2013. április 29., hétfő

Iain Banks : A darázsgyár

Nem könnyű erről a könyvről írni. Egyrészről érdekes volt a maga ’brutalitásában’, másrészről viszont kesze-kuszának tartottam, alig igazodtam ki rajta. Megnyugodtam viszont, mikor olvastam, mennyire megosztja az olvasókat világszerte, meg a kritikusokat is: a Time Out magazin azt írta Banksről, hogy "a kortárs brit irodalom egyik legkarakteresebb , legerőteljesebb és legmeghatározóbb személyisége", míg a The London Times szerint a könyv"egy rakás szemét". Valószínűleg mindegyikben van valami;), ennek ellenére a The Independent szavazásán a regényt a 20. század 100 legjobb könyve közé választották, valamint szerepel az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listán is.



Persze azért írok a nem kicsit hajmeresztő történetről is: a mesélő Frank, akit soha nem anyakönyveztek, nincs semmi, amiből kiderülhet, h létezik. Elég össze-vissza beszél, nem nagyon jöttem rá, mi is pontosan az a darázs gyár, de a nagyobb baj, h nem is igazán érdekelt, ahogy a döglött nyulak és kutyák kálváriája is eléggé limitáltan. Ezen kívül hajmeresztő gonosztetteivel van elfoglalva a múltból, érdekes családjáról és őrült bátyjáról csepegtet infókat, aki épp megszökött a diliházból és időnként telefonál. Olvasás közben, mivel igazán nem kötött le, sokszor bealudtam és csak az érdekesebb részleteknél, konkrétum esetén ébredtem fel. Például mikor gyerekkorában elkövetett három gyilkosságáról mesélt:O. 6 évesen ölt először, majd 2 év múlva újra, akkor az öccse volt az áldozat, majd végül az unokahúga. Mindezt olyan meghökkentő természetességgel írja le, ami még külön sokkoló, pláne úgy, ahogy kitervelte és végrehajtotta az agyafúrt terveit. Ezekről a dolgokról olvasva azért komolyan elgondolkodtam, h ki is az őrült a történetben… A végére még van egy csavar, az ilyesmi nekem általában tetszeni szokott, most nem tett hozzá számomra az egészhez különösebbet, sőt, kicsit sok(k) volt, ahogy a könyv is.

2013. április 26., péntek

Martina Gercke: Holunderküsschen

Julia az esküvőjét tervezgeti a vőlegényével, mikor inflagranti találja a pasit a dúskeblű titkárnőjével. Ahogy az már lenni szokott az efféle könyvekben, az igazi még aznap az útjába kerül, mikor a barátnőjéhez menekül Hambrugba, kissé kapatosan. Ott aztán alaposan megcsapolja a volt pasija hitelkártyáját, teljesen új ruhatárat szerez be és egy új frizura segítségével új emberré válik – hja, ha ez olyan könnyű lenne…Persze rögtön egy állásinterjú is összejön neki, így hipp-hopp megkapja álmai melóját is. Némi kis keverem-kavarom után happy enddel zárul a sztori.


Nem volt nehéz kitalálni a dolgok alakulását, pont ez volt, ami bosszantott, sőt helyenként idegesített is, h nem tudott meglepni, ezen kívül eléggé erőltetnek találtam, mind a stílusát, mind magát a történetet. Ami még nem tetszett, h a vőlegény és az új pasi is túl fekete-fehér karakterek voltak, abszolút nem voltak kidolgozva.
A cím – bodzapuszi – annak az prosecconak a neve, amit Haraldnál, Hamburg egyik menő fodrászánál ivott Julia és a barátnője mindig.
Tulajdonképpen a könyv körül kialakult helyzetet érdekesebbnek találtam, mint magát a regényt. A szerző Martina Gercke sztorija igazi self-made sikertörténetként indult: a légi utaskísérő írogatni kezdett, de mivel Holunderküsschen című művét minden kiadó elutasította, saját maga tervezett borítóval 2011 novemberében az Amazonnál jelent meg csak e-könyvként. 6 hét után már a Kindle Bestseller lista élén volt és 30 ezer letöltéssel 2012 első fél évében a legsikeresebb elektronikus könyv lett. Ezek után persze rögtön szerződést is kapott az egyik müncheni kiadótól, majd jött a regény folytatása Champagnerküsschen címmel és kezdődtek a gondok. Ekkor lettek egyre hangosabbak azok a vélemények, h mindkét könyv esetében plagizálásról van szó, ami be is bizonyosodott. Sophie Kinsella és Ildikó von Kürthy műveit másolta le gyakran szó szerint Gercke, aminek következményeként 2012. november 29. óta sem nyomtatott, sem e-könyv formában nem rendelhetők ill. vásárolhatóak a könyvek. Azért hogy valaki a mai világban ilyet meg mer tenni, nem semmi:S. A vicc az egészben, h a könyv szerintem abszolút semmilyen, míg így „feljavítva” is, mondjuk az is érdekes, h ennek ellenére míg ki nem derült a turpisság, óriási hype övezte Németországban mind a regényt, mint az „írónőt”, ezt nem is nagyon értem.

