2010. augusztus 30., hétfő

Fejős Éva: Csajok

Azt kell mondjam, megint az volt az érzésem, mintha egy amerikai szappanoperát olvasnék. Nagyon gyorsan olvasható, semmiféle utána gondolást nem igényel, igazi lazító olvasmány, de abszolút semmi „nyomot” nem hagy az emberben. Valami „kihagyhatatlan” ajánlat keretében vettem meg még régebben a könyvet, ha már megvan, persze, h elolvasom címszóval álltam most neki, már csak azért is gyorsan ment, mert beteg voltam pár napig, ráértem olvasni.

Nem tudom, vhogy nem tudok dűlőre jutni Fejős Éva stílusával, valahogy nem az én világom…, időnként szájbarágós, kicsit erőlködő, felületes, felszínes, akárcsak a sztori és a szereplők. Ledöbbentem, amikor nemrég hallottam, h az Ulpius vele és Vass Virággal is olyan szerződést kötött, h x év alatt kell y számú regényt megírniuk, de valami elég brutál számút, ami gondolom persze nem egyedi dolog, de az, h vki újságíró vagy újságba ír;) gondolom még nem feltétlenül jelenti, h író is, hát szerintem ez most be is bizonyosodott (számomra mindkét esetben;)). Nem fikázni akarom a könyvet, csak hát sok jót nem tudok róla elmondani. Az, h egy humorosnak szánt, csajos történet, az még számomra rendben, szívesen olvasok ilyesmit időnként, de könyörgöm, akkor legyen humoros és csajos, ne csak annak szánt…

2010. augusztus 25., szerda

Julie Powell: Julie&Julia – Kalandjaim a konyhában

Nagyon szeretek sütni, főzni, új recepteket kipróbálni, szívesen olvasgatok gasztroblogokat is, így nem lehetett kérdés, h megnézem az azonos című filmet, ami nagyon tetszett. Rögtön meg is vettem a könyvet, de vártam vele egy kicsit, h „felejtődjön” és ne végig az motoszkáljon a fejemben, h mi volt másként a filmben, meg hogy most mi jön.
Változtattak a könyvhöz képest a filmen, de ez természetes, főleg az elején tűnt ez fel, de a lényeg megmaradt, mind a kettőt nagyon jó volt olvasni ill. nézni, együtt járt velük valami otthonosság, valami kellemes érzés. Ami más, h míg a film a 2 nő „párhuzamos” története, addig a könyv természetesen Julie-ra és a projektjére koncentrál. Szerintem hihetetlenül jó lett a film, a két főszereplőnő, Meryl Streep és Amy Adams lenyűgözött és mindenképpen meg kell említeni a férjeket is, Stanley Tuccit és Chris Messinát.


Az alapötlet, h a titkárnőként dolgozó Julie egy év, vagyis 365 nap alatt végig akarja főzni a legendás Julia Child Francia Szakácsművészet Felsőfokon c. szakácskönyvének 524 receptjét, tapasztalatait, élményeit egy blogban osztja meg a világgal. Valószínűleg maga sem számított arra, ami aztán az egészből lett, rengeteg olvasó, kommentek, interjúk, könyv, majd film.
Talán az előzőekből már kiderült, h a történet valós, az ötlet szerintem szuper, mind a főzés, mind az erről való blogolás. A 2002-ben indult The Julie&Julia Project blog egyébként még ma is elérhető szerintem érdemes belepillantani. Julie egyébként mostanság is vezet blogot, igaz áprilisban frissítette utoljára.
Julia Child az amerikaiak főzőikonja, az első „sztárszakács”, az a személy, akinek köszönhetően a 60-as években, az igencsak egysíkú amerikai hétköznapokban megjelent a francia klasszikus konyha. Child amerikaiak százezreit vitte be a tűzhely mögé, főzési divathullámot indított el, akik addig dobozos készételeken és hamburgeren éltek, hatására hirtelen elkezdtek francia omlettet és beuf bourgignon-t főzni.
Eredetileg hárman együtt kezdtek el dolgozni egy amerikai alapanyagokra adaptált francia alapszakácskönyvön. 1961-ben kiadták a kétkötetes könyvet, Mastering the Art of French Cooking címmel. A 800 oldalas könyv terjedelmével és úttörő tartalmával ma is forradalmi műnek számít, kevés amerikai háztartásban hiányzik a szakácskönyves polcról.
Érdemes belenézni az igazi Julia főzőműsorainak néhány pillanatába: szépen, komótosan, sietségtől mentesen főz, az egész nagyon távol áll a mai főzőcske műsoroktól, pedig valahonnan innen indult minden.

