2012. augusztus 28., kedd

Dymphna Cusack: Hőhullám Berlinben

Megint egy könyv, aminek már a nevében szerepel egyik kedvenc városom (ezért is figyeltem fel rá) és amiben ezen kívül is sok érdekes dolog előjött számomra.
A kétgyerekes ausztrál családanya Joy, férjével, Stephennel érkezik az 50-es évek végén Nyugat-Berlinbe, ahonnan a férje származik. Eddig harmonikusan éltek két kislányukkal Ausztráliában, a férfi boldogan felejtette el a múltját és felesége unszolása ellenére sem sokat árult el róla. Végül aztán mégis beleegyezett, h meglátogassák családját a nagyobbik lányukkal.


Joy meghökken azon, ami fogadja férje családjában: ebéd gongszóra, alkalmazottak hada, pompás gazdagság, családfa, tekintély, hagyomány, érzelemmentes hidegség, merev szertartásosság. Az írónő egyensúlyt teremt a von Muhler családon belül: az apa, lánya és egyik fia a nácizmus feltétlen híve volt és maradt, míg az anya, a másik fiú, Stephen és az egyik unoka elítéli és megveti ezt a rendszert. A két csoport között lavírozik a tudatlan Joy, akit eleinte elvakít a hercegnőnek kijáró fogadtatás. Nehezen igazodik ki a múlt századinak tűnő ház és család fura világában, főleg nyelvtudás nélkül, interkulturális problémák is adódnak és férjére sem számíthat igazán, mert ő is meglehetősen furán és kiismerhetetlenül reagál családja és régi világa viszontlátására. Fokozatosan derül ki a naiv, jóhiszemű ausztrál nő számára, h honnan a nagy gazdagság, a jó kapcsolatok, h a család „fontos fele” Hitler elvakult, fanatikus támogatója volt és továbbra is a náci eszmében hisz – lassan értelmet nyernek a kitérő válaszok, a félig befejezett mondatok, a titkos pillantások és hirtelen érthetővé válik minden. Eleinte elvakítja a jólét, a pénz és a megjátszott szívélyesség, amivel férje családja fogadja, s mire rádöbben, hova is csöppent, már a házassága is válságba került.
Visszaemlékezések, Joynak mesélt történetek révén olvasható néhány egészen elképesztő történet a hitleri Németország legsötétebb napjaiból, olvastam már jó néhány könyvet a témáról, de mindig újabb és újabb elképesztő szörnyűségekkel, kegyetlenségekkel tud meglepni. Azzal együtt, h teljesen elítélem természetesen a történteket, helyenként kicsit NDK propaganda ízűnek éreztem és valószínűleg igazam is van (lásd a bejegyzés vége).
A könyv eleje kimondottan tetszett, aztán ellaposodott a közepére, itt a nyelvezetével is adódtak problémáim, nem tudom, h a fordító „hibája” vagy az íróé, de nagyon mesterkélté, körülményessé vált, ami helyenként irritált, de aztán a vége már-már krimiszerűen izgalmas volt, már nem értem rá a nyelvezetével foglalkozni;).
Megint egy regény a náci Németországból, de megint egy más perspektíva, a náci uralom és a nürnbergi per utáni időszak, ezt nagyon érdekesnek tartottam, mert a legtöbb könyv ott fejeződik be, ahol ez kezdődik. Ebből viszont megtudhatjuk, mi lett az akkor kegyetlenkedő vezetőkkel, katonákkal, orvosokkal, Hitler támogatóival… sokkoló.
Kicsit utána olvasva az ausztrál írónőnek kiderült, h erősen baloldali elkötelezettségű volt, regényei az 1950-es évektől az 1990-es évekig igen népszerűek voltak a keleti blokk országaiban, Cusach elismert bestseller szerzőnek számított. Ezen műve megírásához az inspirációt állítólag az adta, h szemtanúja volt egykori náci SS-tisztek találkozásának, és a németországi újnáci kultusz kezdeteinek. Regényét aztán a Szovjetunióban is színre vitték és a fasizmus feletti győzelem 20. évfordulójára rendezett ünnepségek keretében mutatták be a televízióban. Ami még nem kicsit lepett meg, h ha jól „kutakodtam” a regény németül egyáltalán nem jelent meg, sőt az írónő német nyelvű wikipedia bejegyzésében sem tesznek említést róla:O.

