2012. május 28., hétfő

Katie Fforde: Tökéletes ajánlat

Valami kis nagyon könnyed olvasmányra vágytam, hát ez az;). Már olvastam Katie Ffordtól, de valahogy nem nagyon tudtam eldönteni, mit is gondoljak róla, most tettem még egy próbát, szerintem a következő időszakban több ilyen nem lesz:).
Sophie családja fekete báránya, igaz szép és kedves, de idősebb testvéreivel és szüleivel ellentétben nem szuper okos, sőt nem is akar egyetemre menni, az ő álma, h elvégezzen egy tanfolyamot, ahol professzionálisan megtanulhatna varrni. Családja előszeretetettel használja ki, ha házimunkáról vagy valami kellemetlen feladatról van szó, így ő ápolja két hétig a családja szerint morgós és zsugori Eric bácsit, persze jól kijönnek és megkedvelik egymást.


Az események aránylag gyorsan pörögnek, így a lány hamarosan már New Yorkba találja magát, ahol megismerkedik egy kedves és persze dúsgazdag hölggyel, aki rögtön szívébe zárja. Matilda, a gazdag nő jóképű és sikeres unokája, Luke eleinte nagyon ellenzi, h nagymamája szárnyai alá vegye Sophiet, aki amolyan Hamupipőke szerepet játszik a férfi mellett felbukkanó gazdag, agyonsminkelt és plasztikázott macák mellett. Lassan azonban minden oldalról meggyőződhet róla, h lány egyáltalán nem a pénzükre hajt és bár persze a dúsgazdag, eszelősen jóképű Luke egyáltalán nem a lány esete, azért csak sikerül beleszeretnie… Majd a nagyi is kever párat a történeten, de a fiatalok pénz és mindenféle luxus nélkül is jól boldogulnak Angliában, ahol érdekes kalandok elé állítja őket az írónő. A vége természetesen happy end minden szinten, nem túl meglepő módon.
A problémám csak az volt az egésszel, h egyrészről átlátszó a cselekmény, másrészről meg igen csak lagymatag is és bár időnként vicces, meg aranyos, számomra az egész meglehetősen sablonosnak és sematikusnak tűnt. Ráadásul még kicsit pilcheres is, amit nem dicséretnek szánok:).

2012. május 23., szerda

Ljudmila Ulickaja: Daniel Stein, tolmács

Nem nagyon olvastam utána, miről szól a könyv, inkább csak egy megérzés volt, h el kellene olvasni, így fel is került a várólistámra.
Nagyon tartalmas és mély irodalmi kollázsszerűség. Nem a hagyományos elbeszélési stílust választotta ugyanis az írónő, hisz van itt minden: prospektus, távirat, kazetták leirata, levelek, KGB feljegyzések, előadások anyagai, prédikációk és még sok minden más. Nem igazi regény, dokumentarista módon ismerjük meg egy különleges ember, Daniel testvér életét és rajta keresztül még sok-sok más sorsot – lengyelekét, németekét, arabokét, zsidókét, keresztényekét.


