Victoria Belim: Rote Sirenen – Geschichte meiner ukrainischen Familie

Hangoskönyvként hallgattam meg ezt a megindító, feszült és aktuális memoárt, ami egyszerre működik lebilincselő családi nyomozásként és a múlt sebeit gyógyító vallomásként. A történet középpontjában maga a szerző áll, aki Brüsszelben él, de 2014-ben – a Krím annektálása után – elhatározza, h visszatér szülőföldjére, Ukrajnába. Nem csak látogatóba érkezik: egy évtizedes, fojtogató családi titok nyomába ered. Meg akarja tudni, mi történt valójában dédnagyapjával, Nyikitiával az 1930-as években, amikor a sztálini terror idején nyomtalanul eltűnt, miután a KGB elődje, a hírhedt titkosrendőrség beidézte. Victoria archívumokban kutat, régi KGB-s aktákat próbál megnyitni, miközben minden lépésénél falakba ütközik. A legmegrázóbb ellenállást nem a hivatalok, hanem saját családja, különösen makacs dédnagymamája, Valentina tanúsítja. A generációkon átörökített félelem miatt a család szerint jobb a múltat nem bolygatni. A szerző a nyomozás végén sikerrel jár, de az igazság, amit a múlt mélyén talál, sokkal összetettebb és felkavaróbb, mint amire számított.

Itt a vég...

Kb. másfél hónapja nem írtam ide, amire még nem volt példa a blog 16 éves történetében. És nem is lesz... Mert nem lesz többé blog. Már az utóbbi 1-2 évben is éreztem, h inkább nyűgnek érzem már a blogolást, mint bármi másnak. Nem jut annyi időm az olvasásra se, mint szeretném, de azt nem szeretném elengedni. Mivel képtelen vagyok "csak úgy" abbahagyni dolgokat, igyekszem befejezni az idei várólista csökkentést és blogolni még a már olvasott és a még ezután olvasandó könyvekről, de 2027-től vége.

Sara Nisha Adams: A könyvlista

Őszintén, bár rég el akartam olvasni, főleg az első fele annyira nem fogott meg, nem kötött le, sokáig ültem felette. Összességében mégis azt mondom, h egy igazi, szívet melengető történet, ami pont arról szól, amiért mindannyian imádunk olvasni: a könyvek összekötő erejéről.

A sztori középpontjában egy teljesen valószínűtlen páros áll — egy mogorva, idős nagypapa és egy fiatal, kissé elveszett könyvtáros lány —, akik között az irodalom épít hidat. A cselekményt egy titokzatos könyvlista hajtja előre, így a szereplőkkel együtt élhetjük újra olyan alapművek varázsát, mint a Ne bántsátok a feketerigót! vagy a Büszkeség és balítélet. Bár a regényben bőven esik szó az élet nehézségeiről, de inkább csak megmutatja azt, hogyan húzhat ki minket egy nehéz helyzetből, vagy a gyászból egy jó közösség és néhány jól megírt oldal. Bár a végére megkedveltem a szereplőket és az egész sztorit, de számomra összességében egy fura elegye volt ez a tragédiáknak és a könyveknek. Aztáltal, h utóbbiakat tényleg elég felületesen tematizálta, a könyvek „gyógyító ereje” is kissé hiteltelen maradt számomra.

Agatha Christie: Tíz kicsi néger

Soha nem olvastam még semmit a kultikus szerzőtől, itt volt az ideje. A sort rögtön minden idők legsikeresebb krimijével, Agatha Christie legnépszerűbb, világszerte több mint 100 millió példányban eladott klasszikus bűnügyi regényével kezdtem.

