René Stauffer: Roger Federer - Die Biografie

A szerzőtől ez a 3. Roger könyvem. A 2006-os és a 2019 -es kiadást olvastam (illetve ezek vannak meg) és bár persze tudtam, h a 2022-es visszavonulásáig olyan borzasztó sok minden nem történt már tenisz ügyben, mégis hatalmas Fed fanként fontosnak éreztem, h meglegyen a „teljes” biográfia, de erre azért eléggé ráfaragtam.

2022-es a búcsúval kezdődik ez a kötet, részletesen ír az utolsó versenyét, a Laver Cupot megelőző napokról, persze csak arról, amit ő svájci újságíróként átélt, hisz bár nem győzi hangsúlyozni, h „ezer éve, de legalábbis karrierje kezdete óta” ismeri Federert, ez a könyv sem ( és egyik Stauffer könyv sem) Roger közreműködésével született. Illetve persze de, hisz a szerző újságíró, így pl. sok sajtótájékoztatón vett részt, interjúket készített vele az újságának, de a könyvek egyike sem úgy született, h órákat beszélgettek volna azzal a céllal, h ebből egyszer biográfia lesz. Számomra már „rosszul kezdődött”, hisz az első néhány fejezetben úgy eleveníti fel a búcsút, mintha kb. megnézte volna az interneten az erről készült videót és azt írná le kockáról kockára. Elvileg – de valahogy szkeptikus lettem a szerzővel kapcsolatban – Roger szüleivel beszélgetett a búcsúmeccset megelőző napon, akik egyébként már jó pár éve nem nagyon nyilatkoznak, de abból számomra nem sok derült és sült ki. Az első 6 rövid fejezet után, ami ennek a csodálatos karriernek a tényleges lezárásáról ír, a búcsúról, elkezdi részletezni Federer életét. A szüleiről, születése körülményeiről, arról, hogy került kapcsolatban a sárga filclabdával és hogy kerítette az egyre jobban a hatalmába. Sajnos olyan az agyam, mint a szita, de azért mégiscsak ismerős volt ez nekem. Ezek a fejezetek a 2019-es kiadás 14. fejezetétől olvashatóak, a legújabb könyvben már a 7.-től…Ezen felbuzdulva belelapoztam az első nekem meglévő könyvbe is, nem túl meglepő módon az mindegyiknek az alapja, de az ott írtakat legalább nem szóról szóra emelte át a következő kiadásokba;). Mert egyébként ez egy fontos pont, ezek nem ugyanannak a könyvnek az újabb kiadásai, hanem legalábbis átdolgozott, kiegészített kötetek - elvileg. Alapvetően a 2019-es és a karrierje befejezte után kiadott, „teljes”biográfia mindösszesen ezzel a könyv elején olvasható, 6 kis satnya, eléggé semmitmondó fejezetben különbözik. Onnantól kezdve még a fejezetcímek is ugyanazok, csak a sorrendeket variálta meg időnként és talán, ha 1-2 új jött hozzá, ha egyáltalán. Szóval értem én, h a karrierje ugyanaz maradt, de azért mégis többet vártam. Az „új” fejezetek után jönnek a kezdetek, a gyerek, majd a kamasz Roger, a fiatal játékos, ahogy keresi az útját és önmagát. Megismerjük az ebben a folyamatban fontos szerepet játszó embereket. Az első GS győzelméig van ez így, majd a 4 GS tornára koncentrál; a világbajnokságra; szülőváros, Bázel versenyére; majd a Davis Kupára; a legfőbb riválisokra; a családjára; az üzletember Rogerre; a sportikonra. Kicsit fura volt, h az olimpia – bár nyilván meg volt említve többször – kimaradt ezekből a fejezetekből, talán az még elfért volna ott.