Daniel 17 éves koráig nem hagyta el Lengyelországot, azonban mikor a német csapatok elérték az országot, több éves vándorútra kényszerült, majd ő vezette ki a zsidókat az emszki gettóból, ezzel megmentve az életüket. A könyv címe arra utal, h Daniel a gestapó tolmácsa volt, de érzésem szerint ez a legjobb szó a valódi hivatására is, ami nem más, mint az emberek közötti tolmácsolás, olyan értelemben, h megértesse őket egymással, olyanokat is, akiknek nem feltétlenül nyelvi nehézségei vannak egymással.
Egyrészről nincs igazi története a könyvnek, másrészről meg csak az van: sok-sok szomorú, elgondolkodtató és megható történet. Sokféle vallású ember története, akiknek életében fontos szerepet játszott Daniel testvér, akinek foglalkozása (kat.) pap, nemzetisége zsidó. Aki mint zsidó és mint keresztény ment Izraelbe, ahol háborús hősként fogadták, de nem ismerték el benne a zsidót.
Nagy részben zsidókról szól Ulickaja írása, de másként, mint általában: ebben is szerephez jut a Holokauszt, de nem csak és kizárólag az, sok zsidó sorsot, történetet megismerünk, vegyes házasságokat, kikeresztelkedéseket. Mellettük ugyanúgy helyet kapnak a katolikusok, ortodoxok, protestánsok, muzulmánok.
Ami nagyon tetszett Daniel személyiségében, h nem dogmatikus, van önálló véleménye mindenről, amit vállal is, így sokszor szembe megy az egyház hivatalos véleményével, például nem ismeri el a Római Szentszék vezető szerepét, miséit ivrit nyelven tartja, elhagyja a miséiről a Hiszekegy-et, mert néhány tételét nem osztja, nem hisz a Szentháromságban. Szerinte a kereszténység mindig is multikulturális volt, de a magva, a veleje mindenki számára közös kell legyen, a héj lehet más és más a különféle népeknél. Úgy gondolja tökéletesen mindegy miben hisz az ember, csak az nem mindegy, hogyan viselkedik. Az emberek mosolyognak, szeretik egymást – ez Daniel különleges tehetsége.
Nem vagyok (igazán) vallásos, mégis megérintett a könyv, sok mindent megtudtam a különböző vallásokról és nagyon sok értékes gondolatot kaptam a témában. Nem az a kimondottan szórakoztató könyv, de annál értékesebb szellemi muníciót ad az embernek.
Az orosz írónő - aki maga is kikeresztelkedett zsidó – 1992-ben találkozott Oswald Rufeisennel, az ő igazi Daniel testvér, a történetek és történések nagy része igaz, de a körülötte felbukkanó személyek és sorsok közül sok fiktív.

2012. május 20., vasárnap

Suzanne Collins: Die Tribute von Panem 3. – Flammender Zorn

Az Éhezők Viadala trilógia záró része a könyv. Izgalmasan fejeződött be a 2. rész, sok tisztázásra váró dolog volt így a 3.-ban. Elszakították egymástól Peetát – aki a Kapitóliumban maradt, annak foglyaként – és Katnisst, aki a 13. kerületbe került, miután a 12-es körzetet a földdel tették egyenlővé. Hamar kiderül, h a csöbörből vödörbe tipikus esetéről van szó: a 13-as körzet, se a demokrácia fellegvára, sőt…


A cél továbbra is, h a lázadók sorra bevegyék a körzeteket, elvágva a Kapitóliumot mindenféle ellátástól, így megbénítva azt. A nép cserébe a bőséges ellátásért és a szórakozásért (Éhezők Viadala) odaadta a politikai felelősségét és a hatalmát – erre voltak a körzetek: h kenyeret és játékokat szállítsanak, amíg ez így működött, tudta uralni a Kapitólium a birodalmát, de a lázadók épp ezt a kettőt veszélyeztetik, már semmiből sincs annyi, mint eddig. A hatalmak egymás ellen akarják használni a két szerelmest és Katniss végül elvállalja, h a lázadók fecsegő poszátája lesz (ez a szó nekem elég fura, számomra ő a Spotttölpel;)), rájön, h az emberek igazi hőst, példaképet látnak benne, figyelnek rá, hatalma van, amit mindenki használni, leginkább kihasználni akar. Akartán kívül került ilyen „pozícióba”, nem magasztos eszme vagy hatalomvágy vezette, mégis mindenki tud azonosulni vele, mert képes arra, amire a többség nem: felvenni a kesztyűt a rettegett elnökkel és félelmetes birodalmával, h megtorolja a családján, barátain és rajta esett sérelmeket, ezzel mindenki tud azonosulni Panemben. Mégis úgy tűnik az új elnökaspiránsnak is útban van a lázadás arca és egy idő után világosság válik,h már elvégezte a feladatát: egyesítette a lázadókat, most már többet használna, ha feláldozná magát, mártírra van szükség, akiért harcolni lehet.
Ebben a könyven is van pár nagy húzás, pl. Peeta sorsa, de akcióból sincs hiány, újra bevetésen vannak a félelmetes mutációk és a Kapitólium egyéb kegyetlenkedései. Talán helyenként sok is volt a drámából, meg a tragédiából – időnként az volt az érzésem, h a kevesebb több lett volna – mert az események úgy pörögtek, h nem is volt igazán idő megemészteni, felfogni őket.
A befejezés bizonyos részei meglepőek, de a történetet végigolvasva mégsem annyira. Collins nem fest irreális, rózsaszín világot a végére. A „szerelmi hármas” kapcsolata nagy változásokon esik át a 3. könyvben és ezt is sikerült szerintem megfelelően lezárnia.


