Jennifer Ryan Die Köchinnen von Fenley

Ez egy ígéretes alaphelyzetre építő, de túlságosan kiszámítható és cukormázas történelmi szórakoztató regény. A második világháborús Anglia jegyrendszerének mindennapjaiba enged betekintést egy rádiós főzőversenyen keresztül, de a mélyebb dráma helyett inkább a könnyed „feel-good” sablonokat választja. A cselekmény két évvel a második világháború kitörése után játszódik a Londonhoz közeli Fenleyben. A BBC népszerű rádióműsora, a The Kitchen Front főzőversenyt hirdet, aminek tétje a műsor első női társműsorvezetői állása. Négy, teljesen eltérő társadalmi hátterű nő száll ringbe a győzelemért, miközben szigorúan fejadagokra korlátozott alapanyagokból kell kreatív ételeket alkotniuk. Audrey, egy háromgyermekes háborús özvegy, aki a férje által hátrahagyott adósságok és a kilakoltatás elől menekülne a nyereménnyel. Lady Gwendoline, Audrey elhidegült, gazdag és sznob nővére, aki látszólag csak unalomból és felsőbbrendűségből nevez be. Nell, egy árva konyhalány, aki a kitörés lehetőségét látja a versenyben és Zelda, egy Londonból menekült, képzett séf, aki várandósságát titkolva próbálja megmenteni a karrierjét. A regény legerősebb pontja a hátország mindennapjainak és a háborús élelmiszerhiánynak a bemutatása. A fejezetek végén a korabeli, jegyrendszerre szabott recepteket felolvassák (hangoskönyvként hallgattam), ezek különleges hangulatot adnak. Aranyos történet, de nagyon kiszámítható, a történet második felére a kezdeti feszültség és versengés teljesen elpárolog. A cselekmény egy túlságosan rózsaszín, hollywoodi klisékre épülő tanmesévé válik a női összefogásról, ahol minden konfliktus szinte magától megoldódik. A szereplők jellemváltozásai sokszor erőltetettek és hihetetlenk. Kissé furán hatott az is, h bár a háttérben bombázások vannak, de a háború inkább csak díszletként szolgálnak ahhoz, h a főszereplők barátsága még meghatóbbnak tűnjön.

Ken Follet: Die Leopardin

Ez a könyv a várólistámról került sorra, régóta kerülgettem már. Örülök, h végül elolvastam, nem olvastam sokat az írótól, de azok tetszettek, ez is, mert egy pörgős, feszült II. világháborús kémthriller. 1944 májusában járunk, napokkal a normandiai partraszállás előtt. A szövetségeseknek létfontosságú, h megbénítsák a nácik legfontosabb franciaországi telefonközpontját. Az első akció brutális kudarccal végződik, a brit titkosszolgálatnak pedig pontosan tíz napja marad, hogy valahogy mégis felrobbantsa a bázist. Mivel szinte az összes kiképzett ügynök halott vagy fogságban van, a főhős, Felicity „Flick” Clairet (az ő álneve a könyv címe, a leopárdnő) egy teljesen valószínűtlen csapatot verbuvál. Csak nők jöhetnek szóba, és nem válogathat: a csapat tagja lesz egy arisztokrata hamisító, egy börtönviselt gyilkos, egy transznemű robbantási szakértő és egy naiv takarítónő. Ken Follett nem egy arctalan gonoszt állít a lányokkal szembe, hanem Dieter Franck őrnagyot, a náci elhárítás zseniális pszichológusát, aki a kínzásoktól és a manipulációtól sem riad vissza, h megtörje a foglyait. A Vadmacskák nem egy romantizált háborús mese. Itt a sebek húsbavágóak, a hibákért az életeddel fizetsz, és a feszültség olyan sűrű, h szinte vágni lehet. Pattanásig feszült, pergő párbeszédekkel és váratlan fordulatokkal teli történelmi akcióregény.

Celeste Ng: Kis tüzek mindenütt

A regény egy tűpontos, feszült és intelligens lélektani dráma, ami egy tökéletesnek tűnő kisváros álarca mögé enged betekintést. Már az első oldalon egy sokkoló képpel indít: a Richardson-ház porig ég, és a gyanú szerint valaki bentről gyújtotta meg a kis tüzeket. De kik azok a Richardsonék? Vajon ki tette ezt velük, és mi vezetett idáig? Celeste Ng mesterien adagolja a feszültséget, miközben megmutatja, hogy néha a legkisebb szikra is elég ahhoz, h egy egész felépített világ a hamuvá váljon. A történet a jómódú, pedáns Shaker Heights nevű amerikai mintatelepülésen játszódik, ahol mindennek – még a házak színének és a fű magasságának is – szigorú szabályai vannak. Itt él a sikeres, szabálykövető Elena Richardson és családja. Idilli életük azonban fenekestül felfordul, amikor a városba érkezik Mia Warren, a titokzatos, szabad szellemű művész és fotós a tinédzser lányával, és kibérlik Richardsonék egyik lakását. A könyv zseniálisan mutatja be, mi történik, ha a merev szabályok világa összeütközik a zabolázatlan, bohém művészvilággal. A két anya – Elena és Mia – között azonnal megindul egy halk, de kíméletlen pszichológiai háború. Ahogy általában, úgy itt is nindenkinek van takargatnivalója. Ahogy Elena elkezd nyomozni Mia rejtélyes múltja után, úgy kezdenek el lángra kapni a Richardson család saját, gondosan elfojtott belső konfliktusai is. Olvastam már egy jó könyvet a szerzőtől, ezért is esett a választásom az ő egyik könyvére, nem is kellett csalódnom, érdekes, izgalmas, nagyon tetszett. A regény alapján 2020-ban készült 8 részes tévés minisorozat, Reese Witherspoon és Kerry Washington főszereplésével.

