Cecelia Ahern: Sommersprossen – Nur zusammen ergeben wir Sinn

Rég nem olvastam már Cecilia Aherntől, most újra belevágtam egy regényébe, hangoskönyv formájában. Azt mondják, annak az 5 embernek az elegye vagy, akikkel a legtöbb időt töltöd. Ki az az 5 ember? Szerintem ez egy nagyon elgondolkodtató kérdés. Allegra szerint is, aki a regény főszereplője. Édesapja, akitől szeplőit örökölte, egyedül nevelte fel, spanyol származású anyját, soha nem ismerte meg, de miatta költözött Dublinba, h ezen a helyzeten változtasson.

Parkolóőrként, akt modelként, au pairként dolgozik, egyedül él, senkit sem enged közel magához. Az 5 ember teóriát, egy arrogáns Ferrari tulajdonostól hallja, akit rendszeresen megbüntet, mert nem fizet a parkolásért. A lány nincs megelégedve az „5 emberével”, ezért új barátokat akar találni, híres, inspiráló nőknek ír ezügyben, felveszi a kesztyűt, h általuk önmagát is jobbá tegye. Bár a terv ezen része annyira nem jön be, de közben rádöbben, kik is azok, akik igazán fontosak az életében. Nagyon szívhez szóló történet a kötődés, a barátságok és az önfelfedezés utáni vágyakozásról. Humoros, szórakoztató és megható olvasmány, tetszett.

Anna McPartlin: Niemand kenn mich so wie du

2 barátnő, Eve és Lily története, akik bár gyerek- és tinikorukban elválaszthatatlanok voltak, aztán mégis hosszú évekre elszakadtak egymástól. Lily korán megtalálta a párját Declan személyében, orvosok akartak lenni, együtt mentek egyetemre. Eve az első perctől kezdve úgy gondolta, Declan nem elég jó Lilyhez, a lány sokkal okosabb, intelligensebb, sokkal többet, jobbat érdemel a középszerű srácnál. Lily nem értett egyet, a szívére hallgatott, majd az eszére. Mégsem kezdett orvosnak tanulni, helyette ápoló lett, majd feleség és anya, aki szívsebész férjét mindenben támogatta.

Eve-nek nem ilyen ambíciói voltak, ő Amerikában csinált karriert, gazdag üzletasszony lett. Sikeres volt a munkájában, de nem volt magánélete. Amikor visszatér gyerekkora helyszínére, Írországba, viszonyba bonyolódik első és egyetlen szerelmével, aki időközben már házas. Próbálnak elszakadni egymástól, de többszöri próbálkozás után sem megy igazán, mígnem sorsukat egy végzetes baleset pecsételi meg. Ez hozza újra össze a két barátnőt, Eve súlyos sérülésekkel kerül abba a kórházba, ahol Lily és Declan dolgozik. Lassan kristályosodik ki, az 1990. nyarán a két barátnő egymásnak írt leveleiből, mi is történt a múltban, ami miatt évtizedekig nem voltak kapcsolatban. A jelen is nagy fordulatokat vesz, az egykori baráti kör újra egymásra talál és amikor még Eve, bátyja, Clooney is felbukkan, végképp összekuszálódnak a szálak. Hirtelen túl sok minden történik, már nem lehet a szőnyeg alá söpörni a múltat, mindenkinek szembe kell néznie vele. Már majdnem azt gondolná az ember, h happy end lesz a történet vége, ekkor hoz be egy váratlan csavart az írónő, ami ezt bár megakadályozza, de alapvetően azért nem rontja el a regény végét, sőt, összességében reálisabbá teszi szerintem. Nekem nagyon tetszett a könyv.

Szabó Borbála: Házasságlabirintus

Woww, ez de jó volt! Egyedi, még nem olvastam ilyen könyvet. A gimis magyar tanár Piroska és nőgyógyász férje, Barnabás, 40-es éveik közepén járnak, van 2 fiúk. Amikor véletlenül kiderül a nő számára, h a férje megcsalja egy fiatal színésznővel, hirtelen felborul az életük.