2012. augusztus 24., péntek

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

Évek óta terveztem a regény elolvasását, mégis tartottam is tőle. Valahogy az volt az érzésem, h ez egy olyan könyv, amit elismernék, nagyra tartanék, de nem tudna közel kerülni hozzám, nem nekem való - gondoltam az alapján, amit hallottam és olvastam róla. Arra számítottam, h nehéz olvasmány, ami kissé elvont elmélkedés, magam sem tudom miért, mindez jó sokáig távol is tartott a könyvtől. Mégiscsak győzött azonban a kíváncsiság és felkerült az idei Várólistámra, ami nagyon jó döntésnek bizonyult!


Danielt a félárva 10 éves fiút apja elviszi az Elfeledett Könyvek Temetőjébe, ide kerülnek a könyvek a felszámolt könyvtárakból és könyvesboltokból. A fiú kiválaszthat, ’örökbe fogadhat’ egyet, találomra A szél árnyéka c.-t választja, Julián Carax-tól, akiről még sosem hallott. A könyv rabul ejti, elvarázsolja, sorsuk elválaszthatatlanul összefonódik és megváltoztatja életét. A felcseperedett, ifjú Danielt is foglalkoztatója az író sorsának misztikus története, képtelen felhagyni a nyomozással és egyre jobban belebonyolódik egy különös ügybe. Zafón remek karaktereket sorakoztat fel Daniel mellett, ilyen volt a minden lében száz kanál, jópofa Fermín; az izgalmas nőalakok: Nuria, Bea, Penelope, Clara; Julian figurája és még a rendkívül ellenszenves Fumero felügyelő is.
A történet összetett és szövevényes, szálai többszörösen összefonódnak, minden és mindenki összefügg mindennel és mindenkivel. A tartalmát épp ezért képtelen vagyok röviden összefoglalni és nem is akarom, érdemes inkább elolvasni az egész regényt egy rövid kis zanza helyett.
Szerintem a mű a „könyvmoly típusoknak” különösen tetszhet, hisz a középpontban egy író ill. az ő regényei állnak, fontos szerephez jut az Elfelejtett Könyvek Temetője, több szereplő foglalkozik maga is könyvekkel és akad a bibliofilek mellett több grafomán is, szóval jó kis társaság;).


Engem lenyűgözött a történet vezetése, a lassanként kibontakozó életek titkai, nagyon jól működött a késleltetés, a fokozás. Ebben a regényben van minden: szerelem, dráma, krimi, misztikum, várostörténet, háború, ezért válhat talán kedvencé női- és férfi olvasóknál egyaránt.
Nagyon örülök, h végül elolvastam, mert hosszú idő után az első olyan könyv volt, amibe órákra bele tudtam feledkezni, amiből 2 óra után néztem fel először, nagyon szeretem ezt, de csak kevés könyv képes kiváltani:S és amelyik igen, az már jelent valamit, jelen esetben azt, h új kedvenc született!
Már az elején is tetszett, ami meg is lepett, de igazán a 2. felében ragadt magával, akkor viszont nagyon, teljesen beszippantott, pedig abszolút meg voltam győződve róla, h ez az a fajta könyv, ami nem fog tetszeni, szerencsére hatalmasat tévedtem.
Carlos Ruiz Zafón ifjúsági prózaíróként kezdte a kilencvenes években, majd figyelme a XIX. századi nagyregények felé fordult, példaképei között van Dickens, Balzac, Hugo. A szél árnyéka, első felnőtteknek írt regénye 2001-es megjelenése óta hatalmas sikert aratott, Spanyolországban, már több, mint 50 kiadást ért meg, világszerte 40-nél is több nyelvre fordították le. Magyarul még az Angyali játszma c. regénye jelent meg, amit ezek után feltétlenül el fogok olvasni és ugyanez vár Marina c. ifjúsági regényére is, amit németül sikerült megszereznem.

