Alan Bennett: Cosí fan tutte

Nagyon tetszett az író eddig magyarul egyedüliként megjelent regénye, A királynő olvas, így persze kíváncsi voltam más írásaira is.

A Ransome házaspár épp Mozart Cosí fan tutte-ján volt, mikor hazaérve konstatálniuk kell, h teljesen kirabolták a lakásukat. Mindent elvittek: a wc kefétől a szekrényekig bezárólag. A teljesen üres otthon új kihívások elé állítja a 32 éve házas középosztálybeli angol párt, de míg ezeket az ügyvéd Mr. Ransome többnyire sztoikus nyugalommal veszi tudomásul, felesége rájön, h a hirtelen megválás a jól megszokott dolgaiktól előnyökkel is járhat, hisz el kellett, h gondolkozzanak arról, hogyan is éltek eddig. Mrs. Ransome az új szituációban a jól megszokott és szükséges tárgyakat pótlandó olyan üzletekbe, helyekre jut el, ahol még sosem járt, új embereket ismer meg, élete ezzel új színt nyer. Bár már önmagában a kiinduló szituáció rendkívül bizarr és sok poént rejteget magában, Bennett még megfejeli néhány nem kevésbé különös fejleménnyel a meglehetősen sótlan Ransomeék kálváriáját. A történet nem marad tanulság nélkül a házaspár számára, különösen Mrs. Ransome számára, aki a sors különös fintorának hála újra felfedezi az életet és talán még az újrakezdésre is lehetőséget kap. Bennett stílusa, finom angol humora, hősei szájába adott mondatai, megint lenyűgöztek ebben a rövid, meglehetősen egyedi és érdekes történetben.

Melinda Nadj Abonji: Tauben fliegen auf

A vajdasági magyar, de Svájcban élő és svájci állampolgár Nagy Abonyi Melinda 2010-ben megkapta ezért a művéért a Német Könyvdíjat, első svájciként, majd a Svájci Könyvdíjat is. Még akkor hallottam a hírt és azóta tervben volt a könyv elolvasása, a Várólistámra is felkerült idén. A magyar anyanyelvű írónő, akinek ez harmadik regénye, 5 éves koráig élt családjával a Vajdaságban, mikor 1973-ban kiköltöztek előbb illeszkedett be az új környezetébe és tanult meg németül, mint a szülei és gyakran tolmácsolnia kellett neki.

A könyvben a Kocsis családról olvashatunk, akiknek sorsa nagyon hasonlít Nagy Abonyi sorsához, bár a mesélőt Ildikónak hívják, nem Melindának. Olyan mintha novelláskötet lenne, nem egészen az, de külön címmel ellátott történeteket mesél el az életéből, amiknek nem sok köze van egymáshoz, hipp hopp éveket és ezer km-ket ugrunk, az állandóságot a szereplők jelentik, ő és a testvére, szüleik, valamint a rokonaik, barátaik ismerőseik. Bepillanthatunk a Kocsis család svájci mindennapjaiba, ahol bár befogadták őket, de mégis mindenki számára ők a „balkániak” vagy „jugók”, nagy ritkán magyarok, ők sem érzik magukat svájcinak persze. Sok történet foglakozik vajdasági látogatásaikkal, ahol bár örömmel fogadják őket, de ott meg ők a svájciak, így szembesülnek – szerintem – sok külföldön élő sorsával, h sehol sincsenek igazán otthon, sehova sem tartoznak igazán. Ezen történetek segítségével érzékelteti a két ország, a két világ közötti hatalmas különbséget. A könyv sokkal inkább szól a délszláv háborúról, Jugoszlávia sorsáról, a magyar kisebbségről, a magyar szokásokról, mint Svájcról. Mindez így főleg a nyugatiaknak szól, nekik nagyobb újdonság, nekünk szerintem több elképzelésünk van ezekről a dolgokról, pont ezért nem találtam annyira érdekesnek a témát. A történet svájci fele fogott meg talán inkább, h kemény, szorgalmas, becsületes munkával (mosás, vasalás) elérték Kocsisék, h ők bérelhessék ki a Mondialt, a falu kávézóját. A szülőknél végig az volt az érzésem, h némi – tipikusan magyar – kisebbségi komplexussal rendelkeznek, „papírsvájcinak” érzik magukat, hisz nem tudták tökéletesen megtanulni a nyelvet, így nem sikerülhetett teljesen az integráció sem, míg lányaik teljesen asszimilálódtak, de megőrizték anyanyelvüket és hazájuk szokásait is, viszont a társadalom teljes értékű tagjának érzik magukat. Az az igazság, h sokszor elkalandoztam olvasás közben, volt, amikor megfogott és magával sodort, de nem ez volt a jellemző sajnos:S. Az írónő borzasztóan hosszú mondatokban ír (még rajtam is túltesz;)), ez mondjuk engem nem zavart, de szokatlanok és feltűnőek voltak az időnként oldalakon átívelő mondatok;). Ami még furcsaság volt: ritkán találkozik az ember németül írt regényben ennyi magyar szóval, kifejezéssel, mint itt, a téma miatt érthető lenne, de mégsem éreztem igazán indokoltnak ezeket, talán színesíteni, feldobni akarta vele a történeteket, nem tudom. Nekem persze ez nem okozott problémát, de kíváncsi lennék mennyire nyerte el a német nyelvű olvasók tetszését. Magyarul Galambok röppennek föl címmel jelent meg.