Még az tűnt fel most, h a legtöbb dologgak kapcsolatban kb. 2006-ig részletesebb a leírás, de aztán utána elég nagyvonalú. Ebből arra következtetek – persze lehet, h tévesen – h megírta egyszer a könyvet, aztán már csak „toldozgatott-foltozgatott” rajta, ami egyrészről még akár oké is lehetne, másrészről összességében csalódás volt, pláne, h a könyv 24 euro, én több, mint 10 ezer forintot fizettem érte, de egyébként én is tudom, h ez főleg az én hülyeségem, de ez csalódás volt. Ami még feltűnt most, h a tömjénezés ezúttal még nekem is sok volt, pedig tényleg nagyon régi és nagyon nagy Federer rajongó vagyok és alapvetően még egyet is értek Roger hozsannázásval, de mégis…időnként még nekem is az volt az érzésem, h a svájci újságíró kicsit túl lőtt a célon. Továbbra is azt remélem, h talán néhány év múlva megjelenik egy olyan, az egész karrierjét felölelő könyv, amiben a főszereplő saját maga is közreműködik és ezáltal egy kicsit személyesebb képet kaphatunk.

Boris Vian: Pekingi ősz

A várólistámon volt a könyv és bár többen is ajánlották, igazából mikor elkeztem olvasni, fogalmam sem volt, mire vállalkozok. Sem a szerzőről, sem a regényről nem tudtam semmit, de hát mindig tanul az ember. Szeretem a könyveket a „megfelelő időben” olvasni, szóval karácsonyit csak karácsonykor, nyári limonádét csak nyáron, így nem volt kérdés, h ezt a könyvet az ősz beköszöntével kezdem el, LOL. Az sem titok, h szeretek a világ országairól, különböző kultúrákról olvasni, szóval vártam ezt az olvasmányt. Aztán belekezdtem és csak nem akart jönni a történetben sem az ősz, sem Peking;).

Egy idő után egyértelművé vált, h már nem is fog és az olvasás befejeztével alig vártam, h utána olvassak, mi is volt ez tulajdonképpen. Ekkor derült ki számomra, h Boris Vian, aki egyébként dzsesszzenész és sanzonköltő is volt, az abszurd irodalom egyik első mestere volt. Ennek megfelelően abszurd vicc a regény címe is, hisz – ahogy már írtam – nem Pekingben játszódik és nem ősszel. Vian 1947-ben írta a könyvet, ami a XX. századi prózairodalom klasszikus művévé vált. A történet a nem kevés szereplő bemutatásával kezdődik, eleinte még az is felmerült bennem, h egymástól független történetek alkotják a könyvet, de aztán csak összetalálkoztak a szereplők, méghozzá egy fiktív helyszínen, Exopotámiában, ami egy lakatlan sivatag. Szereplőink azért csődülnek ide, h vasutat építsenek, ki mérnökként, ki titkárnőként, régészként vagy orvosként vesz részt a projektben. Igazából viszont nem a cselekmény a fontos, inkább a szereplők, vagyis leginkább az ő kigúnyolásuk. Szinte mindegyikük megtestesít valakit/valamit: a szép nőt, aki csak játszik a férfiakkal; a nőcsábász férfit; a bürokratát; a katolikus papot, aki bőven ad okot Viannak arra, h az egyházon köszörülje a nyelvét. Aztán miután ez megvan, a szereplők jelentős részével végez is a sivatagban. Életem egyik legfurább könyvélménye volt, de miután megemésztettem, h se Peking, se ősz és az Anna nevű szereplő férfi;), mégiscsak elkezdett érdekelni a történet és olvastatta magát. Alapvetően viszont én továbbra is túl földhözragadt vagyok az ilyesmihez, egyelőre nekem biztos elég volt Vianból.

Alia Trabucco Zerán: Mein Name ist Estela

A könyv (nekem hangoskönyv) Estela történetet meséli el, ahogy a cím is sejteti. A mesélő maga Estela, aki vallomást tesz, elmeséli élete utóbbi 7 évének történetét, amikor is egy családnál volt házvezetőnő (mindenes) Chilében. És hogy miért vallomás? Azért, mert már az elején kiderül, h tragédia történt, a család 7 éves kislánya, Julia halott.