Az egész történet nagyon jól felépített, átgondolt és kivitelezett, remekül kidolgozott, plasztikus szereplőkkel, akiket lehet szeretni és utálni, akikkel együtt lehet érezni és időnként mosolyogni.
3 ember maradt meg bennem a filmből - amit egyébként nem láttam:) – csak a bemutatót ill. képeket: Haymitch, akit Woody Harrelson játszik, Snow elnök – Donald Sutherland és Gale, a fejemben is őket képzeltem el önkéntelenül is, miközben olvastam, szerintem tök jó választások voltak a szerepre:).
Mindhárom könyvben fontos a társadalom kritika, számomra a befejező részben volt ez a leghangsúlyosabb. Nem csak Panemet kritizálja, hanem van néhány utalás a mi világunkra is: az elődökre, akik háborúkat és egy tönkretett bolygót hagytak rájuk, akiket nem érdekelt, mi lesz az utánuk következő generációval - ezzel nehéz lenne vitatkozni. A lázadók célja a köztársaság létrehozása, ami egykor már működött (bár Haymitch szerint csak a könyvekben;)). Nagyon sok olyan dolog jön elő, amikből kitűnik, h ez az egész szörnyűség egyáltalán nem áll távol a világunktól.
Bár ezt is ifjúsági regényként hirdetik, nem igazán értek egyet ezzel, max. a szereplők életkora miatt gondolnám annak, de azért bőven vannak benne elég durva leírások, meg egyébként szerintem tini fejjel, az ember egy csomó fontos momentum, a történet sok fontos aspektusa mellett siklana/siklik el, bár a jelek szerint akkor is működik a trilógia, de mégis sokkal több ez annál. (Persze az is lehet, h tiniként sem megy el ezek mellett a dolgok mellett az ember csak úgy).
Összefoglalva, tetszett, de nem vált a kedvencemmé. Érdekelt, mégsem éreztem igazán letehetetlennek, de bekerült az újraolvasandók közé, hisz tartalmas, izgalmas olvasmány.

2012. május 17., csütörtök

Suzanne Collins: Die Tribute von Panem 2. – Gefährliche Liebe

Ahogy kicsit döcögősnek éreztem az 1. könyv befejezését, úgy kezdődött számomra a 2. is. Szerintem ez egy igazi ’köztes könyv’: elvarrja az első rész szálait és előkészíti a harmadikat.
Hiába tér vissza győztesként Katniss a 12. körzetbe, mégsem boldog. Szeretné vissza kapni a régi életét, ami a mostanihoz képest, mikor a Kapitólium gyűlölt ellenségének számít, biztonságos volt, akkor legalább tudta hova tartozik, hol a helye.