Bonnie Poitras Tucker: A csend hangjai

Pár hónapja találkoztam egy siket fiatalemberrel, akiről addig csak hallottam, de nem gondoltam bele a helyzetébe, az életébe. Saját magamat is sikerült meglepnem, mennyire „lefagytam”, fogalmam sem volt, hogy álljak hozzá, mit ért meg, mit nem, mit csináljak, hogyan. Nagyon szimpatikus volt, szerettem volna valahogy kommunikálni vele, de nem ment és nem miatta…Ezen el is gondolkodtam és utána olvastam egy kicsit a témának, jó pár újdonságra bukkantam, amikkel egy kicsit enyhítettem tájékozatlanságomat. Ilyen előzmények után különösen örültem, h megtalált a könyv.

Bonnié Poitras valószínűleg süketen született, de szülei csak 2 éves kora körül jöttek erre rá, addig úgy kezelték, nevelték, mintha minden rendben lenne. A kislány így tökéletesen megtanult szájról olvasni és beszélni is. Édesanyja mindent megtett, h független embert neveljen belőle, h részt tudjon venni az ép hallásúak világában. Szülei mindig rendes iskolába íratták és elmondták, h nem hall egészen jól, hisz a süketség azt jelentette volna, h teljesen kizárják a hallók világából. Ezzel természetesen jó pár nehéz napot, évet szereztek a kislánynak, hisz a tanár sokszor a tábla felé fordulva beszélt, nem látta, nem láthatta a mögötte, mellette ülő osztálytársai arcát sem, hogy tudott volna így szájról olvasni?

…nem az egyedüllét a legrosszabb sors, amely osztályrészül juthat egy embernek. Sokkal rosszabb, ha mosolygó társaságban van, de sem azt nem érti, hogy miről beszélnek, sem részt venni nem tud beszegelgetésükben. Már gyerekként éreztem, hogy ennél még az egyedüllét is jobb.