A feleség már várandós volt, amikor a párhoz került a nő és a baba megszületésével a gyerek körüli feladatokat is átvette, amellett, h főzött, takarított, mosott, vasalt, bevásárolt. Estela részletesen beszámol a családnál töltött éveiről, a sikeres orvos apáról és ügyvéd anyáról, akik semmire sem érnek rá és a lányukat is egy amolyan projektnek tekintik. A szerzőnek mesterien sikerül leírnia a kimerítő magányt és az érzelmi szakadékokat, amikkel Estela és a lány, Julia szembesül. Egy ridegség és távolságtartás jellemezte világban hiába küzdenek a közelségért és a szeretetért. Fontos szerephez jutnak az osztálykülönbségek, amiket szinte minden mondatban érzékelünk, ami ebben a formában a mi mai világunkban már nincs meg, de a gazdag-szegény relációra átfordítva annál inkább ismerős lehet. Egy kóborkutya, aki Estela szívéhez nő, igazi láncreakciót indít el és bár a regény leginkább egy kamaradarabhoz hasonlít, kevés szereplővel, mégis, a külvilág osztályharcai, az ellentétek az ő életükbe is beszivárognak. Érdekes és tetszett ez a direkt, az olvasót megszólító, egyes szám első személyű, időnként kegyetlenül őszinte elbeszélés. Talán a „krimi” szál az, ami nem igazán sikerült, az egész könyv azt az érzetet kelti, h itt valami bűntényre fog fény derülni, fent is tudja tartani az izgalmat és a várakozást, de krimivé nem tudja fordítani, ami nem baj persze, marad a leplezetlen valóság az osztálykülönbségekről végig a középpontban.

Nicole C. Vosseler: Unter dem Safranmond

Ez a regény a várólistámról került sorra. A történet 1853-ban, Oxfordban kezdődik, amikor is a fiatal Maya Greenwood egzotikus országokról és izgalmas kalandokról álmodik. Maya egészen más, mint a húga, Angelina, akit csak a szépség és a cicomák érdekelnek és aki minden héten másba szerelmes.

Maya nagy csodálója apja barátjának, a nála jóval idősebb nőcsábász Richard Francis Burtonnek, aki afrika kutató és róla álmodozik, neki ajánlja fel magát. Amikor azonban katona orvos bátyja Ralph Garrettel tér haza, akivel Indinában szolgált együtt, a jóképű fiatal férfi még a könyvmoly Maya fejét is elcsavarja. Amikor a szülei nem akarják hozzáadni, a lány megszökik vele és titokban összeházasodnak, de utána férjét nem az áhitott Indiába, hanem Arábiába, Adenbe (ma Jemen) helyezik. Maya nagyon gyorsan rájön, h egy ismeretlenhez ment feleségül és a házasságuk, közös életük egyikük reményeit sem váltja be. Mikor kapcsolatuk a mélypontra jut, Mayát beduinok rabolják el. Jól bánnak vele, nem bántják, tisztelik és idővel be kell vallania magának, h vonzódik elrablói vezéréhez. Ez az érzelem kölcsönös és a szerelmük be is teljesedik, mielőtt Maya visszakerül Angliába. Onnantól kezdve is mindhárom férfi jelen van az életében így vagy úgy, ténylegesen, vagy csak lélekben. Maya végül az a független, sikeres, erős nő lesz, aki mindig is lenni akar és ehhez mindhárom férfi hozzájárul, ki így, ki úgy és sok-sok év után még a happy endjét is megkapja. Meglehetősen részletesen írja le Maya életét a könyv jó részében, majd viszont nagyon nagyokat ugrál, elnagyolja a történetet. Kár ezért, bár így is majdnem 600 oldalas a könyv. Ami tetszett, h sokszor a fő téma a regényekben a nagy szerelem, aztán jön a „boldogan éltek, míg meg nem haltak”, de hát ez azért nem feltétlenül reális. Itt viszont - annak ellenére, h a 19. században vagyunk - árnyalja a képet, a nagy szerelmek mind szembe találkoznak a realitással, ami szerintem jót tesz a történetnek.

