2011. szeptember 25., vasárnap

Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…

Kazuo Ishiguro japán származású angol író 2005-ben megjelent regényét a Time az év legjobb regényének választotta és felvette az 1923 és 2005 között íródott 100 legjobb angol nyelvű regény listájára. A szerző eddig legismertebb műve a Napok romjai voltak.


Három főszereplő életét követi nyomon a regény, 3 nagy részre osztva. Az első részben megismerjük Kathet, aki a történetet meséli, kissé önfejű barátnőjét Ruthot és a dührohamairól híres Tommyt – Halisham diákjait. Elég nehezen kezd kibontakozni a sztori, kicsit nehezen állt össze a kép, h tulajdonképpen mi is folyik itt. El van rejtve néhány utalás: donorok, adományozás, gondviselők és az azért már az elején kiderül, h nem az Angliában szokásos internátusban vagyunk, itt valami másról van szó. A 2. rész az intézetet elhagyva mutatja a fiatalokat, közben Ruth és Tommy egy pár lettek, készülnek az igazi életre, ami náluk némileg másként fog kinézni, mint a többi embernél. Keresik az utukat, saját magukat, a lehetőségeiket és a lehetségeseiket. Mindegyiküket valós személyről másolták ugyanis, mindenkinek volt egy modellje, aki élte a maga életét, elméletben tehát megtalálhatták azt, akiről mintázták őket. De kit keressenek? Maguknál 20-30 évvel idősebbeket, normális szülő korabelieket? Vagy saját korabelieket? Esetleg időseket? Elvégre használhattak akár csecsemőket vagy öregeket is, de erről ők semmit sem tudtak, tudhattak. Kb. a könyv felénél kerül elő először a klónozás szó, bár addigra már összeáll a kép, de még így is kissé letaglózó miről is van szó: Azért hozták létre ezeket a gyerekeket, h felnőjenek és szervdonorokká váljanak. A 3. részre ez Ruth és Tommy esetében meg is történik, Kathyből viszont remek gondviselő lesz, aki barátait is segíti, először egykori barátnője mellett van, akivel újraéled a barátságuk, majd Tommy gondviselője lesz, akivel tinivonzalmuk szerelemmé érik. De ezeket az életeket nem azért hozták létre, h boldogok legyenek, hanem azért, h másokat boldoggá tegyenek, feláldozva saját életüket, így baráti és szerelmi kapcsolataik percei is meg vannak számlálva.
Ishiguro nagyon a 3 szereplőre koncentrál, aránylag keveset tudunk meg a világukról, ami azért kár, mert amit felvillant, az engem nagyon is érdekelt volna részletesebben, de a részletek kidolgozásával nem nagyon foglalkozott. Szinte úgy kezeli ezt a lehetséges világot, mintha természetes lenne, mindenki tudná miről van szó, szót sem érdemes pazarolni rá. A klónokat nem klónként, hanem diákként mutatja be, érző embereket ismerünk meg, akiknek lelkük van és ezt be is bizonyítják.


Bár a legelején az áll, h a 1990-es évek végi Angliában játszódik, számomra inkább olyan ’időn kívülinek’ tűnt, abszolút semmi jelentősége annak hol és mikor játszódik. Kicsit meg is lepett, h Halisham valóban létezik, egy Dél-angliai 20 ezres kisváros.
Nagyon tetszett, bár ez nem is a megfelelő szó, a szívembe markolt időnként a történet, úgy, ahogy a 11 éves Kath szívébe markolt Judy Bridgewater dala a Never let me go, (innen a könyv címe) mikor Halishamben hallgatta, hogy miért? Azt el kell olvasni, érdemes.
Nem az a fajta könyv, amit becsuk az ember, aztán rögtön utána máris belekezd egy másikba. Fogva tartott, foglalkoztatott, amit nagyon szeretek, még most napokkal azután, h végeztem vele is fel-fel bukkan a gondolataim között a történet, a szereplők. Mégis valami hiányzott nekem a végéről, vártam vmit, magam sem tudom mit.
Már megfilmesítették, Carey Mulligen játssza Kathyt, Keira Knightley Ruhtot, Andrew Garfield pedig Tommyt.