Tíz egymás számára teljesen ismeretlen ember meghívást kap egy elhagyatott, sziklás szigetre (a Néger-szigetre) Devon partjainál. A titokzatos házigazda, egy bizonyos V. A. Lucky azonban nem jelenik meg. Helyette az első este egy gramofonlemez szólal meg, ami mind a tíz jelenlévőt egy-egy korábbi, a törvény által büntethetetlen gyilkossággal vádolja meg. Nem kell sokat várni az első halálesetre, ami pontosan úgy történik, ahogy azt a szobáikban olvasható ősi gyerekmondóka mondja: „Tíz kicsi néger éhes lett egyszer; s vacsorázni ment, Egyik rosszul nyelt, megfulladt, s megmaradt kilenc...” Ráadásul amikor a szalon asztalán elhelyezett tíz kis porcelánfigura közül minden egyes haláleset után rejtélyes módon eltűnik egy, végleg kitör a pánik. Ahogy az időjárás elvágja a szigetet a külvilágtól, a szereplők ráébrednek a legfélelmetesebb igazságra: nincs senki más a szigeten, a láthatatlan hóhér közülük valaki. A feszültséget a szereplők növekvő paranoiája és egymás iránti bizalmatlansága emeli a tetőfokára. Több különlegessége is van, például, h egy detektív nélküli krimi, ill. h a regény végére mind a tíz szereplő meghal, így az olvasó az utolsó oldalakig tanácstalan a tettest illetően. Nem túl meglepő módon a regény címe az évtizedek során komoly változásokon ment keresztül a korábbi rasszista felhangú kifejezések kikopása miatt. Csak Magyarországon 3 különböző címen jelent meg, először, 1941-ben A láthatatlan hóhér címmel, majd évtizedekig Tíz kicsi négerként, vagyis az eredeti címen. Jeleneg pedig már az örökösök kérésére a Helikon Kiadó életműsorozatában már az új, a mondóka utolsó sorára utaló címmel jelenik meg, követve a nemzetközi mintát Mert többen nincsenek (And Then There Were None).

Franz Werfel: Musa Dagh negyven napja II.

A regény második kötetében a feszült ostromállapotot, a belső morális válságokat és a végső kétségbeesett harcokat mutatja be, míg a végkifejlet a felmentést és a főhős tragikus magányát hozza. A török csapatok egyre nagyobb rohamokat indítanak a Musza Dagh védői ellen, miközben az élelem, a lőszer és az orvosság fogyóban, az emberek pedig a kimerültség szélére kerülnek. Felerősödnek a bizonytalanságok, a vezető szerepet betöltő Gabriel Bagradjan pedig szembenéz saját elidegenedett feleségével és a megfáradt nép kétségbeesésével.

Amikor már úgy tűnik, nincs remény, teljesen váratlanul mégis megmenekül az örmények és el tudnak menekülni. Gabriel Bagradjan nem tart a menekültekkel, mert úgy érzi, küldetése a hegyhez köti, sorsa fia sírjánál, a Musza Daghon hal meg, gyermekének keresztjével a szívén. A szerző, az osztrák Franz Werfel azért írt az örmény–török témáról, mert mélyen megrázta az örmény népirtás sorsa, és a Musza Dag-i hősies ellenállás feldolgozásával egyszerre akart emléket állítani az áldozatoknak, valamint figyelmeztetni Európát és Németországot a kibontakozó nácizmus és az antiszemitizmus veszélyeire, hisz ne feledjük, a könyv 1933-ban jelent meg. A regény idővel Az ellenállás szimbóluma lett, a zsidó gettókban és az ellenállási mozgalmakban a fegyveres önvédelem és a remény példaképévé vált. A zsidó fiatalok felismerték, hogy a török kormány által alkalmazott módszerek (deportálások, éheztetés, módszeres megsemmisítés) kísértetiesen hasonlítanak arra, amit a nácik tesznek velük. A gettókban a kötet kézről kézre járt, titokban olvasták, és szinte szent szövegként tisztelték. A cselekmény fordulatos, a szereplők jól kidolgozottak, hatásosak a csataleírások, izgalmasak a párbeszédek. Nekem időnként kissé túl terjengősnek tűnt, ill. egy kicsivel több háttérinfót el tudtam volna képzelni.

Thilo Wydra: Ingrid Bergman - Ein Leben

A szerzőtől már több életrajzot olvastam és mivel szívesen olvasom ezt a műfajt, belevágtam ebbe a nagyon vaskos kötetbe, el is tartott jó pár hétig. Részletes és lineáris, amit én szeretek, szóval ez már eleve jó pont volt. A családja, szülei megismerésével kezdünk, majd Ingrid szülők nélküli gyermekkorával folytatjuk Svédország és Németország között. Gyerekkorában csúfolják magassága és hosszú végtagjai miatt, de aztán már nem lehetett nem észrevenni természetes szépségét, báját és tehetségét. Jönnek a sikerek először Svéd- és Németországban, majd nemzetközi szinten is. Aztán jönnek a házasságok (3) és a gyerekek (4), a szeretők és afférok, de az életében a főszerepet a színészet és a filmjei játsszák.