2013. április 21., vasárnap

Alison Weir: Lady Elizabeth

Nem sokkal a megjelenése után megvettem a könyvet, vagy kaptam, már nem is tudom. Eddig mindig közbejött valami, amiért nem olvastam el, de most, h felkerült a várólistára, sorra is került.



A későbbi Erzsébet királynő sorsát 3 éves korától követjük nyomon, mikor anyját, Boleyn Annát megöleti apja, VIII. Henrik, hirtelen hercegkisasszonyból úrnő lesz, törvénytelen gyerek. Majd bár Jane Seymour fiút szül a királynak, de bele is hal, utána gyors egymás utánban jön Cléves-i Anna, Howard Katalin, majd Parr Katalin a feleségek sorában, de általában, amilyen gyorsan Erzsébet mostohái lesznek, olyan gyorsan el is tűnnek a süllyesztőben egy olyan korban, amiben elég volt 1-2 szó, h az ember kegyvesztett legyen, és megváljon a fejétől.
Erzsébet általában távol apjától és testvéreitől nevelkedik, élénk, jó eszű gyerek, aki könnyedén sajátít el idegen nyelveket, érdeklődően és gyorsan tanul, remekül vív és lovagol, emellett szívesen táncol és szeret öltözködni. Fekete szemével, kecsességével mindenkinek anyját Boleyn Annát juttatja eszébe, de vörös haja igazi Tudor vonás, amit apjától, a királytól örökölt. VIII. Henrik halála után az özvegy királynéhoz kerül, az addigra már 13 éves szemrevaló serdülő, aki örökölte anyja bájait, ezekbe habarodik bele a királyné új férje, az admirális is, az ő évődésüket rendkívül részletesen és hosszan olvashatjuk, a pikáns részletektől sem mentesen, merthogy a könyv szerint ő veszi el a 14 éves Erzsébet szüzességét, sőt teherbe is ejti, mikor a királynő már az ő gyerekét várja. A lány végül elvetél, a királynő belehal a szülésbe. Ahogy az apjuk után trónra kerülő öccse, a gyermek Edward is meghal, majd nővérük, a katolikus Mária lesz a királynő, ezzel megkezdődnek a hitviták újra az országban, valamint mindkét nővér esetében fontos kérdés a házasságkötés is. Jó néhány intrika, vita és nehézség után végül Erzsébeté lesz a trón, de itt be is fejeződik a vaskos regény.
Igazából érdekelt volna tovább is a története, ha már ilyen részletességgel megismertem a gyermek- és ifjúkori éveit, de persze már a cím elolvasása után egyértelmű, h csak idáig követi a regény a sorsát, bár az elég vicces, h a címe Lady Elizabeth, de a könyvben végig max. Erzsébet úrnő:).
Feltételezem, h a történész végzettségű írónő történelmi személyeket vett alapul, meg sok történelmi tényt, aztán ezeket megkeverte a saját fantáziájának szüleményeivel, bár az utószóban azt írja, h sokszor a párbeszédek is hitelesek, az akkori feljegyzések alapján íródtak, ezt elég nehéz elhinni.
Annyira nem tetszett, legtöbbször túl részletesnek éreztem, ami még nem lenne feltétlenül baj, de szerintem ez sokszor indokolatlan volt, meg aztán a stílusa is hagy némi kívánnivalót maga után, ahhoz képest, h egy történelmi regény.