Innentől kezdve azonban az olvasó hozhatja meg Piroska helyett a döntéseket, h hogy reagál, kivel megy színházba megnézni a fiatal vetélytársnőt, ad-e még esélyt a férjének és a kapcsoluatuknak stb. Minden rövid fejezet után választás elé kerül az ember és a történet az olvasó döntései szerint alakul. Mivel elég vaskos kötetről van szó, meglepett, milyen gyorsan a végére értem elsőre és az is, milyen hosszú időtávot ölel fel – nagy vonalakban – a történet, egészen haláláig követhettem Piroska életét. Miután először a történet végére értem, belekezdtem újra, más döntéseket hozva és nagyon kíváncsi voltam, vajon más lesz-e a végkimenet, vagy 1-1 más döntés után, becsatlakozok-e újra az előző történetbe. Ezután még gyors egymásutánban aznap 2x olvastam végig a történetet, azt a taktikát követve, h ha esetleg belefutottam egy olyan részbe, ami már volt, akkor a másikat választottam, így két teljesen más sztorit kaptam, Piroska élete teljesen máshogy végződött. Negyedszer is nekifutottam még harmadnap, itt már nagyon kevés olyan lehetőséget találtam, ami még nem volt, szerettem volna még egy 4. végkifejletet kapni, ami össze is jött, bár ez elég semmitmondó lett Nagyon tetszett, mert sok dologra rádöbbenti az embert. Durva, h mennyi döntést hozunk meg 1-1 fontos témában és akár mindegyik másik irányba vihet minket, az életünket. A történet viszont azt is jól megmutatja, amit a hétköznapokban időnként hajlamosak vagyunk elfelejteni, h nem minden csak a mi döntéseinktől függ. Mások döntéseinek láncolata is nagyban befolyásolja az ember életét, időnként direkt, máskor indirket módon. A magyar nyelvvel foglalkozóként kedvenc döntésem az alábbi volt:).

Jodi Picoult: Der Elefant, der weinte

Rég olvastam Picoulttól, most megtaláltam a Kindle-ömön ezt az elbeszélését, ami eléggé különbözik szerintem a regényeitől. Alice elefántkutató, aki egy botswanai vadrezervátumban az állatok memóriáját vizsgálja. Különösen az elefántok családcentrikussága és gyászviselkedése érdekli. Amikor egy árva elefántborjút talál, megszegi a rezervátum legfontosabb szabályát: csak megfigyelhet, beavatkozni nem szabad.

Alice nem tudja sorsára hagyni a kis elefántot, ezzel nem csak karrierját teszi kockára, hanem a bébi életét is. Ráadásul váratlanul anyai szerepben találja magát és nem sokára megérkezik az „apuka” is, a helyi vadőr, Neo személyében, aki segít neki a kis elefáni, Lesego gondozásában. Mindannyian tudják, h ez nem maradhat így, helyet és családot kell találni az árva állatnak, visszasegíteni természetes közegébe. Alice igyekszik is minden bürokratikus akadályt elgrödíteni az útból, de mindez, csak a legnagyobb és egyben legtragikusabb felismerést hozza meg kutatási területével kapcsolatban, az elefántok családcentrikussága és gyászviselkedése terén. Picoult a végére még érdekesen szövi bele az anya-lánya kapcsolatot a történetbe. Összességében tetszett, jó volt az is, h rövidebb volt, nem maradt hiányérzetem és érdekes volt kicsit többet megtudni az elefántokról is.

Iain Banks: A játékmester

Régóta a várólistámon volt már ez a könyv, egyben az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listán is szerepel. A második könyvem a szerzőtől, valahogy ez sem talát be. Bevallom őszintén, nem voltam tisztában vele, h ez a brit író Kultúra-ciklusának egy része, ami a modern sci-fi egyik legmeghatározóbb űropera sorozata. Általában 2. részként ajánlják olvasásra, a rajongók és kritikusok körében is az egyik legnépszerűbb darab.

Egy teljesen új és ismeretlen világba csöppentem, amit én alapvetően nagyon szeretek, de rá kellett jönnöm, csak akkor, ha azért ennek a világnak legalább az alapjai el vannak magyarázva, ami itt nem igazán volt, így aztán sötétben tapogatóztam szinte végig. Ebben a sci-fi regényben az emberiség már különböző bolygókon él, vége a betegségeknek, mindenki megkaphatja, amire vágyik, akár nemet is vátlhat, majd visszaválthat és az élet csak játékokról, partikról és a szórakozásról szól. A főszereplő Jernau Morat Gurgeh a galaxis leghíresebb játékosa, minden játék nagymestere. Új kihívásokat keresve utazik Azad Birodalmába, h kipróbálja magát az ottani híres játékban, ami annyira bonyolult, h aki azt megnyeri, rögtön a birodalom császári címét is elnyeri. Amivel viszont Gurgeh nem számol, h ez nem csak a játékról szól, hanem összeesküvésekről, árulásról és zsarolásról is, így mindent kockára tesz a részvételével. A regény 1988-ban íródott és mint a sci-fiknél általában, pár évtized után kiderül, h a dolgok egy részébe az író beletalált (pl. drónok), így időnként az volt az érzésem, mintha a mai jelenségeket írná le, helyenként viszont olyan volt, mintha a 80-as, 90-es évek sci-fi filmjei elevenedtek volna meg, nyilván nem véletlenül, ezek voltak azok a dolgok, amik annyira nem jöttek be. Mindig érdekes egy ilyen kalandozás, a kilépés a megszokott olvasmányaim közül, ez kevésbé tetszett, úgyhogy ilyen jellegű folytatást nem is tervezek.