2012. augusztus 20., hétfő

Jonathan Safran Foer: Extrem laut und unglaublich nah

Bár a könyv már nem igazán friss, mégis csak pár hónapja hallottam róla először, talán a film kapcsán, nem is tudom már.
A főszereplő, a 9 éves Oskar, akinek édesapja meghalt a szept. 11-ei terrortámadásban. A kisfiú úgy érzi, az apukája a legszörnyűbb halált halta, amit az ember csak elgondolni képes és érthető módon képtelen elengedni őt. Elhatározza, h kideríti mi történt pontosan, mit keresett ott az apukája. Hamarosan rá is bukkan egy kulcsra és úgy érzi ez lehet a történet nyitja, de persze először meg kell találnia hozzá a zárat, ami a legkevésbé sem egyszerű feladat. Ezzel kezdetét veszi egy több hónapig tartó fondorlatos nyomozás, amiben a nem mindennapi kisfiúnak sokan vannak segítségére. Az állandóan találmányokat – és nem is akármilyeneket, mint pl. egy mentőautó, ami olyan hosszú, h minden épületet egy kórházzal köt össze, egy táska amibe ejtőernyő van építve, középen nyitható felhőkarcolók, amiken így egy repülő is át tud repülni stb. – kitaláló Oscar egy csomó dolognak különös jelentőséget tulajdonít a nyomozása közben, az olvasó meg nem tudja, h akkor ez most tényleg fontos, vagy csak a gyerek fantáziál. A végén, mikor 6 hónap után úgy érzi, eredménytelen a keresgélés, megállapítja, h jobban hiányzik az apukája, mint valaha, pedig a cél ezzel pont az lett volna, h ne hiányozzon, hisz ez segít neki, h közel legyen az apukájához. A kissrácnak egyébként nagyon meglepő és megkapó gondolatai vannak, időnként meg a legszívesebben megölelgetné az ember lánya ezt a kölköt:).


De minden második fejezetet meséli csak ő, a maga gyermeki módján, a többiben a nagyszülei nem mindennapi és nekem kicsit nehezen összeálló ill. emészthető történetébe nyerünk bepillantást. Kiderül, h ők Németországból kerültek Amerikába, a drezdai bombázások után és mintha az író némi párhuzamot is húzna a világháborús események és az új kor terrorháborús eseményei között. Hihetetlenül ironikus, h ők túlélték a bombázást, új életet kezdtek az új világban és a fiúk épp egy a bombázásokhoz hasonlatos szörnyűségben veszti életét.
Mikor először lapoztam bele a könyvbe, eléggé meglepődtem a sok üres oldalon, a fotókon, a pirossal kijavított sorokon, de mikor belekezdtem az olvasásba és elértem ezekhez a részekhez, már nem találtam furcsának, sőt tetszett, h mert más lenni, valamit másként csinálni. Volt itt minden olvasás közben…nevetés, sírás, fejcsóválás Oskar naivságán, idegesítő állandó kérdezősködésein, máskor meg a koravénségén.
Mozaikszerűen áll össze a történet, de tetszett, h végül tényleg összeáll és végül kiderül, h igazából nem történt semmi „különleges” egy ffi, egy apa meghalt egy szörnyű tragédiában, de a halálában nem volt semmi misztikus, inkább rossz helyen volt rossz időben, mégis a fiának, természetesen ez volt nem csak a legszörnyűbb, hanem a legmisztikusabb és legkülönlegesebb esemény is, ami feldolgozhatatlan számára. Az embernek eszébe jutnak emberek, akiket csak elfelejtenek, elfelejtünk, pedig többet érdemeltek volna és itt van egy kisfiú, aki képtelen feledni az apukáját és bármire képes érte, szívszorító. Ahogy az egész könyv is felkavaró, megható és különleges.
A cím és a borító is érdekes, utóbbi abszolút illik a történethez, a cím viszont – bár egy, igaz elég irreleváns helyen, szó szerint előfordul – kevéssé kapcsolódik a történethez, másrészről viszont, ha a terrortámadásra gondolunk, a Rém hangosan és irtó közel (ami egyébként a magyar címe is a könyvnek) egy meglehetősen találó cím.