2013. április 18., csütörtök

Alexandra Reinwarth: Das Glücksprojekt

Így a tavasz – meg egyéb dolgok – közeledtével (a tavaszból közben már félig nyár lett;)), rögtön vevő voltam erre a könyvre. Christiane Hagnnak van egy hasonló könyve (Glück to go), bár nem olvastam, de ha jól emlékszem ő ott kipróbál egy csomó mindent, ami boldoggá teheti, valami ilyesmire számítottam itt is, mert előre bocsájtja, h ez nem tanácsadó könyv, de számomra mégis az lett belőle:S.
Alapvetően rendben van az élete a szerzőnek, de persze mindig minden lehet jobb, így belefog a boldogságprojektjébe. Nem a globális boldogságot keresi, inkább mindazokat a dolgokat – olykor banálisakat is akár – amik boldogság morzsákhoz juttatják az embert, apró örömöt csempésznek a hétköznapokba.



Nem igazán tudom mi alapján, de felállított egy listát a „potenciális örömforrásokról” pl. sport, háziállat és ezekről elmélkedik, ír az eddigi tapasztalatairól is, de számomra mégis inkább fura, mint szórakoztató vagy érdekes volt az egész.
Például le akar tenni egy rossz szokást – rágja a körmét - vesz a gyógyszertárban olyan lakkot, ami annyira rossz ízű, h leszokik erről – ez persze jó dolog, de nem az, ami egy boldogság projekt esetében úgy igazán eszembe jutna. Elkezd boldogság naplót vezetni, amibe minden nap 3 jó dolgot ír fel, ami örömöt okozott neki, boldoggá tette, ezt átolvasni később is újra örömmel tölti el az embert - idén én is felfirkantottam pár cetlire dolgokat, mikor valami öröm ért, bár most jut eszembe, h ez is elmaradt már vagy másfél hónapja biztosan:S. Ír az ajándékozás öröméről is, arról, mikor valakit igazán meg tudunk lepni, elmegy egy nevető jóga szemináriumra, ami igaz, h az elején szerinte is nagyon fura, de aztán megtetszik neki és igazán tudja élvezni. Mert hogy az igazi nevetés endorfint szabadít fel, boldogsághormont, ami tulajdonképpen a test kábítószere, aminek mesterséges megfelelői a morifum, a heroin vagy az ópium és hát az egyik legjobb dolog az életben;).
Persze nem találja fel a spanyolviaszt azzal sem, mikor arról értekezik, nem várhatja az ember a boldogságot kizárólag valaki mástól, mert azt sosem kaphatja meg, ha nem képes rá egyedül. Szóval vannak benne dolgok, amiken az ember elgondolkodik, h talán így kellene, vannak benne olyanok, amikről tudja, h biztosan nem így kellene;). Szerintem viszont túlságosan sokszor hivatkozik különböző tanácsadó könyvekre és az egészből nem lett személyes írás, egy összefüggő történet, pláne regény, helyette inkább valami nehezen definiálható se ez, se az összvér:S.
Csalódás volt, mert pl. az amazonon nagyon jó értékelést kapott és nem 2 embertől, újabb intő jel, h nem mindig mérvadó a „nagyközönség” véleménye, egyre gyakrabban tapasztalom ezt.

2013. április 14., vasárnap

Jojo Moyes: Ein ganzes halbes Jahr

Nem rég jelent meg magyarul a Szerelmes levelek c. könyve az írónőnek, sokáig vacilláltam, h megvegyem-e, majd úgy döntöttem igen, de még nem került rá sor, helyette ez a könyve talált rám teljesen véletlenül.