Olyan apróságokról írt, amibe sosem gondol bele az ember szerintem, számomra ezek a kis történetek szemléltették legjobban, milyen más világ az, amiben élnie kell. Ledöbbentett, h könyvből tanult meg kamaszként zongorázni, majd később is zongorázott, szívesen táncolt és síelt is. Bizonyos dolgok, szavak amikről olvasott, vagy amiről mások beszéltek különös kérdéseket vetettek fel számára: milyen hangja van, van-e hangja annak, ha az ember kinyomja a tubusból a fogkrémet, ha lecsöppen a fagyi, hogy hangzik a sercegés, a pattogás, zúgás vagy morajlás? Ép hallásúként elgondoltál már ezen? Egyetemi tanulmányai alatt ismerkedett meg későbbi férjével, aki csak több hónapi együtt járás után tudta meg, h a lány süket. Később mégis összeházasodtak, de ő sosem vett igazán tudomást a felesége süketségéről, magára hagyta Bonniét a 3 gyerekükkel és azok nevelésével, majd pont azért vált el tőle, mert egyszerűen belefáradt a süketségébe, pedig a nő nagyon is önálló volt és sokkal inkább tapintattal volt élő ép hallású férjére, mint az rá. A nagy pofon azonban nem küldte padlóra a nőt, 3 gyerekes, egyedülálló anyaként vágott neki a jogi egyetemnek, közel a negyvenhez 1977-ben. Itt persze már nem tudta elhallgatni, h szájról olvas, nem hall és soha nem tanulta meg a jelnyelvet. Az egyetem után sikeres, praktizáló ügyvéd lett, sokat olvashatunk az ügyvédi karrierjéről, később jogászprofesszor lett, majd egyre erősödött benne a vágy, h a fogyatékosok jogainak szakértőjévé képezze ki magát és így is tett. Nagyon fontos pontja az életének, h míg mások a halláskárosultakkal hasonlították össze, ő az ép hallásúakhoz mérte magát. Sokáig tartott, míg el tudta fogadni magát a fogyatékosok csoportjának tagjaként, egész életében inkább letagadta, mint elismerte süketségét.

Bármilyen nehéz volt is az életem, mindig a halló világ része voltam, ott éltem, ahol beszéltek az emberek és ahol nem voltak kerítések sem ténylegesen, sem átvitt értelemben. Ebben az elzárt siketvilágban viszont idegenebbül mozogtam, mint az ép hallásúak között.

…nem, én nem vagyok süket úgy, ahogy a siketkultúra érti. Nem hallok – ez igaz. De úgy gondolkozom és kommunikálok, ahogy az ép hallásúak. Én ép hallású ember vagyok – bizonyos korlátokkal.

Egy apró részem sajnálja az ép hallásúakat, hogy szüntelenül ki vannak téve valamilyen zajnak. Hogyan vagytok így képesek arra, hogy halljátok, amint ti magatok gondolkoztok?

A könyv nem annyira regény, inkább saját életét például használva mutatja be a süketek mindennapos problémáit, közben félelmetes, meglepő és vicces történetek váltják egymást, miközben az ember igazából nem sajnálatot érez, inkább kíváncsian pillant be ezeknek a különleges embereknek az életébe. Nagyon tetszett, h nem csodabogárként, szánalomra, sajnálatra vágyva mutatta be magát, a világát, így fel sem merült bennem, h ez az erős nő, aki a saját maga erejéből olyan sokat elért fogyatékos lenne, mert nem az. Irodalmi szempontból nem biztos, h kiemelkedő a könyvről van szó, tartalmilag viszont nagyon érdekesnek találtam. Kicsit zavaró volt időnként, h nem követ teljesen időrendet, helyenként ide-oda ugrál, de ezen kívül nem sok kivetnivalót találtam benne.

Allison Winn Scotch - Talált vágyak osztálya

Nem a fülszövege, hanem kivételesen a borítója fogott meg a könyvnek egy online barangolás alkalmával, ami szerintem nagyon szépre sikeredett. Tetszett, az is, amit itt-ott írtak róla, de szerintem a fülszöveghez nem sok köze van, inkább azt mondanám, h egy keverék: picit bepillanthatunk egy szenátor és csapata életébe, a NY-i mindennapokba, a rákkal való küzdelembe, meg picit chick-lit is, és mindez jó stílusban, időnként humorosan van megírva. A borítón kétszer is olvasható, h sokat fogsz nevetni és egy kicsit sírni – nem tudom miért kellene minden könyvnek megnevettetnie, vagy megríkatnia, belőlem egyiket sem igazán váltotta ki. A történet mindenképpen elgondolkodtató, de bár valóban igyekezett humorosan írni, nevetésben egyszer sem nagyon törtem ki, a viccestől szerintem messze van, ami egyáltalán nem baj, kár lenne egy ilyen témát elhumorizálni, mert hogy a fő téma a rák. Natalie 30 éves sikeres nő: egy szenátor főtanácsadója és boldog párkapcsolatban él. Mindaddig, amíg rákot nem diagnosztizálnak nála. Addigi élete egy pillanat alatt foszlik szerte: meetingek helyett kemoterápiára jár, a pörgést felváltja az otthon unatkozás, a fájdalom és kétségbeesés keveréke és ráadásként még a pasija is dobja egy másik nőért.