2012. augusztus 17., péntek

Adriana Trigiani: Életünk legszebb nyara

Nem sok mindent tudtam a könyvről, véletlenül került a kezembe és kíváncsi lettem arra a nyárra;).


Ave Maria egy amerikai kisvárosban, Big Stone Gap-ben gyógyszerész, mindenki ismeri a nyüzsgő nőszemélyt, aki mindenben benne van, mindenben segít, de nem tolakodóan vagy harsányan, hanem sokkal inkább kedvesen és visszafogottan teszi mindezt. 35 éves korára még nincs férjnél, olasz származású édesanyjával élt, de mióta őt elveszítette nem igazán találja önmagát. Anyja hátrahagyott levelében felfed egy titkot, ami a lány számára egyrészről sok mindent megmagyaráz, másrészről viszont sok kérdést felvet. Hirtelen úgy érzi, kicsúszik a talaj a lába alól, de ez nem csak összezavarja, hanem fel is rázza, így alaposan felpörögnek az események körülötte. Hosszú az út míg eljutunk élete legszebb nyaráig, de végül, ha nehezen is, csak összeáll minden és a helyére kerül ő maga is, oda, ahova tartozik és ezzel mindenre választ kap. Írhatnám, h a vége csöpögős cukorszirup, mégsem teszem, mert szerintem nem az, legalábbis nem úgy, h attól kiütést kapnék, hanem valami szép idillnek nevezném inkább.
Képtelen vagyok szavakba önteni, hogy Big Stone Gap hogyan változott a lelkemben abból a helyből, ahonnan menekültem, az egyetlenné, ahol el tudom képzelni az életemet. Most már tudom honnan származom, de azt is, hova tartozom.

A szintén olasz gyökerekkel rendelkező amerikai írónő a regény helyszínéül szolgáló Big Stone Gap szülötte. A város neve a könyv eredeti címe is, ami meglepetésemre egy 4 kötetből álló sorozat első része, ehhez képest fura, h magyarul csak az első jelent meg, még 2004-ben. Persze az is igaz, h a regény abszolút megállja magában is a helyét, de szívesen olvasnám a történet folytatását. Hogy miért?
Mert Trigiani olyan világot teremt, amiben szeretném ismerni a szereplőket: Iva Lout, Pearlt, Ottot, Theodort és persze Jack Mac-et, látni Big Stone Gap-et, beugrani a mozgókönyvtárba vagy a patikába, megnézni a mazsorettek produkcióját, vagy Ave Maria „rendezését” és szerintem nagy dolog, ha egy író eléri ezt az olvasójánál. A főhősnő Ave Maria is nagyon a szívemhez nőtt, ami velem nem túl gyakran fordul elő, rendkívül kedvesen megírt, szerethető figura, akivel az ember szeretne beszélgetni, együtt nevetni, szeretné megvigasztalni vagy hozzá fordulni a bajával. Az írónő nagy figyelmet szentel a többi szereplőnek is, kidolgozott, élettel teli karakterek ők is, a kisváros is megelevenedik általa, remekül festi le a viszonyokat, a pletykamechanizmust, a kisvárosi sorsokat, az emberi gyengeséget.
Szép, érzelem dús történet, ami ráadásul remekül van megírva, eredetien és helyenként humorosan is, öröm volt olvasni. Egyedül a magyar kiadás borítóját tudom kritizálni, az nem sikerült túl jól szerintem.

