Lisa See: Tochter des Glücks

Ez a regény tulajdonképpen a Shanghai lányok folytatása, bár ez számomra is csak akkor derült ki, amikor belekezdtem, egyébként már régóta a várólistámon volt. Joy a családjával amerikában nő fel, szülei mindent megadnak neki és megtesznek érte, de úgy nevelik, h kínai gyökereinek tudatában legyen.

Mikor a lány 19 évesen megtudja, h valójában a családjában senki sem az, akinek hitte, kétségbeesik és Kínába menekül, h ott megkeresse igazi apját. Illuziók hada él a fejében a hatalmas országról, de ezeknek nem sok köze van a valósághoz, amit elég gyorsan saját bőrén tapasztal meg. Anyja, az első részben megismert Pearl, is visszatér Kínába, ezzel azt kockáztatva, h lányával együtt sohasem jut ki onnan, de úgy gondolja, inkább vele együtt ott, mint biztonságban, de egyedül Amerikában. Joy lázadása odáig jut, h férjhez megy az „első szembejövő” fiúhoz, aki egy isten háta mögötti kis faluban, teljes nincstelenségben tengődik a családjával a szürke szocializmusban. A lány illúziói – minden tekintetben – gyorsan szertefoszlanak, de megszületik a kislánya, aki új erőt ad neki. Közben a szerző egyre szemléletesebben érzékelteti a viszonyokat, az elképzelhetetlen éhezést, hátborzongató. Lisa See könyvei eddig emlékeim szerint jobban lekötöttek, talán ami nekem itt hiányzott, az a kínai kultúra, a szokások leírása, itt inkább a családi szálakon volt a hangsúly és hát Mao Kínájában inkább a szegénységé és az éhezésé volt a főszerep, mint bármi másé. Igazából Joy története egy klasszikus lázadás a szülők és az ő világuk ellen, 19 évesen elég sokan gondolták már úgy – pláne egy sérelem után – h senkire sincs szükségük és úgyis mindent jobban tudnak. Aztán, amikor beüt a krach, a családok – jó esetben – újra egymásra találnak, számíthatnak egymásra, itt is így van ez.

Constantin Schreiber: Die Kandidatin

Egy nagyon érdekes és megosztó, nyár elején megjelent könyvet hallgattam ezúttal spotify-n. A regény valamikor a – nem túl távoli - jövőben játszódik Németországban, ahol Sabah Hussein muszlimát, szíriai menekültek gyermekét, az Öko Párt kancellárjelöltjét nem sok választja el attól, h megválasszák az ország vezetőjének.