Egy kis kedvcsináló, Julia Child omlettet készít

Ami nagyon tetszett a könyvben, az a közvetlen hangvétel, h annyira őszinte, nem fényezi magát, nem sznob, leírja a nehézségeket, a bénázásait is és a főzés mellett még egy csomó mindenről olvashatunk, megismerjük a családját, a barátait, kicsit betekinthetünk a new yorki életbe is. A könyv receptjei meg…érdekesek:). Nem tipikusan ilyeneket főz manapság az ember lánya, de valahogy pont ez a poén benne.


Mindezek ellenére rögtön az első receptet, a Parmentier levest (krumpli leves;)) ki is próbáltam, pofon egyszerű és tényleg finom. Van még néhány, ami felkeltette az érdeklődésemet (pl. a bajor narancskrém, vagy az a borjúmájból készített, mustáros-fűszeres-morzsás finomság), de alapvetően, bár sok van, ami jól hangzik, de azért az alapanyagok, vagy az elkészítés nehézsége kissé elrettentenek;).
Egyértelműen ebben az esetben esett/esik leginkább nehezemre különválasztani a könyvet és a filmet, talán mert mindegyik igazán tetszett és valahogy úgy érzem, a kettő együtt alkot valamiféle egységet, a filmben Juliáról tudunk meg sok mindent a könyvhöz képest, a könyvben viszont érthető módon Julie életébe pillanthatunk be inkább. Gondolom sokan látták a filmet, akiknek tetszett, feltétlenül ajánlom a könyvet is, szerintem nem fognak csalódni.
Ja, a magyar borítóról még annyit, h förtelmes. Nem igazán sikerült rájönnöm, h vajon mi köze van a könyvhöz, valószínűleg semmi, ami még hagyján, de – bár nem szoktam könyvre ilyet mondani – de ezt kimondottan csúnyának találom.

2010. augusztus 22., vasárnap

Charles Dickens: Két város regénye

Hát igen, Dickens nem hiába klasszikus, kissé más a stílus, mint az utóbbi időben olvasottaké, de ez is tud üdítő lenni. Tud, de nálam most nem volt, főleg eleinte. Nagyon tetszett tőle a tavaly olvasott Szép remények, így aztán elég nagy elvárásokkal álltam neki ennek, igaz talán nem a legjobbkor. Nagyon zsúfolt és fárasztó heteim voltak, amikor késő este hozzájutottam ahhoz, h olvassak egy kicsit, akkor ez már túl „sok” volt. Túl sok leírás, túl monoton, legalábbis nekem, legalábbis akkor. Borzasztó nehezen kezdett kibontakozni a cselekmény és hát még ezután is bőven akadtak olyan fejezetek, ahol a – őszintén szólva számomra leginkább unalmas – leírások domináltak. A második 200 oldalon végre már volt némi izgalom és a „döcögős” kezdés után összességében tetszett a regény.


"Azok voltak a legszebb idők és azok voltak a legrútabb idők, az volt a bölcsesség kora, az volt a balgaság kora, azok voltak a hit napjai, azok voltak a hitetlenség napjai, az volt a Fény évadja, az volt a Sötétség évadja, az volt a remény tavasza, az volt a kilátástalanság tele, csak ránk várt minden, már nem várt ránk semmi, mentünk mind egyenesen az Égbe, mentünk mind egyenesen a másik irányba – röviden, a korszak abban hasonlított a mostanira, hogy a harsányabb hatalmak némelyike csakis a legáhítatosabb tisztelettel érte volna be most és mindörökké."