2012. augusztus 12., vasárnap

Edgar Rai: Nächsten Sommer

Elég rég felfigyeltem már a könyvre, a borítója és a címe fogott meg, majd a tartalma is felkeltette az érdeklődésemet. Kicsit többet vártam tőle, bár végülis tetszett.
Egy baráti társaságba csöppenünk, melynek egyik tagja, Felix nagy meglepetésére megörökölte nagybátyja házát Dél-Franciaországban (hm, soha rosszabbat). A 4 jó barát – 3 fiú, 1 lány – fel is kerekedik Berlinből az egyik srác régi narancsságra VW buszával, h megnézzék a házikót. A könyv valójában az útról szól, ez is igazi roadmovie, ööö, könyv:). Útközben nagyon sok minden történik velük: új embereket ismernek meg, közülük néhányan a barátaikká válnak, kalandok sorát élik át, melyek örökre összekovácsolják őket, zenélnek, füveznek, az élet értelmét, az ő saját életük értelmét kutatják, jut nekik halál közeli élmény is, ahogy viszonzott és viszonzatlan szerelemben sincs hiány. Időnként az író szerintem kicsit elveti a sulykot az eseményekkel, pár epizód nagyon „amerikai”, ezek számomra egyáltalán nem voltak reálisak.


Ahogy közeledünk az úti cél felé folyamatosan árnyalódik a kép a szereplőkről is, megtudjuk például, h a mesélő Felix igazi zseni és beteg (pl. autista) gyerekek fuvarozásával foglalkozik, Bernhard minden nap látogatja az anyját, aki beteg, Zoe a családos főnöke szeretője, Marcé a füvező überlaza zenészé a busz stb.
A legösszetettebb, legérdekesebb szereplő Felix, akiben mély nyomokat hagyott a gyerekkora és zsarnoki apja, ezért menekül mindig rögtön a matematikába, ha nehézségei támadnak, márpedig azok támadnak bőven a történet által felölelt 5 napban, melynek végén nem csak a ház vár rá, az öröksége, hanem egy újabb akadály, amit le kell győznie, s amihez önmagával is meg kell birkóznia.
Akad a regényben jócskán olyan rész is, amit talán nem kell szó szerint érteni (vagy nem csak úgy lehet), hanem van valamiféle szimbolikus jelentés is mögötte. Egyébként a könyv szerintem nagyon filmszerűen van megírva, szinte megfilmesítésért kiált, ami eddig még nem történt meg.
A cím (jövő nyáron) egy igazi runing gag a szereplők között, amit akkor használnak, ha valamiben biztosak, h soha nem fog megtörténni, majd a végén úgy válnak el egymástól, h következő nyáron találkoznak újra Franciaországban.
A szerzőnek Németországban jó néhány sikeres könyve megjelent már, emellett forgatókönyvet is ír, magyarul még nem adták ki műveit.

2012. augusztus 8., szerda

Kepes András: Tövispuszta

Kicsit elmentem eddig emellett a könyv mellett, mert bár kedvelem Kepest és olvastam is tőle (Matt a férfiaknak!, Beszélgetések), az valahogy nem tudatosult bennem, h most regényt írt, végül egy barátnőm ajánlására olvastam el mégis.
Ahogy elnézem, jó mocskos kis történet lesz, tele vicsorral és könnyes röhögéssel, szerelemmel, gyilkossággal, barátsággal és árulással, fordulatokkal és közhelyekkel. Akár egy szappanopera. Vagy mint a történelmünk.

Ezzel a frappáns összefoglalással kezdődik a regény, ami tulajdonképpen 3 barát története: Isti belevaló focista/cigányzenész, Dávid kicsit tesze-tosza zsidó fiú, Pál pedig grófi sarj. 3 sors, 3 külön világ, pláne az 1930-as évek után. Végigdübörög rajtuk, a sorsukon a magyar történelem, nácik, nyilasok, kommunisták, szovjetek, egyikük sem marad ki, mindegyiküket sújtja valamelyik rezsim, nincs olyan, aki ne járna rosszul: a zsidókat deportálják, megölik, az arisztokratákat kitelepítik, folyamatosan fordul a kocka, a szerencse pár év leforgása alatt. Kepes nagyon jó stílusban, sodró lendülettel, minden modorosság nélkül ír, pont annyit, amennyi kell, nem megy bele lényegtelen dolgokba, nagyon jó arányérzékkel találja meg, mi az, ami elég. A vérzivataros években és utána is Tövispuszta, a fiúk szülőfaluja az egyetlen biztos pont az életükben, ahova mindig, mindenhonnan visszatérnek, itt játszódik a történet nagy része.