A szerző beavat minket abba, mi is a helyzet aktuálisan az országban, mik Sabah törekvései, a számára fontos témák, mit ért el ő és a pártja az elmúlt években. Hát van változás bőven. A teljesség igénye nélkül: hidzsáb kvóta van, pl.15% a pártban, de a fejkendő szó tabu, ezen akár választást is lehet bukni; a diverzitás himnusz az ország hivatalos himnusza és egyébként is a diverzitás a „varázsszó”, persze csak a genderizmus mellett, ennek megfelelően a bibiliában nem szerepelhet az isten szó, kizárólag isten/istennő/isteni lény-ként, a popdalokban is kifogásolják a mindent átszövő patriarchializmust (follow him – follow him, her, them kell legyen az új verzió); vannak emberek, akik homo- ill. transzszexuálisnak adják ki magukat, h a társadalomban jobb esélyük legyen az érvényesülésre; a 70 év felettiek nem szavazhatnak és az is egyértelmű, h a jövő ebben az új világban már nem az idős, keresztény, fehér férfiaké, hanem a fiatal muszlim nőké; James Bond immáron egy fekete, leszbikus ügynök fogyatékkal stb. Ahogy mindebből is látszik, sok dolgot elvisz a humor irányába – bár az is igaz, h sokan ezt nem így látják – nagyon kikarikírozza a dolgokat és eléggé szatírában nyomja, de emellett sok, mai világunkban is valós problémára és társadalmi egyenlőtlenségre is figyelmet irányít. Igazából, bár van íve a történetnek, de abszolút nem az a lényeg, végül megválasszák-e Sabah-t, sokkal inkább a körülmények, az uralkodó elvek hangsúlyosak, szóval semmiképpen se egy Nobel aspiráns, irodalmilag bravúros regényről van szó. Inkább ebből a sok-sok ideológiai dologból megpróbált – több kevesebb sikerrel – egy regényt összehozni, mondjuk szerintem ezáltal fogyaszthatóbb lett a nagyközönség számára, ami nem hátrány, mert fontos témákat boncolgat. Valahol ez egy mindenkit és mindannyiunk jövőjét érintő könyv, máshol meg mégis nagyon német, mert tele van olyan jelenségekkel, amiket talán csak a németek ill. az ottani helyzetet, véleményeket és nyelvet ismerők értenek meg igazán. Ezen ismeretek hiánya nélkül – pl. magyar fordításban – rengeteg dolog értelmét is veszítené, hiszen pl. a magyarban a nyelvtani nemek hiánya miatt sok nagy „poén” válna jelentéktelenné. Ami még feltűnő volt, h a magyarban az itt felvetett problémák közül többre, még szó sincs – legalábbis a társadalom többsége számára ismert– ez is elgondolkodtató, több szempontból is. Már miközben olvastam nagyon kíváncsi voltam rá, h milyen visszhangja volt a könyvnek Németországban, mert rettentően aktuális és időnként „érinthetetlen” témákról ír szatírikusan, kritikusan. Miután meghallgattam a könyvet derült ki számomra, h a szerző a német közszolgálati tv, Tagesschau c. műsorának (kvázi Híradó) műsorvezetője, akinek pozíciója miatt kb. semmilyen véleménye nem lehet, ilyen meg pláne nem, a politikai korrektségre kínosan ügyelő Németországban, ezt nem kevés kritikusa is az orra alá dörgölte, de ennek fényében pláne egy nagyon bátor próbálkozás a könyv. Egyébként sok dolog, pl. az ilyen-olyan kvóták, a 70 év felettiek megfosztása a szavazati joguktól, bár elég meglepően, helyenként sokkolóan hatnak, de ahogy a szerző egy interjúban elmondta, nincsenek már messze, hisz ezek mind olyan témák, amik már felmerültek, amikről már vita folyik. Úgy gondolom Schreiber könyve mindenképpen elgondolkodtató, annak ellenére is, h sok sablont és sztereotípiát használ és nem riad vissza a túlzásoktól sem, egy kísérlet annak felvázolására, h nézhetne ki a világ, ha minden jelenlegi - több diverzitást, több politikai korrektséget és több „wokeness”-t követelő - javaslat megvalósul.

Julia Lehnen: Sehnsucht nach Zypern

Marie azért érkezik Cirpusra, h ott végezze erdészeti gyakorlatát és bár kollégája, a mogorva, de jóképű Alexandros eleinte mindent elkövet ennek meghiúsítása érdekében, a lány marad, segít, felfedez, komoly problémákat old meg a maga német makacsságával, tudálékosságával és sorra jobbnál jobb pasikat bolonít magába, h hogyan és mivel, az rejtély.

Jaj, hát ez már megint milyen volt….idegesítő felolvasó, nála már csak a főszereplő idegesítőbb. Mindent jobban tud mindenkinél, mindenbe beledumál, de persze mindennek ellenére mindenki az ő társaságát, kegyeit etc. keresi, továbbra sem értem az ilyesmit. Ez azafajta könyv, amikor nagyon elgondolkodok, h mi a fenéért hallgatok én végig ilyesmit. Bár a végére felmerült bennem, h talán a felolvasó tényleg nagyon rányomta a negatív bélyegét az egészre, mert semmi intonáció, monotonon nyomja végig, akármi van, akárki beszél, borzasztó. Maga a könyv, szerintem túl sokat akar, többet, mint az ilyen kis limonádék és sokat ír a szigetről, meglehet tudni ezt-azt, de én erre sem tudtam koncentrálni az olvasó és a főszereplő katasztrofális kettőse miatt.

Janikovszky Éva: Naplóm 1938-44

Kölcsön kaptam ezt a könyvet és igazából már azon is vacilláltam, h kölcsönkérjem-e, nem voltam biztos benne, h érdekel, mert a 12 és 18 éves kora közötti naplói ezek a későbbi írónőnek. Ennek megfelelően elég szkeptikusan is kezdtem olvasni és az elején úgy éreztem, beigazolódott, amitől tartottam: egy 12-13 éves fruska „fecsegése” a naplójának, olyan, amit nem feltétlenül kell olvasnia az embernek.