Az 1789-es francia forradalmat megelőző időkre utal a regény első néhány mondata, az egyik leghíresebb angol regénykezdet, melyben elsősorban Dr. Manette és lánya Lucie sorsát követhetjük végig, a címben szereplő két városban, Londonban és Párizsban, tény, h fontos szerepet játszik mind a kettő, de valahogy a cím alapján nem gondoltam volna, h arról szól, amiről. A ködös London, utazás Párizsba, hogy az évekig ártatlanul a Bastille-ban tartott doktort visszahozzák az angol fővárosba, a szerelmi történet Lucie és Charles Darney között, aki a Londonban élő Evrémonde márki és az ő sorsuknak drámai összefonódása a francia fővárossal a la guillotine rémuralma alatt képezik a regény fő történéseit, amiben végül egy szinte állandóan részeg mellékszereplőből a történet tragikus hőse lesz.
Ami számomra talán a legérdekesebb volt, h teljesen más képet kaptam most a francia forradalomról, mint eddigi tanulmányaim, olvasmányaim vagy esetleg filmélményeim során, mert – legalábbis emlékeim szerint – eddig inkább mindig a másik oldalról, vagyis a nép oldaláról vett megközelítésekkel találkoztam, míg most egy egykori francia nemes szemszögéből látjuk a nép kegyetlenségét, a hirtelen hatalomhoz jutott „csőcselék” döntés hozatalait.


Dickens a legjobb történetének tartotta ezt a regényét, igen aprólékos kutatómunkát végzett hozzá ill. a skót Thomas Carlyle írásait vette alapul a francia forradalomról.
Összességében nagyjából uaz volt az érzésem, mint a Szép remények esetében, h van a könyvnek valami misztikus, borongós hangulata, ami végig fenntartja a feszültséget…
Ez a regény is rajta van a 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listán, nekem a Szép remények jobban tetszett.

2010. augusztus 15., vasárnap

Ildikó von Kürthy: Höhenrausch

Üdítően friss, pimaszul humoros, könnyed olvasmány. A napi 12-14 órás meló után ill. a közbeiktatott szünetekben is öröm volt olvasni és kuncogni:). Tele van olyan gondolatokkal, amiben nincs semmi extra, semmi újdonság, mégis olyan bájosan, viccesen és eredetien találja fején a szöget, h muszáj vihogva még 2x-3x elolvasni, szeretem az ilyen könyveket.


Adva van egy 35 éves éppen megcsalt nő és rövid időn belül hozzácsapódik még 3 pasi, egy frissen szerzett meleg cimbi, egy e-mailen bölcselkedő illusztrátor, akivel lakást cseréltek, na meg a jóképű, középkorú szerető. Linda mindig is erre vágyott, h végre ő legyen a fenyegetés, ne rá jelentsenek fenyegetést, h ő legyen a másik, ne az egyik, de amint szerető lesz, kezdi másként látni a dolgokat. Amikor aztán az exbarátja is feltűnik a színen, igyekszik jó döntést hozni, de közben mégis két szék között a pad alá esik, ám van, amikor ennél jobb nem is történhetne az emberrel.
Valószínű hülyeség, de nekem a fényekről írott gondolatai tetszettek nagyon, milyen megvilágításban látjuk azt, akit szeretünk és milyenben magunkat ill. milyen fények vannak egy nő és egy pasi lakásában, nagyon tanulságos mindegyik, a második meg még nagyon vicces is (azért nem idézem, mert németül nem biztos, h értelme lenne, a saját fordításommal pedig nem akarom elrontani).
Elképesztően jó Linda e-mail levelezése is Andreassal, mit hogy lát a nő, mit hogy lát a pasi, ezen kívül még a barátnőjével folytatott telefonbeszélgetésekbe is „belehallgathatunk”. Tetszik az is, h az írónő könyvei mindig kisebb-nagyobb, a szöveghez passzoló képekkel vannak illusztrálva.
Magyarul Randiszervíz szingliknek címmel jelent meg a könyv, amit, az előző – általam olvasott – könyvéhez hasonlóan nem tartok túl jó címnek.