A könyv ciklusokra van bontva, a kemo ciklusaira: szeptemberben kezdődik, végig követhetjük a stádiumait 8 kemoterápiás cikluson keresztül egészen áprilisig. Közben sok minden történik, sok mindenen keresztül megy, sok minden változik, sok mindenre kinyílik a szeme, pl. a munkájára, a szenátorra, másképp lát, relativizál dolgokat. Már nem elégszik meg azzal, ha valaki van mellette, aki öleli, több kell, a betegség sok mindenben megváltoztatta, a vége happy end (nem annyira a nyálas fajtából), de ezt lehetett is érezni, h nem lehet másként. Bár a rák és a mellrák abszolút olyan téma, amit lehetne igen tragikusra is venni, ennek a csábításnak ellenáll Allison Winn Scotch és inkább némi humorral és iróniával fűszerezve ír erről a szörnyű betegségről. Még az a „bravúr” is sikerül neki, h elég jól szó bele tipikusan chick-lit elemeket, vagyis van a könyvnek egy abszolút csajos oldala is. Szóval, akit elriaszt a komoly téma, vagy akit pont az vonz: ez inkább egy könnyed olvasmány, komolyabb tartalommal. Igazából, ami az elején kimondottan tetszett, a végére már nem annyira: sok mindenről esik szó, de semmiről úgy igazán. Bepillantunk Natalie rákkal való küzdelmébe, de itt is sok mindennel egyáltalán nem-, vagy csak felületesen foglalkozik, belelátunk a munkájába, a szerelmi életébe, a barátságaiba, de csak felszínesen, talán érdemesebb lett volna pár témát elhagyni és csak a maradékra koncentrálni. Allison Winn Scotch újságíró, a könyv ötlete akkor fogalmazódott meg benne, mikor egy közeli barátnője, Lizzie 31 évesen meghalt mellrákban. Akkor határozta el, hogy ír egy történetet, aminek más vége lesz. Neki is ajánlotta a könyv elején a regényt.

E. L. James: Shades of Grey - Gefährliche Liebe

A 2. rész ott folytatódik, ahol az 1. befejeződött: Ana és Christian 5 napig bírták egymás nélkül, de ez a rövid idő is rádöbbentette őket, h szerelmesek és nem bírják egymás nélkül. Ezért, valamint azért, h Ana soha többé ne hagyja el, Christian hajlandó lemondani még a játékszobában űzhető játékokról is. Nem gondoltam volna az első könyv és a beharangozók után, h ennyiszer fog ebben a 2. részben elhangzani az „így szeretlek, úgy szeretlek”. Igazából olyan, mint egy tündérmese, szexuális játékokkal megspékelve, de igazából nem SM már, helyenként nagyon el is laposodik, némi izgalomról a történetben szinte csak a pasi két korábbi „barátnője” gondoskodik. A vége sem sikerült ütősre, felsejlik, h a folytatás nem lesz zökkenőmentes, de igazából nem az a cliffhanger, amit trilógiáknál megszoktunk.


