás közben, annyira jó, amikor az ember nyomtatásban olvassa mindazt, amire inkább ösztönösen jött rá, mint tudatosan:). Ezt írja az anyanyelvről:
Megtanultunk a nyelven beszélni, anélkül, h a nyelvről bármit tudnánk.

Talán első blikkre furcsának hangzik, pedig mennyire igaz! Egészen elképesztő mennyire „ösztönlények” vagyunk, mikor az anyanyelvünket használjuk és mennyire másként működünk, mikor idegen nyelven szólalunk meg.
A mélyen begyökereződött, magától értetődőnek látszó tényeket nehéz a kategóriák és szabályok elvont szintjére emelni.

Abban a kivételes helyzetben vagyok, h már jó pár éve tanítom a magyart, idegen nyelvként külföldieknek. Így a fenti állítását – főleg eleinte – nagyon sokszor tapasztaltam. Ebből a szempontból is érdekes volt a könyv, mert nagyon is értettem, mire gondolt Lomb Kató, mikor arról írt, 3x is beletört a bicskája a magyar nyelv tanításába, nem könnyű kenyér.
Nemcsak az ország (Japán): a nyelv maga is sziget. Zárját egyetlen más nyelv tudása sem segít felpattintani. Ugyanezt mondják a magyarról és a baszkról is. Utóbbiról azt állítják, hogy csak az ördögnek sikerült öt év alatt megtanulni, de öt perc alatt ő is elfelejtette, mihelyt nem volt szüksége rá.

Bár majdnem annyi idős a könyv (1983), mint én, a legkevésbé sem elavult, ami hatalmas szó szerintem, mert mint a legtöbb tudományban, a nyelvoktatásban is minden alapjaiban változott meg ez idő alatt, ez is jelzi, mennyivel megelőzte Lomb Kató a korát.
Gyakorló nyelvtanárként nagyon hasznos könyv volt számomra, volt benne sok újdonság is, de még inkább megerősítésnek volt remek és nagyon tetszett, h mindent több nyelvi példával támasztott alá. Kissé hosszúra sikerült a bejegyzés, mert igazán szívügyem ez a téma:).



Ma ünnepli a blogom 2. születésnapját. Köszönöm minden kedves olvasónak az idelátogatást és minden egyes kommentet! Bár a blogolás célja nem ez, a visszajelzések mindenkinek jól esnek, így nekem is. Folytatom a kicsit „magányos farkas” blogolást, de persze továbbra is szeretettel várok minden érdeklődőt:).

2012. február 1., szerda

Anne Hertz: Goldstück

Anna Hertz könyveivel Amazonos kirándulásaim alkalmával már többször is „találkoztam”, láttam, h elég jó kritikákat kaptak, fel is keltették az érdeklődésemet, bár leginkább az tett kíváncsivá, h nem egy írónőről, hanem egy szerző párosról van szó (két nővér Frauke Scheunemann und Wiebke Lorenz). Együtt aztán sokkal sikeresebbek lettek, mint külön-külön, bár ezt az „írjunk közösen” dolgot ilyen jellegű könyveknél elég nehezen tudom elképzelni, meglepő és szokatlan szerintem. Aztán még is megtalált az egyik irományuk hangoskönyv alakban és a szokásos hétvégi sütés-főzések közben elkezdtem hallgatni.


Maike 30 éves, az élete minden fronton épp csődben (ahogy a hasonló női limonádékban nem ritkán;)): megbukik az államvizsgán, kidobja a pasija, a legjobb barátnője, aki az unokatesója is egyben, össze akar költözni a barátjával, így mivel együtt laknak, neki kell új lakást keresnie. Az eleje nem volt túlságosan megnyerő számomra, de a 2. cd végén kezdett igazán izgalmassá válni a történet, mikor a tökéletes Kiki, Maike unokatesója, akivel mindig mindenki példálózott neki, hirtelen meghalt. Ez a fordulat már kevésbé illet bele a sablon női regényekbe, innentől kezdve jobban is tetszett már. A történetet ezután a félreértések uralják, egy véletlen folytán a rendkívül sármos, szuper pasi, Daniel Unverzagt (nevének jelentése: rettenthetetlen, bátor) azt hiszi, h a sikeres személyi trénerhez, Kikihez van szerencséje és mivel nem kevés pénz áll vele a házhoz, Maike meghagyja ebben a hitben és megtartja saját kútfőből a tanácsadást. Persze rögtön nagy sikerei vannak a pasinak, akit coachingol:) és akivel naná, h egymásba habarodnak, így Innentől kezdve dőlnek a kuncsaftok és a pénz, meg dúl a láv;). Kuszálódnak még egy kicsit erre-arra a szálak, de a vége persze happy end.
Vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban, egyrészről nagyon sok részletben hallgattam, egyszer sem tudtam olyan igazán ráhangolódni. Másrészről volt pár dolog, ami idegesített, pl. hogy végig azt sulykolják, h amit szeretnél, az teljesülni fog: Maikénak van egy kívánságos könyve, ide felírja a kívánságait, amik aztán persze valóra is válnak. Hja, ha minden ilyen egyszerű lenne! Én is hiszek a ’Ha abban hiszel, h sikerülni fog, ha abban, h nem, az élet mindig igazolni fog’ jellegű bölcsességekben, de időnként az volt az érzésem, h a könyv szereplői átesnek a ló túloldalára.
Rövid időn belül ez már a 2. könyv, ahol a hősnő trénerként dolgozik, jó tudni, h ilyen menő munkám van, egy ideje engem is így hívnak, először nem is tudtam mire vélni;).
Szóval nekem ez vhogy olyan jellegtelen volt, se nem vicces, se nem komoly, olyan semmilyen. Hűvös, tartózkodó eleganciával megtartottuk egymástól a pár lépés távolságot és a végén örültem, h nem kellett pénzt adnom érte;).