Peetával győztesekként bejárják a körzeteket és továbbra is mindenki a boldog szerelmespárt látja bennük, de a viharfelhők ismét gyülekeznek fölöttük. A kegyetlen Snow elnök bosszúra szomjazik, hisz Katniss elindított valamit a körzetekben, amiket egyre nehezebb eltitkolni és leállítani, országos lázadás van kialakulóban. Amíg a lány él, él a forradalom, aminek tudtán és akaratán kívül szimbolikus alakjává vált. A felkelők lecsillapítására újabb kegyetlen játékot eszelnek ki: az éhezők viadalának 75. évfordulóján, az eddigi győzteseknek kell részt vennie, azért, h mindenkit emlékeztessenek: még a győztesek közül a legerősebbek sem tudják legyőzni a Kapitólium hatalmát.
Egyrészről „unalmas” volt, h minden ugyanúgy megtörténik a 2. könyvben, a 2. éhezők viadala előtt, mint az elsőnél, bár tagadhatatlanul rövidebben írja le, persze fontos ’jelek’ is voltak közben, amik arra engedtek következtetni, h itt most következik valami meglepő, mert mindenkinél telik be a pohár, feszül a cérna. Az arénában ismét Peeta volt az, akit mindenkinek meg kellett mentenie, húzták-vonták össze-vissza, persze volt rá bőven ok, hisz válogatott kegyetlenségekben nem volt hiány: véreső, pusztító köd és villámlás, vérengző majmok, madarak, amik a szeretteik hangján szólalnak meg és szenvedéseiket közvetítik, földrengés stb. Az eseményeket kicsit túlspilázottnak éreztem, helyenként már-már erőltetettnek, a főhősnő Katniss is idegesített néhol, de persze voltak izgalmas részek, meglepő fordulatok és tény, h nagyon is felkeltette az érdeklődésemet, hogy hogy alakul Panem és lakóinak sorsa, hisz a befejezés igencsak izgalmasra sikerült. Míg első könyv akár önmagában is megállja a helyét, addig a 2. igazi cliffhangerrel ér véget, így örülök, h máris kezdhetem a befejező rész olvasását és nem kell hónapokat várnom rá
Ahogy az első könyvbe, úgy ebbe is sok mindent „bele lehet látni”, nem nehéz párhuzamokat felfedezni Panem disztopikus társadalmával és a mi világunkkal. A Collins által teremtett országban a körzetek azért vannak, h mindenféle jóval ellássák a Kapitóliumot, ismerős lehet a helyzet, a világtörténelemből, vagy akár olyan messzire sem kell menni, elég, ha a mai fejlődő és fejlett országokra gondolunk.
Magyarul a 2. rész címe Futótűz, ismét mi követtük az eredeti címet, németül Gefährliche Liebeként (Veszélyes szerelem) jelent meg, amit akár többféleképpen is lehet értelmezni, akár Galere, akár Peetara gondolunk, egyik szerelem sem (lenne) veszélytelen. Egyébként sok helyen olvastam, h szerelmi háromszög így-úgy, persze van benne, de szerintem annyira nem domináns, hisz annyi minden más történés is van, de ez csak jót tesz a történetnek, h bár megvan a romantikus szál is, de nem azt forszírozza, ami végülis logikus, hisz annak is ki kell tartania 3 könyvön keresztül;).

2012. május 13., vasárnap

Suzanne Collins: Die Tribute von Panem 1. - Tödliche Spiele

Előbb-utóbb azért minden begyűrűzik hozzám is:), így lett az Éhezők viadala trilógiával is. Egyik nap meg akartuk nézni az első részből készült filmet, de mégsem jött össze, így mivel a már olvasott 2 könyvvel valahogy nehezen haladtam, nekiálltam ennek és nem bántam meg.
Ismét egy trilógia tehát és ismét egy új világ, hisz Collins egy utópisztikus országot teremt (Panem), ahol keveredik egymással a csúcstechnológia, az ősi vadászó-gyűjtögető életmóddal. A kegyetlen rendszer kitalálásához, a felsejlő szörnyűségekhez mégsem kellett sokat agyalnia az írónőnek, elég volt csak néhány történelemkönyvet lapozgatnia, vagy a világ híreit követnie:(.