Victoria Belim: Rote Sirenen – Geschichte meiner ukrainischen Familie

Hangoskönyvként hallgattam meg ezt a megindító, feszült és aktuális memoárt, ami egyszerre működik lebilincselő családi nyomozásként és a múlt sebeit gyógyító vallomásként. A történet középpontjában maga a szerző áll, aki Brüsszelben él, de 2014-ben – a Krím annektálása után – elhatározza, h visszatér szülőföldjére, Ukrajnába. Nem csak látogatóba érkezik: egy évtizedes, fojtogató családi titok nyomába ered. Meg akarja tudni, mi történt valójában dédnagyapjával, Nyikitiával az 1930-as években, amikor a sztálini terror idején nyomtalanul eltűnt, miután a KGB elődje, a hírhedt titkosrendőrség beidézte. Victoria archívumokban kutat, régi KGB-s aktákat próbál megnyitni, miközben minden lépésénél falakba ütközik. A legmegrázóbb ellenállást nem a hivatalok, hanem saját családja, különösen makacs dédnagymamája, Valentina tanúsítja. A generációkon átörökített félelem miatt a család szerint jobb a múltat nem bolygatni. A szerző a nyomozás végén sikerrel jár, de az igazság, amit a múlt mélyén talál, sokkal összetettebb és felkavaróbb, mint amire számított.

Itt a vég...

Kb. másfél hónapja nem írtam ide, amire még nem volt példa a blog 16 éves történetében. És nem is lesz... Mert nem lesz többé blog. Már az utóbbi 1-2 évben is éreztem, h inkább nyűgnek érzem már a blogolást, mint bármi másnak. Nem jut annyi időm az olvasásra se, mint szeretném, de azt nem szeretném elengedni. Mivel képtelen vagyok "csak úgy" abbahagyni dolgokat, igyekszem befejezni az idei várólista csökkentést és blogolni még a már olvasott és a még ezután olvasandó könyvekről, de 2027-től vége.

Sara Nisha Adams: A könyvlista

Őszintén, bár rég el akartam olvasni, főleg az első fele annyira nem fogott meg, nem kötött le, sokáig ültem felette. Összességében mégis azt mondom, h egy igazi, szívet melengető történet, ami pont arról szól, amiért mindannyian imádunk olvasni: a könyvek összekötő erejéről.

A sztori középpontjában egy teljesen valószínűtlen páros áll — egy mogorva, idős nagypapa és egy fiatal, kissé elveszett könyvtáros lány —, akik között az irodalom épít hidat. A cselekményt egy titokzatos könyvlista hajtja előre, így a szereplőkkel együtt élhetjük újra olyan alapművek varázsát, mint a Ne bántsátok a feketerigót! vagy a Büszkeség és balítélet. Bár a regényben bőven esik szó az élet nehézségeiről, de inkább csak megmutatja azt, hogyan húzhat ki minket egy nehéz helyzetből, vagy a gyászból egy jó közösség és néhány jól megírt oldal. Bár a végére megkedveltem a szereplőket és az egész sztorit, de számomra összességében egy fura elegye volt ez a tragédiáknak és a könyveknek. Aztáltal, h utóbbiakat tényleg elég felületesen tematizálta, a könyvek „gyógyító ereje” is kissé hiteltelen maradt számomra.

Agatha Christie: Tíz kicsi néger

Soha nem olvastam még semmit a kultikus szerzőtől, itt volt az ideje. A sort rögtön minden idők legsikeresebb krimijével, Agatha Christie legnépszerűbb, világszerte több mint 100 millió példányban eladott klasszikus bűnügyi regényével kezdtem.

Tíz egymás számára teljesen ismeretlen ember meghívást kap egy elhagyatott, sziklás szigetre (a Néger-szigetre) Devon partjainál. A titokzatos házigazda, egy bizonyos V. A. Lucky azonban nem jelenik meg. Helyette az első este egy gramofonlemez szólal meg, ami mind a tíz jelenlévőt egy-egy korábbi, a törvény által büntethetetlen gyilkossággal vádolja meg. Nem kell sokat várni az első halálesetre, ami pontosan úgy történik, ahogy azt a szobáikban olvasható ősi gyerekmondóka mondja: „Tíz kicsi néger éhes lett egyszer; s vacsorázni ment, Egyik rosszul nyelt, megfulladt, s megmaradt kilenc...” Ráadásul amikor a szalon asztalán elhelyezett tíz kis porcelánfigura közül minden egyes haláleset után rejtélyes módon eltűnik egy, végleg kitör a pánik. Ahogy az időjárás elvágja a szigetet a külvilágtól, a szereplők ráébrednek a legfélelmetesebb igazságra: nincs senki más a szigeten, a láthatatlan hóhér közülük valaki. A feszültséget a szereplők növekvő paranoiája és egymás iránti bizalmatlansága emeli a tetőfokára. Több különlegessége is van, például, h egy detektív nélküli krimi, ill. h a regény végére mind a tíz szereplő meghal, így az olvasó az utolsó oldalakig tanácstalan a tettest illetően. Nem túl meglepő módon a regény címe az évtizedek során komoly változásokon ment keresztül a korábbi rasszista felhangú kifejezések kikopása miatt. Csak Magyarországon 3 különböző címen jelent meg, először, 1941-ben A láthatatlan hóhér címmel, majd évtizedekig Tíz kicsi négerként, vagyis az eredeti címen. Jeleneg pedig már az örökösök kérésére a Helikon Kiadó életműsorozatában már az új, a mondóka utolsó sorára utaló címmel jelenik meg, követve a nemzetközi mintát Mert többen nincsenek (And Then There Were None).