2010. augusztus 9., hétfő

Kati Marton: A nép ellenségei – Családom regénye

Kati Marton magyar származású amerikai írónő, az ABC külföldi tudósítója, több könyv írója, a Nemzetközi Női Egészségügyi Koalíció elnöke, 2006-ban kapta meg A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje kitüntetést és 2009-ben A magyar kultúra követe címet.


Szülei amerikai hírügynökségeket tudósítottak a 40-es, 50-es években Magyarországról, a nácik alatt zsidónak számítottak, a kommunisták alatt nagypolgárnak, aktáik a legterjedelmesebbek közé tartoznak a magyar titkosrendőrség hozzáférhetővé tett archívumában. Az írónőnek is igen sok meglepetést tartogattak a vaskos iratok, időnként megdöbbenéssel, máskor megnyugvással olvasta őket, sok minden egész más megvilágításba került ezek által a gyerekkorából, szülei tettei, szavai, viselkedésük.
Hiába tudja az ember, h mik történtek Magyarországon, hiába tanulta, egészen más mindezt nem egy száraz történelem könyvben olvasni, vagy egy dokumentumfilmben látni, hanem egy család történetén keresztül szembesülni azzal, amit ezreknek, talán inkább millióknak kellett átélniük, ilyen vagy olyan formában.
Mártonék körül mindenki besúgó volt a gyerekek nevelőnőjétől kezdve a fogorvoson át a barátokig, volt akinek ők írták, mit adjon le az ÁVO-nak. Hihetetlen jelentés részleteket olvashatunk, abszolút banális semmiségekről, így még nagyobbat ütnek.
A Márton házaspár lett 1953-ra a hírek forrása, 1948-ban még 65 akkreditált külföldi tudósító dolgozott Magyarországon, 1953-ra már csak hárman maradtak, a házaspár és az, aki róluk jelentett az ÁVO-nak. A magyarok többsége tartott tőlük, mintha leprások lettek volna.
Persze egy kis provokációért sem mentek a szomszédba: feltűnő amerikai autóval jártak, rendszeresen bejártak az amerikai nagykövetségre (a munkájuk miatt), rajongtak mindenért, ami angol és hát igen, akkoriban több idegen nyelv kitűnő ismerete is már-már provokáció számba ment, a lányaik által viselt, amerikai diplomata gyerekek kinőtt ruháiról nem is beszélve.
Kati Marton kendőzetlen őszinteséggel ír mindenről a könyvben, ami nekem a legmeglepőbb volt, h még a szülei félrelépéséről is, ami olyan szempontból abszolút pozitívan csapódott le számomra, h egyébként már kezdtem azt gondolni, h a Márton házaspár egyszerűen tökéletes, de azért csak összeállt a kép, h ők is csak gyarló emberek.
Hosszas előkészületek után aztán a házaspár mindkét tagját letartóztatták, még a zárkatársak is jelentettek a börtönben töltött minden pillanatukról. Az anya, Márton Ilona ellen a vád: a tojás és a hús árának megtárgyalása amerikai diplomatákkal, Rákosi Magyarországán az ilyesmi hazaárulásnak számított, döbbenet.
Miután évek múlva kiengedték őket a börtönből, a lakásukban már minden az államé lett, de visszavásárolható volt – ma ez már felfoghatatlan, hihetetlen, ahogy a legtöbb könyvben leírt esemény is olyan, mintha egy remekül kitalált fikció lenne, gondosan megfontolva, mivel lehet minél nagyobb döbbenetet kiváltani, de ha az ember belegondol, h mindez nem kitaláció, hanem tény, annál döbbenetesebb hatást semmi nem vált ki.
1956-ban, frissen szabadultan, Márton ott volt a Parlament előtti vérfürdőnél, ő tudósította a The New York Times-ot és más külföldi napilapokat az eseményekről. Majd a forradalom leverése után Mindszentyvel együtt bujkáltak az Amerikai nagykövetségen, végül Ausztriába, majd az USÁ-ba emigráltak.
Ami számomra a sok borzalom és kegyetlenség mellett a legmegdöbbentőbb volt, h itthon nem is ismerjük ennek a házaspárnak a nevét, de az 50-es években valóban fontos emberek voltak, amit az akkori vezetés egyszerűen – annyi sok más dolog mellett – eltitkolt. Pl. az USA megtiltotta állampolgárainak, h Magyarországra utazzanak, az indok: a Márton házaspár letartóztatása, vagy 1957-ben Marton Endrét választott a Time az év emberének.
Az egész slusszpoénja még, h a végére kiderült, h az FBI is gyanúsnak találta őket, se az ÁVO, se az FBI nem bízott meg bennük. Már amikor az USÁ-ban éltek, akkor sem volt nyugtuk az ÁVÓ-tól, folyamatos megfigyelés alatt tartották és be akarták szervezni őket.