Panem tulajdonképpen Észak-Amerika romjain nőtt ki, a fővárossal, a Kapitóliummal és 13 körzettel, amik fellázadnak a főváros ellen. 12-t levernek, a 13. –t megsemmisítik és a lázadás emlékére minden évben megrendezik az Éhezők viadalát. Minden körzetből egy 12 és 18 év közötti lányt és fiút választanak ki a sanyargatott, éheztetett népből, akiket aztán összezárnak, bekameráznak (nagyon durva valóságshow), a dolog addig tart, míg csak egy marad…Ő hősként tér vissza a körzetébe, ami a következő évben bőséges ellátást kap.
A 12-es körzetből Peeta Mellark és Prim Everdeen nevét húzzák ki, de a 12 éves kislány helyett, nővére, a 16 éves Katniss önként jelentkezik a viadalra. Ezt felkészülés előzi meg: stylist, fodrász, kozmetikus dolgozik a tributokon, akik részt vesznek az éhezők viadalán, interjút kell adniuk, gyakorolni a járást magas sarkúban, időnként olyan érzésem volt, mintha valami szépségversenyre készülnének. Pedig korántsem erről volt szó… Maga a viadal egy valóságshow és egy gladiátor játék brutális keveréke, melyben a Kapitólium mindent elkövet, h a nézők jól szórakozzanak, génmanipulált lényektől a csúcstechnikáig mindent bevetnek. Senkiben sem bízhatsz, csak magadra számíthatsz, hisz a 24-ből a végére csak 1 maradhat életben. Legalábbis elvileg, de egy kis szerelem+manipuláció és máris újra keverednek a lapok, ezzel összekuszálva sok mindent, ha meg a nagy izgalomra kedve szottyan az embernek még megenni pár erdei bogyót, meg is van a további két könyv témája;).
Az eleje tényleg letehetetlen volt – minden fejezet pont a legizgalmasabb résznél ért véget, muszáj volt tovább olvasni, el is kapott a gépszíj, beszippantott a történet, de a végére valahogy már nem tetszett annyira. Túl dominánsnak találtam Katnisst: ő a legtalpraesettebb, a legokosabb, a jég hátán is megél, a könyv felétől már követni sem bírtam, mi minden sérülése van, de persze tovább tudott futni stb. Másrészről, ami zavart, h Peetából tisztára bohócot csinált az írónő, oké, nem kell, h a pasi legyen a szuperhős, de az én ízlésemnek ez a” fordított felállás” kicsit sok volt. Összességében persze jó a sztori, jók a szereplők (Haymitch:)) és nagyon tetszett, ahogy Collins lépésről lépésre épít fel egy világot, ami meghökkenti és szörnyülködésre készteti az embert és hatalmas feszültséget generál. Szóval kíváncsi voltam nagyon a folytatásokra, így rögtön bele is kezdtem a második részbe.
Magyarul Az Éhezők Viadala címmel jelent meg, a németek megint különcködtek: mind a címet, mind a borítót megváltoztatták.

2012. május 9., szerda

Simone de Beauvoir: Egy jóházból való úrilány emlékei

Simone de Beauvoir a 20. század második felének meghatározó gondolkodója és a feminizmus jelentős ideológusa volt. A könyv önéletrajzának első kötete, melyben gyermek- és fiatalkoráról ír, folytatásai A kor hatalma és A körülmények hatalma. Mikor 1958-ban megjelent az Egy jóházból való úrilány emlékei, Beauvoir már világhírű író és elismert feminista filozófus volt, hála elsősorban A második nem (Le Deuxième Sexe) c. könyvének, mely a feminizmus alapműve lett és világsikert hozott számára.


Ebben a könyvben nagyon részletesen beszámol a gyerekkoráról, nem konkrétan az eseményeket írja le, inkább az érzéseit, gondolatait, h mit hitt, gondolt akkor. Megismerjük a családját, szüleit, húgát, valóban jó házból való úrilány az írónő, bár inkább már lecsúsztak, anyaglilag nem állnak jól, de továbbra is fontos az illendőség, a vallás, mindazok az előírások, amik a tehetős polgárokra érvényesek. Majd jön a nyiladozó szexualitás, a csalódás az egyházban, tanárnak készül, de régi álma, h író legyen, egyfolytában „filózik”, keresi a helyét, de nem nagyon találja, nem tud azonosulni az egyházzal, a családjával, szüleivel, elégedetlen, nem tudja mit akar, de azt tudja, nem azt, ami van.
Nem a valós történések a lényegesek a könyvben, hanem a gondolatok: az, amit Simone gondol és az, amit mások. Legtöbbször ez utóbbi, az akkor elfogadott nézet az, ami ma már sokkolóan hat, hála a (feminista) filozófus Beauvoir-nak is.
Szüleim szakítva a konvenciókkal, nem a házasság, hanem a kenyérkereső foglalkozás felé irányítottak.