2011. szeptember 21., szerda

Nicolas Rutschmann: Magic Hotel

Nagyon sokszor választok úgy könyvet, h igazán kevés elég hozzá (akitől hallok róla, ahol hallok róla), h rögtön megrendeljek valamit, utána sem olvasok bővebben, h ne eleve valamiféle elképzeléssel kezdjek neki az olvasásnak, vagy egyenesen elvárásokkal, h ezt vagy azt olvastam róla. A Magic Hotel is egy ilyen hirtelen felindulásból elkövetett vásárlás alkalmával vándorolt a virtuális kosaramba és ismét bebizonyosodott, h hát igen…ez azért hordoz magában némi kockázatot;). Nem mondom, h nem tetszett, de mindenesetre nem ájultam el tőle, mint a német többség, aki olvasta.


Az alcíme: Szerencselovagok a Hollywoodba vezető úton (Glücksritter auf dem Weg nach Hollywood), nagyjából vázolja is a témát, a címe pedig egy hotelre utal a film fővárosában, ahol többször is vendégek voltak a történet főszereplői, maga a szerző és Elliot nevű cimborája, akiknek minden vágyuk, h meghódítsák Hollywoodot, méghozzá a saját játékfilmjükkel. Az egyikük még idejében észreveszi, h ez még annál is nehezebb, mint amire számítottak, képes feladni az álmát és visszatérni a normális életbe, de Elliot makacsul hajszolja Hollywoodot: barátokon, ismerősökön és a családján gázol át, saját magát sem kímélve, de képtelen megvalósítani az álmait, élete már-már törvényszerűen torkollik ezek után tragédiába.
Ami kicsit visszatetsző volt nekem, h a könyv szerint minden nagy rendező gazdag, vagy valami nagy hátszele volt azért futott be, bizonyára van ebben valami, de azért nem elegáns ilyeneket írni pl. George Lucasról, vagy a német és hollywoodban is igen sikeres, tavaly elhunyt Bernd Eichingerről.
Összességében nagyjából megerősíti az ember fejében élő kliséket, a film fővárosában hatványozottan igaz az, mint nagyjából manapság mindenhol: kapcsolatok, kapcsolatok, kapcsolatok. Tipikus Hoollywoodot fest: vagy sikerül a csúcsra törni, vagy örökre lent marad az ember, a kettő között nem nagyon van alternatíva.
Eléggé zavart, h nem időrendben mesélte el az eseményeket, hanem minden „fejezet” máskor játszódott, teljesen össze-vissza ugrált az időben, így időnként nem volt egyszerű követni. Egyébként sem állt össze történetté, sokkal inkább egymáshoz inkább lazán kapcsolódó sztorik halmaza maradt, szerintem kár ezért.

2011. szeptember 16., péntek

Paolo Giordano: A prímszámok magánya

Paolo Giordano, fiatal olasz fizikus doktorandusz, a 2008-ban megjelent első könyve, világszerte hatalmas siker lett. A matek sosem tartozott a kedvenceim közé, így nem mondhatnám, h a címe azonnal megfogott a könyvnek, inkább a tartalma.
1-1 epizóddal indul a regény a 2 főszereplő gyermekkorából, ami aztán egész életükre rányomja bélyegét. Felváltva olvashatunk Alice-ről, aki egy síbaleset után sánta marad, ez megpecsételi gyerek és tinikorát, majd Mattiáról, a zseniről, aki fogyatékos ikertestvérét tudatosan „elhagyja” egy szülinapi bulira tartva, aztán viszont ettől szenved éveken át, bünteti magát.