A címe, egy teljes fél év. Ennyit kell Lounak, a huszonéves, szeleburdi lánynak a dúsgazdag, fiatal és jóképű, de tolókocsiba kényszerült és meglehetősen mogorva Will társaságában töltenie, h támogatni tudja a családját. Lassan rájön, a férfi helyzete tényleg nem túl rózsás, elkezdi megérteni és hát nem túl nehéz rájönni, hogy is fog végződni a történet, de mégis érdekes és élvezetes volt, ahogy eljutottunk a végkifejletig. Kiderül, h fél év múlva Will be akar vonulni egy intézetbe, ahol öngyilkos lehet, az anyja beleegyezett, 6 hónapot kért, Lout azért vették fel, h addig vigyázzon rá és hogy talán életvidámságával meg tudja változtatni a férfi véleményét. Mikor a lány erről tudomást szerez, nem akar részt venni benne, de végül úgy dönt, megpróbálja megmutatni Willnek, h igenis érdemes élnie, még így is. Megpróbálkozik a – szinte – lehetetlennel: egy olyan férfi életét megtölteni elégedettséggel, boldogsággal, örömmel, kirándulásokkal, utazásokkal, látogatásokkal, vacsorákkal és koncertekkel, akinek mind a négy végtagja le van bénulva és akinek „előző élete” üzleti sikerekről, luxusról, sikerről, veszélyről, szexről szólt, mindarról, amiről most szó sem lehet.
Különleges kapcsolat alakul ki közöttük, pedig származásukban, társadalmi helyzetükben, műveltségükben, a kettejük közötti különbség alig lehetne nagyobb, a pasi filmeket, könyveket ajánl neki, a lány újságot kezd olvasni, beszélgetnek, vitatkoznak, Will nem az ő véleményét akarja ráerőltetni, hanem azt akarja, legyen saját véleménye.
A központi kérdés persze az, dönthet-e az ember a saját sorsáról, beleegyezhetnek, vagy épp megakadályozhatják-e a hozzátartozói abban, h véget vessen az életének valaki, akinek nincs esélye emberhez méltóbb élethez, aki számára sosem végződik a harc a fertőzésekkel és a fájdalommal. Lehet-e kényszeríteni valakit arra, h tovább éljen a kedvünkért, hogy tovább szenvedjen a kedvünkért? Nagyon nehéz kérdések…amikre nincs jó vagy rossz válasz.
Az írónő egy rugby játékos sorsáról olvasott, aki rábeszélte a szüleit, miután megbénult, h vigyék el a svájci dignitashoz, innen jött az ötlet a regényhez.



A történet sokkal többet adott, mint amit vártam tőle, egy abszolút könnyed kis valamire számítottam és hát persze részben az is, de közben meg mégis sokkal több. Nagyon fontos kérdéseket vet fel öngyilkosságról, rászorultságról, családról, szeretetről, önfeláldozásról, de közben igyekszik megőrizni a könnyedséget is, szerintem ez is sikerült.
Nagyon tetszett, h a szereplők mindannyian esendő figurák, nem a chick litekben általában szereplő tökéletes macák és pasik. A főszereplő Willt is olyan sokoldalúan mutatja be, emberként, akivel kapcsolatban az, h mozgássérült a legkevésbé érdekes.

Szinte végig úgy gondoltam, új kedvenc született, de valahogy a vége annyira nem tetszett. Maga a befejezés igen, mert szerintem ez volt az egyetlen lehetséges lezárás, de nekem valami hiányzott belőle, valami kis apróság, ami meglep, ami valami pluszt ad.
A könyv tavaly megjelent magyarul is, Mielőtt megismertelek címmel, ajánlom!

2013. április 11., csütörtök

Elizabeth Bard: Ebéd Párizsban

Még karácsonyi könyvutalványból vásároltam a könyvet és most épp valami ilyesmire volt szükségem.
Az amerikai szerző saját történetét írta meg, ahogy megismerkedett egy francia férfival, beleszeretett és vele együtt megkapta nem csak Párizs fantasztikus történelmét és kulisszáit, hanem a nem gyenge francia konyhát is.