Az én világomban akkor még nagyon illetlen dolognak tartották, ha egy úri lány magasabb tanulmányokat végez, mesterséget tanulni annyit jelentett, mint lezülleni.

Őrlődik a család, barátok, a fiúk és a gondolatai között, bizonytalankodik, sokat olvas. Párhuzamosan követhetjük végig bartánője, Zaza sorsát is, az ő vívódását magával, az anyjával, családjával, szerelmeivel. Végül míg ő feladja a lázadást, Simone-t pont az ő sorsa is sarkallja arra, h vállalja a többség számára újszerű és megbotránkoztató nézeteit.
Dolgoztam, h mesterségem legyen; de a mesterség csak eszköz: milyen cél érdekében? A házasság, minek? Gyerekeket nevelni, vagy dolgozatokat javítani, ugyanaz a haszontalan taposómalom.

Már egészen fiatalon sem fogadta el, h más megítélés jár férfiaknak és nőknek pl. a szüzességgel kapcsolatban, a nők szerinte ugyanúgy szabadon rendelkezhetnek testük felett. Megalkotta pluralista erkölcstanát, azért, h igazolni tudja azokat, akiket szeretett, anélkül, h hasonlítani akarna hozzájuk. Tanulmányai során ismerkedik meg a Sorbonne-on későbbi élettársával, az egzisztencialista filozófussal Jean-Paul Sartre-ral, aki:
pontosan megfelelt 15 éves korom ideáljának: önmagam mása volt, akiben forrpontra hevítve találtam meg minden mániámat.

A könyvben sok értékes gondolat van, amik megfogják az embert, őszinte vallomás, felvállalja ifjúkori önmagát, gondolatait, útkereséseit, nem akar jobb színben feltűnni. Érdekes könyv, olyan, ami foglalkoztatja az embert, de önéletrajzi regényként én nem tudtam értelmezni, szerintem sokkal inkább filozófiai olvasmány.

2012. május 4., péntek

Alex Capus: Léon und Louise

Az Amazonon figyeltem fel pár hónapja a könyvre, azóta szerepelt az elolvasandók listáján.
Rögtön a történet elején, 1986-ban találkozunk a címszereplőkkel a párizsi Notre Dame-ban, ahol épp Léon temetésébe csöppenünk, amin Louise is feltűnik. Senki sem ismeri személyesen, de mindenki tudja, ki ő: Léon nagy szerelme.