Sok minden visszaköszön a 2. részben is, pl. Anastasia belső istennője, továbbra is állandó téma, h a lánynak ennie kell, Christian továbbra is szívdöglesztő, erről a tényről minden oldalon olvashatunk jócskán, valamint még mindig van mit aprítania a tejbe, hisz 100 ezer dollárt keres óránként. A lány elég jól fején találta a szöget egyik jellemzésével: hihetetlenül vonzó, pokoli szexis, gazdagabb, mint Krőzus és Őrült nagy Ő-vel. Továbbra is van szex is, de a leírások nem olyan részletesek, mint az 1. részben, az SM teljesen eltűnik, helyét a szerelmes évődések veszik át.
Olvastam olyan találgatásokat, h talán a 2. rész „durvább” lesz (mármint SM fronton), mert voltak, akik szerint semmi extra nem volt az elsőben, hát őket ki kell ábrándítanom: ebben még annyi sincs. Egyébként nem is tudom mit vártam, mert annyira nem voltam oda az 1. részért sem, nem érdekel a szado-mazo, sőt…, inkább talán kíváncsi voltam, ahogy most is. Viszont számomra semmi nem különböztette meg ezt egy sima szerelmes könyvtől - talán csak időnként a merészebb leírások, de szerintem jócskán vannak már ilyen könyvek – ennél viszont valahogy többet vártam. Szóval úgy érzem egyértelműen ellaposodott, még az első részhez képest is, így végképp érthetetlen számomra a könyv körüli felhajtás… Mindezek ellenére, ha lesz rá módom, biztosan elolvasom a befejező részt, kíváncsi vagyok, h marad ezen kicsit lapos-szerelmes nyomon, vagy vannak-e még igazi meglepetések a tarsolyban.
Nagyon gyorsan olvasható és emészthető ez is. Miközben már a 2. részt olvastam akadt a kezembe az 1. rész magyarul és ledöbbentem, h mennyire pongyola és egyszerű a nyelvezete, és hogy a fordító még ahhoz sem vette a fáradtságot, h bizonyos kifejezéseket kicsit „magyarosítson”, helyette lefordította őket oldalanként 5x szó szerint (pl. szent szar). Nyilván összességében a könyv stílusa nem a fordító hibája és nem állítom, h németül „igényesebb”, biztosan nem, de valahogy pár oldalt magyarul átfutva jobban szembetűnt mindez.
A trilógia 2. része terv szerint augusztus 16-án jelent volna meg A sötét ötven árnyalata címmel, most úgy néz ki csak szeptember 28-án fog, ez egy vicc, h szinte sosem tudják a már nagyon várt könyvek kiadási határidejét betartani.

Jostein Gaarder: Das Orangenmädchen

Könyv a könyvben, van egy kerettörténet, amiből megtudjuk, h a 15 éves , Osloban élő Gregor 4 éves korában elveszítette az édesapját. Azóta anyjával él, aki újra férjhez ment és született egy kislánya is. Egy napon betoppannak apai nagyszülei, h átadjanak neki egy vaskos borítékot, amit még az apja hagyott neki, de csak most találták meg. Ezzel kezdetét veszi A narancsos lány története, mert hogy ezt a címet adta az apa az irományának. Együtt olvashatjuk Gregorral a titokzatos lány felbukkanását apja életében, a nyomozásait utána, a teóriáit, elmélkedéseit és azt is, hogy is vélekedik az olvasottakról a fiú. Lassan összeáll a kép, h a narancsos lány nem más, mint Veronika, Gregor anyukája, így tulajdonképpen a szülei történetét írta le neki az édesapja.


A múltból egy kérdést is feltesz neki, mit választana, ha valaki választási lehetőséget kínálna: az életet a földön, akkor is, ha tudja, csak egy rövid ideje van és utána itt kell hagynia mindent és mindenkit, akit szeretett, vagy megköszönné, de visszautasítaná a lehetőséget. Jan Olavot, az apát ugyanis bántja, h magára kell hagynia a családját, akiket mindennél jobban szeret, nem tud megbékélni a helyzettel és tart tőle, h egyszer majd a fia is ezt fogja érezni a halála előtt, amiért ő lesz a felelős, mert ő adta neki az életet, Gregor végül az életet választaná, így az apja „megnyugodhat”.
Őszintén szólva a könyv kb. első harmada egyáltalán nem tetszett, mert elég részletesen van leírva a narancsos lány felbukkanása és Jan Olav filózgatásai róla, amit kissé sutának, helyenként bugyutának találtam. De aztán mindebből hirtelen egy sokkal komolyabb és elgondolkodtatóbb történetbe csöppenünk és hirtelen már az élet és a halál kérdéseiről gondolkozunk a főhős Gregorral együtt.
Összességében megható történet egy apa szeretetéről és felelősségérzetéről a fia iránt. Halála után a narancsos lány történetével hagy hátra örökséget a fiának, amiből az sok mindent tanulhat, hisz ebben olyan kérdésekről ír, amiről apának és fiának beszélnie kell, itt azonban rendhagyó módon történik meg a beszélgetés…
Az is (újra) egyértelművé vált még olvasás közben, h mikor közeleg a halál, minden relatívvá válik, sok minden lényegtelenné, olyan dolgok, amik addig a legfontosabbak közé tartoztak (pl. pénz – pénzen mégsem lehet egészséget venni), de sok dolog meg, amiket addig észre sem vettünk, fontosak lesznek: a természet szépségei, az élet apró, mindennapi örömei, amik mellett máskor olyan könnyen elmegy az ember, természetesnek véve őket, ezekre is felnyílnak Gregor szemei.
A norvég író általában kissé filozofikus regényeket ill. novellákat ír főleg gyerekeknek és fiataloknak.
A regényt 2008-ban norvég-német-spanyol koprodukicóban filmesítették meg, a film 2009-ben került a norvég és német mozikba. A könyv magyarul is megjelent még 2004-ben A narancsos lány címmel.