Nem igazi regény, mert bár ír a kapcsolatuk alakulásáról, az útkeresésükről szakmailag, interkulturális dolgokról, ismerkedésről a családdal, barátokkal, gyerekkori epizódokról, kalandokról az új hazában, az esküvői előkészületekről, lakás vásárlásról, csupa olyan problémáról, amikkel minden fiatalnak szembesülnie kell, amikben mindenki érintve van, de most megtudhatjuk, hogy is néz ki mindez, Franciaországban. Mindezek viszont inkább lazán egymáshoz kapcsolódó epizódok, mint egy összefüggő történet. Komoly szerepet kapnak a fantasztikus piacozások, éttermi kiruccanások, vendégségek, főzések és az ínycsiklandó receptek a hagymalevestől a mocskos csokitortáig, sok-sok hal, egzotikus és köznapi hozzávalókból alkotott nyálcsorgatós kaják, amiket minden fejezet végén találunk, kis kísérővel, ki készítette, kinek a receptje, mikor hol, hogy ették, meg sok minden a fejezetből is kiderül, ezáltal máris személyesebb lesz a dolog, mert manapság a gasztro blogok korában már nem igazán hoz lázba egy recept, ha nincs mellette kép, itt nem volt, de a szöveggel is funkcionált, általában ha a fejezetben valami kajáról írt, már alig vártam, h áttanulmányozzam a receptet;). Emellett számomra szokásosan az interkulturális dolgok miatt volt érdekes.
Az interkulturális kapcsolatok nagy előnye, hogy ha összevesztek, sosem tudhatod biztosan, hogy az illetőre vagy mérges, vagy a kultúrájára.
Ez nagyon igaz szerintem:). Persze sokat kell tanulnia egy új országban, egy más kultúrában és persze, h össze akarja hasonlítani mindig a narancsot az almával, a francia dolgokat az amerikaiakkal és időnként ilyen gondolatokra jut:
Úgy éreztem, számomra ismeretlen rendszer foglya lettem. Mintha odaútra szóló jegyet váltottam volna valahova, ahol nem találom fel magam.
Habkönnyű és szórakoztató, de mégsem a manapság divatos női ponyvaregények stílusában íródott olvasmány, különösen tetszett, h bár szerelmi történet is, de az inkább csak mellékszál….nem ér véget a történet az egymásra találással, vagy az esküvővel, sőt csak akkor kezdődik igazán, mint az életben is!

2013. április 7., vasárnap

Stephen Chbosky: Das also ist mein Leben

Amennyire tudom a könyv nagyon jó kritikákat szokott kapni, így én is aránylag nagy várakozással kezdtem neki, de valahogy már az elején éreztem, h annyira nem nekem való.
Egy 15 éves fiú, Charlie egyoldalú levelezésébe tekinthetünk bele. Kicsit olyan, mintha naplót írna, de nem ezt teszi, mert azt megtalálhatják, helyette egy ’rejtélyes’ fiúnak küldi el a leveleket. Eléggé maga alatt van, ezért is kell kiírnia magából a dolgokat, a legjobb barátja öngyilkos lett, most kezdi a középiskolát, de nincsenek barátai. Van egy bátyja és egy nővére, normális szülei, majd nagy hatást gyakorol rá az angoltanára, aki folyamatosan külön olvasmányokkal látja el, amikbe Charlie élvezettel veti bele magát. Majd összebarátkozik egy idősebb fiúval és lánnyal, Patrickkel és Sammel, velük lóg sokat, a lányba kicsit szerelmes is.



Szóval elkezdtem olvasni, olvastam, de különösebb érzelmeket, gondolatokat nem váltott ki belőlem eleinte, aztán egyszer csak felkavart…belegondoltam pár helyzetbe, átéreztem néhány dolgot és bizony sokszor belefacsarodott a szívem, abba, amit írt, ahogy írt… Eleve szokatlan, h ne egy tini lány, hanem egy fiú szemszögéből lássuk a dolgokat, ráadásul úgy, h abból ne egy pasis könyv kerekedjen, mert ilyen érzésem egyáltalán nem volt, nem is az szerintem. Magányos, szeretetre, barátokra vágyik, jó fej srác, de kicsit fura, mert őszinte, tapasztalatlan, kíváncsi és mert nem tudja és akarja megjátszani magát. Sammel és Patrickkel van életében először olyan érzése, h a helyén van, h közéjük tartozik. Sokszor azt kívánja, bárcsak Isten, a szülei, Sam, vagy a nővére megmondaná, mi az, ami nem stimmel vele. Megmondanák neki, hogyan kell viselkednie, h mindennek értelme legyen.
1 év eseményeit írja le a könyv, tabuk nélkül (ritkán olvashatunk ilyen jellegű regényekben homoszexualitásról, maszturbációról vagy épp pedofíliáról), rengeteg dolog változik egy kamasz életében ennyi idő alatt, Charlieében is: új barátok, első szerelem, első barátnő, első csók, az első cigi, az első LSD, egy kényes titok a múltból, ami mindent összekuszál és sok mindent megmagyaráz.
Mivel nem napjainkban, hanem a 90-es évek elején vagyunk, még nem a chat, a FB vagy a skype a központi pillérei az egymáshoz való közeledésnek, hanem pl. a válogatáskazik ajándékozása nagyon menő:) és hát sok dologban valami homályos nosztalgia támad az ember lányában, a regényt olvasva, mind a kor, mind az életkor iránt;).
Magyarul Egy különc srác feljegyzései címmel jelent meg és tavaly bemutatták a filmet is, aminek érdekessége, h az író Stephen Chbosky írta a forgatókönyvet, ami mondjuk még nem nagy meglepetés, az annál inkább, h ő is rendezte a filmet. Nem láttam, de a plakátot látva meglepődtem, a könyv alapján egész másként képzeltem el Sam és Patrick karakterét.