A két nem mindennapi sors egy szülinapi bulin forr össze, ahol a házigazda Viola kegyetlenkedései elleni érdekszövetségbe tömörül a két gyerek és „úgy is maradnak” éveken át.
A gimnáziumi évek mély, begyógyulni sohasem képes nyílt sebként éltek Alice és Mattia emlékezetében. Lélegzet- visszafojtva vészelték át őket, Mattia úgy, h kirekesztette a világot, Alice viszont azt érezte, a világ rekeszti ki őt, s végül ráeszméltek, nincs túl sok különbség a kettő között. Tökéletlen, aszimmetrikus, hosszú kihagyásokkal és sok csönddel felépített barátság fűzte őket össze, egy tiszta, üres tér, melyben mindketten újra levegőhöz jutottak, ha fullasztóan összeszűkültek az iskola falai.

…amikor Alicével volt, úgy érezte, hogy érdemes mindazokat a normális dolgokat csinálni, amiket a normális emberek csinálnak.

Mert közte és Mattia között mindenféle jelentéktelen dolgok mögött egy rugalmas és láthatatlan szál feszül, amely csakis két olyan embert köthet össze, mint ők: egymásban ismernek rá a saját magányukra.

Barátságuknak, épp akkor, amikor talán többé válhatna, egy levél vet véget, ami elszakítja Mattiát Olaszországból és ezzel egy másik férfi karjaiba löki a kórosan sovány Alice-t. 9 évvel később egy hátborzongató találkozás generálta újabb levél hozza össze őket újra. A gyerekkori sebek viszont mélyek, az akkor szerzett kereszteket egész életükben cipelik, képtelenek az érzelmeik kimutatására, arra, hogy megnyíljanak egymásnak.
Mattia úgy vélte, hogy Alice meg ő éppen olyan, mint két ikerprím, magányosak és elveszettek, közel egymáshoz, de nem annyira, h tényleg összeérjenek.

Ikerprímnek két olyan prímszám együttesét nevezzük, amelyek 2-vel térnek el egymástól: például 5 és 7. A cím és a főszereplők, mint prímszámok (azok a természetes számok, melyeknek pontosan két osztójuk van a természetes számok között - maga a szám és az 1), szerintem zseniális ötlet, nagyon találó.
Felkavaró, elgondolkodtató, lenyűgözött a nyelvezete. A befejezés is reális, nem nyúl sablonokhoz, nyitva hagy sok mindent, ránk bíz sok mindent. Más, mint a legtöbb regény mostanság, egyedi, ami nekem nagyon tetszett, felüdülést jelentett, bár azért valami mégis hiányzott ahhoz, h a kedvencek közé kerüljön, de mindenképpen érdemes elolvasni, nálam újraolvasandó lesz:).

2011. szeptember 10., szombat

Christopher Priest: A tökéletes trükk

Christopher Priest regénye 1996-ban World Fantasy díjat kapott, de azért nem egy fantasy könyvről van szó. Összességében érdekes, de egész más kerekedett ki belőle, mint amire az elején számítottam. 4 fejezetből áll a regény, a páros részek két nagy bűvész elbeszélései: a 2. Alfred Borden bűvészkönyve (A mágia titkos módszerei), a 4. pedig Rupert Angier naplója. Az 1. és a 3. fejezet pedig már a jelenben játszódik, amikor a két bűvész leszármazottai találkoznak egymással, érdekes körülmények között és próbálják megfejteni az elődeik által generált titkokat.
Az első 3 fejezet aránylag rövid, a feszültség egyre nő, a kérdőjelek szaporodtak a fejemben, majd jött a 4. rész, Angier naplója, ez teszi ki a regény nagy részét. Ez olyannyira hosszú, h teljesen elnyomta a fejemben az első 3 fejezetet, valószínűleg ezekben volt egy csomó minden, ami a 4. fejezetben nyert értelmet, vagy került más megvilágításba, de gyanítom ezeknek csak a töredéke esett le nekem. Egyébként őszintén szólva szerintem felesleges szinte a jelenkori rész, engem legalábbis inkább zavart.