Kettőjük történetét a férfi unokájának elbeszéléséből ismerjük meg. 1918-ban még dúl az I. Világháború, mikor a 17 éves Léon megismeri Louisét. Lassan a csípős nyelvű, karakán lány és a kissé mulya fiú között szerelem bontakozik ki, de még mielőtt szárba szökkenhetne, a német haderők durván beleszólnak az életükbe. Közös biciklitúrájuk a világháború utolsó franciaországi harcában ér véget.
10 év múlva folytatódik a történet, mikor Léon már nős, van egy kisfia és egy normális, kissé unalmas élete. A történtek után próbálta megtalálni a lányt, de mindenkitől azt hallotta, h az meghalt, így új életet kezdett. Mindez addig működni is látszik, mígnem egy nap megpillantja Louisét a párizsi metrón. Néhány óra boldogság jut nekik, melyben beteljesítik szerelmüket, de a nő megesketi Léont, h nem fogja keresni őt. Így is lesz: élik az életüket egymástól pár utcányira, a férfinek sorra születnek a gyerekei, miközben ő minden este Louisére gondol. Majd a II. Világháború immáron fizikailag is messze sodorja őket egymástól, a nő időnkénti leveleiből értesülünk arról, h bármennyire is hideg és józan teremtésnek festi le Capus (legalábbis nekem annak tűnt), érzelmei változatlanok a férfi iránt.
Egy epizód erejéig olvashatunk a bátor kisember Léon ellenállásáról is a rettegett nácikkal szemben, de karaktere mégis emberi és gyarló marad, hisz miután a II. Világháborút is túléli a szerelmük, kettős életet élnek, úgy, h ezt mindenki tudja, de senki nem firtatja. Addigi életüket az egyetlen lehetséges módon folytatják, úgy, h a régi mellett elkezdenek együtt egy újat.
A történet magával ragadó szerelmi háromszög (Louise, Léon és a felesége Yvonne), de egyáltalán nem tipikus. Nem hitegetik, áltatják egymást, nem követelőznek, nem ragadtatják magukat hirtelen, meggondolatlan cselekedetekre, nincs szenvedés, mártírság. Ami a legnagyobb bravúr, h kicsit sem hajlik giccsbe, annak ellenére, h egy halhatatlan szerelem története, aminek a világtörténelemmel kell megküzdenie, aminek két világháborút kell túlélni, mire végre igazán kibontakozhat. Nagyon szépen és érzékenyen megírt, nem mindennapi, intelligens könyv, nyelvezete csodálatos, a történet izgalmas, könnyen olvasható, mégis elég mély ahhoz, h nyomokat hagyjon.

2012. május 1., kedd

Julia Child: Életem Franciaországban

Nagyon tetszett a Meryl Streep főszereplésével készült Julie&Julia c. film és az ennek alapjául szolgáló könyv, így vártam már ezt az önéletrajzi írást. Julia Child röviddel halála előtt kezdett unokaöccsével a könyv szerkesztésébe, melynek alapját férje és saját sógorának Párizsból írt levelei alkotják.


Vigyázat spoiler hegyek következnek!