Aztán némileg változott a véleményem, hisz a napló által jól végigkövethető Éva fejlődése, témáinak, gondolatainak, stílusának megváltozása. A későbbi műveiből ismert iróniával jellemez barátokat, ismerősöket, egyre jobb stílusban és egyre olvasmányosabban ír, miközben gyerekből nővé érik. Meglepő volt számomra, h a napló legelejétől kezdve, vagyis már 12 éves korától a fő témái: a fiúk, pasik, férfiak, a szerelem és a szerelmei. Annak ellenére, h ezek a feljegyzések egy történelmileg sötét időkben íródtak, a háborúról kevés szó esik, persze ez is változik valamelyest, ahogy komolyodik és érik a szerző és ahogy a háború eseményei egyre inkább elérik személyesen is. Összességében nem volt rossz, de azt éreztem most is, mint Szabó Magda halála után megjelent „műveinél” is: biztos, h a szerző is ezt akarta volna? Hisz akkor lett volna lehetősége kiadatni, miért csak az örökösök gondolják, h ezt mindenkinek olvasnia kell? Biztos, h ez közérdeklődésre tart számot? Szerintem nem feltétlenül.

Julie Caplin: Der kleine Teeladen in Tokio

Immár a 4. könyvét hallgatom hangoskönyvként Julie Caplinnek és bár elég gyorsan megállapítottam a kaptafát (egyszerű kis limonádé történet, de mindig egy izgalmas városban kulisszaként) és összességében egyik sem tetszett nagyon, azért csak belekezdek mindig egy újabba.

Az angol, kezdő fotós Fiona elnyer egy ösztöndíjat Japánba és az itt készített munkáiból egy kiállítás lehetőségét is egy neves londoni galériában. De már landoláskor nagy meglepetés éri, a híres japán fotós, aki a mentora lenne, mégsem ér rá, így ezt a feladatot az angol Gabriel Burnett veszi át. Bár ő sem kevésbé jó fotográfus, viszont Fiona számára kellemetlen a találkozás, hisz diákkorában rajongott a férfiért, amit anno a maga kamaszos esetlenségével a tudomására is hozott, ezzel blamálva saját magát, ez azóta is nagyon kellemetlen emlék az életében. Úgy tűnik viszont, h Gabe nem ismeri fel és legkevésbé sem fűlik a foga a közös munkához. Fiona szerencséjére viszont a japán család, akiknél lakik mindenben segítségére van, egy kis tradícionális teaboltot üzemeltetnek, tea ceremónikát rendeznek és megismertetik vendégüket hazájuk hagyományaival és kultúrájával. Ismét ez volt az, ami tetszett: a Japánról és a japánokról kapott információk, a hatalmas Tokió kettősségének bemutatása, egyrészről pulzáló, modern metropolisz, másrészről ősi, tradicionális japán ceremóniák helyszíne, amik harmóniához segítik a rajtuk résztvevőket. Persze nem túl nagy meglepetésre a kezdeti kölcsönös ellenszenv után Gabe és Fiona egyre közelebb kerülnek egymáshoz és a happy end sem maradhat el, néhány bonyodalom után. Hozza a szokásosat: aranyos szereplők, elég sok mindent meglehet tudni Tokióról, de valahogy nekem kicsit olyan „végtelen történet” érzésem volt, úgy éreztem, sosem érek a végére. Magyarul is megjelent már, Egy csésze tea Tokióban címmel.

Hiro Arikawa: Az utazó macska krónikája

Többektől hallottam már jókat erről a könyvről és bár a legkevésbé sem vagyok macskarajongó – főleg ők meséltek a regényről – belekezdtem.

A regény tulajdonképpen utazások sorozatáról szól, amit Nana, a macska, gazdájával, Szatoruval tesz meg. Szatoru, bármennyire is szereti Nanát, épp azon van, h régi barátai közül új gazdát találjon neki, mivel tudja, hamarosan eljön az idő, h már nem gondoskodhat róla. Bár egyik régi barát sem bizonyul megfelelő jövendőbeli gazdának, a találkozások által megismerjük Szatoru gyerek – és fiatalkorát és őt magát is. Végül a férfi nagynénjénél, Norikonál kötnek ki, aki bár egyáltalán nem szereti a macskákat, nincs is érzéke hozzájuk, mégis, unokaöccse kedvéért megbarátkozik Nanával. Bár a regény első felében nem derül ki, miért nem tud majd gondoskodni Szatoru Nanáról, mégis szavak nélkül is nyilvánvaló az ok, ami a regény második felére fájó valósággá is válik. Egy nagyon kedves regény, humorral a barátságról és a szeretetről, nekem különösen azok a részek tetszettek, ahol Nana a „mesélő” és az ő szemszögéből látjuk az eseményeket és a szereplőket, ezek a részek megtörik a Szatoru tökéletességéről szóló oldalakat és nagyon jót tesznek a történetnek szerintem.