Szóval, vissza a 4. részhez, Angier naplójához. Sok szó esik a trükkökről, de főleg a két nagy bűvész egymással való konkurálásáról egy életen át: intrikák, sértések, bosszú, nők és közben kirajzolódik a két férfi teljesen különböző jelleme, világa. Érdekes bepillantást enged a kulisszák mögé, miközben végig megőrzi a titkot, ami belengi az egész történetet és amiben kulcsszerephez jut Tesla, a világ egyik legjelentősebb és leghíresebb feltalálója, aki tevékenységét elsősorban az elektromosság területén fejtette ki, itt is e kapcsán kerül képbe és viszi el a sztorit a „csoda” irányába.
A végére nekem már kicsit sok lett a flikk-flakk, kinek az ikertestvére, kivetülése, halála…
Tulajdonképpen a végén bezárul a kör, de igazán nem tetszett a befejezés és szerintem a címmel sincs szinkronban, nem gondolnám, h ez lenne a tökéletes trükk, ami tönkretette direkt vagy indirekt módon több ember életét…
Mostanság egy csomó olyan könyvet olvasok, amikről közben derül ki számomra, h már meg is filmesítették őket, ilyen ez is. 2007-ben vitték vászonra Hugh Jackmannel (Angier) és Christian Bale-lel (Borden), nagyon jókat olvastam róla, bár első blikkre azért van jócskán különbség a könyvhöz képest, de nem láttam sajna, pótolandó!

2011. szeptember 7., szerda

Ingo Schulze: Adam und Evelyn

Német szerző könyve, ami Magyarországon játszódik, pont akkor, mikor a két ország ’újkori történelme’ összefonódik, ez rögtön érdekelt. Ennek ellenére elég sokáig húztam az elolvasását, de most, hála a Várólistának, végre sikerült!


Adam a sikeres női szabó a 80-as évek végi NDK-jában tengeti Evelyn oldalán az életét. Egy kiderült félrelépése után a lány Magyarországra utazik, a már régóta tervezgetett vakációra, Adam pedig kétségbeesésében öreg Wartburgjával utána, még a ’89-es határnyitás előtt.
A férfi felvesz egy stoppost, majd kalandok sorát éli át Katjával, bebarangolják Budapestet, míg végül kikötnek a Balatonnál, ott, ahol Evelynje épp összejön a nyugatnémet, 2x annyi idős Michaellel, akinek elvileg az őt az utazásra elkísérő barátnőjét kellene kiházasítania az NDK-ból. Mindeközben Adam a kertben sátorozik és unaloműzőként varr a magyar asszonyságoknak, akik valósággal körüldongják, mert h Adam, érdekes pasi: nem nyomul, nem sármőr, mégis megbolondítja a nőket, na jó, főleg a kicsit idősebb, dundi kuncsaftokat, akiknek új külsőt varázsol remekbe szabott ruháival, de azért a fiatal fruskákra is hatással van, ő pedig nem nagyon áll ellent.
Hőseinkkel nem csak kapcsolatuk krízisét élhetjük végig, hanem a történelem alakulását is: Magyarország szerepvállalását a német újraegyesítésben. A szögesdrót átvágásával, a keletnémet menekültek Nyugat felé hagyhatták el az országot, ahogy Adamék is, de a Nyugat valóban a Kánaán? Evelyn szerint egyértelműen igen, modern kori Évaként csábítja Adamját békülésük után a Nyugatra, a kevésbé paradicsomi NDK helyett, a következményeket előre nem láthatja. A cím és ez a jelenet is a Bibliára utal.
Az is megfordult a fejemben olvasás közben, h kb. az én generációm az utolsó a fiatalabbak közül, aki tud még mindezzel valamit kezdeni. Oké, én is kicsi voltam még, mikor ezek az események történtek, de nekem azért még mond valamit az, h Wartburg, NDK, határ stb. és nem valami sci-fi-re gondolok, ezeket a szavakat meghallva.
Ennek ellenére sem nagyon tetszett, helyenként nehézkesnek találtam, időnként az is zavart, h a párbeszédek már-már a drámákhoz hasonlítottak, semmi kommentár, csak a beszélgetéseket olvashattuk, időnként olyannyira elveszettem a fonalat, h még abba is belezavarodtam, h ki mit mondott:O. Nálam inkább csalódás kategória volt a könyv:(.
Ja és a borító...míg ezúttal a magyar kimondottan tetszik, a német, khm, khm...hát, érdekes:S.