Emily Henry: Happy Place – Urlaub mit dem Ex

Hallgattam már egy könyvet Emily Henrytől, az sem tetszett nagyon, adtam neki még egy esélyt, hát ez volt az utolsó, azt hiszem. Harriet az egyik barátnője családjának maini házába érkezik, h eltöltsön ott a barátaival néhány kellemes napot. Legnagyobb meglepetésére azonban Wyn is ott van, a volt vőlegénye, akivel ugyan már hónapokkal ezelőtt szakítottak, de ezt a barátaik még mindig nem tudják (na ez volt az első fura dolog nekem). Ráadásul kiderül, Wynt is azért hívták meg, mert a barátnő szülei eladják a házat és ez egy amolyan búcsú nyaralás lesz, amikor a barátnő még gyorsan férjhez is megy itt, szűk, baráti körben.

Ebben a helyzetben az egykori jegyesek úgy érzik, nem tehetik tönkre ezt a pár napot, inkább eljátsszák, h még mindig egy pár. Hogy ebből mi sül ki, nem túl nagy meglepetés, de valahol mégis. Számomra mind a borító, mind a cím inkább könnyed szórakozást ígért, amit viszont nem kaptam meg. Félreértés ne essék: nem azzal van a bajom, h nem egy bugyuta happy endes lovestoryt kaptam, sokkal inkább azzal, h ez egy vergődés volt. Mind a szereplőknek, mind az olvasóknak, ill. esetemben a hallgatóknak, hisz ezt is hangoskönyvként hallgattam. Nagy nehezen ismerjük meg Harriet és Wyn kapcsolatának és szakításának részleteit, de az egész nagyon szenvedős. Ráadásul a szereplőkkel sem tudtam azonosulni és bár a szerző erőlködött, nagyon sótlanok is maradtak nekem. Mindehhez még hozzájött a nagyon terjedőben lévő trend, h eléggé „semmilyen” könyveket azzal igyekeznek feldobni, h átvariálják a sorrendet, itt is ugrálunk állandóan az időben. Ebben az esetben sem látom ennek semmi értelmét és hát, kevés könyvnek tesz ez szerintem olvasói szemszögből jót, ennek sem.

Juli Zeh: Corpus Delicti

A szerzőtől olvastam már, tetszett is és mivel megvan még néhány könyve, azokból csemegéztem. Igazából nem voltam erre felkészülve, kicsit nehezen is állt össze a kép és valószínűleg nem is minden aspektusát értettem meg a történetnek.

Egy olyan jövőbeli Németországban vagyunk, ahol az egészség (és főleg annak megőrzése) a legfontosabb polgári kötelesség, hisz egészség diktatúra uralkodik. A polgárok egészségi mutatóit, sport teljesítményüket monitorozzák a mulasztásokat megtorolják. Ezért kell a főhősnőnek, a 30 éves biológusnak, Mia Hollnak megjelennie a bíróság előtt, mert a testéről való gondoskodást elhanyagolta. Legalábbis így kezdődik a per, ami egyre váratlanabb fordulatokat vesz és kirakat perré válik, mikor egyértelművé válik, h Miában túl sok a szeretet (a rendszer által tönkretett bátyja iránt), az értelem (hisz biológusként tudományosan gondolkodik) és független. Hamarosan már veszélyes egyénként sorolják be és a bíróság egyre vadabb és nevetségesebb vádakkal áll elő. Amit én kicsit hiányoltam, h Juli Zeh szerintem egy kicsit elnagyolta ezt az új világot, itt-ott csepegetet némi infót, de túlzásba nem viszi, h igazán megértsük, miről is van szó. Ezáltal sokszor úgy éreztem, h nem tudom a történéseket sem jól megítélni, mert hiányoznak az infóim hozzá, kár ezért, mert ez szerintem lehetett volna érdekesebb is.