Stefan Maiwald: Meine Suche nach der besten Pasta der Welt

A szicíliai nyaralás előtt valami könnyed, nyári olvasmányt kerestem és hát ez témában is jól passzolt. A szerző felesége olasz, ez volt a könyv egyik apropója, a másik pedig, h – elvből, félelemből nem derül ki pontosan – nem repül, ezért kulináris kalandozásaihoz olyan országot kellett keresnie, amivel kapcsolatban ez nem probléma. Így kerekedett fel Olaszországban, h megkeresse „a világ legjobb tésztáját”.

Sok régióban, városban, faluban jár, de a teljesség igénye nélkül és nem nagyon derül ki, milyen alapon választ. A cím ellenére egyáltalán nem az hajtja, h megtalálja, melyik tészta a legjobb – ez nyilván nehéz is lenne, márcsak a szubjektivitás miatt is – sokkal inkább azokban a régiókban, városokban kutatja a tészta helyi jelentőségét, fogyasztásának szokásait, na meg persze kóstolgatja is őket szorgalmasan. Ahhoz kétség sem férhet, h legjobb helyen jár, hisz az olaszok évi 22 kg tésztát esznek, a dél-olaszok évi 35 kilót (összehasonlításul a németek 8 kg-t és ezzel is a világ élmezőnyében vannak), persze évi 1,3 millió tonna tésztát gyártanak is, szóval aligha akad még egy olyan ország, ahol akkora hagyománya van a pastának. Sok-sok érdekesség derül ki a könyvből, pl. hogy a legkedveltebb az olaszok körében a spagetti; meg hogy nem csak regionális különbségek vannak Itáliában, ami a konyhát illeti, hanem gyakran a szomszédos falvak között is mások a szokások. Puglia régióban – és alighanem még máshol is - vasárnaponként a mai napig szokványos dolog, h a nagymama 6-kor kel, 8-ig elkészíti a tésztát a nagycsaládnak, ami 2-3 órát száradhat a hagyományos ebédig. A tészta saját kezű készítését a szerző is kipróbálja szakavatott segítséggel és bár csak 2-3 hozzávalóra van szükség, a folyamat mégsem egyszerű, hisz számít a levegő páratartalma, a szoba hőmérséklete, sőt még a gyúró kézé is, szóval igazi tudomány ez is. De miért alakult ez így, h az olasz konyha ilyen sokszínű, finom és világszerte nagyon kedvelt? Erre egy lehetséges tudományos magyarázat, h a mai, egységes Olaszország még csak 6 generáció óta létezik, azelőtt a hercegségek, egyes városok között mindig is nagy volt a konkurencia a művészetekben és a kultúrában, de a gasztronómiában is. Az ország hosszanti elhelyezkedése is fontos, hisz emiatt egész más az éghajlat északon, középen és délen, ami egyedülálló a kontinensen. Ehhez jön a sok kis sziget, a szintén egyedi sajátosságaikkal és azok a városok, ahol a hajózás, a kereskedelem fontos volt, mint Genova vagy Velence, itt már nagyon korán jelen voltak az egzotikusabb hozzávalók, fűszerek, amiket a saját konyhájukba integráltak. Persze sok szempontból nincs egyetértés az olaszok között, ha tésztáról van szó, például azt illetően sem, h honnan származik. A szicíliaik, a nápolyiak és a genovaiak is egyaránt azt állítják, h ők „találták fel” a tésztát, Szicíliában az első írásos emlék a pastáról a 12. század középről származik, ez egy nyomós érv lehet mellettük, ahogy az is, h sehol nem esznek Olaszországban annyi tésztát, mint Szicíliában :O. Megismerhetjük a nápolyi margarita pizza történetét és betekintést kapunk egy kis tészta üzembe is, ezáltal kiderül, mi a különbség a nagy- és a kisüzemi tészták között. Bár szerintem a cím eléggé félrevisz, összességében egy olvasmányos, érdekes gasztronómiai utazás tanúi lehetünk, megtüzdelve sok-sok érdekességgel.