2013. április 3., szerda

Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!

Már régen terveztem a könyv elolvasását, de csak nagy vonalakban voltam tisztában azzal, miről is szól, épp ezért meglepődtem, mikor konstatáltam, h egy kislány, a 6 éves Jean Louis meséli, akit mindenki csak Scoutnak hív. Az amerikai délen vagyunk, Maycombban, ahol az ügyvéd Atticus egyedül neveli a kislányt és 4 évvel idősebb bátyját, Jemet, az ő életük 3 évébe pillantunk be.
Nincsenek hatalmas történések eleinte, ami engem általában ki szokott akasztani, de mégis valahogy olyan bájosan van megírva minden Scout szemszögéből, annyi gyermeki őszinteséggel, h olvastatja magát nagyon. Nem csak a családjukat ismerjük meg, hanem az egész kisvárost, a szomszédokat, bepillantunk a gyerekek csínytevéseibe. Közben igazán megszerettem a mesélő, cserfes Scoutot, aki azért káromkodik, mert azt reméli, ha apja rájön, h az iskolában tanulja ezt, majd nem engedi oda:).



Aztán az idillbe betolakodik lassanként a rasszizmus, mikor Atticus egy fekete férfi ügyvédje lesz, akit egy fehér nő megerőszakolásával vádolnak. Az eset erősen felborzolja a kedélyeket és nem csak az apát érik támadások, amiért azt gondolja, egy feketének ugyanolyan jogai vannak, hanem a gyerekeket is az iskolában. Elszabadulnak az előítéletek, pusztít az intolerancia és bár a perben könnyen bebizonyítja Atticus a védence ártatlanságát, az esküdtek mégis követik az íratlan szabályt:

„A mi bíróságaink előtt mindig a fehér embernek van igaza egy feketével szemben."

Mire ideáig jutunk a történetben, már képet kaptunk az általános vélekedésről, a közhangulatról és mindarról, amire Atticus tanítja a gyerekeit. Különleges kapcsolat van közöttük, felnőttként kezeli és nagyon sok szeretettel neveli őket, komoly beszélgetésekkel, önállóságra bíztatva Jemet és Scoutot.

„Azt akartam, hogy láss meg benne valamit, azt akartam, hogy lásd meg, mi az igazi bátorság, és ne azt tartsd igazi bátorságnak, amikor valakinek fegyver van a kezében. Az a bátorság, amikor előre tudod, hogy vereség vár rád, és legyen aminek lennie kell, mégis kitartasz. Csak ritkán vár rád győzelem, de néha igen.”

Scout hihetetlen fejlődésen megy keresztül a történetben felölelt 3 év alatt, kisgyerekként ismerjük meg, aki az események hatására elindul a felnőtté válás rögös útján. A könyv igazi erőssége számomra az volt, h egy gyerek szemével láthatjuk az eseményeket, aki még tiszta és bebizonyítja, h időnként a gyerekek jobban különbséget tudnak tenni jó és rossz között, mint a felnőttek, bölcsebbek tudnak lenni, mert nem homályosítják el a látásukat előítéletek.
Nagyon tetszett a könyv, mert a drámai és helyenként tragikus történések mellett bele tudott még egy kis humort is csempészni, csodálatos karaktereket alkot, az olvasó látja és hallja őket és élvezetes párbeszédeiket.



Harper Lee egyetlen regénye 1960-ban jelent meg az USÁ-ban és következő évben az írónő Pulizter-díjat kapott érte, majd 1962-ben meg is filmesítették Gregory Peckkel a főszerepben, aki Oscar-díjat kapott az alakításáért. A könyv természetesen fent van az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listán is, joggal.