Alice Munro: Egy jóravaló nő szerelme

Egy, a kritika által nagyra tartott és lelkesen dicsért novelláskötetről van szó, mellyel „ismeretségünk” nem most kezdődött. Jó 1 éve egyszer már belekezdtem, de még az első történeten sem jutottam túl, sőt szerintem az első 10 oldalon sem, hamar kiderült, h most egyáltalán nem ilyesmire vágyom. Nagyon-nagyon ritkán fordul elő velem, h pár oldal után abbahagyok egy könyvet, nem is nagyon emlékszem más ilyen esetre. Azért vettem fel a váróistámra, mert mégis kíváncsi voltam rá, de így nyilvánvaló volt, h kelleni fog az „extra motiváció”, na meg azért is, mert valahogy továbbra sem igazán szeretem a novellákat.


Mind a 8, kötetben szereplő novella nőkről szól, ahogy a kanadai írónő írásai általában is. Női sorsokkal, női problémákkal (pl. abortusz, egyedül álló anyaság, férfi-nő/anya-lánya kapcsolat, generációk kapcsolata) ismerkedhetünk meg, melyekhez kivétel nélkül a gyönyörű kanadai táj biztosítja a kulisszát. Egyik főszereplőnk élete sem lányregény, szinte minden novellában van valami sötét, vagy a jelen ilyen, vagy a titkolnivaló múlt. Történetei nem mesterkéltek vagy szentimentálisak, hanem valósághűek, életszerűek és rövidségük ellenére meglepően sokat mondóak, mélyre hatóak, amelyek akár napokkal később is felbukkantak a fejemben, újabb kérdéseket felvetve. Szinte mindegyikben ott van a sejtetés, a rejtély, a végére nem marad ugyan minden homályban, de marad játéktér a találgatásra, az írónő nem ad minden felvetődő kérdésre egyértelmű választ, a befejezés gyakran nyitott. És bár Alice Munro tagadhatatlanul nagyon szépen ír – nem hiába sorolják a legnagyobb élő írók közé – szereplői mégsem tudtak közel kerülni hozzám, végig megmaradtam külső szemlélőnek, hiányzott belőlük valami, amitől az „ő oldalukra álltam volna”.
A címadó Egy jóravaló nő szerelme c. írásban egy haláltusáját vívó különös asszony és ápolónője életébe pillanthatunk bele, az Óvd az aratókat! c. novellában tipikus anya-lánya kérdéseket, generációk között felmerülő problémákat boncolgat, igen életszerűen, bár a szituáció és az események már kevésbé mindennapiak, a hangulat pedig elég nyomott, ami szinte az összes novelláját jellemezte ebben a kötetben. Az abortusz kérdésével több szempontból konfrontálja az olvasót A változás előtt c. történetben, a befejező Anyám álma címűben pedig egy nő csecsemőkori (!) meglehetősen bizarr emlékeit meséli el egy nőkkel teli családban.
Sajnos megint azt kell mondjam, nem került közelebb hozzám a műfaj, szerintem ezentúl sem fogok szívesebben (és gyakrabban;)) novellákat olvasni.