Tele van hihetetlen, mai ésszel szerencsére már felfoghatatlan történetekkel, pl. az örökbe fogadott, nem zsidó Elzáról, aki, mikor elviszik őket és az anyja bizonygatja, h nem is zsidó, így fakad ki:
Kérem ne tagadjon meg Anyuka! Ha a lányukká fogadtak, amikor kicsi voltam, akkor most is a lányuk maradok!

Arról a korról, mikor a választási lehetőség az jelentette, h agyonlőjék, vagy agyonverjék az embert, amikor a semmiért „csak” 5 évet adtak, amikor elhangozhattak, ilyen és ezekhez hasonló mondatok:
Hogy vegyétek ki? A kezetekkel! Ha bele tudtátok lőni őket, kivenni is kitudjátok, az anyátok úristenit!

Majd változott a rendszer, de inkább csak elvileg…
Az erőszakszervezetek valamiféle különös ízlésrokonsága folytán ugyanis a kommunista politikai rendőrség a korábbi nyilas főhadiszálláson rendezkedett be.

A regényt, ahogy a történelmünket is, aztán a munkaszolgálat, a deportálás, a letartóztatások, az államosítás, a kitelepítés, ’56, a disszidálás és a kárpótlás alakítja. Közben elhangzik egy mondat, ami ma ugyanannyira aktuális, mint anno.
Menjetek csak, nektek talán ott kinn jobb lesz, de mi Erzsivel maradunk, mert muszáj ezt az országot is valakinek időről időre újra fölépíteni.

Ez a könyv is végigvezet tehát a 2. világháborútól a magyar történelmen, ebben hasonlít Fábián Janka Emma trilógiájához, mégis más és nekem jobban is tetszett, mert a stílusa szerintem jobb: könnyed, intelligens, játékos. Nagyon tudom ajánlani, szerintem az Emma trilógiát is sokan azért szerették, mert a közelmúlt magyar történelméről mesél, ez szintén, de a romantikus maszlag nélkül, úgy érzem jobban megírva.
A történetet nem Kepes alakítja, hisz a magyar történelem elég fordulatos és izgalmas az írói fondorlatok nélkül is, ő csak beágyazza a történelembe a szereplőit, rávilágítva a különböző csoportok sorsára, épp ezért nagy meglepetésekre nem számíthatunk…
Ami új és egyedi, h foglalkozik mindenkivel: magyarokkal, zsidókkal, cigányokkal, nyilasokkal, kommunistákkal, arisztokratákkal – fordul a kocka, nagyon gyorsan és talán azt a konzekvenciát is levonhatjuk, h mindenki szenvedett, ki így, ki úgy, ki ezért, ki azért. Megint azt tudtam megállapítani, h valami egészen más emocionális töltést ad a regénynek, h a saját történelmünkről ír, h az ember a saját nagyszülei, szülei által mesélt történetekkel találkozik szembe, h tudja, mindez minket sújtott, nekünk kellett megküzdenünk ennyi szörnyűséggel, nehézséggel.
Ami kevésbé tetszett, h a végére elmosódnak a szereplők: sokkal kevesebbet tudunk meg róluk, időnként nehezen volt követhető, h ki kinek a gyereke, unokája, felgyorsul a történet.
Az évszázad regénye, családregény - olvasható a borítón, szerintem igazából egyik sem. Nem családregény, mert ahhoz sok családtagról túl keveset tudunk meg és nem egy, hanem 3 família sorsát követi, számomra nem is az évszázad regénye, bár ezt sok féleképpen lehet értelmezni.