Ami nekem fura volt és sokszor nagyon idegesítő h elég hosszan ír a filmjeiről, amiket épp forgat. Ezt persze egy bizonyos pontig értem, de amikor már oldalakon keresztül ezt olvasom, mint egy történetet a történetben, aminek aztán Ingrig életére és így a bigoráfiára semmi kihatása, az nekem fura. A sztorik a Casablanca vagy a Gázláng forgatásáról nyilván érdekesek, de minden egyes filmjéről és főleg azok cselekményéről ennyire részletesen írni – ettől eltekintettem volna. Volt benne számomra néhány meglepő, érdekes magyar vonatkozás is. Pl., h az első angol nyelvű színpadi szerepét 1940-ben, New Yorkban Molnár Ferenc Liliomjában játszotta. Molnár nem csak a premieren volt jelen, hanem a próbákat is meglátogatta. A másik, ami megmaradt, h egyik szerelme/afféjra a magyar származású fotóssal, Robert Capával volt. Ami még elképesztett, h a válása az első -svéd- férjétől, majd Amerika elhagyása az új szerelem és új élet kedvéért és az, h nem férjezetten szülte meg az olasz Roberto Rosselini első gyermekét, mekkora hullámokat vert az Egyesült Államokban, ahol szinte kitagadták az 50-es évek elején, persona non grata lett az előzőleg ünnepelt filmcsillag. De innen is volt visszatérés, nem csak az európai filmbe, hanem Hoollywoodban is újra meg tudta vetni a lábát később is. Szívszorító volt olvasni az utolsó éveiről, a betegségéről, amit igyekezett ignorálni, még akkor is, amikor már nem lehetett. Elképesztő életút, elképesztő sikerek, 35 év alatt 7 Oscar jelölés és 3 Oscar-díj, egy állócsillag.

Ralf Husmann: Vorsicht vor Leuten

A címlap és az olvasó Christoph Maria Herbst győzött meg, h belekezdjek hangoskönyvként. Egy szatirikus, fanyar humorú regényről van szó, aminek főhőse Lorenz Brahmkamp, egy lusta és cinikus köztisztviselő, aki egy kis önkormányzat építési osztályán dolgozik. Élete romokban hever: a felesége elhagyta, a kollégái utálják, ő maga pedig rendszeresen hazugságokkal és kibúvókkal próbálja átvészelni a mindennapokat. Minden megváltozik, amikor a városba érkezik Alexander Schönleben, egy rendkívül sikeres, sármos és magabiztos self-made milliomos, aki egy gigantikus luxus-lakóparkot és golfpályát akar építeni a településen – méghozzá egy egykori szeméttelep helyére.

Főhősünk gátlástalanságát és kreatív füllentéseit bevetve eléri, hogy a milliomos jobbkeze és szövetségese legyen, elsimítja a bürokratikus ügyeket és elhallgatja a problémákat). Ezzel hirtelen fontossá válik: a főnöke behódol neki, és még a volt felesége is kezd visszavágyni hozzá a hirtelen jött magabiztossága miatt. Csakhogy Lorenz hamarosan rájön, hogy a csillogó milliomos valójában egy dörzsölt szélhámos és csaló, akinek a grandiózus tervei mögött nincs valódi fedezet. A könyv egy maró társadalomkritika és szatíra a kispolgári létfelfogásról, a hivatali korrupcióról és arról, hogy a világban sokszor nem a tehetség, hanem a magabiztos hazugságok érvényesülnek. Husmann fekete humorral mutatja be, hogyan válik egy kisstílű, lusta hivatalnokból szinte észrevétlenül egy nagypályás csaló. A történetben aztán nem a klasszikus hollywoodi morális igazságtétel győz, hanem a hazugság és a manipuláció művészete. Ritkán olvasni ilyesmit, amiben a bűnös (egyben főhős) nemhogy nem bűnhődik meg a bűneiért, hanem a hazugság spirálja révén kapja vissza mindazt, amire vágyott (a feleségét, a társadalmi elismerést és a hatalmat). Husmann ezzel azt a fanyar görbe tükröt tartja a társadalom elé, h a modern világban a jól előadott, csillogó illúziókat (hazugságokat) sokkal többre értkelik az emberek, mint a szürke, unalmas valóságot. Azt hiszem ezt nekünk, magyaroknak, nem kell különsebben magyarázni:(.