2011. szeptember 4., vasárnap

Kate Furnivall: Szentpétervár ékköve

Rögtön az események közepébe vág az írónő, ehhez képest, a következő néhány fejezet nem túl eseménydús.
1910-ben járunk, a cári Oroszországban, Szentpéterváron. A jómódú miniszter lánya, Valentina épp a felnőtté válás küszöbére jut, amit a bolsevikok merénylete a családja ellen egy csapásra felgyorsít. Szülei házasságot sürgetnek, h ő legyen Szentpétervár ékköve a jóvágású és igen jó családból való Csernov kapitány mellett, de neki már 15 éves korában elrabolta a szívét a dán viking, a mérnök Jens Friis és vasmarokkal fogja.


Kalandok sora, lépten-nyomon érezzük a pétervári feszültséget, az osztálykülönbséget, a kisemberek dühét a jómódú arisztokráciával szemben. Tulajdonképpen a cári Oroszrország átmenetét követhetjük figyelemmel az Ivanov család életén keresztül, egészen addig, míg Lenin nem kerül hatalomra. Valentinának nem sokat jelent a származása, untatják a társasági események, több akar lenni, mint egy kis szépség és ebben Jens támogatja, segít, h ápolónő lehessen, h hasznosság tegye magát, miközben meg kell küzdeniük konvzenciókkal, osztálykülönbséggel, szülői akarattal, kötelességgel és egy mindenhol felbukkanó bolsevikkel, aki végigkíséri életüket.
Nagyon tetszett a szerelmi szál Valentina és Jens között, az, h nem kárhoztatta őket az írónő a tragikus hős szerepkörbe, nem csinált mártírt belőlük, sem romantikus hősöket, az, h Valentinából egy nem tipikus 1910-es évekbeli lánykát kreált, hanem egy tűzrőlpattant, karakán nőt, aki tűzön-vízen át harcol az övéiért, a szerelemért.
Vhogy kicsit fura a stílus, engem pl. eléggé irritált, h bizonyos orosz szavakat nem fordítottak, a sok nyet, meg szpaszibo stb., ezt nem is értettem, ez pont olyan, mintha minden könyv tele lenne no-val, nein-nel, thank you-val, meg danke-val…még nem sok ilyet olvastam:S. Ez végig megmaradt, borzasztóan idegesített. Van benne néhány elég fura megfogalmazás, szóhasználat is, pl. 1911.ben nightclub – hmm, érdekes;). A témához a nyelvezet, a megfogalmazás időnként idegesítően pongyola, nem tudom, h ez a fordító, vagy az író hibája-e.
Az a fura helyzet állt elő, h bár tisztában vagyok a hibáival és az „egyszerűségével”, mégis lekötött, érdekelt és foglalkoztatott, magával ragadott és az utolsó mondatokig kitartott az izgalom is, így végül igazán tetszett.
Utólag olvastam, h a könyv tulajdonképpen az írónő Lydia titka c. könyvének előzménye, de annak tartalmát elolvasva, mintha nem lenne a két történet teljesen szinkronban, szóval nem hiszem, h a „folytatást” olvasni fogom.