Jackie Kabler: Ein perfektes Paar

Ritkán kap el könyv, hangoskönyvként hallgatva ennyire, mint ez. Gemma és Danny 1 éve házasok és 1 hónapja költöztek Bristolba, amikor az informatikus férfi eltűnik. A nő a rendőrséghez fordul és az ügy egyre szövevényesebb lesz, miután kiderül, Dannyhez nagyon hasonló férfiakat öltek meg az elmúlt hónapokban.

Szépen lassan az is kiderül, h Danny körülbelül mindenben hazudott Gemmának, ill. ahogy a rendőrség látja, a nő hazudott nekik, amire egyetlen indítéka lehetett: hogy eltussolja, h megölte a férjét és ezzel első számú gyanúsítottá lép elő. A rendőrség már csak ebbe az irányba hajlandó nyomozni, így Gemma kénytelen maga a dolog végére jáni, mi is történt. Nagyon izgalmas, az embernek pörög az agya, mit történhetett, sokáig ötletem sem volt. Aztán kb. a háromnegyedénél, jön egy nagy fordulat, ami nekem egy kicsit csalódás volt, mert azt éreztem, addig nagyon jól fel van építve és ez egy túl egyszerű megoldásnak tűnt. Szépen sorban, lelkiismeretesen mindenre választ kapunk, de valahogy ez a feloldás nem volt az igazi és szerencsére a szerző is így gondolta, mert ez még korántsem a vége, tartogatott még néhány meglepő fordulatot. Helyükre kerülnek a dolgok, megoldódik a szövevényes ügy, de az maradt a véleményem, h jobban bonyolított a sztorit, mint ahogy megoldotta, de összességében nagyon tetszett.

Kristin Hannah: Wohin das Herz uns trägt

Kristin Hannah-ban eddig még sosem csalódtam, most sem. A gyermekpszihológus Julia Cates karrierje romokban hever, amikor a nővére, akivel nincs túl jóban és aki szülőhelyük, Rain Valley rendőrparancsnoka, felhívja, h segítsen nekik. Találtak ugyanis az egyik fán egy kislányt, karjában egy kölyökfarkassal, a gyerek nem beszél és úgy viselkedik, mint az állatok.

Julia elkezd foglalkozni a vadóc kislánnyal, akit senki nem keres, akiről sem a dnse, sem a fogai alapján nem derül ki, kicsoda és aki tele van félelemmel és dühvel. Bár továbbra sem beszél, lassan sikerül vele elsajátíttatni néhány alapvető szokást és kezdi a bizalmába fogadni Juliát. Egyre jobban megszeretik egymást, lassan Alice, ahogy a nővérek nevezik már 1-1 szót is mond és gyorsan tanul. A múltjáról és arról, mi is történt vele, továbbra sem tudunk semmi. Amikor Julia aztán adoptálni szeretné a kislányt, hirtelen felbukkan egy férfi, aki az elmúlt éveit börtönbe töltötte a felesége és a kislánya megölésének vádjával és azt állítja, ő Alice -akit a valóságban Brittany-nak hívnak – apja. Julia pszihológusként egész végig azt kívánta a kislánynak, h találja meg a családja, hisz az segíteni legjobban a további fejlődését, de amikor megtudja, h ki az apja – amit a dns vizsgálat minden kétséget kizáróan igazol – minden porcikája tiltakozik ellene, h átja a kislányt. Főleg, h a férfi leginkább úgy tűnik, arra akarja használni a lányát, h saját ártatlanságát bizonyítsa. Végül a kislánynak kell elvezetnie a felnőtteket a múltjához, h mindenre fény derüljön. A történetet az írónő az egyetlen józan ésszal elképzelhető módon fejezi be, minden más még olvasóként is elviselhetetlen lett volna. Nagyon szívszorító történet, elképesztő olvasni, ki képes ilyet tenni egy gyerekkel? Jó volt viszont nyomon követni a kislány fejlődését, nem csak a beszédben és a szociális dolgokban, hanem az érzelmeiben is. Megrázó, de nagyon izgalmas olvasmány.