Julia és Paul Child 1948 novemberében érkeztek Párizsba, a férj munkája miatt. Az asszony nem beszélt franciául, nem tudott főzni és nem evett még soha francia ételt, sorsfordító élmény volt számára, mikor első napján a La Couronne-ban ettek. Berendezkedtek a francia fővárosban, étteremről étteremre jártak, az ételek, az a fajta kifinomultság, amit életében először itt tapasztalt, lenyűgözte Juliát. Felfedezte a várost, a sokféle üzletet, piacokat, a halakat, húsokat, sajtokat, szarvasgombát, kagylót, sok finomságot itt ismert meg, örömét lelte a gasztronómiában, bár kezdetben nem nagyon tudott főzni. Eleinte nehezen boldogult a nyelvvel is: rossz volt a kiejtése, nem értették meg , szégyellte magát, majd órákat vett, gyakorolt és ez a probléma is megoldódott. Térképpel a zsebükben és fényképezőgéppel a nyakukban járták be a várost. Teljesen lenyűgözve a francia konyhától és étkezési kultúrától iratkozott be Julia egy főzőiskolába és rájött: a főzés a hivatása. Rendesen elkapta a gépszíj főzésügyileg, de nagyon élvezte, majd diplomát szerzett a híres Cordon Bleu főzőiskolában. 2 másik nővel saját főzőiskolát nyitottak, majd beszállt Julia is az ő szakácskönyvük írásába, amit amerikaiaknak szántak a francia konyháról. Julia átírta, leegyszerűsítette, kipróbálta az összes receptet, kipróbáltatta amerikai hozzávalókkal és közben rájött: ez az, amit mindig is csinálni akart. Úgy tud leírni ételeket, h összefut az ember szájába a nyál;), abból, ahogy ír a főzőiskoláról, a főzésről, egyértelmű a szenvedély, amit érez.
Ami nem tetszett – és ez inkább a fordítónak felróható hiba - h sokszor a francia ételek neve egyáltalán nincs lefordítva, egy hevenyészett fordítás nem ártott volna, h legalább némi fogalma legyen az embernek, h most valami húsféléről beszélünk vagy pl. desszertről.
4 és fél év után Pault Marsaille-be helyezték, ott lett konzul. Itt újra fel kellett építeniük az életüket: új lakás, új környék, kikötő, új ismerősök, barátok, üzletek, új mediterrán ételek és éttermek, más klíma.
Majd egy éles váltással 2 évre, 1954 októberében Németországba kerültek, aminek egyáltalán nem örültek, tele voltak előítéletekkel, ami persze nem is csoda. Németül tanultak, ismerkedtek a konyhával, más mentalitással, országgal, nagyon ízlett nekik a német sör. Meglepődtek, h milyen kedvesek a németek és nem értik hogy hagyhatták, h Hitler rettegésben tartsa a világot. Bonn környékén éltek egy amerikai beékelt területen, így kevés némettel találkoztak, nem születtek olyan barátságok, kapcsolatok, mint Franciaországban. Majd némi amerikai kitérő után Norvégiába kerültek, Paul amerikai kultúrattasé lett. Itt szintén nem érezték annyira otthon magukat, Németországról és Norvégiáról alig írt Julia, kevésbé fogták meg, a nagy szerelem Franciaország maradt mindkettőjüknek, melyhez végig hűek maradtak. Nagyon érdekesnek találtam viszont a kulturális vetületeket, leírásait amerikaiként életéről több különböző európai országban, hisz bőven adódnak interkulturális érdekességek, különbözőségek. De ezekben az években leginkább a könyv körüli munkákba temetkezett Julia Child, rengeteget kutattak, kísérleteztek, főztek szerzőtársával, Simcával. Művűket azonban át kellett írni, le kellett egyszerűsíteni, mert kiadójuk szerint az a fajta igényesség és időigényesség, ami jellemezte, egyszerűen nem passzolt az amerikai hétköznapokba…


A kiadó elvárása szerint lerövidítve és leegyszerűsítve még mindig több, mint 700 oldalas volt a szakácskönyv, ami túl exkluzív, túl igényes, túl „jó” az amerikai háziasszonynak;). Sok küzdelem árán találtak végül egy kiadót, aki hajlandó volt kiadni a költséges, minőségi szakácskönyvet, ami hatalmas siker lett. Julia és szerzőtársa úgy vált tv sztárrá, h nekik nem volt tv-jük, majdnem hogy előbb szerepeltek a tv-ben, mint hogy tv-t néztek ill. láttak volna előtte:). Tv-s szereplései révén kap felkérést egy főző műsorra, amire alaposan, aprólékosan felkészült és sikerre vitte az ötletet. Közben elkészítették a 2. könyvet is, míg Paullal felváltva éltek Amerikában és Franciaországban. Szerzőtársával, Simcával a kapcsolatuk megromlott, Juliára nagy hatással volt a kreativitása, de idővel nehezen viselte, h Simca mindent jobban tudott, véleménye megmásíthatatlan volt. A franciák felsőbbrendűségével alázta és sértette meg többször is amerikai szerzőtársát.
Ebben a könyvben Julia Child 1948-tól 75-ig írt az életéről, utána még számos szakácskönyve jelent meg, ezt a könyvet 2006-ban, posztumusz adták ki.
A regény egy különleges csupa élet nőről szól, aki tulajdonképpen egy véletlennek köszönhetően, megtalálta hivatását, ami nem csak a főzés és a gasztronómia lett, hanem a tanítás is, hogy hogyan készítsünk igényes finomságokat otthon. Főzőműsoraiért Emmy díjakat kapott, később dvd-n is kiadták őket, Amerikában igazi legendának számít. Tetszett a könyv, mert igazán sokrétű: bemutat egy semmiből felívelő karriert, emberi kapcsolatokat, melyek végig kísérik életét, országokat, városokat, melyek alakítják sorsát, ízlését, őt magát.