2012. augusztus 3., péntek

Martin Suter: Ein perfekter Freund

Eddig egy könyvet olvastam az írótól (Lila, lila), ami bár tetszett, de nem annyira, h azonnal mindent el akarjak olvasni tőle. Van viszont egy barátnőm, aki nagyon rákapott a svájci író regényeire és pl. ezt is jónak találta, meg mivel a várólistámon is szerepelt a könyv, nem volt túl nehéz döntés.


Fabio olasz származású újságíró, aki egy különös baleset után kórházba kerül és ennek következtében emlékezetkieséssel küzd. Sok könyv, film szól valamilyen módon erről a témáról, szörnyű lehet, ha valakinek amnéziája van, ez a regény azt írja le, mi van akkor, ha emlékszel ugyan, hogy hívnak, mit csinálsz, alapvetően megvan minden, „csak” az utolsó 50 napod esett ki. Pontosan ez történik Fabioval és lassan rá kell döbbennie, h ez kb. azt jelenti, semmit sem tud magáról, minden jel arra mutat ugyanis, h abban az 50 napban megbolondult: magára haragította a barátait, megcsalta a barátnőjét egy csajjal, akit most jelentéktelennek talál, felmondott a munkahelyén, megváltoztatta minden pin kódját, egy olyan (alvilági) volt osztálytársával haverkodott, akivel egyébként azt hitte sosem tenné, olyan helyekre járt, ahova egyébként sosem, elkezdett cigizni stb..
Mindenki többet tud róla, mint ő maga. Próbálja összerakni a kirakó elemeit, mi is történt, ehhez a barátai segítségére van szüksége, de vajon ők valóban segítenek neki mindazzal, amit elmondanak? Az igazat mondják egyáltalán? Egyetlen ember van, akiben feltétel nélkül megbízik, a legjobb barátja, Lucas. Egyre furább dolgok derülnek ki azonban, egyre különösebb dolgokat tud meg magáról. És hogy mindeközben hogy érzi magát Fabio? Megcsalva, meglopva, elárulva, cserbenhagyva, kitaszítva, hontalanul és magányosan. Rá kell döbbennie, h a régi Fabionak - akire ő emlékszik, akiről azt hiszi, ő az - mindenki segítene, de az a Fabio, akit elfelejtett egy seggfej volt: fontoskodó, öntelt, lenéző, megcsalta a barátnőjét, „jobb körökben mozgott” és hanyagolta a kollégáit stb.
Eddig tetszett is nagyon, de aztán a közepe tájától nagyon túlspilázottnak tartottam. Túlbonyolította egy tudományos „maszlaggal”, amit legalábbis én nem tudtam másként értékelni és hirtelen egy pszihothriller kellős közepén találtam magam, na ez sem tetszett. Ráadásul a vége teljesen felejthető lett (szó szerint) és vannak benne olyan dolgok, amiket szerintem nem nagyon sikerült megmagyaráznia (mindenek előtt azt, h miért változott meg mindenben hirtelen ennyire).
Magát a témát nagyon érdekesnek találtam. Szinte elképzelni sem tudom (szerencsére), milyen lehet, ha az ember nem emlékszik arra, kicsoda, fogalma sincs alapvető dolgokról, de talán ez az itt tárgyalt eset még különösebb, nagyon ijesztő lehet, h nem tudod, mit tettél az elmúlt időszakban. Nagyon jól írja le a tehetetlenséget, a bizonytalanságot, a ráutaltságot másokra. Szívesebben olvastam volna tovább a regényt úgy, h ez marad a fókuszban, mert szerintem a kissé szenzációhajhász elemek nélkül is ki lehetett volna hozni belőle valami jót, illetve szerintem valami ennél jobbat.
A cím (Egy tökéletes barát) találó, különösen azért, mert a regény során többször is egészen más megvilágításba kerül és filózni kezd az olvasó, h akkor most hogy is kell ezt értelmezni, ironikusan, vagy szó szerint, de aztán erre választ is kapunk. Magyarul nem jelent meg.