Ami kicsit meglepett, h Bart Dániel fordította magyarra a könyvet, valamiért végig azt gondoltam, h az írónő magyarul írta, vagy legalábbis saját maga fordította. A könyv tavaly, 2009-ben jelent meg az Egyesült Államokban, „ Az Enemies of the People annyira izgalmas, mint a legjobb kémtörténetek” – írta róla a The New York Times kritikusa.
Itthon 2010-ben adták ki, német és francia nyelvre is lefordítják, és szó van arról, hogy film készül belőle.

2010. augusztus 4., szerda

Alexandra Potter: Ein Mann, wie Mr. Darcy

Hát mi tagadás a címben szereplő úriember nevével nekem sok mindent el lehet adni;), szerintem nem vagyok vele egyedül. Viszont ha valaki ilyen balga, számolnia kell azzal is, h időnként „behúzzák a csőbe”, velem most ez történt;).


Az ötlet alapvetően nem rossz: A főhősnő, a szintén:) könyvmoly Emily, irodalmi körutazáson vesz részt, Jane Austen regényeinek ill. életének helyszínein. A megvalósítás viszont egyáltalán nem tetszett, elnagyolt, túl rózsaszín, túl csöpögős, van benne imitt-amott egy két jó duma, de alapvetően nem jellemző. Az elég sokat elmond, h eleinte reménykedtem, h majd jobb lesz, de inkább rosszabb lett, így a végén nagyon meg kellett emberelnem magam mindig, h olvassak belőle, h befejezzem és belekezdhessek másba. Elég sok a párhuzam a Büszkeség és balítélettel, de azért egy lapon nem említeném – semmilyen szempontból;) – a két könyvet.
Szóval nem nagyon tetszett, kicsit olyan zagyva az egész. A Mr. Darcy-s szál például (akiről eleinte álmodozik, majd „ráhúzza a vizes lepedőt”), meg a végén Jane Austen felbukkanása, na ez nálam végleg kiverte a biztosítékot. Meg egyáltalán nagyon elnagyolt, nem hoz semmi újdonságot, inkább csak sablonos eseményeket. Egy hét alatt minden szereplőnek gyökeres fordulatot vesz az élete, mondanom sem kell, h abszolút pozitív irányút.
A borító olyan giccses, h komoly kételyek merültek fel bennem, mikor megláttam;), de a tartalomhoz végül is jól passzol;). Magyarul még nem jelent meg, az eredeti címe Me and Mr. Darcy, amit még csak értek, de hogy a német címe, h lett az, ami (Egy férfi, mint Mr. Darcy), arra nem sikerült rájönnöm.
Maradjunk annyiba, h nem igazán hasonlítható azokhoz a könyvekhez, amikben eddig Mr. Darcy-val „találkoztam”;)l